Ló és lovas “dolgok” a Pallas nagy lexikon szerint
(A Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt. adta ki 1893 és 1897 között tizenhat kötetben, amelyet 1900-ban két pótkötettel egészítettek ki.)
|
Ló |
A páratlan ujjuak rendjébe s a lófélék családjába tartozó emlős állatnem. A lovak magas, karcsu lábu v. patás állatok (l. az ábrát). Fejök megnyult, hosszu állkapcsokkal. Fogazatuk: i. 3/3, e. 1/1, m. 7/7, v. 6/6; metszőfogaik koronája vésőalaku, rágólapján tojásdad mélyedéssel; szemfogaik kicsinyek, koronájuk tompított kúpalaku; zápfogaik négyoldalu hasábalakuak, koronájuk rágófelülete négy tekervényes fő zománcredővel. Lábujjaik közül csupán a harmadik ujj van kifejlődve, mely hatalmas patát visel; a többi ujj vázából csupán a 2-ik és 4-ik ujj elsatnyult pálcaalaku láb közép- (illetőleg kisközép) csontja van kifejlődve; a kéztő és lábtó v. csupán csak az előbbinek belső felületén csupasz, elszarusodott kérges képződmény, az u. n. béka különböztethető meg. Szőrzetök sima, tömött, rövid, csak a nyakon hosszabbodik meg sörénnyé, továbbá a farkon, mely v. bojtot, v. egész hosszában hosszu szőröket visel. Szemeik nagyok, élénkek, füleik hegyesek és igen mozgékonyak. A lovak társaságban élő növényevő állatok s fajai, földünk jelenlegi korszakában, csak az óvilágon élnek. A nem fajai két alnembe oszthatók, melyek az u. n. gesztenyének mindkét, v. csak az első lábon való jelenlétében s egész hosszában hosszuszőrű, v. bojtban végződő farkukkal térnek el egymástól.
I. Alnem: Equus. Gesztenyét mindkét lábán visel; fark egész hosszában hosszuszőrű. Egyetlen faja a házi ló (E. caballus L.). Fülei a fej fele hosszánál rövidebbek; szine változó. Eredeti vad állapotban többé sehol sem él, mint háziállatot csaknem az egész földön tenyésztik. Eredeti hazája az északi félteke mérsékelt öve volt; Észak-Amerikában is éltek vad lovak, de azok az ember megtelepedésekor már kipusztultak s Amerikába a lovakat Európából importálták. Elvadult lovak Közép-Ázsia pusztáin s Dél-Amerika gazdag legelőin élnek; az előbbiek tarpan, az utóbbiak mustang név alatt ismeretesek.
II. Álnem: Asinus. Gesztenye csak első lábán van; farka bojtban végződik. Fajai: 1. félszamár, kiang (l. Dsiggetaj). 2. Kolan, vad szamár (E. Onager Schrek.). Szine ezüstszürke, a test oldalán sárgás fakó, barna hátsávja fehérrel szegélyzett. hangja olyan mint a szamáré. Közép-Ázsiában és Persiában él vadon; bőre és ízletes húsáért vadásszák; a persák meg is szelidítik és paripának használják. 3. Afrikai vad szamár (E. tacinopus Hengl.). Szine ezüst- v. sötétszürke, sötét hát- és válsávval (kereszttel), lábai harántul sávolyozottak. Afrikának a Nilustól keletre eső pusztáin él vad állapotban; könnyen szelidíthető s valószinüleg törzsatyja a házi szamárnak. 4. Háziszamár (E. asinus L.). Szine változó, hátán sötét kereszttel, lábán gyakran haránt sávokkal. Mint háziállatot különösen a melegebb égöv alatt tenyésztik. Valószinüleg az afrikai vad szamártól v. a kolantól származik. A ló és szamár kereszteződéséből származik az öszvér (l. o.), melynek a lóméntől és szamárkancától származó korcsfaja lóöszvér (E. mulus), a szamárméntől és lókancától származó korcsfaja szamáröszvér (E. hinnus) név alatt ismeretes. 5. Zebra (E. Zebra L.). Egész teste fehér v. sárgásfehér alapon feketével v. sötét barnával sávolyozott. Vadon él déli és keleti Afrika hegyes vidékein. 6. Quagga (E. quagga L.). Szine barna, feje és nyaka sötétebb, hasa és lábai fehérek; gerince fehérrel szegélyzett sötét hosszas sávot, feje, nyaka és válla szürkés fehér harántsávokat visel. Vadon él Dél-Afrika síkságain. 7. Tigris ló (E. Burchellis Gray). A zebrától főleg abban különbözik, hogy lábai harántsávokat nem viselnek. Vadon él Dél-Afrikában.
|
Tenyésztése |
A ló közgazdasági szempontból hazánk második legfontosabb állatja; e tekintetben ugyanis a szarvasmarha előzi meg, mert utóbbiban mintegy kétszer akkora tőke fekszik, mint a lóban, de hadászati és fuvarozási szempontból a ló mondható legnélkülözhetetlenebb háziállatunknak. A ló fő haszna munkaképességében áll, mely főleg paripázás, teherhordás és teherhúzásban nyilvánul, s a ló ereje, gyorsasága és kitartásától függ; a középkor kezdetén azonban a hústermelés is fontos volt a lónál, mert a pogány népek tudvalevőleg lovakat áldoztak isteneiknek, s ily alkalmakkor lóhússal lakmároztak, de a papság a kereszténység terjedésével eltiltotta a lóhús élvezetét, minélfogva undorig fokozódott nálunk a lóhús iránti ellenszenv; azonban a francia-német háboru alkalmával az ostromolt párisiak kénytelenek voltak lovaikat levágni, s attól az időtől kezdve Nyugat- és Közép-Európában szünőfélben van a lóhús iránti indokolatlan ellenszenv, minélfogva a nagyobb városokban mészárszékek létesültek a lóhús kimérésére; de a hústermelés tekintetében a jövőben is csak alárendelt szerepe lesz a lónak, mert ezután sem fogják a vágóhíd számára tenyészteni, hanem csak az elaggott v. más ok miatt hasznavehetetlenné vált lovak fognak a vágóhídra jutni. Oroszországban és Ázsiában tejtermelésre is használják a lovat, s a kancatejből erjesztés által szeszes italt készítenek, a kumiszt (l. o.). Egyjó tatár kanca 200 liter tejet képes évenként adni. A ló nagysága, mialatt a mar legmagasabb pontjának a földtől való távolát értik, a fajták szerint 1 és 2 méter között, élősúlya 150 és 1000 kg. között változik. Legkisebb ló a shettlandi pony, legnagyobb az angol sörös ló.
Némely irók feltételezik, hogy a vad ló legalább négy lényegesen eltérő válfajban létezett, melyek mindegyike megszelidíttetvén, a ma létező négy lótipusnak vetette meg az alapját. E négy lótipus a következő: 1. a főleg Kelet-Ázsiában található mongol ló; 2. az u. n. keleti ló, melynek főképviselője az arab ló; 3. az u. n. keleti ló, melynek főképviselője az arab ló; 3. az u. n. nyugati vagy európai nehéz igás ló és végre 4. az európai törpe v. ponyló. E tipusok keretén belül azonban számtalan fajta létezik, melyek főleg a tenyésztésnek köszönik létüket. Leghiresebb s kisebb-nagyobb mértékben nálunk is tenyésztett lófajták: az angol és az arab telivérló; a pinzgaui, percheron, ardenni és clydesdali igásló; az amerikai és orosz ügető ló, stb.
