70 éves múlt a Sáripusztai Ménes ménesmestere
Lovas nemzetünk mai maradéka közt lámpással kell keresni – ha ugyan van –, aki érdemes a ménesmesteri titulusra. Kneisz István – vagy ahogyan legtöbbünk ismeri, Pista bácsi –, a sáripusztai ménesmester ilyen ember, talán az utolsó, aki még ma, több mint 70 évesen is tevékeny lovasember.
Önmagában a címben szereplő ménesmester szó mindent kifejez. Jelenti a lovak sokaságát, a hozzáértést, de azt is, hogy aki ezt a szakmát műveli, az egy ma már elveszőben levő tudás birtokosa, mestere. Ötvenhat, a ménes szolgálatában eltöltött év alatt megért fényes sikereket, látott kudarcokat, lovak, emberek, ideológiák jöttek- mentek, de ő következetesen megmaradt a lovak mellett.
Kezei között lovak százai születtek, köztük a magyar lótenyésztés és élsport büszkeségei, de ettől Pista bácsi nem lett más ember. Maradt, aki mindig is volt, őszinte, szerény, becsületes lovasember, aki, ha ma Sáripusztán ránéz egy lóra, nem azt látja, amit mi, külső szemlélők, ő a lovak – kancák és mének – generációit látja, amelyek egykor mind megfordultak a keze alatt. Egy pillantásnyi történelem, egy könyvtárra való szakértelem, de mindenekelőtt határtalan lószeretet rajzolódik ki előttem, amikor szóba elegyedek a „MÉNESMESTERREL.”
Pista bácsi, családi indíttatás volt, hogy a lovak mellett kezdte az életét?
Édesapám, de a nagyapám is a lóból tartotta el a családot. Abban az időben sok goromba csődör volt, nagyapám, aki Dűltakolban lakott – (ma már hol vannak ezek a tanyák?) – idős korában is szót értett velük. A legvadabbat is egyedül vezette le az állomásra, és rakodta be a vagonba őket. Apám pedig az egész életét itt dolgozta le a ménesben. Ezért mondom, hogy nálam a családból jön a lószeretet.
“Nekem akkor van vége a napnak,
mikor úgy érzem, hogy a lovaknál rend van.”
Sajnos én már nem tudom kinek továbbadni, egy lányom van, aki szereti ugyan a lovat, de az unokámat már nem érdekli. Ilyen előzmények után én nem is gondolkodtam semmi máson, a ménesbe mentem dolgozni. 1955- ben maradtam ki az iskolából, de már másnap a lovaknál voltam. Hamar munkát kaptam, igaz, nem nagy pénzért, mert 600 Ft volt a keresetem. Elküldtek aztán munkakönyvet csináltatni Enyingre, de ott közölték velem, hogy mint gyerek, nem kaphatok, mert még nem voltam 14 éves. Így a munkakönyvemet csak a következő évtől állították ki. Ezért hivatalosan 1956. január 1-jétől dolgozom itt.
Mi volt a feladata?
Először beosztottak ide, beosztottak oda, kisegítő lovászfiú voltam. Úgyhogy hamar kiismertem a ménest, amely akkor a Mezőszilasi ÁG-hoz tartozott. Az én feladatom volt az is, hogy hetente kétszer bejártam a központba. Lóháton vittem a jelentést, mert akkor még telefon sem volt. Apám ki is szokott jönni elém esténként, hogy lássa, biztos hazaér-e a gyerek. Őszre végül kiérdemeltem, hogy csikós lehessek, így attól kezdve csikósgyerekként dolgoztam. Akkoriban 700 körüli volt a lovak létszáma, de sokkal nagyobb volt a terület, Dág is idetartozott. Egy időben ott volt a ménes központja, a fedeles lovarda, meg a sportlovak is. Több esetben a ménest is oda kellett áthajtani.
Akkoriban a lovak a legelőn jártak tavasztól őszig. Nagyjából 100 fős ménesekben („bandákban”) legeltek. A lovak a környék hét tanyájában voltak elhelyezve. Irtásban a csődörök, Dűltakolban az anyakancák, Hangászban az egyévesek, itt, Sáriban a két-háromévesek stb. Minden csoport el volt osztva, hogy keveredés ne legyen. A legtöbb a növendék csikó volt, a ménes ugyanis a megyei gazdaságok csikóösszpontosító állomása volt egyben, ahová a környékbeli tsz-ek csikói, illetve a padlássöprések idején a parasztoktól adóban beszedett 1-2 éves jószágok („adócsikók”) kerültek.
