Karinthy Frigyes – Margitka álma II.
Az országút megint fehér volt és ragyogó, de most szelíd, ezüstös fény ömlött rajta el. Az akácos árnyéka sem volt éles és kemény, hanem olyan, mintha rálehelték volna a csöndes utcasorra. A hold pedig besütött a zsalugáterek közé, reszkető sávokat rajzolt a padlókra és tetőzetekre. Margitka nem aludt, hanem kinézett a zsalugáterek között az ibolyaszínű égre. Aztán felhúzta a redőnyt, és a holdsugarak tolakodva és hancúrozva özönlöttek be a kis szobába.
Egyszerre összezavarodott minden. A könyvek bólintani kezdtek a faliállványon, és az ibolyaszínű égen szakállas manók szaladoztak végig, zagyvatag, zavaros harmonikaszóval. Margitka egy ideig behunyt szemmel hallgatta, de egyszerre csak az ablakra nézett és összerezzent. Hosszú, keskeny, sörényes fej bólingatott befelé, éles körvonalakba vonva el az égbolt sugaras hátteréből. Szó sincs róla, első percben nagyon megijedt Margitka, de nem kiáltotta el magát, csak befelé remegett. Aztán látta, hogy csak a Ló az, aki idejött az ablakhoz, az bólingatott. A Ló nem is akarta őt megijeszteni, és nagyon udvariasan mentegetődzött:
– Bocsánat, bocsánat – mondta -, azt hiszem, itt lakik Margitka kisasszony. Nappal nem tehettem tiszteletemet, mert tudni tetszik, alkalmazva vagyok, hát most kellett jönnöm, hogy hálás köszönetet mondjak délelőtti közbenjárásáért.
Margitka már nem félt egy cseppet sem. Odajött az ablakhoz, és csodálkozva nézte a lovat. A Ló egy kicsit zavarba jött, de azért tovább beszélt.
– Tetszik tudni, nemigen tudom magamat kifejezni, rossz beszélő vagyok, de mondhatom, nagyon, végtelenül hálás vagyok. Ugye nem haragszik, hogy megzavartam békés nyugalmát?
És ezt olyan gyöngéden mondta a Ló, és könnyek ragyogtak mélabús, szürke lószemeiben.
– Sőt, ellenkezőleg! – felelte Margitka, és mosolyognia kellett a Ló zavarán. – Nem is tudtam, hogy ilyen művelt lovak is vannak.
– Ó – mondta a Ló lelkesülten -, vannak nálam sokkal, sokkal műveltebbek is. Hát nem olvasta Swift Jonathán úrnak a könyvét, amelyikben leírja a Lovak országát?
– Bizony, már nem emlékszem rá.
– Az pedig szép könyv. Én különben hálámat kifejezni jöttem ide, és azért, hogy egy picit beszélgethessek Margitka kisasszonnyal. Megengedi, hogy idetámaszkodjam?
Azzal ráhajtotta a hosszú, keskeny fejét az ablakpárkányra. Margitka még mindig mosolygott, és ő is rákönyökölt az ablakra, és úgy néztek, szembe egymással. A hold bevilágította őket.
– Mert kérem, valami fényes sorsom nincsen. Az emberek gonoszak, kegyetlenek, megutáltam őket. Ma délelőtt azt hittem, ott pusztulok el a forró kövezeten. Gondoltam, átkot mondok az egész világra, és különösen az emberekre, és aztán meghalok. Ekkor jött Margitka. Megmentett, megsimogatott pici kezeivel. Akkor úgy éreztem, hogy talán mégis tévedtem, mikor gonosznak neveztem az embereket.
– Szegény Ló! – mondta Margitka, és most is megsimogatta a Ló barna, csontos fejét.
– Köszönöm! – mondta a Ló. – Nem hagyná itt kacsóját a fejemen?
Margitka szívesen otthagyta.
– Hát igen – folytatta a Ló -, a mi véreink országáról akartam beszélni. Swift Jonathán írta le könyvében. Ó, az gyönyörű ország! Fényes szőrű, méltóságteljes paripák bírják ott a földet, ők uralkodnak. Réges-régen, emberemlékezet előtt az övék volt már a kék mező és a sugárzó rengeteg.
