Kormos Ferenc vagyok, lovas. Több mint 30 évvel ezelőtt kezdtem lovagolni, azóta sok kalanddal és egyre több tanulnivalóval átszőtt utam alapja megszilárdult, s ez az alap pedig: a lószeretet. Vidéki, a természetben élő családból származom, de a lószeretet és a kilovaglás még inkább a Természet gyönyörű Egységére irányította figyelmemet.

A lóval való együttlét, majd a terepre való kilovaglás, nem más, mint a természetben lenni, egy természeti lénnyel. A természetben lenni már önmagában is a mai „rohanó” világunkat ellensúlyozó gyógymód. A természetben lenni egy, a fajunkkal teljesen ellentétes ösztönű, életvitelű, felépítésű stb. fajjal, melynek ráadásul a hátán ülve új gondolkodásmódra, mozgáskultúrára, testedzettségre tehetünk szert, na, ez aztán az átlényegítő, meditatív, Jelenben tartó tevékenység!

Ha valaki inkább maradna az un. „ésszerű” megközelítésnél; igen, egy lótárssal hatalmas túrákat tehetünk, könnyedén eljuthatunk elképesztően szép helyekre és sorolhatnám. De bármely megfogalmazás mögött ugyanaz munkálkodik csendben: a lószeretet.

„Tudományos” kitérő

Ezen érzelem kapcsán kötelező kitérnem bizonyos átfogó jelenségekre. Az emberiség, valami „csoda” folytán óriási technikai fejlődést „kapott” az utóbbi száz év folyamán. Azért fogalmazok kissé botladozva, mert már itt különböző nézőpontok „ütköznek a tudományban” hisz, de furcsa: ez a gőzgépet, az elektromosság használatát, a robbanómotort, a számítógépet, az űrhajót, az internetet „megalkotó” agyunk, a legutolsó jégkorszakban alakult ki!

Hogy miért most részesülünk ekkora „technikai ugrásban” annak oka, hogy fajunk létezése, az emberi Lét, tudatállapotunk egy evolúciós fejlődésen megy keresztül. Ebben az evolúcióban segít gondolkodásunk, mely „megteremti a gépi (mérési, bizonyítási, alkotási) hátteret” a tudománynak, mely egyre mélyebbre (magasabbra?) jut az Élet, a Lét Egységességének kutatásában, megvilágításában. Mindezt miért? Mert az emberek többsége csak azt fogadja el, amit „lát”, ami tudományosan bizonyított!

Megannyi badarságban tapasztalatszerzés nélkül is „hiszünk”, megannyi dolgot „tanításunk útján” elfogadunk, viszont ami „nem bizonyított” csak egy „érzésünk”, az ugyan élvezhető, de mégis félresöpörhető „véletlen”. Ilyen megmagyarázhatatlan „véletlen érzelem” a lószeretet. Annyi a ló misztériumáról és az ebben megjelenő mély emberiség – ló kapcsolatról szóló publikáció született már, hogy erről írni itt felesleges. (Nézzünk utána!) Ugyanakkor e különleges kapcsolat – ami maga a lószeretet – alapját és miértjét már kutatják a mai tudomány eszközeivel. … És igen, „bizonyíthatóan” el fogunk jutni odáig, hogy a ló egy különlegesen érzékeny és minket érzékenyítő, sugárzó Lény, mely minket az Egységélménybe húz!

Ha valakinek kell a tudományos bizonyosság, nosza, de alapvetően minden lovasember érzi, azt a különleges „érzést”, mely lovával való együttlét során rátör. Az már az egyén tudatállapotán áll, hogy mit hoz ki ebből a kapcsolatból! Szerencsére e gyógyító és felszabadító „elmélyülésben” már meg lehet mártózni Mestereknél!

Hogy mi köze ennek…

 …a tereplovagláshoz? Csak annyi, hogy e mély ló – ember kapcsolat kialakítása az alapja mindennek. E nélkül csinálni veszélyes, nem is eléggé élvezhető, stb. Én soha nem beszélek lovaglásról, hanem mindig egy nagyobb „halmazról”: a lóval való bánásmódról.

Értelemszerűen e bánásmód magába foglal minden létező tevékenységet társállatunk körül és vele. Sem a lóval való Lét, sem a vele kialakított minőségi kapcsolat nem lehet kielégítő, ha megérkezünk egy lovardába és ott felülünk egy felnyergelt lóra, majd kinyargalunk. Amennyiben egy vészhelyzet megoldásáról van szó, úgy nyilván belefér… de a mai világban ritkán kell lóval életet menteni.

Itt kell szót ejtenünk a lovasberkekben gyakran felmerülő kérdésre, hogy ki szereti „jól” a lovát, illetve ki tekinti eszköznek őt? Ez utóbbi gyökerét fajunk történelmében találjuk, hisz 6 ezer év óta a ló közlekedési és háborús eszközünk volt, azonban e szerepét a gépesítés megváltoztatta. Ne felejtsük azt se, hogy e státusza nem zárta ki a szeretett, tisztelt és nélkülözhetetlen társaságot. Sőt bizonyos népeknél, mint például nálunk, magyaroknál, óriási jelentőséggel bírt, ugyanúgy a tenyésztés, tartás, kiképzés, lovaglás és lovashaditechnika – tehát mondhatom a bánásmód terén.

A ló szerepe mára megváltozott, innentől botorság eszköznek tekinteni őt. Ma egyébként szabadidős – élvezeti, illetve sporteszköznek tekintik az ilyen típusú emberek. Nekik azt szoktam javasolni, hogy inkább motorozzanak. A másik kérdés, hogy:

Ki szereti „jól” a lovát?

