Papp György: Lovasíjász őstörténetünk
jegyzet
Tartalom:
Bevezetés
Őstörténetünk nyitott kérdései és előfeltevései
Tisztázzunk néhány ködös tartalmú fogalmat!
A nagyállattartó társadalmak keletkezésétől az államiságig
Őseink élete, értékrendünk körei a gyakorlatban
A lovasíjász harcászat kísérleti régészeti tanulságai
Lovasíjászat és hagyományőrzés
Kérdések
Szakirodalom
Bevezetés
A vitákat, politikai színezetű véleménynyilvánításokat az íjfeszítők népe nem kerülheti el, hiszen nem tudta elkerülni a közeli és régebbi múltban sem. Mert aki a magyarság értékeinek gyarapítását tartotta életcéljának – legyen népzene kutatás, régészet, építészet, táncház-mozgalom, stb -, annak a bűgatyástól a mucsain át a szélsőjobboldali fasisztáig sok minden kijutott. Hiába szeretnénk messzemenőkig kimaradni az efféle csatározásokból, de abban a pillanatban, ahogy visszacsapó íjunkkal a közönség előtt megjelenünk, a döntést már meghoztuk.
Nem mindegy tehát, hogy milyen fölkészültséggel fogadjuk az akár a legjobb indulatból táplálkozó, ám esetleg minden alapot nélkülöző társadalmi reakciókat.
Nincs még egy ország és nép a világon, amely megosztottabb volna nemzeti értékeit illetően, mint a magyarság.
A turáni átok igazi hungarikum, mert hagytuk az idegenszívű politikát, hogy azzá tegye.
Párizsban az Eiffel-torony kigúnyolásáért azonnali csendőrverés jár, nálunk a Szent Korona lehet micisapka, a Szent Jobb: tetemcafat. Az intézményesített nemzetgyalázásra külön rádió és TV-csatornák specializálódtak. Mert hagytuk, hogy így legyen.
Azonban a nyílt gyűlölettel könnyű leszámolni, de sokkal nehezebb a nemzeti köntösbe bújtatott félművelt butasághalmazzal.
Az igazi károkat ez a jelenség okozza, az őskultúra-biznisz minden vadhajtásával együtt.
Személyes élményből bőven akad, most csak néhányról számolnék be lazításként.
Az egyik egy európai műveltségű könyvkiadótól származik, aki megkérdezte tőlem, hogy minek a magyarságunkat bizonygatni. Remélem, e könyv elolvasása után érthető lesz, miért döbbentem meg a kérdésen olyannyira, hogy válaszolni sem volt lelkierőm.
A másik élményt egy ismert szekta tagjának köszönhettem, aki halálos komolysággal megkérdezte: ha már annyira tisztelitek a lovat, akkor miért eszitek meg?
De volt ennél borzasztóbb is. Egy apuka, aki tíz éves kislányát a novemberi köddel dacolva (nevelési szándékból!?) hurcolta hozzánk lovagolni, kijelenti, hogy minden sportot el lehet sajátítani, hiszen mindez kizárólag a test idomításán múlik! Ő a lovasíjászatban egyedül az izmok játékát látta. Lelke rajta, ha van.
Az ember hajlamos a rosszra emlékezni, holott sokkal több a lovasíjászatot körülölelő jóság, bár a határtalan lelkesedés éppúgy táplálhat hamisságot, mint a rosszindulat. Igenis szükség van a teljes körű képzésre, hiszen ma már mindent lehet, így a fejekben növekvő zűrzavar rövid idő alatt maga alá temetheti akár a legtisztább kezdeményezést is. Ne hagyjuk! Ebben szeretnék segíteni e rövid könyvvel.
Őstörténetünk nyitott kérdései és előfeltevései
Műveltségtől függetlenül sokan beleesnek abba a hibába, hogy őstörténetünk ismereteit kész tényekként kezelik. Holott jóval több a nyitott kérdés és előfeltevés, mint a biztonsággal megválaszolható, állítható. Ebből a szempontból végül is mindegy
a pártállás. Finn-ugor, türk, Belső-Ázsia, vagy a messzi észak, sumér, stb – egyre megy, ha valaki kinyilatkoztatásként kezeli előfeltevéseit.
Tovább fokozza a zűrzavart, ha valaki a feltett kérdésekbe már eleve kódolja a mai társadalmi állapotokat, mintegy kivetítve azokat a régmúltra. Sokan úgy gondolják, hogy napjaink társadalmai csupán technikai fejlettségben különböztek az ókoriaktól, és persze ezt sugallja az összes buta (amerikai) történelmi film, de akár még a XIX. század végi magyar történelmi festészet is.
Hagyományőrzőink aztán puszta jóindulatból rátesznek egy lapáttal. Nézzük sorba, kezdve a mindenkit leginkább foglalkoztató kérdéssel!
Kik vagyunk?
Ha három mondatban lehetne válaszolni, akkor befejezhetnénk könyvünket és a nyelvészek a régészekkel együtt nyugdíjba vonulhatnának. A valóság azonban zavarba ejtően sokszínű, és az azonnali választ adóknak számolni kell néhány meggondolkoztató ténnyel:
1. Miért tűnik el nyomtalanul száz év leforgása alatt az Árpád népére jellemző sírlelet együttes, és miért különbözik annyira az avarok egy részétől, a másiktól azonban nem?
2. Hogyan lehetséges az, hogy a honfoglaláskor a megszállásból kimaradt területeken színmagyar helységneveket, folyó és hegy elnevezéseket találunk a legkisebb dűlőig. Ez ellentmond az előbbi tapasztalatnak, avagy: kik azok a késői avarok?
3. Antropológiailag a mai magyarság legalább annyira magyar, mint a IX-X. századi, pedig az elmúlt ezer-akárhányszáz év nem volt eseménytelen.