Újabban igen emelkedett a ló ára, mert mindinkább keresik hadászati, paripázási, kocsizási és fuvarozási célokra, s a mezőgazdaságnak belterjesebbé való válásánál a földmivelésnél is több lovat használnak mint azelőtt. Ezért most többen foglalkoznak a ló tenyésztésével, és különösen oly helyeken tenyésztik sokan, ahol az okszerü lótenyésztés alapföltétele, t. i. a csikó felnevelésére alkalmas legelők vannak, mert jó szivós lovat csak legeltetés mellett lehet nevelni. A legelő minőségétől függ azután, hogy minő lovak tenyésztessenek, mert könnyü lovat csak oly gazdaságokban lehet tenyészteni, ahol rövid füvü szárazabb legelők vannak, mig nehezebb lovak inkább csak nedvesebb legelőkkel biró vidékeken nyerhetők. Nálunk a lótenyésztők 3 neme különböztethető meg, u. m. először az állam, mely a ménesbirtokon (l. Ménes) főleg közhasználatra szolgáló fedezőmének nyerése végett tenyészt lovat;másodszor a nagy és kis földbirtokos, tehát a mezőgazda, ki részint a maga szükségletére, részint eladás végett tenyészt, és harmadszor a sportember, ki főleg az angol telivérlovat tenyészti, s a lóversenyeken nyerészkedik vele. A lovat lehet ménesben és lehet házilag vagy gazdaságilag tenyészteni. A ménesbeli tenyésztésnél a kancák egész évben hevernek, mert csak csikónevelés végett tartatnak; ellenben a gazdasági lótenyésztésnél a dolgozó kancák után nevelnek csikót; előbbi esetben többnyire állami, vagy mások tulajdonában lévő mének által födözteti kancáit, de a falusi lótenyésztők gyakran u. n. községi méneket is tartanak. A ménesbeli lótenyésztés csak nagyobb földbirtokon lehetséges, és ott is csak akkor, ha a tenyésztő elegendő tőkével bir, mert itt a mezőgazdaság a ménesnek bizonyos tekintetben alárendeltjévé lesz azáltal, hogy mindenekelőtt a ménes szükségleteiről kell gondoskodnia; ellenben a gazdasági lótenyésztésnél utóbbi van a mezőgazdasági üzemnek alárendelve, minélfogva annak jövedelmét nem csak nem csorbítja, sőt növeli azáltal, hogy az igás lovak olcsó pótlását teszi lehetségessé, s eladás által esetleg még pénzt is hoz.
A lótenyésztésnél legfontosabb az, hogy a tenyészállatok célszerüen választassanak meg, de miután a tenyésztő rendesen már meglévő kancái után tenyészt, a mén kiválasztására kell kiváló súlyt fektetni, vagyis a kancákat a rendelkezésre álló mének közül azzal kell meghágatni, mely után a legjobb csikók várhatók. A ménnek lehetőleg azon tulajdonságokkal kell birnia, melyeknek elérése célul tűzetett ki, továbbá lehetőleg kevés hibája legyen, és ne legyenek oly hibái, melyek a kancán is előfordulnak, mert azok akkor biztosan átmennek a csikóra is; a ménnek továbbá egészségesnek és családi betegségektől mentnek kell lennie; nagysága helyes viszonyban álljon a kanca nagyságával; szőrszine keresett (sötét) legyen, és kora csak kivételesen haladja meg a 16 évet, az igen fiatal vagy az igen vén mén után ritkán lehet jó csikót nyerni. A lovat 3-4, sőt a telivérlovat gyakran csak 6-7 éves korától kezdve használják tenyésztésre, de azután addig használják, mig termékenynek mutatkozik (20-25 éves koráig), 1 ménre 50-60 kancát számítanak. A hágatás tavasszal rendesen kézből történik, csak szilajon tartott ménesekben van a csődör a kancák között, és födöz tetszés szerint. Hágatás előtt többnyire kipróbálják a kancát, hogy a mént fölveszi-e s e célra nemes anyaggal biró ménesekben csekélyebb értékű próbaméneket tartanak. A kanca átlag 11 hónapig vemhes; a vemhesség első felében nem kiván különös gondot, de a második felében jobban kell etetni, s nem szabad gyorsan hajtani, mert attól elvetél; másrészt azonban az istállóban sem kell sokat állni hagyni, mert a mérsékelt mozgás jól hat reá. Az ellés a kancánál könnyen megy; ellés után a kancát néhány napig gyengén tartják, azután jobb etetésre térnek át, s főleg oly takarmányféléket etetnek, melyek kedvezően hatnak a tejelválasztásra. Az újdonsült csikó 4 hetes koráig csak tejjel él, azután szénát és zabot is kap, s 4-5 hónapos korában fokozatosan elválasztatik. Az elválasztott csikóval az első évben főleg csak elegendő zabot és szénát etetnek a következő években nyáron lehetőleg csak a legelőn, télen pedig szénán és szalmán tartják, de értékesebb csikókkal még a 2-ik, sőt 3-ik évben is etetnek kevés zabot. A tenyésztésre nem alkalmas méncsikók 1 éves korban kiheréltetnek. A csikóra igen fontos, hogy sokat mozogjon, és hogy világos és tiszta levegőjü istállóban tartassék. A lovak etetése főleg csak istállóban történik, illetőleg csak a ménesbeli lovak és a csikók vannak nyáron a legelőn. A ló fő tápláléka a széna és a zab, mely utóbbi egész szemüen, de szalmaszecskával keverve oly mennyiségben használtatik etetésre, amily mértékben munkára használják a lovat, de kevesebbet érő s nehéz lovaknál a zabot 1/3-1/2 részéig tengerivel vagy más szemes vagy kereskedelmi (hulladék) takarmánnyal is lehet helyettesíteni; a lovakkal azután még szénát, szalmát és nyáron zöld takarmányt is etetnek, ellenben a gyök- és gumós takarmányok, valamint a vizenyős gyári hulladékok lehetőleg mellőztetnek. Fontos még a lónál a test naponkénti tisztítása is, mi csak a legelőn tartózkodó lovaknál fölösleges, de az istállóban tartottaknál már az elválasztott csikónál kezdendő meg. Magyarországban a statisztikai évkönyvek szerint kerek számban 2 millió ló van.
Lótenyésztésünk története röviden a következő: A magyarok honfoglalás alkalmával lovon harcoltak, s igy kétségtelen, Ázsiából lovakat hoztak magukkal, melyek kicsinyek, kevéssé tetszetősek, de igen kitartóak voltak. Ezekhez járultak a legyőzött népektől zsákmányolt és később a Nagy Lajos és a következő királyok idejében Lengyelországból behozott lovak, melyek a magyar lovat helyenként megváltoztatták, nagyobbá s tetszetősebbé tették. De lovunk csak a török háboruk alkalmával változott át gyökeresen, mert ekkor igen sok keleti ló szereztetett zsákmány, ajándék vagy vásárlás útján, melyek az egész országban, de kivált Erdélyben magas fokra emelték lótenyésztésünket. A XVII. század vége felé spanyol lovak (l. Andaluziai ló) hozattak be, melyek lovainkat szintén javították, és különösen nagyobbá tették; végre e század kezdete óta arab és angol telivér lovak importáltatnak, melyek az ország lóállományának javítására használtatván, a mai lovak zömét létesítették. magától érthető, hogy e sokoldalú keresztezés lótenyésztésünk eredeti egyöntetüségét megszüntette; a kormány, mely mindent megtesz, hogy lótenyésztésünket felvirágoztassa, azelőtt még nem fektetett súlyt egy vérben való tenyésztésre, most azonban a vidékek jellegrovására is már figyelem fordíttatik. Magyarország délnyugati határán a nori ló hatolt még az országba, mely a magyar lóval a muraközi s a pinkafői lovat létesítette; legújabban pedig egyes nagybirtokokon a nehéz nyugati lovat honosították meg, s részben tisztán tenyésztik, részben kereszteznek vele. A tenyésztők zöme azonban könnyebb hátas, kocsi- és hintós lovakat tenyészt. A faj nemesítésének legfontosabb tényezői kétségkivül állami méneseink. Négy ily ménesünk van u. m. a kisbéri az angol faj, a bábolnai az arab faj számára, a mezőhegyesi, mely a legnagyobb s angol félvér törzsön kivül nagy és kis Nonius és Gidran-ménest tart fenn s végül a fogarasi. E ménesek lóállománya 1893. végével 3550 darabra rúgott. Magyarország lótenyésztése egészben véve már meglehetős magas fokon áll, mert hazánk nemcsak a katonaságot látja el lovakkal, de az utolsó években (1891-94) évente 18-20 ezer darabot szállít ki 6-8 millió forint értékben, s e kedvező állását első sorban az államnak köszöni, mert az a tenyésztőket jó fedezőménekkel látja el (l. Fedeztetési állomás), és minden megyében lótenyésztési bizottságot alakított, melyek a kormány (földmivelési minisztérium) és a tenyésztők között közvetítőkként szerepelnek. A lótenyésztők az egyes méneseket, valamint lótörzseket bélyegekkel látják el.
