Gerald Durell – Rokonom, Rosy
(részlet)
– Hívatik Sir Hubert Darcey – kiáltotta a törvényszéki írnok. Sir Hubert úgy csörtetett be a terembe, mintha katonai gyakorlótérre gyekezne. Még diadalmasabban pofaszakállas, és még rémisztőbb volt, mint ahogyan Adrian emlékezetében élt. Felvágtatott a tanúk emelvényére, s olyan modorban tette le az esküt, mint aki kissé sérelmesnek találja, hogy bárki kétségbe vonhatja a szavahihetőségét.
– Ön – kérdezte Sir Augustus – Hubert Darcey, lakik Bangalore kastélyban, Monkspepper községben?
– Igen! – mennydörögte Darcey.
– Sir Hubert – szólott a bíró -, netalán megkérhetném, hogy tanúvallomása során kissé mérsékelje hangerejét? E terem akusztikai sajátosságai folytán, ha ön tüdejének teljes erejét latba veti, olyan különös rezgés támad, amely megremegteti az asztalomat, sőt a székemet is.
– Ahogy kívánja, bíró úr – vakkantotta Darcey.
– Ön a monkspepperi vadásztársaság főmestere, ugyebár? – kérdezte Sir Augustus.
– Igen – válaszolta Darcey. – Már húsz esztendeje.
– Nos, emlékszik-e folyó év április 20-ára?
– Emlékszem – jelentette ki Darcey. – Méghozzá igen élénken.
– Akkor talán lenne oly szíves és elmondaná őnagyméltóságának és az esküdt uraknak, a saját szavaival, hogy pontosan mi is történt aznap?
– Igen – mennydörögte kissé hangfogósan Darcey. – Szép nap volt, nagyméltóságú uram, s a kopók fogtak a monkspepperi tölgyerdőben…
– Mit fogtak? – érdeklődött a bíró.
– Szagot – közölte Darcey.
– Milyen szagot? – kérdezte nagy érdeklődéssel a bíró.
– Rókaszagot.
– Milyen érdekesek ezek a népszokások – morfondírozott a bíró. – Nos, folytassa, kérem, folytassa.
– A nyom átvezetett a tölgyerdőn, végig a monkspepperi úton, majd kivitt a folyóval határos mezőre. Ide csak egy helyütt van bejárás, és azt is igen sűrű és terjedelmes gimpli veszi körül.
– Jól értettem? – kérdezte a bíró. – Gimpli?!
– Gimpli – bólintott Darcey.
– Úgy hiszem, nagyméltóságú uram-szólt közbe Sir Augustus, mert úgy érezte, ha így haladnak, egyáltalán semmiféle vallomást nem fog kiszedni a tanújából -, úgy hiszem, a tanú sűrű sövényre gondol. A gimpli élő sövénnyel szegélyezett árokpartot jelent.
– Azt hittem, vörös begyű madarat.
– Azonos hangalakú, különbözőjelentésű szó – magyarázta Sir Augustus.
– Köszönöm – bólintott a bíró.
– Egyszóval – folytatta Darcey -, a kopók a mezőre értek, mi meg utánuk. Egyszerre megpillantok egy igen ordenáré kordét, olyan rikító színekre festve, amilyen csak cigánykézből szokott kikerülni. Azután a fák közül, legnagyobb meglepetésemre, előbukkant egy elefánt. Mi sem természetesebb, mint hogy a kopók megriadtak, a lovak nemkülönben, annyira, hogy még a magamfajta gyakorlott lovasembert is – hisz váratlanul ért a dolog – levetették. Balszerencsémre a fejemre estem, s életemet csak a cilinderem mentette meg. Mielőtt ki tudtam volna
szabadulni a látásban akadályozó kényelmetlen helyzetből, az elefánt megragadott, áthurcolt a mezőn, és a vádlott lába elé hajított, aki, legnagyobb megdöbbenésemre, mindössze egy szál csuromvizes alsónadrágot viselt.
– Miért nem volt rajta más? – kérdezte a bíró. Szemmel láthatólag felkeltette érdeklődését ez a részlet.
– Azt mondta, úszott a folyóban az elefánttal, nagyméltóságú uram, csak hogy elijessze a lazacot.
– Szenvedett ön sérülést e találkozás során? – kérdezte a bíró.
– Szerencsére csak jelentéktelen horzsolásokat.
