Emlékezzünk Ray Hunt-ra!
Cikksorozat az eclectic horseman magazin jóvoltából…
A cikksorozatunkat heti bontásban olvashatjátok, illetve ahogy elkészülök a fordításukkal. Jó olvasgatást!
Üdv: Horseman
Ray Hunt Emléknap Fort Worth, Texas
Írta: Mona Niebrand
Ray Hunt neve igencsak meghatározó a horsemanship világában. Többet tett a lovakért és ezáltal, az emberekért a világon, mint bárki más. Mindössze egy évvel ezelőtt Ray Hunt Heber városában tartott kurzust azon szerencséseknek, akik részt tudtak venni az eseményen. Sokunknak ez volt az utolsó lehetőségünk a nagyszerű ember közelségében lenni, hisz pár hónappal később sajnos elhagyott bennünket végleg. Részt vettem jómagam is ezen a kurzuson és biztos voltam benne, hogy nem hagyom ki azt az egyszeri lehetőséget, amit Forth Worth Texasban tartottak meg Ray Hunt emlékére 2010. február 27.-n és 28.-n.
Huszonöt trénert választottak ki amerikából és a világ minden tájáról, hogy sorsolással eldöntve 2 éves nyers csikókat kelljen a trénereknek elindítaniuk. Ricky Quinn, egyike azon trénereknek, aki minden ősszel eljön Heber-be egy 4 napos kurzusra is ott lehetett. Buck Brannaman, Martin Black, Kip Flatland, Tom Curtain, Bruce Laird mind híres lovasemberek, akiket meghívtak, hogy vegyenek részt az eseményen. Soha nem fordult még elő azelőtt, hogy egy időben, egy helyen ennyi tehetséges ember összegyűlt volna. A rendezvény végén, pedig arra a trénerre tettük a voksunkat, aki munkájával leginkább megközelítette Ray-t.
Carolyn Hunt, Bill Smith és Sharon Camarillo mint ceremónia mesterek kommentálták és koordinálták az eseményeket, miközben a trénerek lavíroztak a 2 éves csikók között. Három körkarám lett felállítva az aréna közepén és minden trénernek körülbelül egy órája volt, hogy foglalkozzon a csikójával. Minden trénernek voltak mágikus pillanatai, amikor észrevehetően nagy változást értek el a lovakkal. Voltak olyan pillanatok is, amikor a trénerek erejét, agilitását, kitartását tették próbára a csikók, olykor bakolva, vágtatva a körkarámban. Nyomon követni a trénerek képzettségét és tehetségét igen fantasztikus látvány volt. A közönség mámorban fürdött és érezhető volt a feszült figyelem, mert senki sem akart lemaradni egyetlen pillanatról sem, ami odalent a karámokban zajlott.
Sokukról jómagam sem hallottam, mint például Charlie Hill-ről aki Nebraskából jött. Amint besétált a merev lábain, látványosan bicegve bejelentették, hogy több bordája el van törve, de mindenképp szeretett volna részt venni ezen az eseményen. Ott ülök az emelvényen, miközben sajog a térdem és fáj a derekam a többszöri műtétek következtében és az gondolom: „Testvérem, tudom, milyen fájdalmat érzel”. Egy héttel az első műtétem előtt úgy estem le egy lóról, hogy megroppantak a bordáim. Fájdalom nélkül lélegezni, járni, de még mozogni is alig-alig tudtam.
Minden figyelmem erre az emberre összpontosult, és csodálkoztam, hogy hogyan képes erre? Elővettem a távcsövemet, hogy jobban lássam és észrevettem reszkető kezeinek fakó színét, amint felnyúlt a nyeregkápához, hogy az ő csikójára először felüljön. Megdöbbentett ravaszsága és a csendesség, ahogyan a munkáját végezte, nem beszélve arról, hogy nyilvánvalóan rokkant. Felírtam magamnak, hogy egy nap meglátogatom ezt az embert, aki mindenképp ott akart lenni, minden fizikai hátrányát mellőzve, mert úgy gondoltam ezért a hozzáállásért már alapból járna neki egy kitüntetés. Tulajdonképpen többre jutott a végén, mint azt remélte volna.