A honvéd-huszárezredeknél a rendszeresített keretállomány mellett felesleges idomított lovakat vállalkozóknak adják ki tartásra és munkára való felhasználásra. A lovak kiadása a Ló-igazolvány-könyvvel történik, melynek a vállalkozó és a honvédségi kincstár jogait és kötelezettségeit felsoroló kötelezvény kiegészítő részét alkotják. A tartásra kiadott lovak az átvétel évének okt. 1-től számított 5 évi kitünő, illetőleg 6 évi katonai szolgálatra alkalmas állapotban való tartás után a vállalkozó korlátlan tulajdonába engedtetnek át. A lovak rendszerint évente kétszer: tavasszal és az őszi fegyvergyakorlatok után adatnak ki tartásra és a tartatásra kiadott lovak minden év márc. havában és ezenkivül a tényleges szolgálatra való beidézés alkalmával (őszi gyakorlatokra stb.) vegyes bizottságok által vizsgáltatnak meg. V. ö. A m. kir. honvédség lóügyeire vonatkozó szabályokat. |
Ló |
Ló a neve ama tornaszernek, amely alkotásánál fogva csak némileg emlékeztet ugyan a lóra, de amelyen ugyanazon gyakorlatokat végzi a tornász, mint amelyeket a lovaskatona a helyben álló lovon szokott végezni. A ló egy körülbelől 180 cm. hosszuságu hengerded hosszukás fatest, mely az u. n. fejnél keskenyebb, mint többi részében, felülete azonban egy szinvonalt képez. Ezen hengerded fatestet rendesen még párnázott bőrrel vonják be s négy emelhető és süllyeszthető lábra állítják; magán a testen még két egymástól mintegy vállszélességnyi távolságra álló kápa számára van nyilás hagyva; a kápák vagy markolhatók, midőn olyan gyakorlatokat végzünk, amelyeknél fogózkodás szükséges, vagy laposak, egészen a ló hátához simulók, amikor a gyakorlatokat csak kézfeltétellel, vagy egészen szabadon végezzük. A lovon számtalan sok gyakorlat végezhető; ügyes előtornász egy alapgyakorlatból tetszése szerint képes a legkülönfélébb és legtetszetősebb gyakorlatok egész sorozatát kifejteni. A lovon a gyakorlatokat vagy helyből vagy rohamból végezzük. Mindkét esetben a gyakorlatok csoportjai a következők: támaszok, átugrások kápafogással, átugrások kézfeltétellel, szabad átugrások, felülések, körzések. A ló mint tornaszer már az ókorban a rómaiaknál is ismeretes volt, használták gyakorlatra a gladiatorok, sőt a katonaság is s különösen a le- és felszállások begyakorlására szolgált, épp ugy mint a középkori lovagi tornajátékoknál is. |
Lóáldozat |
A turán vagy ural-altaji népeknél általánosan el volt terjedve az a szokás, hogy teheneiknek leginkább lovat, különösen pedig fehér lovat áldoztak, melynek húsát földarabolva egy nagy üstben megfőzték, egy részt belőle az istennek szentelve a tűzbe dobtak, a többit pedig az áldozatnál jelenvoltak megették. Ez a lakmározással egybekötött vallásos szertartás az, amit a magyar áldomásnak (l. o.) nevezett. A szokás a legősibb korba megy vissza. Herodotos szerint (IV. 60-61) megvolt már a régi szittyáknál is és pedig az egész szittya népnél egyformán folyt le minden ünnepi alkalommal. Béla Névtelen legyezője szerint szokásban volt a régi magyaroknál s a középkori utazók, Rubruquis, Marco Polo szerint az akkor még pogány tatároknál és mongoloknál. Megvan még ma is a pogány voguloknál, osztyákoknál, votjákoknál, csuvasoknál és az Altaji mentén lakozó török-tatár törzseknél. Elterjedt a szokás az ural-altajisággal vegyült árja népeknél is, különösen a régi hinduknál és persáknál, akikről a legújabb tudományos kutatások kezdik konstatálni, hogy nagymérvü uralaltaji (szittyaféle) elemet vettek magukba, nevezetesen a görög és hindu mondákban egyformán emlegetett félig ember-, félig lótestünek képzelt, vagyis lovas kentaurokat vagy gandharokat. Lovat áldoztak a turán népek a temetési tor alkalmával is. Épp ugy emlegetik a régi irók, mint Herodotos a szittyákról, Albericus Monachus és Joinville a kunokról, Rubruquis és Marco Polo a tatárokról és mongolokról, mint a mai utazók a még pogány szibériai és altaji turán törzsekről. Az orosz- és magyarországi régészeti leletek is tanusítják ezt. Nálunk legelébb olyan leletekben fordul elő a megölt lóval való temetkezés, melyek a római korba nyulnak vissza, még pedig azon vidéken, hol azon időben jazigok tanyáztak. A leletek pontosabb vizsgálata, p. a nagykőrösi Földvár melletti római kori barbár temetőben s Mindszenten amellett tanuskodik, hogy a ló húsát a tor alkalmával elfogyasztották s csak a csontokat temették a sírba. A népvándorlás korában a hunn, és avarkori, ugyszintén a pogány magyar sírokban már az egész lovat eltemették és pedig egy pár esetben a nyomok arra mutatnak, hogy a lovat elevenen tették a sírba, miként az egykoru Albericus Monachus és Joinville ezt a pogány kunokról irja. Van azonban arra is példa, hogy a régi magyarok nem az egész lovat, hanem csak a koponyáját és patáit temették el, mint Csornán, Szolyván, Monajon, Kecskeméten stb. Ugy látszik, az ilyenek szegényebben voltak s ugyanazon lóból tettek egy részt a halott számára a sírba, melynek másik részét a halotti tor alkalmával elfogyasztották, mig a gazdagabbak külön lovat áldoztak a torra s megint másikat tettek a sírba a halott mellé, néha többet is, p. Albericus írja az 1241. Konstantinápoly alatt elhunyt Jonas kun királyról, hogy 26 lovat temettek el vele elevenen. A lóval való temetkezés szokása is elterjedt azon árja népeknél, melyek a turánokkal érintkeztek, igy a jazigokkal és alánokkal vegyült magyarországi germánoknál már a IV-V. sz.-ban szokásba jött, az északiaknál pedig a VIII-IX. sz.-ból vannak emlékei. Ugyszintén a szlávoknál is megvolt ez a szokás a népvándorlás korában; de az árjaságnál mindig csak kivételesen fordul elő, általános szokássá sohasem vált s amikor és ahol nyomait találjuk, mindannyiszor rá lehet mutatni valamelyik ural-altaji népre, mellyel az illető árja népség a lóval való temetkezéssel egyidejüleg valaminemü kapcsolatban volt. |
Lóállítás és lókisajátítás |
A hadseregnek általános vagy csak részben való mozgósításakor a király rendeletére a hadsereg lóállományát országos lóállítással egészítik ki, amikor minden hadiszolgálatra alkalmas lónak tulajdonosa köteles, ha erre felhivják, lovát elővezettetni és megfelelő áron a kincstár tulajdonába átengedni. A mozgósításkor ekként kisajátítandó lovak számát a közös hadügyminiszter évente a honvédelmi ügyek minisztereivel közli. A lószükségletnek a két államra (osztrák és magyar) való kivetése az államokban létező összes lovak összeirásának eredményei szerint történik. Az iker államok mindegyikét L.-i területekre osztották fel, melyek mindegyikében lóavatási helységek (Assenplätze) jelöltettek ki. Minden év elején kijelölik az esetleges mozgósításkor működő lókisajátítási bizottságokat, melyeknek tagjai: a szolgabiró (polgármester, vagy ennek helyettese) mint elnök, egy törzstiszt, egy állatorvos vagy gyógykovács, a a lótulajdonosok közül választott két bizalmi férfi és 2-3 felesketett becslő. L. esetén e bizottságok elé vezetendők mindazok a lovak, melyek az állítási évben negyedik évüket már betöltötték vagy betöltik; a bizottság az elébe vezetett lovakat megvizsgálja, a hadiszolgálatra alkalmasakat: hátas, hámos és málhát hordó lovakra osztályozza, megbélyegezteti, a kisajátítási árt kifizetteti s a lovakat ott helyben a kincstár tulajdonába véteti át. Azok a lótulajdonosok, kik lovaikat előállítani elmulasztják, kényszeríttetnek erre s ha mulasztásukat az illető politikai hatóság előtt kellőleg igazolni nem tudják, a lovaknak kényszer útján való előállítása által okozott költségeknek megtérítésén kivül, minden egyes ló után fizetendő 100 forintnyi birság fizetésére itéltetnek el. Ha a kisajátítási kerületek egyes községei a reájuk kivetett összes lójutalékot önkéntesen egyszerre állíthatják elő, akkor az állam minden kisajátított lónak árát 10%-kal megtoldja. A L.-i kötelezettség alól fel vannak mentve: a király és az uralkodóház tagjainak udvartartásához tartozó és azok az állami szolgálatban levő lovak, melyek közérdeküknél fogva nem nélkülözhetők (p. postamesterek, ménesek, stb. lovai). A lóavatási eljárást részletesen az 1891 ápr. 3. kelt 16 500 számu honv. min. rendelet szabályozza.
