A zabla használatának történelmi gyökerei
Klaus Ferdinand Hempfling napjaink egyik legsikeresebb és legelismertebb természetes lókiképzője. Világszerte számos lovasnak adta már át tudását azért, hogy jobban megértsék a lovakkal való bánásmód és munka emberibb – vagy inkább lóbarátabb – oldalát. A következő írás a zabla használatának történelmi gyökereiről szól – Pataky Kata, okleveles Monty Roberts instuktor fordításában.
|
„Klaus vadlovakkal élt természetes környezetükben és megfigyelte, tanulmányozta a lovak természetes viselkedését. Ebben a természetes szépségben fejlesztette ki a legfontosabb dolgot, az „első találkozás”-t ember és ló között. Egyik specialitása, hogy agresszív, nehezen kezelhető lovakkal foglalkozik” |
Az a mód, ahogyan én kapcsolatban vagyok a lovakkal, egy holisztikus rendszer és megközelítés. Ez azt jelenti, hogy nagyon tiszta és megkülönböztethető pozíciókba kell helyezkednem ahhoz, hogy megértessem magamat. Amikor ezeket a dolgokat boncolgatjuk, akkor sohasem kritikából, vagy rosszindulatból tesszük, csupán a további megértés a célunk. Én mindig mindenkiről azt feltételezem, hogy a legjobb szándékkal cselekszik. Ennél a pontnál előrebocsátom azt, hogy én személy szerint általában zabla nélkül lovagolok, de vannak olyan esetek, amikor használok zablát. Ennek okát pedig nagy örömmel magyarázom el az alábbiakban:
Kezdjük a ló, illetve talán inkább az összes élőlény természetes, ösztönös érzékelésével. A száj környéke a természettől fogva a legérzékenyebben észlelő terület. Az ember – ugyanúgy, ahogy a legtöbb állat és természetes a lovak is – nemcsak számtalan ízt különböztet meg, de meg tudja különböztetni a frisset a romlottól, a mérgezőt a nem mérgezőtől stb. A ló az érzékeivel növények és ásványi anyagok ezreit tudja érzékelni, amelyek az adott pillanatban szükségesek az egészsége vagy a gyógyulása szempontjából.
Bárki, aki megfigyeli a lovakat evés és legelés közben, meg fog lepődni azon, hogy milyen ügyesen és finoman tudják szétválogatni a különböző fűféléket vagy hogyan tudják kiválogatni a tüskéket abból, amit esznek. Nem vitás, hogy a testnek ez a része, amelyet csontok és bőr véd, a legérzékenyebb az összes közül.
Annak a gondolata, hogy valami kemény, fémes dolog legyen a szánkban, amit ráadásul húznak, ami csörög és amit sokszor keményen meg is rántanak, kétség kívül elképzelhetetlen érzés egy ember számára – ehhez semmilyen különleges tudás nem szükséges. Azért, mert egy ilyen eszköz egyszerűen fájdalmat kell, hogy okozzon. Az, hogy valójában milyen fájdalmat okozhatnak a különböző zablák, akár akaratlanul érzék nélküli használat miatt, és az ebből adódó további kellemetlenségek miatt, igazából csak egy maroknyi tájékozottabb ember számára ismeretes. Az ló egy olyan állat, amelyik hang nélkül viseli a fájdalmat. Csak érzékelni és érezni tudjuk a szenvedésüket, valamint kiolvasni azt a szemükből.
Ennek ellenére, ahogy említettem, magam is néha használok zablát. Ennek nagyon jó oka van és mindig a ló örömteli együttműködésével teszem. Akkor folytassuk a nyomozásunkat: a következőkben egy utazást teszünk a lovak történelmébe. Ez természetesen egy nagyon széles terület, ezért én most csak azokat a mérföldköveket fogom kiemelni, amelyek számunkra most fontosak, és elnézést kérek a teljes téma leegyszerűsített előadásáért, de még így is egy kicsit talán hosszúra nyúlik.
A berberektől és ibériaiaktól eredő „eredeti lovazás”-tól egy hatalmas ugrással a barokk lovagláshoz érkezünk, pontosan François Robichon de La Guérinière-hoz (1688–1751).
Innen a Francia Forradalomhoz érünk és egy valójában megkérdőjelezhetően zseniális lovassal, François Baucher-val találkozunk (1796–1873), aki feltalálta a „Rollkur”-t. Ezután az angol postás lovasokkal valamint a német katonalovasokkal folytatjuk utunkat a 19-ik és korai 20-ik században.
Az egyes állomásokat, amik itt említésre kerültek, nagyon különböző szár- és zablahasználat jellemezte, valamint a lovas ülését tekintve is eltértek egymástól. Ezek az állomások egyfajta metszéspontot jelentettek a lovaglás és a lovakkal való foglalkozás fejlődésének tekintetében, valamint a szár- és zablahasználatra vonatkozóan.