4. Már a X. század helynevei felbomlott törzsi, és sok esetben felbomlott nemzetségi társadalmat jeleznek, akkor viszont mikortól nevezhetjük államalkotónak a magyarságot? Krónikáink már keverik a törzsfők neveit és a méltóságneveket, holott az időbeli távolság még nem indokolná.
5. Ha helyiségneveink bizonyítható hányada avar-kori magyar, miért térnek el embertanilag eléggé jelentősen az avar sírok leletei a közéjük telepedő Árpádkoriaktól? Ráadásul az avarok esetén a mongol típus javára!
6. A korabeli források népelnevezéseiben teljes a káosz! Hun, avar, onogur, magyar, szabír, türk, ungri? – megannyi névadás, mely mindenre jó, csak népazonosításra nem.
7. Megdöbbentő tény: első (latinul) írott őskrónikáink nem tudnak az avarokról, bennük a hun-magyar közvetlen kapcsolatra, sőt egy i.sz. 670-környékére tehető második (!) bejövetelre találunk többszöri utalást.
Legyen most ennyi elég, nézzük a következő népszerű kérdést!
Honnan jöttünk?
A kérdésben ott lapul az előfeltevés, mégpedig az, hogy időtlen idők óta egységes népcsoportként létezett a magyarság. Tehát csak az merhet rá egyértelmű választ adni, aki már az előzőre is azt adott. És ez igaz fordítva is. Mindenesetre a társadalom elvárja az egyértelműséget, hiszen a gondolkodás, mint sok más példa mutatja, fárasztó élmény. László Gyulának elég volt annyi, hogy a termékeny bizonytalanság tudományos létjogosultságát hangoztassa, és már csak halála után lehetett akadémiai tag.
Álljon itt mégis az ő öregkori válasza, miszerint bár nyelvünk a finn-ugorok közé vezet, kultúránk, művészetünk, életmódunk, antropológiai adottságaink Közép-, és Belső-Ázsiába visznek. Bármilyen megengedően rugalmas a valaha élt legnagyobb magyar őstörténész-régész véleménye, még ez is tartalmaz előfeltevéseket.
Mindaddig, amíg nincs rá bizonyíték, puszta feltételezés marad a finn-ugor ősnép léte, illetve az egy ősnyelvre visszavezethető nyelvi fejlődés, és ami az egész gondolatkört áthatja: a ki kitől, mit vett át erőltetett elmélete.
Nyelvészeti alapon, még ha százszor annyi rokonítható szót hordanánk is össze, őstörténetet írni nem lehet. Ha lehetne, akkor a bulgárok szlávok volnának, a szlávok pedig avarok! Ha valaki átrágja magát Vámbéry Ármin türkológus nyelvész őstörténeti munkáján, vagy ha elővesz egy mai magyar finn-ugor rokonságról szóló gimnáziumi tankönyvet, ugyanazt tapasztalja. Tudományos elemzés helyett előfeltevések garmadáját. De igaz ez a sumér magyar rokonságot hirdetők többségére is, hiszen a sumér olyan fejlettségű ősnyelv volt, mely szinte minden élő nyelvben tetten érhető. A mérték ugyan korántsem mindegy, attól még a módszer sokakat félrevezethet.
Az előbbi két főkérdésre adott válaszok további típushibája az ettől, vagy attól a néptől származunk? kijelentések változatos tárháza. Különösen akkor, amikor egy-egy hatalmi szövetséget népként azonosítanak, és beszélnek például sumér, szkíta, illetve hun, avar, türk népről, nyelvről, stb. A korabeli nagyállattartó társadalmaknak a maitól merőben különböző szerkezete volt, melyből mint majd később meglátjuk – rögtön következik a népazonosítás minden ellentmondása.
Az őstörténeti vitákban hab a tortán, amikor egy gazdálkodási módot (pl.: nomád) egy kultúrával azonosítanak. A kapcsolat tagadhatatlan, ám ugyanaz a kultúrájú nép – merőben különböző gazdasági formációkat ismerhet, akár azonos időben is. Pl.: letelepedett avarok és belső-ázsiai avarok, vagy a hunok közt is találunk példát fejlett földművelésre. A megváltozott földrajzi viszonyok közt a túlélés záloga volt a gyors alkalmazkodás. Sokkal izgalmasabb az a kérdés, vajon ezt mi tette lehetővé?
További szemléleti hiba, hogy az újkori történelem tempóját az ókorira, netán időben még előbbre vetítik. Gyermeteg kérdés az, vajon miért nincsenek leletek például az i.e. 7. évezredből, akkor nem volt történelem? Persze volt, volt, csak kissé lassabban történt. Az
eseményeket nem a kerék feltalálása lódította meg, hanem a ló megszelídítése. Több-e mint véletlen, hogy az írás megjelenése egy időben történik a nagyállattartó kultúrák térhódításával? Egyet azonban biztosan állíthatunk: ebbe a kultúrába beletartoztunk!
A felsorolás korántsem teljes. Mentségemre, ha már a két legfontosabb kérdésnél meg kellett állnunk, akkor a többi belőle következőt most nem érdemes részletezni. Térjünk inkább át a fogalmak tisztázására, vállalván a kellemetlen tankönyvízűséget.
Tisztázzunk néhány ködös tartalmú fogalmat!
Nagyállattartó kultúrák
Semmiképpen nem jelent kizárólagosságot! A forrásadatok szerint minden nagyállattartó nép rendelkezik a földművelés szükséges ismereteivel, de a társadalmi rangot, a vagyont nem a földterület, hanem az állatállomány képezi.
