FOGATHAJTÁS MAGYAROSAN
Csillagos négyesek

A Sportarénában a hétvégi lovas világkupán a hazai nagyérdemű testközelből kaphat ízelítőt a magyar hajtóiskola kunsztjaiból, amelyek okán e stílus fél évszázada meghatározója a nemzetközi fogatsportnak.

Igaz, hogy mi nyertük a két aranyat, de hajtani a magyarok tudnak! – ismerte el 1982-ben Beatrix holland királynő a németalföldi Appeldornban megrendezett négyesfogathajtó-világbajnokságon, amikor a hazaiak egyéniben és csapatban is elsők lettek ugyan, de a közönség a magyarok bravúrjain ámult igazán. Az öblös kurjantásai és jovialitása miatt az 1970-es-1980-as években valóságos médiasztárnak számító Bárdos György négy lipicai ménjével például – az előtte indulókkal ellentétben – huszáros vágtában dübörgött végig az akadálypályán, a már akkor is csak tizedmásodpercekben mérhető különbség helyett másodperceket verve a szám másodikjára. Az előző két világbajnokságon diadalmaskodó Bárdos briliáns technikával végrehajtott mutatványa a három számból álló bajnokságon csak az ezüstre volt elég (a harmadik Juhász László előtt), s a három négyes fogatból álló válogatott is “csak” második lett. “Akkorra már mindenki ránk utazott” – magyarázta az eredményeket Várady Jenő szövetségi kapitány az Aranyúton című, 1999-ben megjelent sportágtörténeti könyvében.

A magyar fogathajtókat nem minden előzmény nélkül rettegték az idő tájt a nemzetközi porondon. “Mint egy csodálatos festmény (…) Ez a magyar fogat a leghűbb kifejezője volt a teremtés legtökéletesebb teremtményében, a lóban talált kedvtelésnek, a pompában, színben, könnyed előrehaladásban, lendületben és temperamentumban talált igazi örömnek” – áradozott már 1930-ban a német Sankt Georg című (ma is megjelenő) szaklap Pettkó-Szandtner Tibor méneskari őrnagy bábolnai arabfogatának aacheni produkciója láttán. (Az állami tulajdonú magyar ménesek a hadsereg, közelebbről a méneskar felügyelete alá tartoztak.) A Lajtán túli hajtóderbyken 1928 és 1939 között 35 első díjat nyerő lovastiszt fektette le a magyar hajtóstílus alapjait – a pár évvel korábban a brit mintát követő germán metódust elméleti és gyakorlati keretbe foglaló német Benno von Achenbach inspirálására. A nemzetközi fogatsport azóta is e két irányzat variációinak csatájáról szól.

Az 1931-ben megjelent, A magyar kocsizás című – máig fogathajtó-bibliaként emlegetett – könyvében Pettkó-Szandtner a kerékmarasztaló útviszonyokhoz alakított könnyű szekérkocsi (a homokfutók őse) és a “lóbarát” szügyhám használatán alapuló, középkori eredetű, Kárpát-medencei fogatolási megoldásokból, valamint az ezekhez igazított hajtóstílusokból kreált új minőséget. Ehhez tudni kell, hogy Európa más tájain a magyaroknál már akkor is sokkal jobb minőségű utakra való, magas építésű batárok voltak használatban, amelyekhez a négylábúak nyakát és vállát terhelő úgynevezett kumethámokkal fogták a lovakat, ezek pedig eltérő hajtóstílust feltételeztek. Mai hasonlattal ez olyan, mint a kisbusz és a fürge, kicsi személyautók vezetése közti különbség.

“A könnyű magyar szerszám és a lovakkal az információk javát közlő szárak mifelénk honos csatolása révén jóval gyorsabban tudtunk reagálni mindenre, ráadásul ehhez nem kell feszítőzabla és egyéb kínzóeszköz” – visz közelebb a lényeghez Bárdos György. A szakma a már-már közhelyszerűen emlegetett virtus és a veleszületett érzék (no meg az említett szerszámozási technika) mellett abban látja a magyar stílus titkát, hogy az e szerint hajtók már a szárat is másképp tartják. Az ujjak és a csukló szabad mozgását lehetővé tevő speciális “szárkezeléssel” – ellentétben az Achenbach-módival – a lovak rezdülései jóval könnyebben követhetők és befolyásolhatók. Nem véletlen, hogy a magyar versenyzők már az 1970-es évektől beszámoltak arról, hogy ellenfeleik filmre vették az ő “kézmunkájukat”. Az elmúlt két évtizedben a világelit suttyomban át is tért a magyarhoz hasonló lószerszámokra és szárakra.

A Pettkó-Szandtner által írásban rögzített irányzat sportértéke egyébként csak az 1960-as évektől vált nyilvánvalóvá, miközben a díj- és ugrólovasok már korábban is arattak babérokat (HVG, 2005. október 8.). A hátország ugyanis korántsem volt támogató. “A második világháború után a »csizsmások«, ahogy kommunista pártberkekben a lovassportokat űzőket, így a fogathajtókat is emlegették, reakciós horthysta elemeknek számítottak, külföldre vagy belső emigrációba kényszerítették, kitelepítették, de legalábbis partvonalon túlra szorították őket. Mindezt azért, mert szinte egytől egyig a hadsereg kötelékében, a méneskarnál, az örkénytábori lovaglótanár-képzőben, esetleg a tüzéreknél sajátították el tudományukat” – mondja Pál János, a lovasszövetség egykori elnöke, aki agrármérnökként került 1952-ben a mezőgazdasági tárca lótenyésztési osztályára.