Utánpótlás volt bőven. Egy istállóhoz, amelybe 100 választott csikó fért be, mindenhol négy ember tartozott. Ez tartott nagyjából 1962–63-ig. Akkor kezdődött meg az igazi „szocialista nagyüzemi mezőgazdaság”, jött a gépesítés, és a ló fokozatosan kiszorult a gazdálkodásból. Addig azonban fontos szerepet töltött be a földművelésben. A Fejér megyében működő állami gazdaságok is lovakkal dolgoztak, az ott született csikók mind ide kerültek felnevelésre, majd háromévesen innen igényelték az utánpótláslovakat. Kinek mennyi kellett, 2, 3, 5 pár lovat, amelyeket azonban már az új helyén tanítottak be kocsiba.
Ustinov és Lupicor apaságú csikók, a jövő generációját képviselik Sáripusztán
Visszatérve az én történetemhez, 1960-ban bevonultam katonának. Mikor leszereltem 1963-ban, az akkori vezető Gadácsi „kartárs” behívatott, hogy gondoljam meg, visszamegyek-e a lovak mellé, mert szeretné, ha elmennék inkább traktoros iskolába. Ez a hatvanas évek elején tipikus karrier lehetett volna számomra. Sokat nem gondolkodtam az ajánlatán, úgy döntöttem, nem megyek traktorosnak, inkább maradok a lovak mellett. Pedig a lovak sorsa akkorra már megpecsételődött.
Éreztették is velem, hogy átkerültem a vesztes oldalra, hiszen mikor a lovak körül bármire szükség lett volna, legyen az akár csak egy ablakcsere vagy egy meszelés, szinte úgy kellett kikönyörögni. Gadácsi kartárs azt mondta nekem: „Ide figyelj, Pista, ha te a lovak farkába rózsaszín szalagokat kötsz is, a ló akkor sem fog tetszeni nekünk.” Hát így, ilyen megtűrt szintre kerültek a lovak a gazdaságban.
A sportlótenyésztés jelentette a fellendülést. Hogy kezdődött?
A lóágazatban a fellendülést az 1970-es év hozta meg, amikor áthoztuk a Mezőfalvi ÁG Ménesmajori Ménesét, ezzel együtt 1972-től törzstenyészetté vált a gazdaság. Ez a döntően kisbéri félvér jellegű állomány adta a ménes egyik kiindulási alapját, ezek között sok jó képességű ló is volt. Üzemelt akkoriban Székesfehérváron egy sportistállónk – most azt hiszem, a McDonald’s van helyette –, ott voltak a mének, illetve a Sáriból kiválogatott, sportra alkalmas lovak. Rózsa Pista és társai ott kezdték a lovaglást. A későbbi sportsikerek mögött Magasházy Dénes lovaglótanár állt, akit már a ménes új vezetője, Herczog Emil hozott ide, majd a sportlovakat is kihozták Sáripusztára.
A csikósok közül, akinek volt tehetsége, az bekapcsolódott a sportba is. Így jómagam talán három szezonban is indultam díjugrató versenyeken. Aztán a „főnök” – Herczog Emil – fogatosa lettem, aki megbízott a ménesben dolgozó emberek felügyeletével is. Ezzel együtt járt az is, hogy a ménes lovairól is mindent tudjak. Így kezdődött, aztán lassan az életemmé vált a ménes. Megszoktam, hogy nekem mindenre oda kell figyelnem, mindenről tudnom kell, ami ott történik. Én minden fedeztetésnél, minden ellésnél, minden betegségnél jelen voltam, ha kellett, segítettem, ha kellett, cselekedtem. Ha a lovaink sikereket értek el – és ebből egyre több volt –, azt én a magam sikerének éreztem.
Ez alatt a hosszú idő alatt biztos voltak Pista bácsinak kedves lovai, amelyekre szívesen emlékszik.
Volt sok szép és kevésbé szép emlék is. Szomorú volt, mikor a mének közül Ragyogó (Siglavy XII-6), amely abban az időben a legjobb ugrólónak számított, a harmadik fedeztetés után infarktust kapott, és a kancáról lefordulva a kezeim között pusztult el. Aztán nagyon szép és sikeres volt például Aldato története a ménesben, ami egy véletlennek köszönhető. Ugyanis mikor Aldato bekerült az országba, Mezőhegyesre karantén miatt nem lehetett bevinni, így ideirányították a mént, amely egy vasúti vagonban érkezett a szomszédos Mezőkomáromba. Én hoztam el őt a ménesbe.