A földművelés dolga általában az alárendelt népeké, például az etelközi magyarok, honi avarok esetén a szlávoké. Letelepedett életmód földművelés nélkül még intenzív legelőgazdálkodással sem képzelhető el. Így például az avarok esetén bár továbbra is nagyállattartó kultúráról beszélünk – a letelepedett életmód összes jellegzetessége tetten érhető.
Nomád
Sokszor a nagyállattartó kultúra helyett használják, holott nem ugyanaz. A nomád jelző az állatok élelmének megszerzési módját jelenti, vándorlást feltételez az évszakonként változó legelők szerint.
A nomád tartásmódból nem következik a helyhez kötött élet ismeretének hiánya! Aki már állított jurtát saját kezűleg, nagyon jól tudja, milyen nagy szakértelmet, mekkora összehangolt munkát jelent. Egy biztos, két hét múlva háromszor is meggondolná, hogy odébb vigye néhány kilométerrel. Nem is erről van szó! A jurta-használat és a nomád már megint nem azonosítja egymást, sőt, a mai nomádok szívesebben használnak egyszerű hordozható sátrakat, jurtáik többnyire évekig állnak egy helyen.
A felgyői ásatások szerint (László Gyula, Méri István) így volt ez Árpád népénél is, hiszen a jurtákat körülvevő árkokból évtizedes háztartási hulladékot sikerült kimutatni. Használjuk tehát óvatosan a nomád jelzőt, és semmiképpen ne azonosítsuk egyfajta kulturális minőséggel.
Szilaj, rideg
A huszadik század eleji népi romantika terméke – sajnos hamis tartalommal telítődve. Állattartási módszerként terjedt el a köztudatban. Pedig nem az, pusztán bizonyos elkülönítetten kezelendő állatcsoportokat azonosít, például a tenyésztésből kivont kiöregedett mének, bikák csapatát. A Hortobágyon az antiszociális mangalica kanok csapatát is ridegdisznóknak nevezték!
A szilaj csikó fogalmi zűrzavar, hiszen a csikónevelés csak ménesi szocializációban működik. Természetesen az elcsapott nagyállatok természete idővel visszavadul, így a rideg, illetve szilaj egyfajta nehezen kezelhető viselkedést jelent.
Primitív, ősi
Nem kell ahhoz különös képzelőerő, hogy belássuk, a kettőnek egymáshoz semmi köze!
A pattintott kőkorszak embere bárkit leiskolázna ma a kövek tulajdonságainak ismeretéből, vagy hogy ne menjünk messzebbre: a hortobágyi csikósok a rájuk bízott több száz állatot egyenként be tudták azonosítani a legapróbb jelek alapján. A fejlettség megítélése a mai viszonyok kivetítésével jár együtt, tehát óhatatlanul félrevezető.
Többek közt tipikus példa erre a primitív ősnyelvek feltételezése. Közeli tanulság: a magyar nyelv úgy az utolsó száz év alatt a lóval kapcsolatos szókincsének 90%-át elfelejtette. Mikor volt tehát fejlettebb?
Táltos-hit, sámán-hit
Ez annyit ér, mintha ma azt mondanánk: püspök hitű, esperes hitű. A hagyományőrző műsorok visszatérő baklövése a táltos és a sámán szerep összekeverése. Pedig a kettő úgy aránylik egymáshoz, mint tudós főpap az udvari bolondhoz. Ha valaki a magyarság népmesekincsében, esetleg korabeli forrásokban akár csak egy utalást talál a sámánra, akkor szóljon, mert onnét kezdve semmi sem igaz!
Pogány
Érdekes örökségünk e szó, középkori tartalma (hitetlen) egyenértékű a legnagyobb rosszal, azaz értékítélet, tehát tudományos azonosításként használhatatlan. Nyilvánvalóan fából vaskarika a pogány vallás, pogány kultúra, stb. kifejezés is, mert önmagában ellentmondás, hiszen fordíthatnánk így: hitetlen hívő, hitetlen kultúra. A kereszténység ismerete már i.sz. 300 körül része a nagyállattartó kultúrának, későbbi kizárólagossága tisztán a politikai akarat terméke.
* * *
Oldalakat tölthetnénk meg további ködös használatú fogalmakkal, ám most legyen ennyi elég, a többi úgyis előkerül menet közben. Annyi azonban máris leszűrhető, hogy a legnagyobb veszélyt az értékítéletek bekeveredése jelenti, mely különösen rossz vitaalap egy olyan nehezen adatolható témakörben, mint őstörténetünk.
A nagyállattartó társadalmak keletkezésétől az államiságig
Bárhonnan jöttünk, és bárkik vagyunk, annyit bizonyossággal állíthatunk, hogy a szkíta-szarmata-hun-avar – legalább kulturális – folytonosság részeseként éltük meg utolsó honfoglalásunk napját. Majd pedig azután még 800 éven keresztül megkérdőjelezhetetlen volt e származástudat. Az összes régészeti lelet, az összes korabeli forrás – legyen saját, vagy ellenséges – mind ezt támasztja alá.
Amíg e népekről már a biblia megemlékezik, addig a finn-ugor ősnépről évezredeken keresztül hallgat a történelem. Ne állítsuk most, hogy azért, mert kizárólag a XVIII. század Habsburg befolyású történetírásának terméke. Nemzettudatunk szempontjából nincs jelentősége annak, hogy léteztek-e, vagy sem. Hogy miért? Mindjárt megértjük! Ehhez viszont nagyot kell a múltba meríteni, egészen az eurázsiai történelem kezdetéig, mely valamikor a jégkorszak elmúltával indul meg.
Az ok egyszerű: a terület addig emberi élettérként alkalmatlan, és csak a lassú felmelegedés évezredeiben válik lakhatóvá. Tudnunk kell azonban, hogy az emberiség összes lélekszáma a jégkorszak után összemérhető egy mai közepes nagyvároséval, ami az irdatlan terület meghódítását rendkívül kétségessé teszi.