Az úri huncutság kategóriájából a szakágnak a mezőgazdaságban magát korábban csupán a padláslesöprésekkel észrevétető Nagy Imre miniszterelnöksége idején sikerült kitörnie. Az 1954-ben Budapesten megrendezett országos mezőgazdasági kiállítás a szocialista agrárium világra szóló eredményeit volt hivatott bemutatni. A nemzetközi delegációk szórakoztatása végett “a minisztérium ukázba kapta, hogy szervezzen nagyszabású lovasparádét, a pénz nem számított” – emlékszik vissza Pál. Az állami lótenyésztésben hozzáértésük miatt, ám legtöbbször segédmunkásként, legfeljebb brigádvezetőként megtartott egykori méneskari tisztek segítségével – és a már említett Pettkó-Szandtner-alapmű sorvezetésével – sikerült előkeríteni a Rákosi-érában sutba dobott díszes lószerszámokat és “parádés” kocsikat s pár hónap leforgása alatt “behajtani” a lovakat. Így a nyár végi mezőgazdasági vásáron – a csikósokon, díjugratókon túl – több mint félszáz “szekeres” is mulattathatta a nagyérdeműt. Akkora sikerrel, hogy a dolognak a határokon túl is híre ment. Az 1959-ben Lipcsében magyar mintára megrendezett keletnémet agrárdzsemborira külön meghívták a magyar fogatosokat az NDK vezetői, “ahol viszont a nyugatnémetek figyeltek fel ránk, hiszen nekik szabad volt emlékezniük az 1920-as-1930-as évek magyar hajtósikereire” – így Pál.

Épp jókor, mivel addigra kristályosodtak ki a háromnapos fogatversenyek szabályai is. Az eleganciát és az idomítottságot felmérő díj-, az állóképességet és az ügyességet próbára tevő, árkon-bokron zajló maraton-, valamint a precíziós “vezetést” megkövetelő akadályhajtás hármasa azóta sem változott alapvetően. A már e szabályok szerint megrendezett, ma is a legnívósabbnak tartott aacheni lovas világjátékokra 1960-ban az NSZK-kormány meghívására utazhatott ki egy – a versenyek szünetében bemutatókra is felkért – magyar fogatkülönítmény. A németek azonban törököt fogtak a magyarokkal, mert az akkorra bocsánatot nyert egykori méneskari altiszt, Kádár László minden számot elnyert előlük lipicai csődöreivel. A Münchenben élő Pettkó-Szandtner még megélte az első sikert. A szekér azonban csak az iskolaalapító egy évvel későbbi halála után indult be igazán.

Az 1960-as évek elején a magyar fogatosok visszajáró vendégek lettek az NSZK-ban. Kádár mellett a második világháborúban huszár zászlósként szolgáló Abonyi Imre lett a favorit, aki 1968-tól zsinórban háromszor nyerte meg a mai világkupák elődjeként számon tartott hamburgi hajtóderbyt, de győzött Aachenban is. Pál János szerint a csapat utaztatása akkor már azért sem okozott különösebb gondot, mert a sportsikereken kívül a magyar tenyésztésű lovak eladásából is egyre több valuta folyt be a népgazdaság kasszájába. Igaz, “a vételárból igen kevés csepegett vissza a lótenyésztőkhöz” – állítja a sportágban az 1970-es évek elejétől meghatározó egyéniséggé előlépő Bárdos.

A fogathajtást 1969-ben minősítette hivatalos szakágává a Nemzetközi Lovasszövetség. Ebben jelentős szerepet játszott a hajtóként a nemzetközi porondon is jeleskedő Fülöp herceg, II. Erzsébet angol királynő férje, aki abban az évben lett a grémium elnöke. Róla tudott volt, hogy sportbarátságot ápol a magyarokkal, és nem veti meg a barackpálinkát sem. A szimpátia elnyerésében valószínűleg a magyarok vakmerőségig fajuló hidegvére is jelentős szerepet játszott. A ma a kettes- és négyesfogat-világbajnok, Kecskeméti László vagy az 1990-es évek hullámvölgyéből a magyar stílust újra a csúcsig röpítő Lázár fivérek által képviselt virtus egyik legszebb példája Juhász László célba érkezése volt az 1980-as windsori világbajnokságon. A kőkemény terepszakaszon ugyanis elvesztette kocsija két hátsó kerekét, de feladás helyett a tengelyen szánkázva robogott a célig. A következő évtől aztán a szabályok szerint már csak a négy keréken célba érő fogatok teljesítménye számított bele a versenybe.

VAJNA TAMÁS
Forrás: HVG 2007-12-05
Frissítve: 2023.05.16.
Fotó: Canva