Az írás előző részében ott szakadtunk ki az élményből, a képből, (csak mert amúgy a naplójegyzet nagyon hosszú lett volna egy lélegzetre) amikor a tanítványok befejezték a munka lóháton történő szakaszát. Ám a sokrétű és hosszúra nyúló edzés ezzel még korántsem ér véget, köredzés következik, öt állomással.

A lengő cél feladatban a lovasíjász-katlan hatalmas, mozgó gömbjei a célpontok. A fedett pálya egyik hosszú fala mentén függnek a mennyezetről, a másik hosszú falon dolgoznak az íjászok. Egyikük meglöki a gömbsort, a gömbök különböző sebességgel és amplitúdóval, sőt van, hogy még össze-vissza irányba is, kezdenek el mozogni, az íjászoknak pedig futásból lőve kell eltalálni azokat.
A koronglövés páros gyakorlat, egyikük dobálja a korongot, míg a másik rálő a mozgó célra. A legkisebbek éppen Feri atyával gyakorolnak, a fiúcskák lőnek, a pap dobálja a korongot. Inspiráló lehet a példakép közreműködése, segítsége, egyben az érzés: kellő szorgalommal és alázattal én is válhatok olyanná, mint ő…
A trambulin a lóhátról való lövés elő-gyakorlata. A gumiasztalról „felrepülve” ugyanúgy a legmagasabb pontról kell kilőni a vesszőt, mint ahogyan azt a vágtázó lovon a lebegő fázis legmagasabb pontján teszi az íjász.
A hanyatt fekve lövésnél az extrém testhelyzetből való célzásra és oldásra nem kevés ügyességre van szüksége a tanulónak.

Az íjászfocihoz speciális, kis golyóban végződő vesszőket használnak (amikor behozták ezeket a hagyományos vesszőkkel, rá is csodálkoztam, mire lehetnek jók). A két csapat két kapura játszik, melyeket két-két medicinlabda jelképez. Könnyű gumilabdát kell jól irányzott lövésekkel az ellenfél kapuja felé terelgetni. A játékos gyakorlatok elsősorban a legkisebbekre vannak motiváló hatással. Lajos ugyan sokszor keményen odaszól, ám a dícsérettel sem fukarkodik. A társakkal, elsősorban az idősebbekkel, tapasztaltakkal felvenni az iramot, velük lépést tartani, szintén hatalmas hajtóerő.
Miután minden tanítvány befejezi az öt stációt, a filmes stáb még készít pár vágóképet a csapat részvételével (a legmegkapóbb az volt, amikor két tanítvány egymás mellett állva villámgyors egymásutánban lövi ki nyílvesszőit), majd Lajossal kezdenek el beszélgetni a kamerák előtt. Szavaikat nehéz kivenni, s amikor utóbb Lajostól megtudom, közelebb is lehetett volna menni hallgatódzni, elég mérges leszek magamra. A nyílvesszők suhogásától csak keveset hallok, ám az el-elkapott mondatok még foszlányaikban is hideglelősek. A legelején még mosolygom, amikor Lajos és a stáb fejének látszó ausztrál (aki engem rendre egy régészre, de legalábbis egy sármos kalandorra emlékeztet) karddal a kézben állnak egymással szemben, s Lajos a taktikáról magyaráz, a közelharc és a távoltartó fegyverekkel való harc közti fő különbségekről. A konklúzió – vagy talán csak a belém legmélyebben égett mondat – „Mindig azok a harcosok a jók, akikben nagyobb a lendület….” Nemcsak a harcművészetre vagy a valódi háborúskodásra igaz ez – igaz talán az élet minden más területére.