Amit a Berberek és az Ibériaik ösztönösen átadtak, az a lovaglásnak egy nagyon gyakorlati ismerete, ezáltal a barokk lovaglás egy pontosan meghatározott „köntöst” kapott. A berberek és az ibériaiak által eredetileg képviselt lovaglás legjellemzőbb aspektusa az volt, hogy a ló számára tökéletesen értelmezhető jelentéssel bírtak a tőle kért feladatok és tettek. Igen, a ló sokszor dolgozott önállóan és felelősséggel egy elengedett lovas alatt. Ezt az elvet részben átvették a francia Camargue lovasai is.
Azonban egy másik elvet, – mint ahogy XIV. Lajos kertjében a növények esetében, amelyek csak egy meghatározott irányban nőhettek, és minden vadhajtást le kellett vágni – kezdtek egyre inkább alkalmazni ebben a korban az emberekkel kapcsolatban, legalábbis a társadalom egyes rétegeiben, valamint a lovakkal és az egész lovakhoz való hozzáállásban is. A lovaglást – magasabb szinteken – ebben a korban már csupán önmagáért űzték. Önmagában is egyfajta művészetté, önmagáért való művészetté (l’art pour l’art) vált. Ez többek között a következő következményekkel járt: ezen lovak számára többé nem volt közvetlenül látható cél, és ettől kezdve nem ismertek föl semmilyen közvetlen értelmet a tetteikben és mozdulataikban.
Míg a Vaquero-k lovai még mindig pontosan tudták, hogy mi a feladatuk, és tudták teljesíteni azokat, szinte a lovas bármilyen beavatkozása nélkül, sőt, sokszor jobban hajtották végre a feladatot a lovas bármilyen beavatkozása nélkül, a barokk lovak csak a saját testtartásukkal és mozgásukkal tudtak foglalkozni, és azzal is csak akkor, amikor a kérés teljesen egyértelműen jött a lovastól. Pontosan úgy, ahogy a király kertje, ami néhány nap alatt újra elvadul, ha a kertész nem gondozza azt folyamatosan.
A tudásszint kétségtelenül túl magas volt. A szárak ilyen művészi magasságokban való használatának tekintetében egy nagyon tiszta alapelvet alkalmaztak, amellyel én, mint ismeretes, teljes mértékben egyetértek: Lovaglás közben olyan lazák legyenek a szárak, mintha egy szál lószőrből lennének. És ez minden jármódban és minden manőver közben érvényes. Amit elvettek a lovaktól, az a feladatok „jelentése és értelmezhetősége”, és ezt helyettesítették egy lépésről-lépésre megtervezett művi magasiskolai lovaglással – amelynek a lovat és a lovast is teljes mértékben alávetettek.
A szárak ilyen mértékű finom, magas művészeti szinten történő használata, amelyet ebben az időben tanítottak, a történelem folyamán később egy teljesen más mederbe terelődött, amely, sajnos azt kell mondanom, hogy végzetes következményekkel járt a lovas világ és a lovakhoz való hozzáállás tekintetében, és ennek a hatása ma is tart.
A francia forradalom idején tulajdonképpen minden a feje tetején állt. Minden változatosságot rosszallóan néztek, még a mesterséges és arisztokratikus barokk lovaglásban is. Egy férfi, akit Baucher-nak hívtak – kétségkívül zseniális lovas volt – feltalálta annak az elvét, hogy hogyan lehet a lovat csizmák (sarkantyúk) és váltakozóan megfeszülő szárak közé állítani és ezáltal azonnal összeszedni. Ezen az úton a lovak néhány óra után olyan manővereket hajtottak végre, amilyenek egyébként csak több éves képzés után érhetőek el. A ló így a sarkantyú- és csizmasegítségek hatására a hátuljából kezdett el a szárakba dolgozni. Baucher leírt és tanított egy alapelvet, amely azáltal éri el a nyak ellazítását, hogy a kezek és a lábak között váltakozó erőkifejtést kell alkalmazni. Egy olyan rendszert hozott létre, amely mind a lovak, mind pedig az egész lovas világ számára végzetes és nagyon fájdalmas volt.
Történelmileg főleg ez maradt meg ettől a lovastól:
1. A szárak erős használatát onnantól fogva az egész lovas világban megismerte, és mondhatjuk, hogy általánosan megalapozottá és elfogadottá vált, a mai túlzott hajlításig, a ’Rollkur’-ig.
2. A nyak hajlításának alapelve földről és nyeregből egyaránt átvételre került a spanyol lovasiskola területein, és meglehetősen érdekes módón a díjugratásban, egészen a mai napig.