Amíg a folyó-menti őscivilizációk meg nem erősödnek (ez kb. i.e. 5000-re tehető), addig semmi nem indokolja a szárazföld belső területeinek felfedezését. Az eredetinek tartott halászó-vadászó, gyűjtögető életmód először a folyóparti civilizációkban alakul át földművelővé, mégpedig a termékenyebb (vagy azzá tehető) mediterrán vidékeken.
A népesedés forrása nem a tajga, hanem a nagy folyók, déli tengerpartok vidéke. Aki tehát a finn-ugor ősnép 7000 éves múltjával óhajt foglalkozni, annak számolnia kell a tényekkel: a társadalmi fejlődést alapjaiban megakadályozó rendkívül alacsony népsűrűséggel. Mégis, tegyünk egy kísérletet és képzeljük el, hogyan működhetett valahol a Közép-Urálban egy vadásztársadalom, úgy 6-7000 évvel ezelőtt.
A régészeti leletek sűrűsége nem csak azért rendkívül kicsi, mert a föltárás felületes, könnyen meglehet: nincs mit föltárni! Volt-e társadalmi kommunikáció? Ha egy családra egy napi járóföld sugarú vadászterületet képzelünk el, akkor még mindig irreálisan magas népsűrűséget kapunk. Ha viszont ennél nagyobb területeken oszlik meg a népesség, akkor a társadalmi érintkezésnek oly alacsony az esélye, mint ma az eszkimóknál, lappoknál.
Mitől indult volna el a fejlődés? Gyermeteg feltevés, hogy egyszer csak jön egy magasabb fejlettségű (nagyállattartó) nép, és elhozza a receptet. A sztyeppei népeknek élhetetlen a sűrű őserdők világa, és mint tudjuk, a lovak már 60 millió évvel ezelőtt fölhagytak az erdei életmóddal. Minden jel arra mutat, hogy a nagyállattartó kultúrák nem a vadásztársadalmak átalakulásából fejlődtek ki, hanem az ókori civilizációk peremén jöttek létre.
Íjjal, lándzsával nem lehet lovat szelídíteni, a természetes itatóhelyekre, lócsapákra kirakott szénával annál inkább. A vadásznépek számára a ló egy a sok zsákmányállat közül – és az is maradt volna, amíg ki nem pusztul, ahogy ez a mamuttal, bölénnyel megtörtént.
A lónak szerencséje volt, hiszen életmódja szerint pontosan azokat a fél-mediterrán, ligetes sztyeppéket kedveli, amelyek a legközelebb esnek az ókori civilizációk pereméhez. Amíg a kutya 20.000 éve, a kecske, juh 8-9000 éve, a szarvasmarha 6-8000 éve társa az embernek, addig a ló megszelídítésére legutoljára: kb i.e. 4000 körül került sor.
A helyszín azonos a későbbi lovas népek kiteljesedő életterével: a Káspi mediterránium, a Kaukázus lejtői, a Fekete-tengerbe ömlő nagy folyók környéke. Innen került elő az első lófog, amin egyértelműen kimutatható a zablakopás nyoma.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mekkora forradalmat jelentett a történelemben a lovasember megjelenése. A helyváltoztatás sebessége és hatóköre azonnal megtízszereződött! A következmények szinte beláthatatlanok voltak. (Gondoljuk el: mintha autóról repülőgépre váltanánk.) A társadalmi érintkezésnek nem volt többé akadálya a távolság, ám jóval nagyobb szervezettséget igényelt.
Az ókori civilizációk (Mezopotámia, Indus-völgye, Kína) peremén élő népek egy csapásra komoly politikai tényezővé válnak, melyre a helyben-lakók népének nem volna más ellenszere, mint a pusztai lovas-kultúra elsajátítása.
Azonban a lovas népek mindig egy lépéssel előbbre járnak. A nehéz harci lovas-kocsikra kifinomult könnyűlovas technika a válasz, a földbeszúrt ostrom íjra a visszacsapó íj, a súlyos bronzkardokra a damaszkolt acél. Mindenki a saját műfajában tökéletesedik: a helyben lakók az erődítmények építésében, a lovas népek a mozgékonyságot szolgáló találmányokban: nyereg, kengyel, íj, stb.
Természetesen a korabeli források nem tudósítanak a békeévekről (kivétel a görög-szkíta kapcsolat talán), annál sűrűbben a harcokról – ahogy ma is. Így történhet meg, hogy az egyes nagyállattartó népek népnevei helyett az adott háborúra szövetkezett törzsszövetség neve marad fenn, ezáltal évezredeken keresztül a semmiből alakulnak a birodalmak.
Őstörténetünk bizonytalan adatolásának megvan tehát a legfőbb oka! Ha a békeidők fontosak lettek volna, akkor bizonyára tudnánk például, hogy mi történt a zsuan-zsuanok és Mao-tun hunjai, majd 300 évvel később a látszólag a semmiből jött nyugati hunság közt, avagy a szkíták és szarmaták közt, avagy az avarok mennyiben voltak hunok, illetve, hogy a hunok pontosan milyen népek szövetsége volt. A szarmata-hun-szabír-karahun-onogur folytonosságot pedig kiváltképpen jó volna ismernünk, hiszen minden jel szerint rólunk van szó.
Érdemes-e a fenti folyamatelemzés után foglalkoznunk az Urálból leszakadt vadásznépek sorsával? Mindenki döntse el maga! Azonban egy tény: ha a mai finn-ugornak nevezett népeket lélekszámuk szerint vizsgáljuk, akkor abban a magyarság összlétszáma nagyobb, mint az összes többi együttvéve.
Akkor ki, kitől, mit vett át, melyik az ősnyelv?
