Lőrincz Ádám: A ló az ókori görögöknél
Kr.e. 3200 körül jelent meg a Közel-Keleten a ló. Hosszú időn át csak mint igavonó állatot használták. Későbbi az ókori kelet nagy találmánya a harci kocsi, lovaglásról pedig alig van tudomásunk a Kr.e. első évezred előttről. Asszíriában mindenesetre a Kr.e. IX. század elején már volt lovas futárszolgálat.
De hagyjuk el most a keletet s térjünk át inkább a hellénekre és lovaikra. Mert, hogy a görög történelemben fontos szerepet kapott a ló, az kétségtelen. A híres lovak és lovasok hosszú sorából csak néhányat emelhetünk itt ki, de a ló jelentőségét bemutatandó elegendő arra gondolnunk, hogy a homérosi eposzokban hogyan vágtatnak csatába harci kocsijukon a hősök, hogy hány vidék epithetonja a „lónevelő”, hogy Athénban a solóni reform után külön osztály a lovagoké, hogy a pánhellén sportjátékokon hány lovasverseny szerepelt, vagy éppen, hogy hány jeles ókori férfi kapott „lovas” nevet, mint Hippokratés, Hippias, Xanthippos vagy Philippos.
Jelen voltak a lovak a politikában, a sportban, a gazdaságban, a mítoszokban, a vallásban, de még az istenek világában is. Hogy milyen mértékben és hogyan voltak jelen a hellének mindennapjaiban, az sokkal kevésbé ismeretes, de úgy tűnik, hogy a ló a klasszikus ókorban sem vált a közlekedés mindennapi eszközévé, hanem megmaradt különlegesnek, a közgörög számára elérhetetlennek.
Homéros világában a ló komoly érték. Stratégiai fontosságát az adja, hogy gyorsan szállíthatja a hőst, a vezért a csatába, illetve a csata különböző pontjaira. Nem esik szó azonban lovasságról, de még arról sem, hogy harci kocsiról küzdöttek volna. Épp ellenkezőleg. A rohanvást csatába szállított hős leszáll és gyalogosan küzd, de azért a kocsin álló vagy épp a kocsihajtó sem lehet biztos az életben maradásban:
Ásziosz
két paripája előtt, mely vállát fújta szüntelen,
fegyvernök-szekerész fékén, maga meg szive mélyén
Ídomeneuszt kívánta ledöfni, de az megelőzte:
álla alá gerelyét torkába ütötte be mélyen …
… elnyúlt paripáinak és szekerének előtte, …
Eddigi józan eszét szekerésze is elveszitette
és nem merte lovát fordítani, hogy kikerülje
ellensége kezét: így hát heves Antilokhosz hős
megdárdázta középen a testét, semmit az érc-vért
nem használt: a gerely közepébe hatolt a hasának.
Felhörrenve bukott ki a mesteri-mívü szekérből;
s méneit Antilokhosz, harcos Nesztór fiusarja
űzte a trósztól jólábvértes akháj seregéhez.
Homéros: Ilias XIII, 384-388, 392, 394-401
Devecseri Gábor fordítása
Könnyű, kétlovas harci kocsik voltak ezek. A halandók harcai mellett olvasunk Homérosnál az istenek lovairól, kocsijáról is. Némely lovak egyenesen isteni származásúak voltak, többnyire Poseidón gyermekei. Ilyen a szárnyas Pégasos, ami a Medusa levágott fejének helyéből szökkent ki:
… amikor Perseus a szerencsétlent [t.i. a Medusát] lenyakazta,
véréből hős Khrysaór meg a Pégasos ugrott
rögtön elő; az arany kardot forgatta az ifjú,
míg nevet Ókeanos forrásai adtak a lónak.
Ez meg szárnyra kapott s elhagyta a földet, a nyájak
tápláló anyját, fent Zeus házába fogadta,
s ő hordozza a mennydörgést, villámot azóta.
Hésiodos: Istenek születése 280-286
Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása
Csodás születése után még számos történetben bukkan fel a szárnyas ló. Vannak hősök is, akik nevükben viselik a hippo- elő-, vagy az -ippos utótagot. Mindkettőben a görög hippos (=ló) szót ismerhetjük fel, így pl. a Hippodameia (női név!) vagy a Hippothoos nevekben. A Sötét Kor divatja tükröződik e Homérosi névadásokban, mert mykénéi táblákról nem ismerünk ilyen neveket, sőt egyáltalán a lóról is kevésszer esik szó ebben a korai forrásanyagban, ahol a szó még i-qo- formában szerepel. Említenek azért fogatosokat, de még lótenyésztőket (i-po-po-qo-i) is (PY Fn 79,10).