Lóavatás a hadsereg hátas, hámos és málhát hordó lóállományának kiegészítésére szükséges lovakat részint pótló- (avató-) bizottságok, részint pedig a csapatok maguk vásárolják össze (kézi bevásárlás). Valamennyi minőségű lónak bevásárlására a közös hadügyminiszter évente átlagos pótló-árt állapít meg. A lovassági és tüzérségi altiszti hátas lovak 155, illetőleg 158 cm. aluli és 166 cm. felüli lovak csakis más tekintetben való kitünő minőségüknél fogva vásárolhatók be; tüzérségi hátas és valamennyi hámos lovak 161-168 cm.; málhát hordó lovak pedig 148-153 cm. magasak legyenek. Valamennyi ló 5 évnél fiatalabb és 7 évnél idősebb ne legyen. Tiszti hátas és jobbfaju hámos lovak beszerzésére a közös hadügyminiszter nagyobb pótlóárt állapít meg. |
Lócsiszár |
gúnyos értelemben a lókereskedő, mert eladandó lovait azáltal teszi tetszetősebbé, hogy a ló testét sokat keféli és törölgeti, mintegy kicsiszolja, hogy fényesebb legyen. |
Lóerő |
a munkasikernek (effektus) vagyis az időegységenként végzett munkának egysége. Nagysága = 75 kilogramméter másodpercenkint. Megjegyezendő azonban, hogy tartósan befogott lónak átlagos munkasikere jóval kisebb. |
Lófő |
(primi pili), a székely nemzet hajdani rangsorozása szerint L. (lovasfő, lófejü) székelyek ama rendbeliek voltak, kik a hadban lóháton, a maguk lován voltak kötelesek szolgálni. V. ö. Báthory István levelét 1583-ból (Történeti tár, VIII. 234.). L. még Főrendek. |
Lókimélő |
a befogó készülék és a kocsi vagy munkagép közé iktatva, az állat egyenlőtlen járásából és az egyenlőtlen ellenállásokból származó lökéseket fogja fel s igy a lovakat és a gépeket a lökések káros hatásától megóvja. Tokba zárt kaucsuk-lapokból v. tekercsrugóból készül. Ezen rugalmas közeg nagyobb ellenállásoknál v. az állatok rántásánál összeszorul s igy az erőfölösleget magába fölveszi, hogy azt később a gépre ismét átvigye és ezáltal a vonóerő veszteségét elhárítsa. Ily L.-k tehát különösen nyugtalan járásu állatoknál és rossz utakon ajánlatosak, de igen jó szolgálatot tesznek az indításnál a járgányon is, melynél ily rugalmas közeg nélkül a vonóállatok esetleg annyira megránthatják a járgányt, hogy annak fogazása eltörhetik. A gyakorlat igényeinek megfelelő Sack Rudolf által szerkesztett L.-t mutatunk be az ábrában. E L. hattagu csuklós keretből és közbefogott tekercsrugóból áll. Nyugvó állapotban a keret derékszögü négyszöget képez, melynek a rugó tengelyével párhuzamos oldalai két-két részből állanak és csuklókat képeznek; e csuklók a vonórúddal, illetve a ragasztókészülékkel vannak összekötve, E L. egyúttal a szükséges vonóerőt is jelzi. |
Lópestis |
eddig közelebbről nem ismert betegsége a lovaknak Afrikában (afrikai L.), ahol lassankint igensúlyos járványképen jelentkezik és nagy veszteségeket okoz. Némelyek a lépfene, mások a tifusz v. a járványos agy-, gerinc-agy burokgyulladás különös alakjának tartják. Tünetei: magas láz, vérzések a test különböző szöveteibe, rohamos gyöngülés, nehéz lélegzés és szapora érverés.A betegség többnyire 2-3nap alatt halálra vezet. |
Lóugrás |
A sakkjáték egy figurája; a lovas haladásában ugrásokat tesz, még pedig olyformán, hogy az általa elfoglalt kockáról egyenes vonalban, előre v. hátra, v. jobbra v. balra egyenes vonalban, két-két kocka lapot átugorva az igy elért távon jobbra v. balra eső kockára ugrik. E haladási módot nevezik L.-nak. |
Lovagintézmény |
A középkori lovagság összes jellemző tulajdonságainak foglalatja. Eredetére nézve a középkori L. a régi rómaival semminemü összefüggésben nincsen. A középkori L. az u. n. comitatus-ból, kiséretből eredt, melynek tagjai egy általuk választott vezér vezetése alatt állottak. ilyenek voltak a szt. Grál lovagjai, Artus király köre stb. Egy-egy ily comitatus tagjai vezérüktől hűbért nyertek, melynek fejében a hűbérúr irányában különféle szolgálatokra, főleg katonai szolgálatokra voltak kötelezve. A hűbéri intézmény fejlődésével karöltve járt a L. fejlődése is, melyre különösen a keresztes hadjáratok folytak be. Ezek által érintkezésbe jutott a L. a D.-franciaországi lovagsággal, melynek finom jellege átment a többi lovagokra is. Kifejezést nyert ez az egész L. finomodásában, erkölcsi fejlődésében, és ezzel karöltve járt egy külön énekfaj, az u. n. Minnesang fejlődése. Nagyban befolyt a L. fejlődésére a különféle egyházi lovagrendek alakulása, mely épp a keresztes hadjáratok alatt történt. A L. korául főleg a XI-XIV. sz. tekinthető. Hogy valaki a lovagi rendbe fölvétethessék, arra külön iskolát kellett végeznie. Hét éves korában a nemesi fiu valamely lovagi v. hercegi udvarhoz került, hol mint nemesi apród 14. évéig szolgált. 14. évében fegyverhordó lett s 21. évében lovaggá ütötték. A lovaggá ütést vallási gyakorlatok, böjtölés, gyónás és áldozás előzte meg. A kitűzött napon két lovagi tanuval, kik bizonyították a jelölt lovagi származását, kifogástalan erkölcsét és vagyoni viszonyait, megjelent a felavató előtt. Páncélosan, de sisak, kard és pajzs nélkül két tanu között letérdelt, mire a felavató a meztelen karddal fején, vállán és arcán érintette, miközben a következőt mondá: <Isten és Mária tiszteletére, tűrd el ez ütést és többé egyet sem. Légy bátor, igaz és derék; jobb lovagnak lenni, mint szolgának>. Ezzel véget ért a lovaggá ütés, mire a jelöltre adták a kardot, pajzst, sisakot és sarkantyukat. A lovagnak joga volt címerét és jelmondatát pajzsán viselni. Fegyverzetét és lovát büntetlenül elvenni nem volt szabad. Ha fogságba esett, lovagi szava mellett bilincsek nélkül járhatott; mindennemü adózás alól ment volt, ellenben alattvalóira adót vethetett ki stb. Joga volt továbbá a lovaggá ütést bárkinek kiszolgáltatni. A L. fényoldalai mellett azonban nem hiányoztak az árnyoldalak sem, igy főleg a kóbor lovagok, főleg Francia- és Spanyolországban, kik az országban kóborolva a közbiztonságot nem egyszer veszélyeztették. Béke idején a lovagok váraikban egyhangu életet éltek, melybe csak vadászat és lovagjátékok (u. n. tornák) hoztak változatosságot. A középkori intézmények bomlásával együtt járt a L. hanyatlása is, mely az ököljog korában már a rablólovagok intézményévé fejlődött ki. A lőpor feltalálása adta meg a kegyelemdöfést a L.-nek, mely virágzása tetőpontját I. Miksa császár idejében érte el, kit kortársai az utolsó lovagnak neveztek. Ettől kezdve az intézmény mindinkább hanyatlott. Majdnem napjainkig tartották magukat az u. n. lovagi birtokok, sőt a német birodalom megszünéséig tartották magukat az u. n. birodalmi lovagok, kik birodalmi közvetlenséggel birtak. |