Más kategóriákban érdemes gondolkodni, hiszen az egyes népek származáskutatása parttalan feltételezésekhez vezet. Sokkal meghatározóbb a régészetileg is bizonyítható kulturális összetartozás, melynek az azonos (nagyállattartó, lovas) életmód az alapja. Már az írott történelem is igazolhatja, hogy ahányszor a Kárpátok közé rokon életmódú nép érkezett, annyiszor gyarapodott a magyarság! Mégpedig „színmagyar” szkíta-hun-szarmatákkal, szaka-szabír-székelyekkel, avar-onogurokkal, jazig-jászokkal, kazár-kálizokkal, böszörményekkel, kipcsak-kazak-kunokkal, pecsenyeg-besenyőkkel, polowec-palócokkal, stb.
Nem véletlenül írtam a népek korábbi névvariánsai mellé a későbbit. Sajnos több esetben ez a társítás a bizonytalanság forrása, és sokszor tényleg nincs más kapaszkodónk, mint a kulturális folytonosság. Cserében gondolataink előtt kinyílik a látóhatár, hiszen nem köti többé a faji eredet kétes nyomozási kényszere.
Az írott történelem a birodalmakról, politikai szövetségekről szól, és a legritkább esetben a békeévekről. Az időrendi áttekintést mégsem kerülhetjük meg. Bár úgy hiszem, nem az évszámok ismeretében rejlik a helyes szemlélet kulcsa. Nézzük sorba a régmúlt időktől kezdve azokat az adatokat, amelyek valamilyen formában kapcsolódhatnak őstörténetünkhöz. Az első nyomok – az ó-magyar, ó-török és a sumér nyelv bizonyíthatóan minden nyelvnél erősebb kölcsönhatása miatt – a sumérokig vezetnek. Legyünk óvatosak: nem állítjuk a sumér magyar rokonságot, mert majd látni fogjuk, hogy az az 5000 év, amely a bizonytalanság homályába taszít minden érvelést, a folytonosság szempontjából bőven tartalmaz további megválaszolhatatlan kérdéseket. Ám ugyanezen okból azt sem állíthatjuk, hogy nem egyenesen tőlük származunk!
Ha azonban nem fogadtuk el őstörténetünk (finn-ugor) nyelvi alapozását, akkor ne kövessük el ugyanazt a módszeri hibát a sumérok esetén sem! Lássuk, mit tudhatunk biztosan. A sumér ragozó nyelv, nem tagja az indoeurópai nyelvcsaládnak, a sumérok nem szemita népek, ők találták fel a képírást felváltó mássalhangzós írást. A majdani lovas kultúrák sumér műveltségű területek (Tigris és Eufrátesz folyók torkolatvidéke, Kaukázus) peremén jönnek létre a semmiből, élükön a szkítákkal. A sumérokat az akkádok győzik le Kr.e. 2600 körül, de ötszáz év elteltével újból megerősödnek, majd pedig Kr.e. 2000 tájékára feloldódnak az elámi (szemita), utóbb pedig az asszír népbe.
Ezután jó ezerötszáz év telik el a szkíták első említéséig. Ugyanakkor a sumér kultúra tovább él, mélységére jellemző, hogy Új-Babilóniában a nyelvüket ugyanúgy holt nyelvként használják, akár a középkori latint Európában. Amennyiben joggal feltételezzük, hogy egy népről az első tudósítások nem a keletkezést rögzítik, hanem sokkal inkább azt, amikor politikai tényezőként lép a történelem színpadára, úgy van esély a sumér szkíta folytonosságra. Abban sem lehetünk biztosak, hogy a sumér kultúra hatóköre nem terjedt-e ki közvetlenül a Kárpát-medencéig! Az erdélyi Tatárlakán talált rovásjelekkel ellátott cserepek állítólagos kora egybeesik a sumérok írásbeliségének keletkezésével, de ha egy földrésznyi távolságot ugorva az Indus-völgyi rovásírást tekintjük, akkor ugyancsak ismerős jelekre bukkanunk.
A szkítákról már jóval többet tudunk. Mérhetetlenül kifinomult kultúráról tanúskodó régészeti leleteik egész Eurázsiát átfogó hatalmukról tudósítanak. Természetesen népszövetségről van szó, akárcsak később a hunoknál. Így tehát a szkíta gyűjtőfogalom, népeik neveit csak részlegesen ismerjük: jazigok, szakák, maszagéták, szarmaták, szauromaták. Ők egyenként is birodalomalkotó erővel rendelkezhettek, ha nevük fennmaradt a feljegyzésekben.
Kevés ennyire precíz ábrázolás maradt fönn a lovasíjászat korabeli lényegéről, mint e turáni harcosé valahol a Kaukázusban. A ló felszerelése teljes mértékben azonos a Priscos-retor által leírt Attila-kori szarmata és a későbbi magyar harcosokéval. Figyeljük meg például a lovasíjászatot szolgáló dupla szár, pálcás zabla, far és szügymatring pontos ábrázolását. A visszacsapó íj merevszarvú és teljes kihúzású egyensúlyt ad. A lovon irdatlan nyíltegez, a harcos öltözete kaftán és puhatalpú csizma. Válltegez nincs!
Különösen fontos számunkra a szarmata folytonosság, hiszen nevükhöz kapcsolható az első rokon kultúrájú honfoglalás (Kr.e. 700). Embertani azonosságuk a magyarokkal erősebb, mint a későbbi avaroké! Ugyanakkor nem lezárt kérdés a jazig-jász, illetve a szaka-szabír-székely folytonosság bizonyítása sem.
A lovas kultúrájú népek régészeti azonosítása sokszor pontosan a kulturális kapcsolatok miatt nehézkes. Például hun sírleletekről beszélni olyan, mintha ma egész Nyugat-Európát egy népként kezelnénk. Ahogyan a szkítákról szóló tudósítások elapadnak, úgy erősödnek meg a hunokra utaló nyomok.