– E témát csupán azért hozom fel, nagyméltóságú bíró úr mondotta Sir Augustus -, hogy bizonyítsam állításomat, miszerint a vádlott jól tudta, hogy elefántja veszedelmes állat, mivel ez az orvtámadás az Alhambra Színházban történt eset előtt következett be.
Sir Augustus leült, a bíró pedig a nyilvánvalóan öntudatlan Sir Magnusra pillantott: – Lenne szíves egy rövidke pillanatra visszatérni közénk, és keresztkérdéseket intézni a tanúhoz?
– Igenis, nagyméltóságú bíró úr – mondta Sir Magnus, és lassan felállt. Átható pillantást vetett Darceyra. – Ön, ugyebár, azt mondja, hogy mindössze jelentéktelen horzsolásokat szenvedett. Így van?
– Igen.
– Jó lova van? – kérdezte váratlanul Sir Magnus. Darcey elkékült.
– Az én istállómnak az egész országban nincs párja – jelentette ki dühösen.
– Akkor minden bizonnyal nem volt jól idomított ló vélte Sir Magnus.
– Príma hátasló – vakkantotta Darcey. – De elefántra csak cirkuszi lovakat idomítanak!
– Ön szerint tehát természetes, hogy a lova megbokrosodott és levetette önt?
– Tökéletesen természetes! – jelentette ki Darcey.
– Így hát az ön horzsolásai valójában onnan erednek, hogy a lova levetette? – kérdezte Sir Magnus. Darcey öldöklő pillantást vetett rá.
– Hiszen bizonyára ezt akarta az imént a tudtunkra adni mondta behízelgő hangon Sir Magnus.
– Igazán nem tudom, ez a kérdéscsoport mire irányul – panaszolta a bíró.
– Nagyméltóságú bíró úr – mondta Sir Magnus -, mindössze arra szeretném felhívni nagyméltóságod és az esküdt urak figyelmét (itt delejes pillantást lövellt az esküdtekre): a tanú által említett “jelentéktelen horzsolások” ama ténynek tulajdoníthatók, miszerint lova levetette, és hogy nevezett horzsolások valójában semmiféle összefüggésben nincsenek a szóban forgó elefánttal.
Sir Augustus felállt.
– Nagyméltóságú bíró úr – szólott -, az a tény, hogy a tanú a horzsolásokat azonközben szerezte, midőn lova levetette nem tartozik a tárgyra. Lova nem vetette volna le, ha az elefánt meg nem rémíti.
– Tett kárt az ön lovában az elefánt? – kérdezte Sir Magnus Darceytól.
– Nem – ismerte be kelletlenül Darcey. – Csak trombitált.
– Trombitált? – horkant fel a bíró. – Érdekes! Ha jól emlékszem, még sose hallottam elefántot trombitálni. Milyen hangot ad?
– Amolyan sipító hangot, méltóságos uram – magyarázta Sir Magnus. – Hogy azonban a tárgyra térjünk – folytatta, és az esküdtekre pillantott -, azt hiszem, az eddigiek alapján leszögezhetjük, hogy a szóban forgó elefánt valójában nem felelős semmiféle, a tanú által elszenvedett károsodásért. Egyetért velem, nagyméltóságú uram?
– Hogyne, hogyne. Ez igazán világos – bólogatott a bíró, és feljegyzett valamit a füzetébe…
Forrás: ekonyvek.org
Kép forrása: robpattinsonkarrier.blogspot.com
leventecsaba1.freeblog.hu
Ostorhegyes
Xenophón írása, a Peri hippikés (Kr. e. 350 k.) a lovas szakirodalom máig érvényes alapműve. Felöleli a lótenyésztés, a lótartás, illetve a felsőfokú ló- és lovasképzés kérdéseit. Miként bármely más nyelvből, úgy az ógörögből is reménytelen vállalkozás tárgyi tudás nélkül szakfordítást készíteni egy olyan szöveghez, amely szorosan kötődik szaktárgyához. Bár Xenophón műve nyelvileg csaknem tökéletesen felfogható, a laikus olvasót mély szakadék választja el olvasmánya tárgyának tényleges megértésétől. A szerző ebben a könyvben nemcsak a teljes szöveget, hanem annak szaktudáson alapuló elemzését is hozzáférhetővé teszi. Az eredeti mű szöveghű fordítását a lovas szaknyelv kifejezéseit követő magyarázatok egészítik ki. Így, a szakavatott tolmácsolásnak köszönhetően a görög szerző modern szemlélete ismét érdeklődést válthat ki olvasói körében.