Már Homérosnál is olvasunk kocsiversenyről a Patroklos emlékére rendezett játékokon (Ilias XXIII. ének). Az olympiai játékokon is számos lovas versenyszám szerepelt. Legkorábban a négyesfogatok versenyét vezették be, Kr.e. 680 körül, később bekerült a programba a kettesfogatok versenye, a versenylovaglás (kelés), a kettes és négyes csikófogatok versenye, rövid időre a kettes öszvérfogatok versenye és a kanca lovaglás, s végül, Kr.e. 256-ban a csikólovaglás. E számok jelentek meg a többi nagy sportversenyen is, bár a két rövid életű verseny forma, a kettes öszvérfogatok versenye és a kanca lovaglás nem terjedt el, a Pythia játékain pl. be sem vezették őket, a többi említett versenyszámot viszont igen.
Az olympiai lóverseny pályáról részletes leírást ad Pausanias (VI, 20, 10-19), aki megemlékezik egy a pályán álló oltárszerű építményről, amit Taraxipposnak (=lórémítő) neveztek, mert itt szoktak megriadni a lovak s ezért Taraxipposhoz imádkoztak a hajtók a verseny előtt, hogy baj ne érje őket. Pausanias szerint ez Poseidón egyik mellékneve. Állt itt oltára Poseidónnak, Athénének, Hérának és Arésnek is, mind a lovas (hippios, hippia) melléknévvel.
Athénban Poseidónt és Athénét tartották a lovak, lovasok és lóversenyek védelmezőinek, sőt az előbbit a lovak, az utóbbit pedig a zabla és a kocsi alkotójának. Athénban, az Akadémia környékének bemutatásakor írja Pausanias (I, 30, 4): „a helybeliek meg tudják mutatni itt a Kolónosz Hippiosz [=Lódomb – L.Á.] nevű helyet is… Itt áll a lovas Poszeidón (Hippios) és a lovas Athéna (Hippias) oltára …” (Muraközy Gyula ford.). Hogy igen korai időtől fogva jelen voltak Attikában a lovak azt bizonyítja az a Kr.e. 1400 körüli sír is, ahová két lovat is eltemettek. A ló az előkelőség jele volt. Ezt igazolják a Kr.e. IX-VIII. század gazdag lovas sírjai. A Kr.e. VI. század elejétől a Solón nevéhez kapcsolt timokratikus rendszer második legelőkelőbb csoportját alkották a lovagok (hippeis), akik egy része valóban lovas katonaként is szolgált.
A négy nagy pánhellén játékon kívül az athéni Panathénaián is voltak lovasversenyek összesen 12 számban. Két különöset említünk csak: az apobatést, ahol a hajtó teljes fegyverzetben irányította kocsiját és a verseny közben időnként leugrott róla, mellette futott, majd ismét visszaugrott rá, és az anthippasiat, ami eljátszott lovassági csatajelenet volt, nemcsak athéniak részvételével.
Az athéni lovasságról és annak szerepéről könyveket lehetne írni, és ezeket a könyveket az elmúlt 15 évben meg is írták (ld. tájékoztató irodalom). Álljon itt most csak annyi, hogy a lónevelés, lótartás, lovas katonáskodás öröklődött a családban, s bizonyos társadalmi rangot is jelentett, arisztokratikus jelleget kölcsönzött a családnak. Ezzel magyarázható az is, hogy igen divatosak voltak a „lovas” nevek (pl. Xanthippos, Periklés apja). Persze ez az arisztokratizmus politikai jelentőséggel is bírt, hiszen a lovasság volt a harminc zsarnok uralmának egyik fő pillére.
