Gerald Durell – Rokonom, Rosy
(részlet)
– Hívatik Sir Hubert Darcey – kiáltotta a törvényszéki írnok. Sir Hubert úgy csörtetett be a terembe, mintha katonai gyakorlótérre gyekezne. Még diadalmasabban pofaszakállas, és még rémisztőbb volt, mint ahogyan Adrian emlékezetében élt. Felvágtatott a tanúk emelvényére, s olyan modorban tette le az esküt, mint aki kissé sérelmesnek találja, hogy bárki kétségbe vonhatja a szavahihetőségét.
– Ön – kérdezte Sir Augustus – Hubert Darcey, lakik Bangalore kastélyban, Monkspepper községben?
– Igen! – mennydörögte Darcey.
– Sir Hubert – szólott a bíró -, netalán megkérhetném, hogy tanúvallomása során kissé mérsékelje hangerejét? E terem akusztikai sajátosságai folytán, ha ön tüdejének teljes erejét latba veti, olyan különös rezgés támad, amely megremegteti az asztalomat, sőt a székemet is.
– Ahogy kívánja, bíró úr – vakkantotta Darcey.
– Ön a monkspepperi vadásztársaság főmestere, ugyebár? – kérdezte Sir Augustus.
– Igen – válaszolta Darcey. – Már húsz esztendeje.
– Nos, emlékszik-e folyó év április 20-ára?
– Emlékszem – jelentette ki Darcey. – Méghozzá igen élénken.
– Akkor talán lenne oly szíves és elmondaná őnagyméltóságának és az esküdt uraknak, a saját szavaival, hogy pontosan mi is történt aznap?
– Igen – mennydörögte kissé hangfogósan Darcey. – Szép nap volt, nagyméltóságú uram, s a kopók fogtak a monkspepperi tölgyerdőben…
– Mit fogtak? – érdeklődött a bíró.
– Szagot – közölte Darcey.
– Milyen szagot? – kérdezte nagy érdeklődéssel a bíró.
– Rókaszagot.
– Milyen érdekesek ezek a népszokások – morfondírozott a bíró. – Nos, folytassa, kérem, folytassa.
– A nyom átvezetett a tölgyerdőn, végig a monkspepperi úton, majd kivitt a folyóval határos mezőre. Ide csak egy helyütt van bejárás, és azt is igen sűrű és terjedelmes gimpli veszi körül.
– Jól értettem? – kérdezte a bíró. – Gimpli?!
– Gimpli – bólintott Darcey.
– Úgy hiszem, nagyméltóságú uram-szólt közbe Sir Augustus, mert úgy érezte, ha így haladnak, egyáltalán semmiféle vallomást nem fog kiszedni a tanújából -, úgy hiszem, a tanú sűrű sövényre gondol. A gimpli élő sövénnyel szegélyezett árokpartot jelent.
– Azt hittem, vörös begyű madarat.
– Azonos hangalakú, különbözőjelentésű szó – magyarázta Sir Augustus.
– Köszönöm – bólintott a bíró.
– Egyszóval – folytatta Darcey -, a kopók a mezőre értek, mi meg utánuk. Egyszerre megpillantok egy igen ordenáré kordét, olyan rikító színekre festve, amilyen csak cigánykézből szokott kikerülni. Azután a fák közül, legnagyobb meglepetésemre, előbukkant egy elefánt. Mi sem természetesebb, mint hogy a kopók megriadtak, a lovak nemkülönben, annyira, hogy még a magamfajta gyakorlott lovasembert is – hisz váratlanul ért a dolog – levetették. Balszerencsémre a fejemre estem, s életemet csak a cilinderem mentette meg. Mielőtt ki tudtam volna
szabadulni a látásban akadályozó kényelmetlen helyzetből, az elefánt megragadott, áthurcolt a mezőn, és a vádlott lába elé hajított, aki, legnagyobb megdöbbenésemre, mindössze egy szál csuromvizes alsónadrágot viselt.