Szabadon, lobogó sörénnyel barangolják be a réteket. Sátrakat építenek, és együtt élnek azokban, meleg szeretetben és barátságban. Nem ismerik a versengést és a hazugságot. Büszkék és mégis jóságosak, hatalmasok és mégis nemes szívűek. Egyszer közéjük került egy ember, Gullivernek hívták, ugyanaz volt, aki bejárta az óriások és törpék országát. Sok rosszat beszélt nekik, a lovaknak, az emberi nemről, de ők azért jósággal és szeretettel bántak vele, úgyhogy mikor vissza kellett térni hazájába, sírva és zokogva búcsúzott el, és szomorúan járt később az emberek között, örökösen visszaáhítozva a Lovak nyugodalmas birodalmát. Ó, az nagyon szép ország, nagyon szép ország…
Hosszú szünet következett. A Ló révetegen bámult bele a holdvilágos éjszakába, azután hirtelen visszafordult.
– Margitka kisasszony – mondta halkan és szomorúan -, a jó, a nemes, a karcsú és szép lovak országáról beszélek magával. Emberek nem laktak még ott soha, azért nincs ott bűn, nincs hazugság, nincs harc, irigység és bosszúállás. Az emberek kegyetlenek: ne adja az ég, hogy valóban bejuthassanak a mi álmaink országába!…
Ezüstfelhő húzódott át a hold karikáján, mikor megint világos lett, a Ló hirtelen odahajolt Margitkához, és remegő hangon kérdezte:
– Margitka kisasszony, nem volna kedve megnézni a mi országunkat?
Margitka csodálkozva nézett rá:
– Igen – folytatta a Ló gyorsan és hevesen -, maga eljöhetne, maga nem olyan, mint a többi ember, maga nem zavarná meg a mi békénket. Így gondoltam, igen, így gondoltam. A hold gyönyörűen süt, Margitka fölül a hátamra, és elvágtatunk. Ó, oly gyorsan fogunk menni, mint a szélvész, és oly lágyan, mint a szellő. Elviszem királyunkhoz, a Paripához, és Margitka megsimogatja a nyakát. És mindegyik Ló szeretni fogja és imádni fogja és kedveskedni fognak neki, de én fogom őt szolgálni. Puha mohából fekhelyet hordok hűvös, illatos barlang közepére, azon fog aludni Margitka. Virágos erdőből mézet hozok és friss tejet a mezőkről. Minden csupa béke lesz, és csupa boldogság. Ó, a Lovak nemesek és jók, ott nem ismerik a haragot és a bánatot…
Margitka tágra nyitott szemekkel hallgatta ezt a beszédet. Aztán elmosolyodott, és lassan, gondolkodva rázta meg a fejét. A Ló egyszerre elhallgatott, és lesütötte nagy lószemeit. Darabig hallgattak.
– Bolondokat beszélsz, Ló komám! – mondta végre Margitka. – Én ember vagyok, és te ló. Mit keresek én köztetek? Nem mehetek ám oda.
A Ló csak dobogott, zavartan és csüggedten, a lábaival.
– Maradjon csak mindenki ott, ahol lennie kell – folytatta Margitka. – Látod, én kedvellek titeket, lovakat, és kedvelni is foglak mindig. Amit a lovak országáról meséltél nekem, az nagyon szép volt, köszönöm neked. Te okos, művelt lovacska vagy. Menj el, keresd föl azt az országot, és légy boldog ott, mert bizony megérdemelted. De amit tőlem kívántál, az bolondság volt.
– Igaz – mondta a Ló, és fölütötte a fejét. – Isten vele, Margitka kisasszony!
– Hová?
– A gazdámhoz.
– Hát nem a lovak országába, a zöld mezőkre, a nemes Paripák közé?
– Nem. A gazdámhoz, aki kínoz és ver. – Fölemelte egyik mellső lábát, és elkeseredetten lódította el.
– Igaza van, Margitka kisasszony. Maradjon mindegyikünk ott, ahol lennie kell. Az Isten úgy akarta. Aztán mit is kezdjek el egyedül? Lovak országa? Zöld mezők? Nemes Paripák?… Eh, Swift Jonathán beszél csak róluk. Talán nem is igaz. Talán nem is igaz…
Hosszan, búsan, kétségbeesetten nézett bele a csillagos éjszakába. Aztán lassan megfordult, és vissza sem tekintve indult neki a holdsütötte útnak. Lehorgasztott fejjel, szánalmasan döcögött keresztül rajta, és beleveszett a láthatárra boruló homályosságba.
Forrás: http://vmek.oszk.hu/
Frissítve: 2023.05.09.
Fotó: Canva