Az athéni lovasság létszámát illetően az egyes korokban igen eltérőek a mai elgondolások, de talán egyetértés van abban, hogy legnagyobb létszáma Kr.e. 430 körül sem haladta meg az 1000-et. Mert bizony drága dolog volt Athénban lovas katonának lenni. Két igen szerencsés lelet folytán elég pontosan tudjuk, hogy mennyire drága. Az Agora és a Kerameikos egy-egy kútjában összesen 685 ólom táblácskát találtak a Kr.e. IV-III. századból. Ezeken szerepel egy ember neve, egy ló színe, fajtája és értéke. A ló és a felszerelés kiállításához az állam kölcsönt nyújtott, de a lónak és a felszerelésnek is több ellenőrzésen, értékbecslésen kellett átmennie, csakúgy, mint a lovasnak. A Kr.e. IV. században például, mint azt Aristoteléstől tudjuk (Az athéni állam XLIX, 1-2): „a lovakat is a tanács vizsgálja felül … azoknak a lovaknak, amelyek nem képesek rendben menni, vagy nem akarnak egy helyben maradni, mint makrancosoknak, egy kör alakú bélyeget ütnek a pofájára, s amelyik így járt, az alkalmatlannak van nyilvánítva. Felülvizsgálja … hogy kiket lát alkalmasnak e szolgálat ellátására…” (ford. Ritoók Zsigmond). Valamelyik felülvizsgálatból származnak tehát az ólom táblácskák. Kiderül belőlük, hogy a Kr.e. IV. században a csatalovak értéke 100 és 700 drachma között mozgott, a leggyakoribb ár pedig 500 drachma volt. Egy átlagos hat fős család egy évi élelmezése mintegy 250 drachmából kényelmesen megoldható volt. Ehhez járultak még a fölszerelés és főképp a lótartás költségei.
Milyen volt ez a fölszerelés? A technikai részletek leírása nélkül álljon itt annyi, hogy volt zabla és a lószerszám többi része is rendelkezésre állt, de nem volt a mai értelemben vett nyereg, a lovat szőrén ülték meg, vagy csak egy pokróc volt rajta, nem volt igazi patkó sem, de ami a legtöbbet elárul a lovaglás nehézségéről, különösen azoknak, akik próbáltak már kengyel nélkül ügetni vagy vágtázni, az az, hogy az ókorban nem ismerték a kengyelt. És mégis lovas ütközeteket vívtak és versenyeket futottak. E mai szemmel „hiányosnak” ítélhető felszerelés az egyik oka annak, hogy a lovaglás tudománnyá, technévé vált.
A hippológiáról tan- és kézikönyvek is születtek az ókori Athénban. Egy Simón nevű szerző művéből alig maradt fenn valami, de az athéni Xenophónnak két lovas tárgyú írása is ránk maradt. Az egyik, A lovassági parancsnok a címszereplő képzéséről, feladatáról szól. Itt jegyezzük meg, hogy Athénban az egész lovasságot két választott parancsnok, a hipparchosok irányították, alattuk a phylarchosok áltak. Xenophón másik lovas művében, A lovaglásról címűben pedig a lóvásárlás, tartás, idomítás és a lovaglás fortélyaiba vezeti be fiait, akiknek e művet szánta és a későbbi korok olvasóit is, hiszen alapmű maradt ez nemcsak az ókorban, de még sok évszázadon át.
A nyereg és kengyel hiányából érthetjük meg azt is, hogy miért fektet akkora hangsúlyt a lovaglásban az egyensúlyra, amit azóta is minden lovasedzésen minden edző keményen megkövetel tanítványaitól. Xenophón azonban nemcsak mestere volt mind a lovaglásnak, mind pedig, amint az az Anabasisból, a tízezer görög perzsiai kalandjáról írt könyvéből kiderül, a lovas harcnak, hanem szerette is a lovat. Egész életét lovak között töltötte el athéni napjaitól kezdve a háborúkon át, a száműzetéséig, ahol birtokán is bizonnyal nevelt lovakat.