A kínai történetírás virágzása a szkíta korig nyúlik vissza, és természetesen a belső-ázsiai politikai viszonyokkal foglalkozik részletesen. A gond csupán az, hogy ők is jeleskedtek a saját nyelvű névadásban, így csak sejtéseink lehetnek arról, kik lehettek a zsuan-zsuanok, szienpik, tielők, xszhiong-nuk stb. Egy biztos: nagy erejű lovas kultúrájú nép mindegyik, akik igen komolyan veszélyeztetik a birodalom érdekeit.
A rafinált kínai külpolitika több-kevesebb sikerrel próbálja évszázadokon keresztül kijátszani őket egymás ellen, így is előfordul, hogy hun császár uralja a teljes Észak-Kínát (Mao-tun)! Végül Krisztus születése környékén sikerül egymásnak ugrasztani a lovas népeket, így elenyészik a fenyegetettség, ezért aztán a belső-ázsiai hunokról nem hallunk többet.
Megint eltelik 2-300 év, amikor szokás szerint a semmiből feltűnik a következő sztyeppei birodalom ígérete az európai hunok vezetésével. Karaton, Balambér és végül Attila nagykirály tetteiről már bőven beszámolnak a források, hiszen Eurázsia teljes hatalmi átrendeződését, a Római Birodalom bukását nekik köszönhetjük. Ilyen mértékű változásokra soha nem volt példa a történelem során.
Meglepően modern alkatú lovakról nyilaznak ezek az ó-türk harcosok egy kőreliefen, valahol a turáni ókorban. Eddig tudatosan kerültük a népvándorlás kora megfogalmazást. Hogy miért, arra egyértelmű a válasz. A nagyállattartó lovas kultúrájú népek gazdagsága jóval sokrétűbb annál, minthogy egy állandó vándorlás mellett kialakulhasson. Ahogyan a nomád állattartás, úgy az állandó harckészültség sem kedvez a kifinomult művészetnek, legyen szó az ordoszi aranyakról, vagy a magyarországi tarsolylemezekről, vagy akár a harcművészetről (!) – egyre megy. Ugyanezen okokból kerüljük majd a kalandozások kora megfogalmazást is!
A sztyeppei hatalmak külpolitikája nagyon is szervezett volt, a hírszerzők pontosan fölmérték az ellenség politikai helyzetét, így történhetett meg nem egyszer, hogy a korabeli Nyugat-Európába rendteremtő feladatokkal érkeztünk.
Attila birodalmában csakhamar túlsúlyba kerültek a csatlakozott germán és más európai talpas harcos törzsek, és ez tetten érhető a harcmodor megváltozásában is. Azonban a befogadói magatartás mai szemmel is megdöbbentő! A szabad vallásgyakorlás, a törzsek belügyeinek tiszteletben tartása, mely megfelel a mai nemzeti autonómiának, az addigi és a későbbi történelmi gyakorlattal szöges ellentétben állt.
Újból felvetődik a kérdés: ki, kit, mire tanított, mit vett át?
Attila hunjai ismertették meg Európával a mai civilizáció sok termékét: a kengyelt, a pálcás zablát, a kényelmes nagykápás fanyerget, az egészséges ruházkodást: az alsógatyától a harisnyán keresztül a csizmáig, nadrágig, kaftán-köpeny-kabátig, nemez süvegig, sok mindent. A fürdőházat, az egészséges fa és nemez alapú építkezést többek közt. Hálás-e ezért a művelt Nyugat? Ne kérdezzük, hiszen a korabeli források gyerekgyilkos, torzszülött, kurválkodó (!), vértől csöpögő, állati primitívségű népként írnak a hunokról. A bosszútól vezérelt elfogultság eleve lehetetlenné teszi a legyőzöttektől származó írott források értelmezését, kivételt egyedül a bizánci követ: Priszkosz tudósításai jelentenek.
Gárdonyi Géza Láthatatlan embere forrásértékű munka, lassan már minden részletét igazolja a régészet és a történelem! A hunok életéről teljesebb leírást nehezen lehet elképzelni, legfeljebb az író lovasíjász harcászatra vonatkozó meglátásai hagynak némi hiányérzetet az emberben, de ne feledjük, akkor még nem ébredt fel ezeréves álmából a lovasíjászat. A Hun birodalom hirtelen összeomlásának Attila váratlan halála az oka, nem a külső fenyegetettség. Egy ekkora birodalmat összetartani zseniális vezetőt feltételez, és bizony az utódok – egymás erejének kioltásával – nem erről lettek híresek.
A hunság keménymagja a későbbi kazár területekre vonult vissza, (bár a birodalmi centrum mindig ott volt), illetve rejtett életmódra kényszerült az erdélyi hegyek védelmében. A folytonosság itt már tetten érhető! A szabírokról, onogurokról szóló első tudósítások egybeesnek a Hun Birodalom megszűntével (i.sz. V. sz.).
Alig száz év múlva egyszerre három birodalom jelenik meg: a Kárpát-medencében az avar, a Kaukázus fél-mediterrán lejtőin a kazár, Belső-Ázsiában a türk birodalom, amit az ujgur vált fel. Van-e kapcsolat köztük? Igen, van! Minket leginkább az avar-kazár kölcsönhatás érint, hiszen a szabírok, és az onogur-avarok egyaránt a Kazár Birodalom vonzásában élik életüket, többször szövetségesként, mint ellenségként. Legyünk pontosak: az avar már megint nem népet azonosít, hanem népszövetséget! Egyébiránt a vérszerződés, mely mindig rokon kultúrájú, de mindig különböző népek közt köttetik – nem etelközi találmány, hanem már a szkítáknál elterjedt! Tehát a történelem során több vérszerződésre is sor kerülhetett.