Aldato nagyon jó ló volt, emellett kezelhető is. Volt, hogy fel-felültem rá, de inkább kocsiban, egyesben szoktam jártatni. Kicsit hajlott háta volt ugyan, és úgy tűnt, külön van az eleje és a hátulja, de kiváló csikókat hagyott maga után. Pedig mindössze egy őszi szezont fedezett itt, mégis maradandót alkotott. Így Sáripuszta Nimfa után adta Aldato II Zavarost, amely Móra Lászlóval nagypályás ló volt, később itt került fedezőménként felállításra, és olyan jó sportlovak születtek utána, mint Zsizsik vagy Zátony. Aldato emellett meghatározó kancákat adott a ménesnek, például Záport, amely később Rezgő vagy Sarkcsillag anyja lett, vagy Aldato Adóst, amely sportlóként, militaryban részt vett a moszkvai olimpián.
Két telivér kanca Dárius meg a Karattyoló.
Emellett nekem ő volt a legkedvesebb lovam. Teljesítmény szempontjából a ménes legjobb kancája volt, emellett mindig könnyen vemhesült, amely egy tenyészkancánál szintén fontos dolog. Aldato és Ramzes Junior jó csikói irányították a figyelmet a holsteini fajtára. Így került be a ménesbe 1978–79-ben 24 holsteini és hannoveri kanca, valamint egy mén, Toborzó. Nem volt egészen hároméves, és nagyon nehezen kezdett el fedezni. Sok türelem kellett hozzá, eleinte szinte még a verebeket is el kellett zavarni, mert ha valami a környezetünkben volt, akkor nem a kancával foglalkozott, hanem nézelődött.
Mindig mondom, és Toborzó is jó példa erre, hogy a holsteini lóhoz sok türelem kell. Ezt ajánlanám figyelmébe minden holsteini lóval foglalkozó sportoló figyelmébe. Nem szabad tőle rögtön követelni, időt kell neki adni, mert meghálálja, ha foglalkoznak vele. Ahogy végül Toborzó is, amellyel majd egy évig szórakoztunk, de végül belejött a dolgába, és nagyon jó fedezőmén lett, ugrólovak egész sorát adta. Abban az időben az import mének közül a legjobb ivadékai neki voltak, ezt ki merem jelenteni. Az itt állt fedezőmének közül nála csak Ginust tartom nagyobbra.
Az alapítónak számító import kancák közül ki ne felejtsem Nortje nevét, amely később meghatározóvá vált a ménesben. Pedig mikor idekerült, nem tűnt kiemelkedőnek. Nem volt nagy ló, én nem is hittem volna, hogy ez a viszonylag középszerűnek tűnő kanca ilyen jó csikókat fog majd adni, mert a csikói mind jobbak voltak nála. Még ma is nyoma van a ménesben, harmadik unokája, Üzenet ezt a vonalat képviseli, most egy gyönyörű Ustinov csikó van alatta. Bárcsak több Nortjénk lenne… A sok jó holsteini kanca közül talán még Delicia nevét említeném, igaz, hogy nem volt fiatal, mikor idekerült, de lánya, Drágám és Toborzó révén tőle származik Kikelet, amely kiváló ugróló volt nálunk. Emellett Déva xx után született unokája, Nyakék adta Sissit, a ménes jelen pillanatban legsikeresebb ugrólovát.
A nyolcvanas években az ország meghatározó ménesévé nőtte ki magát Sáripuszta. Hogy nézett ez ki a gyakorlatban?
A nyolcvanas években a gödöllöi OMÉK-on kitüntetést vesz át Pista bácsiA ’70-es évektől a sportló mellett már az angoltelivértenyésztéssel is foglalkoztunk. Mokka xx volt a legismertebb fedezőménünk, lánya és unokája, Cédula xx és Cetli xx váltak a legsikeresebbé.
Ebben az időben évi hetven csikó született, mi négy ménnel dolgoztunk délelőtt-délután próbáltatással, fedeztetésekkel, úgyhogy volt munka bőven. A rendszerváltással egy időben került sor újabb ménimportokra, Silver Look xx, Goliath, Déva xx, majd Gressini és Justboy érkezett a ménesbe. Ettől az időtől azonban már a mesterséges termékenyítés vette át a főszerepet.
Megmondom őszintén, de a legőszintébben, hogy én a természetes fedeztetésbe nőttem bele, és ezért eleinte nem nagyon tudtam azonosulni a mesterséges termékenyítéssel. Ma már azt mondom, hogy ez a jó. Megszűntek a fertőzések, szerintem kevesebb lett a vetélés, sokkal nagyobb a vemhesülési arány, és egy adag spermát, ha leveszünk, abból minimum négy lovat be tudunk rakni.