S mielőtt búcsút vennénk a görög lovasvilágtól, meg kell emlékeznünk a hellén világ leghíresebb lováról, Boukephalasról (helyes alak!), makedón Nagy Sándor lováról. Arrianos szerint (Anabasis Alexandru V, 19, 4-6) soha senki mást nem tűrt meg a hátán, mint Alexandrost. Thessaliai ló volt (onnan származtak a legjobb görög lovak), állítólag éjfekete és csak egy fehér csillag volt a homlokán. Nagy állat volt, nemes szellemű. Gazdája úgy szerette, hogy amikor a Hydaspés mellett egy csatában elpusztult, várost alapított, amit Bukephalanak nevezett el. Egyesek szerint Póros fia sebesítette meg halálosan a paripát, mások viszont úgy tartják, hogy a hőségtől és fáradtságtól elcsigázva a ló-élet maximumát, a harminc éves kort elérve múlt ki. Nevének jelentése ökör-fejű, amit magyaráznak úgy is, hogy a homlokán a csillag ökörfej formájú volt, de úgy is, hogy valóban a feje hasonlított egy ökörére. Talán sértésnek tűnik ez a mai kor telivéreinek, de a görögök ló-szépségideálja más volt. Ahogyan Xenophón írja a jó csatalóról (A lovaglásról I, 8-11): „A mellkastól a nyaka ne legyen előre lógó, mint a vadkané, hanem mint a kakasé, legyen egyenesen álló egész a fejtetőig … a fej pedig legyen csontos, kicsiny állkapoccsal … Az előreugró szemek élénkebbnek tűnnek, mint a beesettek és többfelé is lát az ilyen ló. És a tágas orrlyukak a szűkeknél jobb légzést is biztosítanak és a lovat ijesztőbbé is teszik. Lószerűbbnek mutatkozik a fej, ha a tarkó nagyobb, a fülek pedig kisebbek.” Csakugyan kissé ökörfejszerűnek hat ez a leírás, de ha megfelelt neki Bukephalas, akkor bizonnyal korának legszebb lova volt.
Az ókori lovak világában tett barangolásunk vége előtt tekintsünk még nyugat felé, és gondoljunk Róma híres lovaira és kocsiversenyeire, de tekintsünk Kelet felé is, ahol a ló legalább olyan fontos szerepet töltött be, mint Hellasban. Ennek illusztrálására elegendő megemlítenünk egyrészt a Kr.e. XV. században Mitanniban élt lónevelő, Kikkuli kézikönyvét a lótartásról, mely egyike a legkorábbi ismert hettita szövegeknek, másrészt pedig Indiában a nagy lóáldozatot, amit csak az a király hajthatott végre, aki elég hatalmas volt ahhoz, hogy nagykirály (mahárádzsa) legyen. Ebben az áldozatban ugyanis a feláldozandó lovat előbb egy évig engedték szabadon futni, amerre csak akart, és az áldozatot bemutató királynak le kellett igázni minden országot, amin a ló áthaladt, s végül egy esztendő után hajthatta csak végre az áldozatot.
Bármilyen szerepet játszott is a ló Indiától Rómáig, a görögök voltak azok, akik megmutatták, hogy a ló az ember legjobb barátja. És ha a ma, a XX. és XXI. század embere egy hitványabb négylábút tekint inkább barátjának, az bizonyosan nem a lovak hibája.
Tájékoztató irodalom
Anderson, J. K.: Ancient Greek Horsemanship. University of California Press, Berkley, 1961.
Bugh, G. R.: The Horsemen of Athens. Princeton University Press, Princeton, 1988.
Camp, J. McK.: Horses and Horsemanship in the Athenian Agora. American School of Classical Studies at Athens, Athén, 1998.
Casson, L.: Travel in the Ancient World. Johns Hopkins University Press, Baltimore, 1994.
Kertész István: Az ókori olümpiai játékok története. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1996.
Maróti Egon: Delphoi és a Pythia sportversenyei. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1995.
Németh György: IG II-III2 5222; 6217 und die athenische Reiterei nach dem Sturz der dreißig Tyrannen. In: Németh György: Hekatompedon. Studies in Greek Epigraphy. Debrecen, 1997. pp. 65-74. /Hungarian Polis Studies 1/
Spence, I. G.: The Cavalry of Classical Greece. Clarendon Press, Oxford, 1993.
Vigneron, P.: Le cheval dans l’antiquité gréco-romaine. 2 köt. Université de Nancy, Nancy, 1968.
Worley, L. J.: Hippeis: The Cavalry of Ancient Greece. Clarendon Press, Oxford, 1994.
Xenophón lovas témájú művei, A lovassági parancsnok és A lovaglásról várhatóan a közeljövőben megjelennek magyarul a Xenophón Összes Művei c. sorozat második kötetében, az Osiris Kiadó gondozásában.
Kép: Canva
Frissítve: 2023.05.26.