Amikor Ricky Quinn következett, mindnyájan odagaradtunk, hogy követhessük minden mozdulatát. Közöttünk volt Buck Brannaman is, aki szintén feszülten figyelt. Nagyszerű volt látni, hogy Buck is támogatta a munkáját odafigyelésével. Az összes csikó közül a sorsolásnak köszönhetően Ricky kapta a legnehezebbet. Az a csikó minden ügyességét letesztelte, gyorsaságát, hogy még időben elugorhasson mielőtt baja esne, illetve minden eszközét bevetette mielőtt az embert elfogadta volna. Ricky lenyugtatta a csikót, az viszont egyik pillanatról a másikra kitört a nyugalmi állapotból és megvadult. A második nap Ricky megváltoztatta a metódust és csendesebb lett, sokkal inkább Ray-t lehetett látni benne. Nagyszerű volt látni, hogy Ricky érintésére a csikó mennyit változott és az új hozzáállás is előnyére fordította a kettejük munkáját.
Buck Brannaman egészen más megközelítést hozott magával, mint a többi tréner. Sokéves tapasztalatára alapozva és mivel egész életében Ray-t tanulmányozta, így sokkal nyugodtabban fogadtata el a csikóval az ember jelenlétét, mielőtt nyomást helyezett volna rá. Csodálatos volt látni, ahogyan Buck imádta azt a csikót, mintha mindene ő volna, és a csikó csakúgy beleomlott a karjaiba. Bill Smith megjegyezte, hogy Buck munkája mennyire hasonlít Ray Hunt munkásságára.
Ebben a két napban a ceremónia mesterek nagyszerű munkát végeztek, odafigyelve mindenre, minden változásra és vitték a közönséget magukkal kiemelve a trénerek és a csikók érdemeit is. Azon kaptam magam, hogy iszom minden szavukat. Ez volt az első alkalom, hogy hallottam Carolyn-t beszélni; nagyon meggyőző volt és el is határoztam, hogy beiratkozom egy Carolyn Hunt kurzusra. Remélem eljut hozzá az üzenet, és biztos vagyok benne, hogy tovább tudja vinni a férje örökségét.
A második nap végén, az összes tréner felnyergelte a lovát és körbelovagolta kötőfékben az arénát. Elég megdöbbentő volt látni a sok kétéves csikót amint sok társukkal egyetemben egy nagy ménes formájában egymást nem rugdosva szépen dolgoznak a lovasok alatt, miközben a közönség tapsol, ujjong, és szinte őrjöng a gyönyörtől. Soha nem fogom elfelejteni, ez a kép beleégett az emlékezetembe. Micsoda eredmény a trénereknek, biztosan nagyszerűen érezték magukat miközben átlovagoltak lovaikkal a túloldalra. Ray valószínűleg mosolyogva tekintett le rájuk látva, hogy mennyien vannak, akik készek tovább vinni az ő célját, miszerint legyen jobb a világ a lovak számára, ezáltal az emberek számára is.
A záráskor bejelentették, hogy Charlie Hill-t választották az emberek érdemesnek arra a kitüntetett eredményre, miszerint az ő munkája volt a legközelebb Ray Hunt eredményességéhez. A bejelentéskor nem láttuk Charlie-t sehol, majd egy perccel később úton a mosdóból, már ünnepélyesen, gratulációkkal fogadták. Soha nem gondolta volna, hogy nyerni fog egy Ray Hunt nyerget, ő mindössze nem szerette volna kihagyni az eseményt.
Az eseményben az volt a nagyszerű, hogy nem egy versenyről szólt, hanem Ray megbecsüléséről. Legtöbbünk csak állt ott, mint egy csődtömeg néztünk lefelé és úgyéreztük, hogy Ray itt van velünk. Megrázó csendben volt a közel ezer ember, örömkönnyekkel küszködve, látván, hogy mit hagyott hátra Ray és részben szomorúan, hogy ő maga már nincs itt velünk. Megnyugatató volt látni, hogy a hagyatéka tovább él. Elképzeltem őt a megszokott nagy mosollyal az arcán, büszkén, hogy pár embert rávett, hogy figyeljenek, hallgassanak és GONDOLKOZZANAK.
„Nem tudom merre tartok, de nem vagyok eltévedve” – Ray Hunt
További beszámolók az eseményről hamarosan…
Frissítve: 2023.08.08
Fotó: Canva