Lovagi rend |
(ném. Ritterthum, franc. chevalerie), a IX. sz. első felében keletkezett. Keletkezésének első oka lovas fegyveresekből álló katonaság alakításának szüksége. Kiváló tényező voltak itt a magyarok, tisztán lovasokból álló seregeikkel. A lovasság, mely a nyugati népeknél addig alárendelt szerepet játszott, lassankint a seregek zömét kezdte képezni s a dolgok ugy alakultak, hogy a lovasokat a gyalog harcosokkal szemben előkelőbbeknek kezdték tartani, minek folytán a lovasok most már mint lovagok felsőbb társadalmi osztályt képeztek. Nagy befolyással voltak a L. alakulására a keresztes hadjáratok és az egyházi lovagszerzetek, u. m. a templariusok; a János vitézek (Milites Hospitalis S. Joannis Hierosolymitani) és anémet rend (Ordo Beatae Mariae Teutonicorum). V. ö. Perrot, Collection historique des ordres de chevalerie: Biedenfeld, Gesch. u. Verfass. aller geistl. u. weitl. Ritterorden: Oltványi P., A jeruzsálemi szent sír és lovagrendjének rövid története (Szeged 1882); Bertouch E., Kurzgefasste Geschichte d. geistl. Genossenschaften etc. (Wiesbaden 1887). L. még Lovagintézmény. |
Lovagköltészet |
Lovagköltészet alatt a középkori irodalom azon költői termékeit értjük, melyekben a lovagság világnézete és ideálja a legteljesebb mértékben érvényre jut. Különösen azon lovagregények és költői elbeszélések tartoznak ide, melyek Artus király (l. o.) és a kerek asztal (tavola rotonda) mondakörével foglalkoznak. L. Herold-költészet. |
Lovaglás |
a lónak embervitelre való alkalmazása. A lovas csakis akkor veheti hasznát a L.-nak, ha lovát teljes akarata szerint kormányozhatja és e mellett még más teendőt is végezhet, mint p. fegyvert használhat stb. E követelményeknek csakis a L.-hoz szoktatott és arra tanított (idomított) lovon ülő, hosszas gyakorlat v. rendszeres oktatás által kiképzett lovas felelhet meg. A lóidomításnál megkülönböztetjük a közönséges L.-t a műlovaglásra való idomítástól, mely utóbbit <magas iskolának> is nevezik. A közönséges idomításnál csakis arra törekszünk, hogy a ló kitartó és föltétlenül engedelmes legyen; készségesen előre menjen, a kívánt ütemet egyenletesen megtartsa, a közönségesen előforduló akadályokon készségesen és lehetőleg csekély erőkifejtéssel áthatoljon és valamennyi jármódban engedje magát fordítani és megállítani. A lóidomítás kezdetén a fiatal lovat csakis arra tanítják és szoktatják, hogy a lovast nyugodtan hordja; csakis amikor e célt már elértük, foghatunk a valódi idomításhoz. Mindenekelőtt a lovat fürgén járóvá teszik és arra tanítják, hogy a szár- és combsegítségeket megértse s azoknak engedelmeskedjen. E közben arra kell törekedni, hogy a helyes nyak- és fejtartást elsajátítsa, minden jármódban könnyen oldalt fordíttathassék s a vágtatásba való helyes beugrást megtanulja. Később a lovat már feszítőzablával kantározzák fel és végre következnek az edzési gyakorlatok. A ló idomítása közben az idomítónak mindig nagy türelemmel és lehetőleg jó bánásmóddal arra kell törekedni, hogy a ló megértse, hogy mit követelnek tőle; büntetni csakis akkor szabad, ha az idomító bizonyosan tudja, hogy a ló megértette ugyan, hogy mit követelnek tőle, de ezt nem akarja megtenni. A lóval való bánásmód az istállóban a ló jellemére, annak mikénti ápolása pedig egészségére s erőkifejthetési képességére nagy befolyást gyakorol, amiért is szükséges, hogy az idomító mind a két körülményre különös figyelmet fordítson. Természeténél fogva általában egy ló sem gonosz; csakis durva bánásmód által válik azzá, míg szelid bánásmóddal még a már gonosszá vált ló is javítható. Az idomítónak alapos lóismerőnek is kell lennie, mert csak ily egyén képes az idomítás alatt a ló alkatát,korát és erejét kellően tekintetbe venni. |
A ló jármódjai |
A ló járómódjai: a lépés, az ügetés, a vágta és a futtatás. A lépés az a járó mód, mely a lovat legkevésbbé erőlteti meg. A lépés élénk és annyira tért nyerő legyen, hogy a ló minden percben legalább 140 emberlépésnyi (105 méter) távolságra haladjon. A lépésnek egyik korcsneme a poroszkálás, melynél ugyanazon oldalu első és hátsó láb egyszerre lép ki. Az ügetés nagyobb távolságokra való haladásra a gyorsított járómódok közül a legcélszerübb, mivel ezt a ló legtovább győzi. Kétféle ügetést különböztetnek meg: a rövidet, mellyel egy perc alatt 300 lépésnyi távolságra (225 méter) kell jutni s a sebes ügetést, melyet csakis a lovak idomítása alatt alkalmaznak, hogy a lóban a menetösztönt felébresszék s annak menetképességét kifejlesszék. A vágta nagyobb távolságra a lovat felette megerőltető járómód, a lovat azonban ebben is annyira gyakoroltassanak, hogy 3000-4000 lépésnyire (21/4-3 kilométer) is vágtatva mehessenek, anélkül hogy kimerülnének. Kétféle vágtában gyakorolják a lovat: a rövidre, melyet csakis a lovardában járatják azért, hogy a ló a vágta közben végrehajtandó rövid fordulatokhoz és a rövid megálláshoz szükséges egyensúly megnyerésében gyakoroltassék. Gyakorlatban mindig a sebes vágtát alkalmazzák, mellyel a ló egy perc alatt 500 lépésre (375 méterre) s átlag 9 perc alatt 3 kilométerre halad. A futtatás (carriére) a legnagyobb erőmegfeszítésig fokozott vágta és csak rövid távolságokra alkalmazható. |
Lóidomítás |
A lóidomítás alatt a lovat helyes <támaszkodás>-hoz kell szoktatni; ez abban áll, hogy a ló állkapcsai a zablában mindig némi gyönge támaszt keressenek; ha a támaszkodás felette kemény v. igen erős, akkor a lovas csak erőmegfeszítéssel képes lovát vezetni v. megállítani; <szívós>-nak nevezik azt a támaszkodást, melynek a lovas engedése v. visszatartása a támaszkodás fokában változást nem idéz elő; ez a ló érzékeinek tompultságától származik és leginkább sárló kancáknál vagy kábaságra hajlandó lovaknál fordul elő. <Kéz- vagyis szár mögött létel>-nek nevezik azt, ha a ló a zablára való támaszkodástól irtózik és nem akar előre menni; ez leginkább oly lovaknál fordul elő, melyek igen érzékeny szájuak és melyek a szárak tulságos meghúzása v. rángatása által a támaszkodástól elriasztattak; ilylovak a hátsó lábon teendő fordulatoknál gyakran nem engedelmeskednek és ilyenkor fejöket akként helyezik, hogy a szár kezelése hatástalanná válik.