Ma már a legjobb európai mének csikóival találkozunk a ménesben. Ezzel együtt változtak a mindennapok teendői is?
Nem titok, hogy a kétezres évektől egy erőteljes, teljesítmény irányú szelekción esett át a ménes állománya. Most összesen hetven ló van a ménesben, ebből tizennyolc aktív sportló, a többi az utánpótláscsikó és a tenyészkanca- állomány. Ez azonban egy folyamat része volt. Kezdetben teljesítményt igazolt méneket béreltünk, így állt itt Laurenz, Ginus vagy Faldo is. Mára azonban világossá vált, hogy a piaci verseny kényszerében csak a világ élvonalába tartozó méneket használva van esély érvényesülni, amit ugyebár nem lehet kibérelni.
Már a ’90-es évektől kezdve a ménes legjobb kancáit Európa legjelentősebb ménjeivel fedeztettük Hollandiában, illetve Németországban, mára ez spermaimport formájában vált általánossá. Ennek keretében jó kapcsolat épült ki, így mélyhűtött örökítőanyagot forgalmazunk is néhány világszínvonalú mén után. Számomra azonban nincs különbség, egy Diarado vagy egy Ustinov csikó felnevelését is ugyanolyan körültekintéssel kísérem, mint korábban.
Hogy néz ki Pista bácsi egy napja manapság?
Reggel időben kelek, negyed hatkor – ma már ilyen világot élünk – felhívom az éjjeliőrt, hogy volt-e valami esemény, majd az első, hogy körbejárom az istállókat. Ezt minden reggel megteszem, igaz, ilyenkor nem sok mindenkivel találkozom, de a szemem a lovakon, és rögtön észreveszem, ha valami nem a megszokott. Mire végzek, megjönnek reggel az emberek, és megkezdjük az etetést, ez a nap kezdete. Már az előző nap ki-ki tudja, mi lesz a feladata, be van mindenki osztva.
Más a téli és más a nyári napirend. Most nyár van, a lovak kint vannak a legelőn éjszaka is. Ilyenkor nyári állásban folyik az etetés, olyan 12-15 ló van most egy csoportban. Csak a fiatal csikókkal levő anyakancák jönnek be estére. Naponta háromszor körbejárom a legelőket. Megnézem, hogy mit csinálnak a lovak, van-e vizük stb. Este, mielőtt hazamegyek, még egyszer körbejárom a ménest, és csak akkor indulok el, ha minden rendben van. Sokszor van, hogy este, mielőtt besötétedik, még lejövök, ha a délutáni abrakolásnál valamelyik nem úgy eszik, vagy nem tetszik nekem valami miatt. Csak úgy tudok nyugodtan aludni, ha látom, hogy minden rendben van a ménesben.
Ha most visszatekint erre a több mint 50 évre, nem volt egyhangú a munka?
Úgy vagyok vele, hogy az lett volna a baj, ha az lett volna. Amíg az ember a dolgát szeretettel végzi, addig nincs probléma. Mindennapra van feladat, amit meg kell oldani. Ez a fontos. A saját dolgomat inkább elhagytam, csakhogy a ménesben menjenek a dolgok. A családom is tudja, ha nem megyek időre haza, akkor a ménesben valami gond van, és ezt már megszokták. Nekem akkor van vége a napnak, mikor úgy érzem, hogy a lovaknál rend van.
Mindennapra megvan a dolgom, és ez jól van így. Ha otthon kellene üldögélnem mint nyugdíjas, biztos meg is bolondulnék. Hosszú volt, nem is hinném… Ha újra kezdhetném, akkor is csak ugyanígy csinálnám! Így fejezi be a ménesmester, aki láthatóan nem a szavak embere. Minek is? Hiszen cselekedetei önmagukért beszélnek, a lovak pedig szavak nélkül is megértik. Legkisebb rezdülésük nyitott könyv az ő számára, amelyből ma, 70 évesen, 56 év tapasztalatával olvas folyékonyan. A ménesi lovak pedig jól értik a ki nem mondott szót, mert Kneisz Istvánt is ugyanaz a termékeny mezőségi rög nevelte, és mindig az állandóság része volt Sáripusztán.
Maradjon ez így még sokáig, Pista bácsi, az isten éltesse!
Szerző: Rásky Péter
Megjelent a Lovasélet magazin 2011 augusztusi számában
2014.03.14.
