Névtelenek könnyei
írta: kerza
– Ez?!
Arcomra kiült a megdöbbenés. És valóban. Ez. Ez az a ló, akit mától lovagolnom kell. Egy lesoványodott, öreg versenyló, aki magát is nehezen bírja el. Amikor szüleim újra bólintottak, hogy nyomatékosítsák a döntésüket, majdnem sírva fakadtam.
– Bizony ő. – ismételte magát apám. – Lovat akartál, hát megkaptad.
– De nem egy ilyen gebére gondoltam.
– Ő is nagyon jó lesz arra, hogy megtanuld, mekkora felelőséggel kellene rendelkezned.
Hát igen, igen… Ilyen időket is éltem. Visszagondolva a 16 éves magamra, hát minden szülőt sajnálok, mikor gyermeke a kamaszok közé lép. Az örökös lázadások, a minden napos kiabálások és veszekedések, mennyi bosszúságot és fájdalmat tudtam okozni azoknak akiket a legjobban szerettem, és még csak 16 éves voltam. De kezdjük a legelején, ott amikor még el nem tudtam képzelni az életemet luxus villa nélkül, bálok és fényűzés nélkül.
A nevem Amelia Rodrigers, és New Yorkban nőttem fel, legalábbis testileg igen. Hogy miért is írom ezt, majd később rájöttök. Szüleim jó hírű ügyvédek voltak, így gondolom magatoktól is rájöttetek, hogy soha nem voltak anyagi problémáink.
Már kicsinek is mindig elértem amit akartam, elég volt kicsit erősebben meghúznom anyám szoknyáját a bálakon, vagy a teadélutánok közben, és pár könnycsepp is jól jött néha. Mindenki el volt ragadtatva a kicsike Ameliától, ahogy a buggyos rózsaszín szoknyácskámban nyolc évesen bemutattam ének tudásomat Apám egyik tárgyalásán. Onnantól kezdve, örökösen a középpontban díszelegtem, és ki is használtam a figyelmet.
Élveztem, ha mindenki engem figyelt, és ha mégsem, minden áron fel hívtam magamra az érdeklődést. Jobban belegondolva anyám hibája volt az egész, hiszen apám igyekezett nevelni, de csak a háta mögött nyílt ki a szám.
Mire betöltöttem tizedik életévemet, megkaptam az első pónimat, Sitkát. Ez a kis welsh póni tűrte minden ügyetlenségemet, nem emlékszem, hogy akár egyszer is rám sunyított volna.
Ha valamit nem sikerült elsőre megcsinálnom, azonnal szegénykémre kentem a dolgot, pedig ő aztán tényleg tökéletes oktató ló volt.
De én soha nem becsültem meg azt ami megadatott, mindig többet akartam. Alig pihent meg a tenyésztő zsebében a kp, én már túlugrottam Sitkán, és igazi, nagy versenylovakról álmodoztam. Anyám persze ígért fűt – fát abban a hitben élve, hogy ettől csak erősebb lesz a kettőnk közötti kapcsolat. De hamar megtanultam, hogyan kell visszabeszélni, és ahogy telt az idő már magasabb hangnemet is megengedtem magamnak. Soha, egyetlen pofont sem kaptam, pedig mennyivel jobban jártam volna ha apám keze nyomát érzem az arcomon, mint sem az élet kegyetlen pofonjait törlöm le róla…
Mikor Henry Ford megalkotta a T-modellt, a gyárak kapuján szinte hetente gördült ki egy. Minden színben hozzá lehetett jutni, ha az a fekete volt, és mi az elsők között voltunk, akik végig gurultunk a városon. Bár ha tudtuk volna, hogy milyen évek jönnek, talán nem ezt tekintettük volna a legnagyobb kincsünknek…
Összeomlott a tőzsde. Egyik napról a másikra rohamosan csökkeni kezdett a pénz értéke, s az emberek egymás után váltak földönfutóvá. Utolsó megmaradt vagyonukkal vándoroltak észak felé, egy automobillal. Köztük mi is.
Az egykori luxus villát, most egy sátor váltotta fel, és én egymás után éltem át az álmatlan éjszakáimat. A bogarak duruzsolása és a hideg elviselhetetlen volt. Maga a szégyen, hogy a szüleim ilyen mélyre süllyedtek. Borzalmas heteket éltem át, de csak én láttam így.
A szüleim úgy gondolták, hogy ez a vándorlás többet rakott hozzánk mint család, és én is kénytelen voltam rájuk támaszkodni.
Az 1932-es évben viszont teljesen megváltozott az életem. Volt valami, amitől teljesen átalakult minden.