Nos, itt szintén van „némi maradiság” amit azonnal elítélni, butaság. (Egyáltalán ítélkezni, butaság.) A „modern” lótartók társaságában elfogadott nézet: a ló négy vassal a lábán boxban áll és zabot eszik. Ez egy beragadt paradigma, mely szinte magyarázat nélküli dogmaként nemzedékről, nemzedékre terjed. Ha bárki nekem nem hiszi el, hogy e mondat és hozzáállás egy szava sem igaz, az higgyen a lovas szaktudományoknak (etológia, tartás, takarmányozás, tenyésztés, valamint állatjólléti kérdésekkel foglalkozó tudományágaknak), melyek már régen bebizonyították, hogy a szóban forgó „tartás” mindössze a gazdi kényelméről szól.

A lovat csak extrém helyzetekben érdemes patkolni – bár akkor sem kell folyamatosan patkóban tartani, illetve egyes nézetek szerint, már ezen extrémnek mondott, általában sport teljesítményhez köthető helyzetek is indokolatlan erőfeszítésekre kényszerítik társállatunkat, tehát a ló fajra nézve minimum feleslegesek és mindössze az emberi egoról szólnak.

A ló állandó boxban való tartása észbontó támadás e faj ellen. A ló menekülő zsákmányállat, fajszükséglete, hogy napi 16 órát, lépdelve legeljen, mindeközben megtegyen kb. 30 km-t. Csapatban, rangsorban él: egy ló elválasztva a társaitól, vagy mondjuk úgy, egyedül, csak egy fél ló. Biológiája és mentális egészsége így alakult ki 60 millió év alatt. Innentől csakis a legelős, rideg, vagy félrideg, illetve félistállózott tartásról érdemes beszélni.

A ló nem zabot eszik. A zab egy (olcsó) energiabomba, melyet anno a lovashadiipar kénytelen volt „feltalálni” mert a csapatok nem hurcolhattak magukkal több ezer szekér szénát. A mai általános „lóhasználat” esetén etetése egyenesen káros és bármelyik állatorvos, illetve szakkönyv szárazon közli, hogy a leggyakoribb lóhalál, a kólika, tulajdonképpen a szemes takarmány etetésének köszönhető. A ló földközeli növényzetet eszik, válogatva legel. Zöld, élő növényzet hiányában dús, vitamin gazdag, portalan, penészmentes szárított réti szénával táplálható, mégpedig úgy, hogy ad libitum, tehát szabadon, kedve szerint, bármikor, bármennyit fogyaszthassa. Egy egészséges ló ebből „bezabálni” nem tud és nem is fog.

Tehát sajnos elmondható, hogy nem szereti „jól” az a lovát, aki vasban, boxban, zabon tartja. Még valami: a lovat nem érdeklik a „drága cuccok”. Ő sokszor sárral takart szőrrel legelni, vagy pőcsikelni szeret a társaival. Az sem szereti „jól” a lovát, aki teljesítmény partnerként „azért és úgy” szereti.

Egy lovat, a lovaspáros közös fejlődése érdekében, illetve az ezzel összefüggő távlati tenyészcél érdekében érdemes képezni, melynek adott pillanatra vonatkozó mérőegysége (lehet) a versenyteljesítmény. Ha lószeretetünktől, érdeklődésünktől hajtva képzett és érzékeny lovasokká nemesedünk, már nem is gondolkozunk másként. Akinek ez hihetetlen, nézzen meg lovas Mestereket, miként bánnak lovaikkal és mi a hitvallásuk. Tehát semmilyen lókiképzés nem mehet el a fájdalom okozásig, hanem meg kell maradnia a komfort – mint jutalmazás, motiválás – és a diszkomfort – mint, a tanulás folyamán fellépő nem kívánt cselekvésre vonatkoztatott apró kellemetlen helyzet – alkalmazásánál. Ennek szakszerű gyakorlásához:

Mivé váljunk és hogyan?

Önismeret (lelkünk, szellemünk, habitusunk, mentális és ösztönös-érzelmi tulajdonságaink őszinte ismerete és testtudat), önuralom (a felsoroltak pozitív irányba való terelésének képessége) „Jelenlét”, a változásra való képesség (nyíltság) a tudatos „nyomás – engedés”, mint kiképzési alapelv elméleti és gyakorlati ismerete, valamint egyéni céljainkkal szinkronizált lovas szakmai tudás szükséges, ha lóval szeretnénk foglalkozni. Ha vele együtt szeretnénk lenni, el kell helyeznünk magunkat valahová az „Ő kis életében”. Ez mindkét fél részére megnyugtató és biztonságos, egyébként a ló igényli is. Mivel szeretnénk vele békében – és nem apró játszmák idegesítő sokaságában – együtt lenni, egymást fejleszteni, így célszerű nála feljebb pozicionálnunk magunkat a rangsorban.

A cél az, hogy őt partnerként vezetve, „ménesvezetővé” váljunk, aki gondoskodó, jó atyaként viselkedik.

A folytatásban kibontom, miként kapcsolódik ez az egész a tereplovagláshoz és biztosak lehettek abban, hogy minden tudásomat megosztom veletek. Mert Lovaimtól és Mestereimtől kapott sok csoda, túlmutat azon, hogy magamnak tartogassam!

2019.05.31. Írta, képek forrása: Kormos Ferenc