SZávay Gábor, Enyingi Agrár Zrt.:
Ha egy szóval akarom kifejezni, mit jelent Kneisz István ménesmester személye a ménesnek, azt mondhatom: MINDENT. 56 évet ledolgozott itt, ismeri a ménes minden apró részletét, óriási szakmai tapasztalat van a háta mögött. De amit igazán ki kell emelni, az a mindennapokban a lóért, szakmai alázattal végzett munka. Társaságunkban az itt dolgozó több száz ember közül egy kezemen meg tudnám számolni, hány ilyen ember volt a maga területén. A ménesben egy dolog volt az anyagi háttér megteremtése, a minőségi törzsállomány megszerzése és a cég lóközpontú működtetése.
Ám az, hogy mindezek a lehetőségek azokat az eredményeket hozták, amelyeket a múltban és a jelenben el tudtunk érni, ahhoz kellett az a biztos háttér, amit Pista bácsi mindennapokban elvégzett munkája jelentett. A sikerek legalább annyira az ő munkájának az eredményei is. 70 évesen is töretlen a munkakedve, és tudom, hogy az egész életét a munkájának rendelte alá, nem a fizetésért, hanem a munka becsületéért dolgozott. Tudom, ha 70 évesen haza kellene mennie kedves lovai nélkül, abba belebetegedne. Ezért addig van itt közöttünk, amíg az egészsége bírja és kedve van hozzá, és ez így is lesz. Ez mindannyiunk véleménye.
Magyar Lovassport Szövetség Díjátadó Gála, Budapest
2013. Február 15.-én a Magyar Lovasszövetség a Széchenyi István lovas emlékéremmel tüntette ki több mint 50 éves a lótenyésztésben végzett kimagasló, lelkiismeretes munkája elismeréseként.
Kép: Canva
Frissítve: 2024.04.15.
Az istálló felszerelései: Nyilvánvalóan kell vasvilla. Régebben egy valamire való lóistállóban ez azonnal két villát jelentett, mert más villával nyúltak a szénába, szalmába, és másikkal a trágyába! Ma ez azért a legtöbb helyen egy villa, hacsak valaki nem használja – az egyébként nagyon hasznos – sűrű fogú trágyaszedő gombos hegyű villát. Ezt arra találták ki, hogy a tiszta szalmáról a kisebb nagyobb lótrágya-bogyókat szépen le lehet szedni úgy, hogy a szalma a helyén marad. A másik „bogyószedő” módszer egy rövid nyelű gereblye, és egy speciális, nagy méretű „szemétlapát”, hosszú, függőleges nyéllel. Ha már leszedtük a trágyát, kell egy talicska, amivel kivisszük a trágyaszarvasra, vagy éppen a gumis kocsihoz. Nagyobb istállókban szokás olyan módon trágyázni, hogy egy gumis kocsi beáll a boxsorok közzé a „placcra”, és egyből arra dobják fel a trágyát. Létezik olyan modern megoldás is, ahol a boxok közötti fal (rács) ráhajtható a falra, így egy kisgép végig tud menni a boxsoron, és kitolja a trágyát. Ez a módszer azért valószínűleg nem tud elterjedni az egy-két lovat tartó családoknál – viszont munkaerő és időkímélő a „lovas nagyüzemekben”. Szükség van seprűre és lapátra. Itt jegyzem meg, hogy a sepregetést lehetőleg olyankor végezzük, amikor a lovak kint tartózkodnak, mert a ló – nem lehet elégszer hangsúlyozni -nagyon érzékeny a porra. Szükséges mindenképpen egy-két vödör, még akkor is, ha általában önitatóból isznak a lovak.
A versenyzők hordókerülésben és szlalom számokban tehették próbára maguk és lovaik tudását. A 14 éves Dörnyei Regina a Lady Barrel kategóriában (csak hölgyek részére kiírt versenyszám) a második Divizió 2. helyét szerezte meg, az Open kategóriában harmadik Divizióban szintén 2. helyezést ért el.
A Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatósága a Pentezug füves pusztán megszüntetett mindennemű emberi tevékenységet, és hosszú távú kísérleti programot indított el, amelynek célja a szikes pusztai élőhelyek fenntartása nagy testű, vadon élő állatfajok segítségével. Két állatfajt választottak ki, amelyeket előzetes kutatásaik alapján alkalmasnak ítéltek erre a feladatra: az eurázsiai vadlovat (Przewalski-ló) és a rekonstruált őstulkot (más néven Heck-marha).