Amennyiben a sokat hangoztatott dominó elv igaz volna (egyik nép a másikat kiveti a helyéről, természetesen nyugati irányba), akkor joggal beszélhetnénk népvándorlásról. Ezzel szemben pontosan a kulturális folytonosság a perdöntő bizonyítéka annak, hogy egy lovas kultúrájú politikai alakulat népe beolvadhat a következőbe. Például a szarmatának azonosított régészeti leletek nem szűnnek meg a hun-avar korban, de megdöbbentően hasonlóak léteznek a pontuszi, kaukázusi területeken is. Azonban, ha a politikai helyzet megkívánja, akkor százezrek lépnek a népek országútjára, hogy új hazát keressenek.
De mielőtt az Árpádok népének színrelépésével foglalkoznánk, nézzük mi történt az avar kor 300 évében! (VI-IX. sz.) Korántsem volt eseménytelen, ám a társadalmat felforgató változások okai most sem egyedül a külső ellenségben keresendők. A korszakolás a régészek kedvenc módszere, általában egy újabb sírmelléklet együttes megjelenéséhez kötődik. A helyzet azonban jóval cifrább, mert ugyanaz a nép változtathat temetkezési szokásain, külső kényszer hatására is. Ilyenre látunk példát a X. század végén, amikor egy csapásra eltűnnek az Árpád magyarjait jellemző palmettás leletek. Ám erre tudjuk a választ: a kereszténység tömeges felvétele tiltja a sírmellékletes temetkezést. Ha erről nem tudnánk, hihetnénk azt, hogy honfoglaló népünknek nyoma veszett!
Az avarok esetén a kéregöntéses és a verőfejes technikájú lemezes díszítési mód egyaránt jellemző a lelet-együttesekben, ráadásul a kazárok belpolitikai meggyengülésével egy időben (a hatalom zsidó vallásra cseréli az ősit) komoly sírrablásokat tapasztalunk. Hogy ki kit rabolt ki, nehéz eldönteni, a legvalószínűbb a polgárháborús helyzet, mely a nyugati keresztény hatalmak és a gyengülő kazár fennhatóság közti választási kényszerből fakadt.
A szabír magyarság legvalószínűbb vándorlási útvonala i.sz. 760 körül feltehetően egy jelentős vérátömlesztés történik a honi avarság körében, mert nagyszámú onogur-magyar népesség beáramlása feltételezhető, a bolgár onogurok mozgásával egy időben. A sírmellékletek is megváltoznak: indás-kacsos díszítési stílus! Ám a VIII. század végére már megfigyelhető a sírmellékletek elszegényesedése, újrahasznosított, törött, de jelkép erejű tárgyakkal temetkeznek. Joggal gyanítható, hogy a Kazár Birodalommal addigra meggyengül a kereskedelmi kapcsolat – ez az oka. Időközben a Birodalom az arab hódítókkal súlyos harcokba keveredik, melyben már hősiesen részt vesznek a szabír-magyarok. Itthon a frankok fenyegetése hadjáratokba torkollik, és a nyolcszázas évek elejére a honi avarok nem nagyhatalom többé. Több százezer embert azonban nem lehet nyom nélkül kiirtani, így az utolsó honfoglalást jelentős számú avarság éli meg, különösen a Tiszántúlon és Erdélyben, a hun-székelységgel szövetkezve. A bolgárok ugyan Dél-Erdélyig ellenőrzik a sóbányákat, de jelentős népességgel nem telepednek le.
A szlávság eközben folyamatos alávetettségéből – időnként, egy-egy megyényi területen – erőre kap, azonban ők sem jelentenek igazi hatalmi tényezőt. A frankok belefáradván a sokszor értelmetlenül nagy áldozatokat követelő hadjáratokba, Pannóniát nem képesek kézben tartani. Elérkeztünk tehát az utolsó felvonáshoz, amikor a Kárpát-medencében nincs igazi ura a politikai helyzetnek, ugyanakkor a Kazár Birodalom évtizedek óta külső és belső ellenségekkel küzd. Megerősödnek a besenyők, akik az arab imperializmus délről állandósult támadásait egy északkeleti irányú fenyegetettséggel tetézik. Eljön az alkalmas idő arra, hogy a megerősödött onogur-szabír magyarság – vérszerződést kötve – önálló hatalmi tényezőként újra elfoglalja helyét a Kárpát-medencében.
Mi történt közvetlenül az utolsó honfoglalást megelőző évtizedekben? A magyarokat először egységes népként a 860-as években említik a források, mégpedig néhány Pannóniába vezetett hadjárat kapcsán. Ezek jelentősége a régi-új haza politikai feltérképezése volt, valamint az etelközi ország nyugati határainak kibővítése, tehát egy szervezett áttelepülésre történő felkészülés. Az alkalmas pillanat Bizánc és a bolgárok közti nyílt csatározások kitörésén múlott, mivel egyetlen jelentős haderőként a bolgár veszélyeztette volna délről az útvonalat.
894-ben VI. Leó bizánci császár szövetséget köt Árpáddal, és ugyanekkor a morva Szvatopluk Arnulf frank császár ellen kér segítséget a magyar hadvezetéstől. Eljött tehát a legkedvezőbb pillanat! A helyzet fontosságát mi sem jellemzi jobban, minthogy Árpád a Simeon bolgár cár elleni déli hadműveletek vezetését saját fiára, Leventére bízza! Nincs tehát szó a besenyők által kiváltott fejvesztett menekülésről, ez csak egyes történészcsoportok tudatos (deheroizáló) ferdítése. Bíborban született Konstantin jó két emberöltő múlva ugyan lejegyeztet valamit a besenyők kegyetlenkedéseiről, ám ezt az adatot beilleszthetjük a kor szokványos történelmi túlzásainak csoportjába. Annál is inkább, mert helységneveink barátságos emléket állítanak a besenyőknek, mégpedig országszerte. Ugyan ki az a mazochista, aki saját ellenségéről nevez el falvakat? Sokkal inkább egy békés besenyő betelepedés emlékei azok. Besenyő vitézek testőri megbízatásáról még a XII. században is találunk levéltári adatot.