A lónak fejtartására általános szabály nem állapítható meg; az a ló testalkotásától függ; általában az a fejtartás a legjobb, mellyel a ló legkényelmesebben járhat és még erősen megragadva is engedelmes marad. A legtöbb lóra a legcélszerübb fejtartás az, amelynél a ló feje majdnem függőlegesen, orra pedig csípőivel egyenlő magasságban áll. Egyenes vonalon való járás alatt a ló feje egyenest állítandó; minden fordulatkor a ló feje kevéssé <befelé>, azaz a fordulat oldala felé állítandó. A lófej oldaltartásához szükséges nyakhajlítás ott történjék, ahol a fej a nyakkal egyesül, t. i. az állkapcák mögött; a hajltás csakis oly mérvü legyen, hogy a lovas a ló nyakán át lenézvén, a ló belső szemívét láthassa.
A ló <összeszedése> alatt azt értik, ha a lovas mindkét szárnak erősebb meghúzása mellett még combjaival is szorítja a lovat; ekkor a lónak nyaka és feje magasabb állásba jut s a ló hátsó lábait jobban maga alá veszi. Az oldaljárásokkal a lóval megértetjük, hogy a szármeghúzással és a combnyomással mit akarunk elérni. Közönségesen csakis a következő oldaljárások gyakoroltatnak: <vállat be>, <féloldalazás>, <fart be> és <egész oldalazás>.
Az oldaljárások csakis lépésben gyakoroltatnak. A lovasnak mindig szem előtt kell tartania, hogy a ló főleg a szárakkal vezetendő és a combok a vezetést csak támogatják; az oldaljárásoknál soha sem szabad csupán csak az egyik combbal hatni; mindig az egyik comb a lovat oldalt járatja, a másik pedig az oldal felé való sietést gátolja, v. pedig a lovat, ha magát visszatartaná, előre ösztönzi. Az akadályokon való áthatolást eleinte lovas nélkül gyakoroltatják, hogy a fiatal ló bátor, nyugodt nekimenésre szoktattassék, anélkül hogy lábai a lovas súlya alatt cél nélkül megerőltetnének és a lovas veszélyeztetnék; mikor a ló lovas nélkül a közönségesen előforduló akadályokon, azaz vízzel telt és száraz árkokon, sorompókon, sorompós árkokon nyugodtan és biztosan átugrik, továbbá átugratásra felette széles, vízzel telt, valamint száraz árkokon keresztül ügyesen átmászik, meredek lejtőkön biztosan felmászik és végre némileg ingoványos helyeken félelem nélkül áthalad, akkor azután hozzászoktatandó, hogy mindezen akadályokon lovassal is áthatoljon. Az árkok kezdetben egy, később két méter szélesek s a sorompók eleinte csak 45, később azután fokozatosan mindig magasabbak lgyenek, míg végre 80 cm. magasságuak lehetnek.
Az úszást is előbb lovas nélkül kell gyakoroltatni; hogy a ló a vízbe való menéstől ne irtózzon, előbb 1-1,5 m. kemény talaju vizen kell néhányszor átlovagolni. Az úszást mindig áramló folyóvizeken gyakorolják, mert éppen az áramlat legyőzése képezi az úszás nehezebb részét és következőleg ezt kell főleg gyakoroltatni. A magas iskola szerinti idomításnak célja az, hogy a ló képes legyen oly testtartással is egyensúlyban maradni, mellyel a test súlypontján át képzelhető függőleges a csipőkön áthalad, míg a közönséges idomításnál megelégszünk, ha az említett függőleges valamivel hátrább esik, mint a nem idomított lónál. A magas iskola megkülönbözteti a földön és a föld fölött begyakorlandó mozdulatokat, melyek mindannyian a ló természetes járómódjainak és ugrásainak tökéletesbítései.
A magas iskola járómódjai: a passage, a piaffe vagyis <büszke lépés> és a redoppe; a föld fölött azaz felugrás közben végzendő gyakorlatok: a levade, pesade, terre á terre, mezaire, courbette, crouppade, ballotade és a capriole. Embereknek a L.-ra való oktatására jól idomított lovakat használnak, melyeknek határozott, de nem igen kemény járásuk van. Ha a kezdő lovas a lovon való üléshez már némileg hozzászokott, akkor nem lovagoltatják mindig ugyanazon az egy lovon, hanem folytonosan más-más természetü lovat adnak alája. Mielőtt a kezdő lovast a vezetésre oktatnák, a lépő, ügető és vágtató lovon való nyugodt és helyes ülésre szoktatják. A L.-ban való oktatást három időszakra osztják: az elsőben arra törekednek, hogy a kezdő lovas a lóhoz bizalmat és helyes, szilárd ülést nyerjen; a másodikban a csikó-zablával való vezetést és a harmadikban végre a feszítő zablával való lovaglást és annak lóháton való használatát tanítják. |
Lovagló iskola |
Lovagló iskola rendeltetése, hogy lovagló tanárokat és lovaknak a magas iskolában való idomítására képes lóidomítókat képezzen ki. A tanítványokat nemcsak gyakorlatilag, hanem elméletileg is alaposan képezik ki (lóisme, a patkolás elmélete, a lótenyésztés alapelvei, a ló élelmezése, ápolása, betegségeinek felismerése és állatorvos megérkezéséig való gyógyítása, a ló felszereléséhez tartozó tárgyak kiválasztásánál és alkalmazásánál követendő elvek stb.). A magas iskolát (l. Lovaglás) tanulják az udvartartáshoz tartozó L.-ban, a közönséges, vagyis campagne-lovaglást legalaposabban tanítják a közös hadsereg szakképzőintézetei közé tartozó Katonai lovagló tanári intézetben (Bécsben), melyben lovas-, tüzér- és vonat-tisztek egyöntetü alapelvek szerint képeztetnek ki lovagló tanárokká és lóidomítókká. A tanfolyam rendesen 1 évig tart, különösen alkalmas tisztek 2 évig képeztetnek ki. |
Lovagok |