Ahhoz, hogy jobban megértsük a szárak manapság általános használatát, tovább követjük a lovakkal való foglalkozás fejlődését. A távolsági kereskedelem növekvő forgalmával a lovakat egyre inkább arra használták, hogy szállító kocsikat húzzanak. Ezért nagyobbra és hosszabbra lettek tenyésztve, egészen addig, amíg már egy angol postai kézbesítő lovas nem tudott ügetésben ülve maradni ezeken az új lovakon. Amikor nagyobb csapat utazott, és négyesfogatot használtak, a biztonság miatt egy lovas mindig ült az egyik vezető lovon. Így ez a lovas az ügetés ütemére fel kellett, hogy álljon a nyeregből. Így alakult ki a „posting”, amelyből később kialakult a könnyűügetés. De ezzel egyidejűleg a lovak hátának igénybe vétele is megnőtt.
A könnyűügetést először az arisztokrata lovasok vették át, de utat tört a német, osztrák és magyar katonai lovasság köreibe is. Ezekben a lovas intézetekben egyre jobban előtérbe került, hogy az újoncok egy pár hét alatt fel tudjanak ülni a lovakra. Erre a célra a könnyűügetés volt a legalkalmasabb dolog. A nyergeket lecserélték és az jelentősen előrébb került a ló hátán a lapocka irányába. A lovakat magasabbra tenyésztették – egészen a mai napig – és könnyebben lehetett „tölteni beléjük” minden előzetes képzés nélkül. Az egész lovaglás rendszere egyre jobban a ló elejével hangolódott össze, a szárak mechanikus használatával. A korai olimpiákon, amelyeken ez a fajta modern díjlovas irányzat bemutatásra került, a lovasok főleg katonai egyenruhában lovagoltak – éppen a történelmi gyökerek miatt.
Baucher volt az első, aki következetesen megszegte a laza szárak törvényét, és a lovat a sarkantyúk és a zabla közé helyezte. Ez az alapelv nagyon mélyen beleásta magát az egész világon a lovaglásba, és a mai napig érvényes. Ma is lehet látni, hogy egy lovas bármely szakágban a legkeményebb pelham vagy feszítő zablával fizikai erővel lovagol – és a történelem fejlődése során teljesen elveszett a könyörület és empátia ezekért a csendben szenvedő teremtményekért. Ma a legtöbb ember csak csinálja, azért mert más is csinálja, és mert mindig is így volt. De ez nem igaz! Ennek volt egy kezdete, és ez a kezdet történelmileg követhető.
Mostanra felvázoltuk, hogy mennyire érzékeny és fájdalomra hajlamos a ló szája. Felvázoltuk, hogy történelmileg hogyan vonhatunk párhuzamot azzal, hogy a ló elejére kezdett el helyezkedni a lovas, a szárak használata hogyan változott a berberektől a barokk lovaglásig egészen a mapi napig, ahol a lovasok legfőképpen arra fókuszálnak, hogy egy teljesen mechanikus technikával „hátulról előre” lovagolva összeszedettséget érjenek el a lónál.
Mik a lehetőségek? Ha felismerjük a történelem fejlődését, mit kell ahhoz tennünk ma, hogy jobb legyen a lovaknak? Mikor és milyen módon tehetünk a lovunk szájába zablát? Mit csinál a hackamore a cavesson? Miért nem ajánlom egyetlen tanítványomnak sem, hogy nyakmadzaggal lovagoljon? Hogyan lovagolhatunk jelzésekkel és testsúllyal, hogyan érhetjük el az összeszedettséget laza szárakon? Ezt mind megírom a következő részben.
Végezetül a záró kérdések:
1. A lovakkal való együttlét az emberiség talán legősibb és legfontosabb kulturális teljesítménye. Antropológusok egyetértenek abban, hogy az emberiség fejlődése csak a lovak történelmének ismeretében érthető meg és magyarázható. A történelmi kapcsolatok ismerete óriási betekintést enged a lóval való egyéni és gyakorlati tevékenységbe. Elegendő háttérismerettel rendelkezünk? Felkészültünk arra, hogy végre – a saját lovunk érdekében is – alaposabban megismerjük ezeket a kapcsolódásokat? A szár használatának kérdése, a lovas ülése, a nyereg és a lovagló stílus is szintén mind e történelmi kapcsolódáson alapszik.
2. Erőszak nélkül – a szárakat a finom instrukciók közvetítésén túl másra is használjuk? Mert akkor minden körülmények között kerülnünk kell azt, hogy a lovunk szájába zablát tegyünk. Természetesen senki nem akar a lovának fájdalmat okozni. Pedig a szárak húzásával, feszítésével ezt tesszük! Felkészültek vagyunk végre arra, hogy az egész lovaglási stílusunkat megváltoztassuk annyira, hogy a lónak csupán a testünk súlypontjának változtatásával és finom lábsegítséggel adjunk instrukciókat?
Forrás: www.hempfling.com
www.facebook.com/KlausFerdinandHempflingOfficialPage
2014.04.09
Frissítve: 2023.09.10
Fotó: Canva