„A lovasíjászathoz lovak kellenek, a lovak tartásához gazdaság kell, a közösség együtt tartja fenn a gazdaságot…” – a beszélgetés során itt jönnek a képbe először a lovak. A forgatócsoport ugyanúgy csodálattal áll a négylábúak rendíthetetlen nyugalma és engedelmessége előtt, mint bárki más, aki (nemcsak) először látja őket munkában. Persze elhangzik a kérdés, hogy mivel és hogyan érhető el az a nyugodt, kiszámítható, együttműködő viselkedés, amit a vendégek a forgatás alatt is tapasztaltak. „Nem csak tanítjuk a lovat, szeretjük a lovat…” – ez az egy mondatfoszlány száll el a bejárattól a tribünig, ahol állok. S már el is szomorodnék, hogy csak ennyi jutott belőle, mert engem ez hozott ide, embernek és lónak az a kapcsolata, amiről először csak olvastam, aztán magam is láthattam, s egy kicsit bele is kóstolhattam – az egyik ló hátán. S míg az jár az eszemben, hogy a lovakkal ilyen bizalmi kapcsolatra, engedelmességi fokra eljutni végtelen időt s és végtelen türelmet kíván, ám józan ésszel gondolkodva egyáltalán nem bonyolult – Lajos odajön, felnéz és megkérdi: Figyelted a riportot?
S mielőtt még mondanám, hogy nem, mert ahhoz nem volt elég sütnivalóm, hogy megkérdezzem, lehet-e hallgatódzni, már folytatja is, mintha tudná, mi járt elébb a fejemben. „Az a baj a világgal, hogy túl van minden bonyolítva, túl van minden gondolkodva…” – s hogy ezt éppen a lovakra érti ott és akkor, az is rögtön kiderül – „Én a minimális tudás maximalizálásában hiszek. Nem a világűr a cél, egyszerűen csak álljon meg a ló! Nem kérek sokat, de azt mindenkor és minden helyzetben tudja! Amíg ez nem működik, teljesen felesleges Szent-György díjban gondolkodni.” Nem lehet nem érezni a jogos élcet, kritikát a szavak mögött.

Valóban – saját tapasztalatból mondom, hányszor lovagoltam tiszteletkört csomóval a gyomromban egy-egy hazai vagy nemzetközi, para- vagy hétköznapi díjlovas versenyen, félve, hogy a lovam nem tudja magát türtőztetni. S milyen mennyei gyönyörűség mostanában, egyszerű hobbilovasként, egy szál kötőfékkel,- kötéllel járni erdőt, mezőt, s tudni: a lovaim (még vezetékben is) egy szavamra vagy mozdulatomra azt teszik, amit szeretnék. Pedig közel sincsenek a Kassai-lovakhoz, ahhoz még nagyon sokat kell dolgoznom magunkon. Minden hobbilónak, jobban mondva, s talán napjainkban nem a legjobb szóhasználattal élve, minden használati lónak tudnia kellene ezeket az alapvető dolgokat. Ám a lovasok többségének sem ártana az a fajta lóhoz-állás és ülésiskola, mint amit a lovasíjászok itt kapnak.
Kassai Lajos és iskolája nevét hallva a hétköznapi emberek többségének a vasfegyelem ugrik be. Ám akiben a fegyelemnek a csírája nincs meg, aki otthonról vagy addigi életéből, életeiből nem hozta azt magával, az biztos, hogy itt sem fogja megkapni. „A fegyelem azért van, mert fegyelmezett embereket fogadok ide. Ide a már fegyelmezett ember jön. Én nem fegyelmezek, ha a szülő otthon úgy nevelte a gyereket, hogy tartás legyen benne, hogy fegyelmezett legyen, akkor talán eljön hozzám. Nevelni sem az én dolgom. Én csak megmutatom neki az utat, hogy lovasíjász lehessen.”

Elnézve az edzés háromnegyedénél már fáradókat, eszembe jut – a fegyelemről elhangzottak nyomán – vajon a legkisebbeket mi hozza ide, őket mi motiválja? Egy dologgal tudom magyarázni, amiért itt vannak – a példakövetés, a példamutatás. A nagy melegben lankadó kicsiknek igazi felüdülés az utolsó feladatok egyike (a két kör futás után következő) úszás. A lagúnában előkerül a SUP (Stand Up Paddle – „állószörf”, állva evezés) is – ahogyan az edzés elején mély lovagló-állásból felállásban lőttek, úgy a ringó deszkán ugyanezt a mozdulatot kell végrehajtani – ezúttal íj nélkül. A deszkán ketten állnak, egyikük lő, a társ evez. Ugyancsak kitűnő egyensúlygyakorlat a Völgy dombjain hegyideszkával lesiklani (ez előző látogatásomkor még Lajost láttam a felkelő nap fényében a deszkán kacskaringózni, meg is mosolyogtam). Az íjászcsarnokban ezalatt épp a mester egyensúlyoz, drótkötélen állva, járva – lövés közben készülnek róla vágóképek. A két keze tele van vesszőkkel és az íjjal, egy lábon áll a kötélen. Egy-egy pillanata van, hogy kiegyensúlyozza magát, miközben magyaráz: „Mi nem ülünk a nyeregben, hanem állunk a kengyelben, ehhez pedig kitűnő egyensúly szükséges.” – én meg gondolkodom, mi a nehezebb, a két ülőcsontunkon vagy a két talpközepünkön egyensúlyozni a nyeregben. Mindenesetre kevés profi lovas mondhatja el magáról – akinek nem inge, ne vegye magára – hogy ilyen egyensúllyal rendelkezik, s ilyen messzemenőkig ura a testének.