Még nekünk is, kik a messzi luxus árnyékából kerültünk az egyszerű emberek közé, az egyetlen szórakozás a lóversenyzés volt. A fiatal, nyers csikók hamar beletörődtek sorsukba, s felverve a sarat megszállottan rohantak a győzelemért. A legöregebb zsoké is lóra ülhetett, s nem számított ha valaki túl magas, vagy túl nehéz volt. Szabályok nélkül, a legegyszerűbb módon zajlott a verseny, kegyetlenül és elszántan.
Ahogy végignéztem azokat a fiatal csikókat, ahogy fülüket hátracsapva rohantak a másik nyomában, ahogy izmaikat megfeszítve hagyták le egymást, egyszerűen a hideg rázott. Valahogy úgy éreztem, megfogott a verseny varázsa. S bár fogalmam sem volt róla hogy kik a versenyzők, s a versenylovak, mégis tetszett. Talán nem is volt nevük, s így, a végtelen nyomor közepette is harcoltak.
Látom szereted a lovakat. – lépett mögém egy férfi, kinek barna szemei olyan barátságos arcot varázsoltak neki. Én csak némán álltam, alig mertem megszólalni. – Nem lenne kedved segíteni nekem?
Naponta jártam végig az istállót a kisajátított kis fakefémmel, és egymás után sorra pucoltam le a lovakat. Megszoktam szuszogásuk dallamát, ahogy visszahozták őket verseny után, s szinte a fülembe mászott a dallam. Azelőtt soha nem kellett lovat pucolnom, egyszerűen csak a kezébe nyomtam a lovászoknak Sitka kantárját és már úton is voltam hazafelé. Most én voltam az, aki átvette a kantárszárat. Viszont az a kis pénz amit a munkámért kaptam, nagyon jól jött.
Ahogy teltek a hetek, egyre jobban vágytam lóhátra. Soha nem száguldottam még, és kezdtem érezni, hogy vágyakozom iránta.
Titokban ültem fel az egyik versenylóra, és zöldfülűként természetesen le is estem róla. A karám a sátrak előtt terült el, így természetesen mindenki felkelt a ricsajomra.
Elment az eszed?!! – futottak hozzám a szüleim. – Hogy jutott eszedbe ez az ostobaság? Soha többé meg ne próbálj ilyet csinálni !
Szerintem épp hagyniuk kellene. – jelent meg mögöttünk a ló tulajdonosa, Mr. Bradine. Mosolyogva hajolt le hozzám, és a vérző térdemre pillantott, majd megsimogatta az arcomat. – Nagyon fáj? – én csóválni kezdtem a fejemet, hiszen tényleg alig éreztem. – Meg akarod próbálni újra? – kérdően tekintettem a szüleimre, akik felálltak mellőlem, és nem szóltak semmit, de a szemükben láttam, hogy rám bízzák a döntést. Én csak bólintottam, a szavak nem jöttek a torkomból.
Amikor megpillantottam az utolsó boxban álló lovat, azt hittem hogy viccelnek velem. Egy lesoványodott, öreg mén pihent benne, lehajtott fejjel bambult maga elé.
– Ez?!
Arcomra kiült a megdöbbenés. És valóban. Ez. Ez az a ló, akit mától lovagolnom kell. Egy lesoványodott, öreg versenyló, aki magát is nehezen bírja el. Amikor szüleim újra bólintottak, hogy nyomatékosítsák a döntésüket, majdnem sírva fakadtam.
El nem akartam hinni, hogy ez a ló futni is tud.
– Mi a baj? Talán nem tetszik Mylord?
– Hát nem egészen ilyenre gondoltam.
-Ne tévesszen meg, hogy ilyen lustácskának tűnik.
– De hát nézzen rá! Ez egy öreg gebe, fél lábbal a sírban.
-Nyergelj!
-Tessék?
– Hallottad, nyergeld fel és hozd a pályára.
Elhagytuk a 100-as táblát. Mylord szinte lassú vágtában haladt, egy galamb is gyorsabban repült nálunk. A fejemben végig az „én megmondtam” gondolatok jártak, és reméltem, hogy elveszik alólam ezt a fűnyírónak még jó lovat.
Oldalra néztem, s láttam amint egy fiatal csikó elhúz mellettünk, és csak a homokot veri az arcomba. A lovasa nevetve tekintett rám, és majd elsüllyedtem szégyenemben. Láttak egy ilyen névtelen lónak a hátán. És akkor, Mylord gyorsabb iramra váltott. A lendülettől majdnem hátra dőltem a nyeregben, amint megindult velem. Hírtelen azt sem tudtam, hogy elengedjem, vagy továbbhajtsam, egyenlőre csak arra figyeltem, hogy fent maradjak a hátán. Pillanatok alatt utolértük az előbb elrohanó párost, és még rövidebb időbe telt, mire megelőztük őket.