(lat. eques). Eredetileg a. m. lovon ülő harcos. A L. a régi Rómában és később aközépkorban külön osztályokat alkottak. Rómában a L. intézménye Romulusra vezettetett vissza, ki a három törzsből: Ramnes, Tities és Luceres, három centuria lovast állított föl a háborui szolgálatokra. Az első királyok alatt a centuriák száma hatra emelkedett. Servius Tullius, ki a római alkotmányt reformálta, a katonaságnál is új reformokat léptetett életbe, amennyiben Róma plebejus lakosait is kötelezte hadi szolgálatra. Azok közül, kiknek vagyona az általa alakított osztályok legelsejét fölülmulta, 12 lovas centuriát alkotott, ezen összesen 1800 főnyi csapat volt Rómában a lovagrendnek (ordo equestris) kezdete. Lovat az államtól nyertek, hasonlókép pénzsegélyt annak ellátására, de zsoldot nem. Nemsokára a lovagi rendre nézve is vagyoni qualifikációt állapítottak meg és pedig előbb 400 000, később 600 000 sestertiust. lovagi qualifikációval birók száma egyébként már az első századokban nagyobb volt, mint amennyi hely a lovagi rendben volt. Ez utóbbiba való fölvétel, a létszám nyilvántartása, s a rendből való esetleges kizárás a cenzor föladata volt. Idővel a lovag címbe azokat is befoglalták, kik a lovagrend tagjai ugyan nem voltak, de abba való belépésre jogosultak voltak, vagy lovagszolgálatokat önként, saját lovukkal teljesítettek (equites equo privato). A lovagrend tehát Rómában idővel egyesítette a város születési és pénzarisztokráciáját. Később változás állott be. Kr. e. 129. hozott néphatározat értelmében a szenátorok mindennemü nyilvános pénzügyletektől eltiltattak, és ekkor a lovagrend a tőkepénzesek és kereskedők rendjévé vált. Cajus Gracchus alatt nagyban emelkedett a lovagrend tekintélye, főleg miután Gracchus nekik engedte át Ázsiában az adóbeszedést. A 123-ik évi lex judiciaria az esküdtszékekben való részvételt majdnem kizárólag a L. kezébe adta. Egyidejüleg a L. küljelek által is jelezni kezdték magasabb állásukat. Igy arany gyűrüt kezdtek hordani az addig szokásos vas- vagy rézgyűrü helyett; tógájukon az augustus clavus-t, két keskeny szegélyből álló bíborszegélyt. Egyúttal a szinházakban külön helyeket biztosítottak maguknak. Sulla 82-79. alatt minden jogokat elvette tőlük, ellenben Pompejus 70-ben és 67-ben ismét visszaadta nekik kiváltságaikat. Marius idejében a L. hadi szolgálata ugyszólván teljesen megszünt. ők maguk egy városi elite gárdát alkottak, mely főleg nagy ünnepélyek alkalmával szerepelt; vezérük a princeps juventutis volt. Azon csekély számu lovag, ki a hadseregben szolgált, rendesen a cohors praetoriában katonáskodott mint lovas, vagy tiszti állást foglalt el. V. ü. Madwig, Kleine phil. Schriften (Lipcse 1875); Zumpt, Über die römischen Ritter und den Ritterstand in Rom (Berlin 1840). |
Lovagpróba |
Az őspróbánál annak kimutatása, hogy az illető ősei lovagi eredetüek. |
Lovarda |
(franc. manége), 18-22 m. széles és 36-40 m. hosszu négyszögletes tér, melyet mintegy 15-20 cm.-nyivastag, kövecsek nélküli homok- vagy a timárok által már kihasznált cserhéj-réteggel borítanak. Zártnak mondják a L.-t, ha be van kerítve, nyiltnak, ha nincsen bekerítve, fedett pedig az a L., mely háztetőt tartó falakkal van körülvéve; ez utóbbi esetben az ablakok alsó széle legalább 3 méterre legyen a föld szinétől és a falak alsó részéhez rézsutosan álló, 2 m. magas pallózatot állítanak (Bande), hogy a lovasok a falak hosszant való lovaglás közben lábaikkal a falat ne érintsék. |
Lovasított |
(ezelőtt lovatos), gyalogos csapatnak egyes tagja, vagy alosztálya, mely lóháton teljesítendő szolgálatra van hivatva. Lovatosoknak nevezték különösen a mult században a gyalogság azon egyéneit, akik requirált lovakon szállíttattak gyorsan valamely távol fekvő helyiség megszállása végett. |
Lovasság |
(franc. cavalerie), főleg lóháton, szálfegyverekkel (kard, dsida stb.) és csak kivételesen gyalog, lövőfegyverekkel harcoló csapatok teszik a hadseregek L.-át, melynek főfeladatai: 1. a vezéreknek az ellenség hadmozdulatairól megbizható hireket szerezni és beküldeni s viszont meggátolni azt, hogy az ellenség L.-a saját hadseregünk hadmozdulatait és elhelyezési viszonyait kikémlelhesse; 2. az ellenséges hadseregnek a hadászati alapjával való összeköttetéseit (vasutakat, utakat, hidakat, telegráfvonalakat stb.) lehetőleg hasznavehetetlenné tenni, az ellenséges hadsereg mögött levő raktárakat megsemmisíteni s ha mindezt végre nem is hajthatja, legalább az ellenséget arra kényszeríteni, hogy összeköttetéseinek biztosítására tekintélyes hadierőket hagyjon hátra s ezzel a csatatéren megjelenhető hadierejét gyengítse; 3. acsatatéren a harc alatt a saját hadseregének szárnyait megkerültetések ellen biztosítani s lehetőleg az ellenséges harcvonal mögé kerülve, ott félelmet, rendetlenséget és zürzavart idézni elő; 4. a csata befejezésekor a L. feladata merész rohamokkal a már megingatott ellenséget megfutásra kényszeríteni s a futó ellenség erélyes és tartós üldözése által lehetőleg sok hadifoglyot ejteni és hadizsákmányt elfoglalni; 5. a futó ellenség gyülekezését s ujból harcra való rendezését lehetőleg késleltetni, végre 6. vesztett csata után az ellenség L.-át feltartóztatni, hogy az seregünket ne üldözhesse s hátrálásukat futássá ne változtathassa.
A lovas főharceszköze a ló, mely a szabad ég alatti táborozás viszontagságai ellen edzett, nagy távolságoknak egy huzamban való áthaladására szoktatva s akként kitanítva (idomítva) legyen, hogy a lovas akaratát mindig megértse s a lovasnak feltétlenül engedelmeskedjen. Mindezen követeléseknek általában csakis oly lovak felelhetnek meg, melyek csikókoruktól kezdve lehetőleg sokat a szabadban, változó, azaz dombos-völgyes, árkokkal átszeldelt vidéken neveltettek, s ugy tápláltattak, hogy főleg a csontváz megerősödjék s az izmok jól kifejlődjenek. A lünak magassága helyes arányban kell hogy legyen a lovaskatona súlyával; a mi L.-unknál egy huszárló, ha a lovas középnagyságu ember, háboru alatt mintegy 135-140 kg.-mal van megterhelve. A katonai ló továbbá ne legyen igen fiatal vagy igen vén, azaz 5 évnél ne legyen fiatalabb és 12 évnél ne legyen öregebb. A lovaskatona főfegyvere a kard (némely hadseregben, mint p. most a franciáknál és németeknél a dsida); mellékfegyverül használja a revolvert s a gyalog vívandó harcok alatt a karabélyt (l. o.).
