2015-ben olvastam egy cikket a világ legkeményebb és leghosszabb lóversenyéről, amit évente rendeznek Mongóliában. 1000 km-t kell megtenni 10 nap alatt, Dzsingisz kán nyomaiban, ménesből kifogott, nyerget sem látott lovakkal, ami naponta 10-12 óra lovaglást jelent. A versenyzők fele sem ér célba, a lovak vadak, az időjárás kiszámíthatatlan, a mocsarak mélyek, a folyók szélesek, de az ég végtelen. A versenyt csonttörés, kiszáradás, hipotermia, emésztési rendellenességek, végkimerültség miatt képtelenek folytatni a lovasok, ami indikátora annak, hogy ez nem mindennapi dolog. Ez a Mongol Derbi, ahol idén, első magyarként és a 2019-es csapat legfiatalabbjaként én is starthoz állok.
Homor Zsófinak hívnak, Y-generációs álmodozó, lelkes lókedvelő vagyok. Kiskoromban zsoké szerettem volna lenni, amióta 165 centi fölé nőttem, lókiképző. Az elmúlt tizenhét évben sok mindent kipróbáltam: voltizsálást, díjugratást, díjlovaglást, hosszabb-rövidebb terep- és túralovaglást, pici szabadidomítást, néhányszor még statisztaként a lovasszínház előadásain is részt vettem a lovaimmal, fiatal lovakat lovagoltam itthon, aztán telivéreket galoppoztam Írországban és túrákat vezettem zömök izlandi lovakon Izland meseországában. Közben rájöttem, hogy egészen megszerettem ezt az egész lovaglás-dolgot, szeretnék ezzel foglalkozni, ha egyszer nagy leszek. Beiratkoztam a Nemzeti Lovasakadémiára, vettem egy foltos majdnem-pónilovat és az első oktatási napon (ismételten) be kellett ismernem magamnak, hogy nem tudok semmit.
Lókiképzés elmélet, lovas önismeret, lóetológia, naná, voltak elképzeléseim arról, hogy ezek léteznek, meg tudtam, hogyan kell vágtába ugratni a lovat vagy megtanítani, hogyan ugorja át még a tüzet is, de ezt a tudást azelőtt sosem tudtam szavakba önteni. Azt, hogy mit szeretnék a lovamtól (hogy sokáig velem maradjon, boldogan, egészségesen, hogy bízzon bennem, ahogy én bízom benne, könnyen lovagolható, együttműködő, készséges és kíváncsi legyen) szerencsére mindig tisztán láttam, de az Akadémia előtt (és az akademista stílus megismerése előtt) nem voltam biztos abban, hogyan is kellene ezt jól csinálni.
Így, hogy végre biztos talaj volt a lábam alatt, végre irány is jött a motivációmhoz és elkezdhettem részleteibe menően foglalkozni azzal, amit igazán szeretek: a lovakkal. Persze nem volt minden idegen, hiszen eddig is a ló testének és lelkének működésével foglalkoztam, de ez a koncentráltabb tanulási folyamat olyan mélységeit világította meg a lókiképzésének, amire csak egy módon tudtam reagálni: még többet akarok! Többet látni, többet érezni, eggyé olvadni a lovammal úgy, ahogy arról az elődeink beszélnek, addig, amíg már én sem tudom, hol fejeződöm be én és kezdődik a ló.
Beleszerettem a magyarok ősi lovaskultúrájába, a lovainkba, a tudásunkba, az érzésekbe, amiket lovaglás közben tapasztaltam, ugyanakkor egyre tisztábban láttam, hogy nekem, Homor Zsófinak, az Y-generáció lelkes lókedvelőjének kevés esélyem van megérteni a lovak, és ezzel együtt a lovaglás kvintesszenciáját:
Magukat a lovakat.
Steril körülmények között nőttem fel, hiába vágtattam kantár nélkül erdőn-bokron keresztül, szőrén, kötőfékkel, hiába feküdtem órákig a fűben a lovaimat nézve, hiába töltöttem minden szabad pillanatomat lószaggal az orromban és a végtelen éggel a fejem felett. Rá kellett jönnöm, hogy végtelen és végtelen között is van különbség. Hiába adok bele mindent, amim van, hiába szánok minden percet a lovak megismerésére, sosem fogom megérteni őket, hacsak nem távolítok el minden zárójelet az egyenletből és utazom oda, ahol az ég tényleg végtelen, a lovak valóban lovak, az emberek pedig ismerik és értik a nyelvüket.
Eszembe jutott egy 2015-ös cikk egy őrült lóversenyről, ahol az ember egy GPS-en kívül csak az ösztöneire és a lovára támaszkodhat a túléléshez. Ebben a végletes egymásra utaltságban, a semmi közepén vágtatva úgy képzelem, sok minden átértékelődik az emberben. Hirtelen úgy tűnt, hogy minden, amit eddig tettem a célom érdekében, ide vezetett, a derbihez, Mongólia ősi érintetlenségébe, a lovakon alapuló kultúra és a lovas érzések bölcsőjébe.
Csonttörés, kiszáradás, hipotermia, emésztési rendellenességek, végkimerültség. Vadlovak, vad tájak, 10 nap, 1000 km, napi 10-12 óra lovaglás.
Mindezt az elveszett lovaskultúra és egy, a mai emberből hiányzó érzés kedvéért.
Mi lovasok mind bolondok vagyunk.
2019.03.28., Homor Zsófia és Lovasok.hu szerkesztősége
Képek forrása: Homor Zsófia, Canva
Frissítve: 2022.08.10.
2022.09.20.