– Miért nem volt rajta más? – kérdezte a bíró. Szemmel láthatólag felkeltette érdeklődését ez a részlet.
– Azt mondta, úszott a folyóban az elefánttal, nagyméltóságú uram, csak hogy elijessze a lazacot.
– Szenvedett ön sérülést e találkozás során? – kérdezte a bíró.
– Szerencsére csak jelentéktelen horzsolásokat.
– E témát csupán azért hozom fel, nagyméltóságú bíró úr mondotta Sir Augustus -, hogy bizonyítsam állításomat, miszerint a vádlott jól tudta, hogy elefántja veszedelmes állat, mivel ez az orvtámadás az Alhambra Színházban történt eset előtt következett be.
Sir Augustus leült, a bíró pedig a nyilvánvalóan öntudatlan Sir Magnusra pillantott: – Lenne szíves egy rövidke pillanatra visszatérni közénk, és keresztkérdéseket intézni a tanúhoz?
– Igenis, nagyméltóságú bíró úr – mondta Sir Magnus, és lassan felállt. Átható pillantást vetett Darceyra. – Ön, ugyebár, azt mondja, hogy mindössze jelentéktelen horzsolásokat szenvedett. Így van?
– Igen.
– Jó lova van? – kérdezte váratlanul Sir Magnus. Darcey elkékült.
– Az én istállómnak az egész országban nincs párja – jelentette ki dühösen.
– Akkor minden bizonnyal nem volt jól idomított ló vélte Sir Magnus.
– Príma hátasló – vakkantotta Darcey. – De elefántra csak cirkuszi lovakat idomítanak!
– Ön szerint tehát természetes, hogy a lova megbokrosodott és levetette önt?
– Tökéletesen természetes! – jelentette ki Darcey.
– Így hát az ön horzsolásai valójában onnan erednek, hogy a lova levetette? – kérdezte Sir Magnus. Darcey öldöklő pillantást vetett rá.
– Hiszen bizonyára ezt akarta az imént a tudtunkra adni mondta behízelgő hangon Sir Magnus.
– Igazán nem tudom, ez a kérdéscsoport mire irányul – panaszolta a bíró.
– Nagyméltóságú bíró úr – mondta Sir Magnus -, mindössze arra szeretném felhívni nagyméltóságod és az esküdt urak figyelmét (itt delejes pillantást lövellt az esküdtekre): a tanú által említett “jelentéktelen horzsolások” ama ténynek tulajdoníthatók, miszerint lova levetette, és hogy nevezett horzsolások valójában semmiféle összefüggésben nincsenek a szóban forgó elefánttal.
Sir Augustus felállt.
– Nagyméltóságú bíró úr – szólott -, az a tény, hogy a tanú a horzsolásokat azonközben szerezte, midőn lova levetette nem tartozik a tárgyra. Lova nem vetette volna le, ha az elefánt meg nem rémíti.
– Tett kárt az ön lovában az elefánt? – kérdezte Sir Magnus Darceytól.
– Nem – ismerte be kelletlenül Darcey. – Csak trombitált.
– Trombitált? – horkant fel a bíró. – Érdekes! Ha jól emlékszem, még sose hallottam elefántot trombitálni. Milyen hangot ad?
– Amolyan sipító hangot, méltóságos uram – magyarázta Sir Magnus. – Hogy azonban a tárgyra térjünk – folytatta, és az esküdtekre pillantott -, azt hiszem, az eddigiek alapján leszögezhetjük, hogy a szóban forgó elefánt valójában nem felelős semmiféle, a tanú által elszenvedett károsodásért. Egyetért velem, nagyméltóságú uram?
– Hogyne, hogyne. Ez igazán világos – bólogatott a bíró, és feljegyzett valamit a füzetébe…
Forrás: ekonyvek.org
Kép forrása: robpattinsonkarrier.blogspot.com
leventecsaba1.freeblog.hu