– Azt hiszem nem kell célfotó. – lépett hozzánk Mr. Bradine.
– Ezt mért nem mondta?
– Nem hitted volna el. Mylord 21 éves és a csikókat edzettük vele, kétségtelen hogy a legjobb tanártól tanultak.
– Lehet esélye egy versenyen?
– Ha nem is az első, de dobogót szerezhetne. Húsz dollárt fizetek hetente, ha lovagolod őt.
– Megegyeztünk. – szuszogtam sietve.
Összekötöttem a kellemest a hasznossal. Azt csináltam amit szerettem, és még pénzt is hozott. A lovaglásról alkotott képem teljesen megváltozott, bár időbe telt, mire mindent megtanultam. Szerencsére Mr. Bradine türelmes volt velem, és ha nem sikerült rögtön valami elsőre, ő tovább erőltette. Egy nap vagy ötször –hatszor végigfutottuk a pályát, mire sikerült a kívánt eredmény közelébe érni. Az erősítő edzéseket terepen végeztük, a magas hegygerincek megmászása még egy fiatal lónak is nehézséget okozott, Mylord is keményen megküzdött a meredekséggel.
– Hogyan került magához Mylord? – kérdeztem egy ilyen kilovaglás alkalmakkor.
– Angliában született, egy híres angol telivér tenyésztőnél, de mivel névtelen méntől származott, eladták. Én hatévesen vettem egy vásáron. Ötven futamból 39-szer nyert, és hatszor volt helyezett. Mire 12 éves lett, kiöregedett a versenyzésből, és a ménesben élt. Fiatalon kivágatták, kár volt ekkora tehetségért. Jó csikókat nemzett volna.
Hát mégsem volt névtelen. Egy kiváló atlétára néztem én olyan lenézően, és mondtam azt, hogy tehetségtelen. Pedig mennyivel több mindenen mehetett ő keresztül hozzám képest, aki mindig megkapott mindent. Miket mondtam róla, és ő mégis engedelmeskedett minden jelemnek.
A kefét lassan húztam izzadt szőrén, s végig azon gondolkodtam, hogy mennyire megszerettem ezt a lovat. Puha orrát hozzám nyomta, s éreztem ahogy sóhajának melege bekúszik a pólóm alá.
– Ne haragudj rám… – tudom gyerekes dolog, de mégis azt vártam hogy válaszoljon. Hogy azt felelje megbocsátott, és mindent megtesz a győzelemért.
De nem kellett mondania. A szeme mindent elárult.
Azon az esős, hűvös reggelen görcsbe rándult a gyomrom az izgalomtól. Életem első versenye állt előttem, és én könnyes szemekkel léptem Mylord boxába. Szipogva simultam hozzá, és szívének dobogásától kezdtem megnyugodni.
Nem volt sem indító kocsi, csak hatan sorakoztunk fel a vonalnál, és a néma csendtől zakatolt a szívem. Mylord idegesen toporzékolt egyhelyben, pontosan úgy mint fiatalabb társai. Ahogy végig néztem rajtuk, mind csikó korszakában járt még, friss és erőtől duzzadóak voltak. S az én lovam, a maga sovány kinézetével, hát elég ha annyit mondok, hogy nem sokan voksoltak ránk. Egyszóval senki.
A csengő hangjára a lovak megindultak, s nekünk ennél rosszabb startunk nem is lehetett volna. Mylord botladozott, miközben a többiek már az első kanyart vették. Hiába vágtáztunk teljes erőnkből, a hatalmas különbséget, mely köztünk és köztük volt, nem sikerült leküzdeni. A táv nem akart fogyni, s mintha nem is haladtunk volna előre, míg a többiek egyre csak távolodtak tőlünk.
Számomra elnémult minden. A közönség ricsaja, a hangosbemondó, az autók dübörgő motorjának hangja. Semmit nem hallattam, csak Mylord sípoló szuszogását. A lelassított képek, az edzések mind végig futottak előttem, s könnyeim kicsordultak.
Tudta egyáltalán valaki rólunk, hogy kik vagyunk? Hogy honnan jöttünk, és miken mentünk keresztül? Ismerte akár egy valaki is a nevünket a közönség sorai közül? Nem hiszem.
Csak annyit tudtak, hogy 22-es startszámmal kullogtunk az utolsó helyen, távol a versenytársainktól, egyedül, névtelenül, könnyes szemekkel.
Vége
Kép: canva
Frissítve: 2024.04.17.