A lovasezredek többnyire 4-6 lovasszázadból állíttatnak össze. A vezénylés valamint a felügyelés könnyebbítése végett 2-3 század egy-egy törzstiszt (v. rangidősebb százados) alá rendelve képez egy-egy lovasosztályt (össze nem tévesztendő a lovassági had-osztállyal!); 10-12 lovasszázadból szerveznek egy lovas-dandárt és 20-24 lovasszázadból, tüzérségből és az önálló hadműködés alatt szükséges seregintézetekből állítják össze a lovassági hadosztályokat. Lovassági hadtesteket csak kivételesen s ekkor is csak bizonyos hadi célok kivívására ideiglenesen állítanak össze. Lóháton a L. mindig támad, gyalog csakis védőharcot ví. Ellenséges L.-ot és gyalogságot a L. zárkózva (sorban és rendben), az ellenség tüzelő lövegeit pedig rajokra szétoszolva támadja meg. Hogy vmely hadsereg harcosainak hányad részéből szervezzenek L.-ot, az főleg ama hadszinhelyek sajátságaitól függ, melyeken az illető hadsereg valószinüen hadjáratok viselésére hivatva lesz; a L. számerejének meghatározásánál különben még tekintetbe veendő a belföldön rendelkezésre álló katonai szolgálatra alkalmas lovak száma is, mert a külföldön való lóbevásárlás csakis béke idején lehetséges; háboruban ezt csakis szövetséges államokban lehetne tenni (ha ugyan ott fölös számu lovak állanak rendelkezésre, ami háboru idején nem igen valószinü), mert a nemzetközi jog tételei szerint neutrális államokból katonai szolgálatra alkalmas lovakat nem szabad a hadviselő felek országaiba szállítani.
A cs. és kir. közös hadsereg L.-a 42 ezredből áll, melyek mindannyian egyenlően vannak felfegyverezve és lovasítva és csakis nemzetiségüknek megfelelő egyenruházatuk szerint huszár-, dragonyos- és ulánus-ezredeknek neveztetnek. Jelenleg van 16 huszár-, 15 dragonyos- és 11 ulánus-ezred. Békében minden ezred áll: az ezredtörzsből, 6 lovasszázadból, melyek 2 lovasosztályt képeznek, 1 utászszakaszból és 1 pótkeretből. Mozgósításkor minden ezrednél még 1 törzslovas-szakaszt, 1 táviró-járőrt (2 altiszt és 2 lovas), 1 második törzsszakaszt, 1 pótszázadot és 1 tartalékszázadot állítanak fel. Az ellenség ellen vonuló lovasszázadhoz tartozik összesen 171 ember, 150 kincstáriés 11 a tisztek magántulajdonát képező ló. Tapasztalás szerint a hadjárat alatt a harcra alkalmazható lovak száma igen rövid idő alatt annyira leapad, hogy az első nagy csatára alovasszázadok átlagos erejét legfeljebb 120 lovas harcosra becsülhetjük (ily arányban apadt le 1870. a német L. harcosainak létszáma a hadműködések első kétheti folyama alatt). A honvéd-L.-ot l. Honvédség. A cs. k. Landwehr-L. háboru esetén 39 lovasszázadot állít fel. Háboru esetén tehát 391 tábori, 42 tartalék-, 92 törzsszázad és 58 L.-i utászszakasz képezi hadseregünk mozgósítható L.-át, ide nem számítva a hadjárat alatt folytonosan a veszteségek pótlására embereket és lovakat kiképző pótszázadokat. Háboruban két-két lovasezredből egy-egy lovasdandárt és két-két lovasdandárból, meg egy lovagló ütegosztályból egy-egy lovas-hadosztályt képeznek, melyhez még 1-2 vadászzászlóaljt is osztanak be. Ezenkivül a L.-tól minden gyalog-hadosztályhoz 3-4 lovasszázadot és 1 lovas-törzsszakaszt osztanak be. A L. tartalék-századai háboruban főleg a működő hadsereghez vezető közlekedések biztosítására alkalmaztatnak és a várak ésnagy városok helyőrségeihez osztatnak be. L. még Huszárok. |
Lóverseny |
Lóverseny a ló tehetségének nyilvános próbatétele. Vannak többféle L.-ek, u. m. sík- (egyenes) pályán való futtatások, gát- és akadály-versenyek, és végre ügető-versenyek. Közönségesen azonban ama sík-versenyekértetődnek alatta, miket az u. n. angol származásu telivér-lovakkal tartanak. E végre a telivérek különösen idomíthatók már 2 éves korukban, sőt az előleges munkálatokat már másféléves korukban megkezdik velük. Célja ez idomításnak éppen az, ami fiatalságunknál a futásnak, a tornászásnak, az atletikának, t. i. a test edzése, a különböző szervek ellenálló képességét (a lónál a sebességet, a győzősséget) emelni, fejleszteni. A training (és ez a fő) fokozódása képesíti a verseny- és vadász-lovat, hogy az igen megerőltető sebes futást is – egészségének veszélyeztetése nélkül – kibirja; a training alatt, az erős abrakolás és sebes munka mellett a szabad levegőben, étvágya növekszik, izmai, ínai erősödnek, véredényei tágulnak, tüdeje, lélekző szervei igen kitisztulnak, szívósokká válnak. Egy szóval az egész állat fürgébb, acélosabb lesz. Midőn aztán 4-6 heti gyakorlat után egyik-másikról azt hiszik, hogy versenyképes állapotban (tip-top) van, megpróbálják a versenyeken, azaz osztályozzák, hogy a többi lovak ellenében minő a sebessége, tehervivő képessége és kitartása. Ugyancsak a versenyek alatt elég alkalom van kiismerni, hogy melyik lónak van bátorsága, hogy körömszakadtáig küzdjön ellenfelével, hogy kiismerjék, nem megbízhatlan (gyáva) vagy ideges-e? A versenyzést több mint másfél század előtt az angolok kezdték; Magyarországon különösen Széchenyi István gróf kezdeményezésére s buzdítására jöttek divatba. V. ö. A magyarországi ló-pályáztatásnak törvényei (Pozsony 1827). Céljuk az, hogy az e versenyeket kitartó, nagyobb erély és szívóssággal biró anyaggal, a nagy mennyiségü félvér ló-anyagot javítsák. A versenyló felnevelése azonban igen költséges s azért ugy a kormányok, mint a társadalom minden módon elősegíteni törekesznek. L. Ló. |
Lóvonatu vasutak |
(franc. chemins de fer á chevaux, ang. horse tramways, ném. Pferdebahn), ama közúti (l. o.), tehát nyilvános vasutak, melyeken mótor helyett lovak, avagy miként Spanyolországban és sok helyt Olaszországban is öszvérek vontatják a kocsikat. E vasutak nagyon elterjedtek, Európában magában meghaladja hosszuságuk a 4000 kilométert. Felépítményük nagyobbrészt a közutakon, városok utcáin fekszik, éppen ezért a hatóságok megkivánják két sínpár fektetését, hogy az egyik sínpáron beálló hiánybólne támadhasson a közforgalmat zavaró kocsitorlódás. A két sínpáron közlekedő kocsik a 7 m.-nél szélesebb utcában már nem zavarják a többi kocsik közlekedését. Minthogy az utcakövezetnek hozzáilleszthetése végett kettős sínt avagy vályusínt kell alkalmazni, ugyancsak megkövetelendő, hogy a vályu 3 cm.-nél szélesebb ne legyen, hogy a lovak patkója, illetve patája ne szorulhasson bele. Minthogy az általánosan használt kockakőburkolat a sínek alá helyezett kereszttalpfák felett mindegyre kimozdul vagy el sem helyezhető, régebben hossztalpfákra fektették a síneket, ma már lehetőleg szélestalpu síneket használnak, melyeket jó zúzott kavicsba helyeznek el s a helyenkint alkalmazott keresztkötésekkel biztosítják a vágányközt. A vágányköz különböző, 0,6 m.-tól egészen a szabványosig, azaz 1,435 m.-ig. E szerint módosul természetesen a kocsik szerkezete is. A sínek súlya is változik, valamint a váltó és keresztezések rendszerei is igen különbözők, mert több helyen u. n. vegyes üzemkezelés van, amennyiben ugy lovakat, mint gőzmótorokat is használnak a vontatásra. Ez utóbbi befolyásolja az engedélyezéskor követendő eljárást is, amennyiben csak a tisztán lóüzemre berendezettekelőmunkálati és engedélyezési tárgyalása van a törvényhatóságokra ruházva. |