Mindegyikünk mögött hosszú nap áll, kísérőmmel éppen csak belegondolunk, hogy a sötétben hazainduló tanítványok közül másnap jó páran iskolába, munkába mennek. A külföldi stáb már jóval elébb elköszönt. Lajos és Vanda ezúttal is gondos házigazdáink, egy kiadós vacsora után a csillagos ég alatt álló jurta a szállásunk. A Völgy négylábú lakói közül páran a közvetlen szomszédságunkban vernek tanyát éjszakára, a sátor nagy, fehér foltja mellett egy kisebb, világos színű halom is feltűnik, aludni készülő szürke marhák. Egyikük még éberen, közvetlenül a bejárat mellett álldogál. Nem is tudom, kettőnk közül ki van nagyobb zavarban, az állat hol szuszogva nyújtja felém puha orrát, aztán, mint akinek nem igazán tetszik az ember érintése, rosszallóan csóválja meg a fejét – amin természetesen ott ülnek a szarvak. Alkalmi, ám számomra annál fenségesebb hálószobánkba nem szívesen engedném be, ám miután az ajtóra “ráklattyintom” a karabinert s elvackolunk, a kis csapat – a hangok alapján egyszerre több tagja is – a jurta oldalán kezd el vakaródzni, vagy éppen szarvait dörzsöli az építmény falához.

A vastag ponyva hangosan csattog, s mivel nem ismerem a szarvas állatok természetét, belegondolok, mi van, ha a jószágoknak nem annyira tetszik az idegen kétlábúak társasága, mint nekem a tiszta csillagos ég alatt, a domb hátán, jurtában aludni. A szürkék még jó darabig vakaróznak a ponyván, majd elcsendesednek, hajnalhasadáskor egy ló jön fel a jurtához törleszkedni, s amikor reggel ötkor kinyitom az ajtót, hogy nekikészüljek kilesni a napkeltét, megrajzolni az aznapi első grafitokat, a bejárat mellett egy bivaly bámul az arcomba, alig két-három méterre tőlem. A jószág nyugodtan kérődzik, ügyet sem vet rám, s különben is, jó időbe telik neki, míg felkászálódik, gondoltam (abból kiindulva hogy a ló is csak akkor hever el, illetve marad fekve, ha biztonságban érzi magát), így én sem foglalkoztam vele túl sokat, mentem a dolgomra.

Megkapom a gyönyörű napfelkeltémet, a dombokon lassan végigterülő, aranyszínű palásttal együtt, kívánni sem kellett szebbet a legvégére.

Lajos tegnap, még azután, hogy odajött, s pár szóban elmondta gondolatait a ló- és ember fegyelméről, visszafordult a stábhoz. Az utolsó mondatok egyike, ami eljutott a fülemig, ez volt – „Meddig visz el a khsatrya? Istenig, mert neki onnan tovább nincs dolga…” Itt is ez legyen most a végszó… S hogy mit is jelent pontosan? „A harcművészetet oktató ember az Istenig visz, onnantól a papságé a feladat. (Az ősi Indiában a khsatrya felett a brahmin, a papok, bölcsek és tanítók rendje áll, ők a legmagasabb rangú társadalmi csoport – szankszrit nyelven varna – tagjai. Érdekes párhuzam, hogy a lovasíjász közösségben többféle vallású tanítvány is van, Krisna-tudatú, katolikus –református, görögkeleti, s vannak köztük papok is…) Mindenki ugyanabban a szabályrendszerben dolgozik, itt nincs sem vallási, sem politikai ideológia, a Völgyben van egy feladatod, annak kell eleget tenned. A különféle helyről jövő, különféle vallású, nézetű emberek békében megvannak egymás mellett, mert itt mindenkire ugyanaz vonatkozik. Az én dolgom csak Istenig terjed, onnantól a teremtett világ szabályrendszerei vannak szem előtt…”
Én szeretném, ha lenne egy ilyen világ a Völgyön kívül is. Ahol nem számít, honnan jöttél, csak az, hogy hová szeretnél eljutni, ahol – ha még ugyan csak egy kis időre, mindenkire ugyanazok a szabályok vonatkoznak, s ahol – ezzel együtt, mindenkinek ugyanolyan lehetőségei vannak – s csak rajta múlik, tud-e élni azokkal.

2017.09.07. Andics Bernadett, Külső munkatárs, Lovasok.hu
Frissítve: 2022.08.12.