A valóság, melynek leghitelesebb megközelítését Anonymusnál és 900 évvel később Padányi Viktornál (Dentu-Magyaria) olvashatjuk, gondosan tervezett, bonyolult átkaroló hadműveletekről szól, melynek egyetlen célja a nép vérveszteség nélküli békés áttelepítése. A pontos leírástól most hely hiányában el kell tekintenünk, bár néhány fontos motívumra még visszatérünk. Ami pedig a biztos forrásokat illeti, annyit tudhatunk, hogy néhány röpke év elteltével, a 890-es évektől komoly megfélemlítő hadműveleteket vezet a magyarság Európa szerte, tehát az áttelepülés és ország-szervezés gigantikus feladatát teljes sikerrel oldotta meg a korabeli politikai vezetés. Márpedig menekülésben legyengült néppel nem lehet hódító hadjáratokat győzelemre vinni!
Őstörténetünk ezzel véget ér és átadja a helyét az írott történelemnek. Még ha nem is azonnal, amit leginkább az Árpád nagyfejedelem és Géza közti korszak meglepően rossz adatolása jellemez. Még a soron következő fejedelmek uralmának évszámai sem biztosak, sőt, a rokonsági szálak is nehezen kibogozhatók. Nehezen tisztázható a nyugati kereszténység felvételének folyamata, például Géza keresztény neve szintén István, így könnyen elképzelhető, hogy a Szent Istvánnak tulajdonított tettek egy részét már Géza végrehajtotta. István és Árpád közt három emberöltő telik el, mely történelmi szempontból meglepően rövid idő ahhoz, hogy az ezredfordulóra egy modern állam jöhessen létre. Márpedig létrejött, és – a nyugati források szerint is – viszonylag békés úton, polgárháborúktól mentesen. Azonban nagy árat kellett ezért fizetni. Ősi hitünk csaknem teljes feladását, rovástábláink elpusztítását, temetkezési (és nyilván más) szokásaink megváltozását keserves lehetett megélni. Hiába tekinthető a szarvasi tűtartó (i.sz. VI-VII. sz.), illetve a nagyszentmiklósi (i.sz. VI-IX. sz.) kincs feliratainak egy része egyértelműen magyar nyelvemléknek, a latin betűs feljegyzésekre még évszázadokat kell várni.
Az első helységnév leírások, birtoklevelek nem korábbiak a XII. századnál. Az ó-magyar nyelvemlékek körüli viták alapját azonban nem annyira nyelvünk átalakulása, hanem éppen a korabeli latin betűs leírás pontatlansága okozza. Amíg rovásírásunkban minden magyar hangnak egyetlen (és egyértelmű) jel felelt meg, a korabeli idegen műveltségű auktorok csak kín-keservvel találtak betűkombinációkat a ma is jól érthető magyar hangzásra. Pedig nyelvünk sokkal jobban ellenállt az időnek, és elsősorban a feljegyzés primitívsége az oka pl.: az ó-magyar Mária-siralom szövegfordításának. Amíg az angol nem érti Shakespeare nyelvét, a francia Molièrét, addig a XII. századi helységneveink ma is szinte változatlanul léteznek. Sőt, létezhettek még azelőtt 800 évvel is, hiszen a Zalaszabar, a Kazármajor és más hasonló elnevezések jóval régebbiek államiságunk hivatalos születésnapjánál. A tatárjárás korára ősi hitünk és kultúránk nyomait már csak dűlőnevek és népi babonák őrzik. És a Mária kultusz, mely a kereszténység felvételének legnagyobb csúsztatása mai szóval élve. Mégis: a XXI. századig élő valóság, melyben egymásra talál az ősi Nap-Isten-anya hit és a keresztény gyakorlat. Csíksomlyóra legalább egyszer mindünknek el kell menni!
Őseink élete, értékrendünk körei a gyakorlatban
A kulturális folytonosság megtagadása nem mai keletű politika! Mi sem bizonyítja jobban, mint Szent Koronánk zománclemezeinek részleges kicserélése, melytől látszólag azonnal egyidőssé vált nyugati mintájú államiságunkkal. Holott a korona és általában a koronázás gyakorlata nem nyugati keresztény eredetű: a szálak újfent a Kaukázusba vezetnek. Azonban ne engedjünk a parttalan viták csábításának, hiszen magyarságunk hitbéli alapjait sokkal hatékonyabban felderíthetjük, ha betartjuk a koncentrikus körök ősi elvét. Minden elgondolás forrása természetesen a nagyállattartói életmód lesz, mert csak így kímélhetjük meg magunkat az alaptalan fantáziálástól. László Gyula nyomán még mielőtt megkísérelnénk az életmód, a hitélet rekonstruálását, egy meghökkentő tényre fel kell hívni a figyelmet. Mennyire tudósíthat hitelesen a régészet őseink mindennapjairól? Érdemes próbát tenni, és elképzelni, hogy például egy virágzó élettel teli hagyományosan állattartásra berendezett tanyából 500 év múlva milyen következtetéseket vonna le a jövő régésze? Az emberi lakhelyül szolgáló épületek alapozás nélkül készültek, talán a tetőtartó ágasfa beásási nyoma az egyetlen árulkodó jel, hogy valaha takaros, fehérre meszelt lakóház állt ott. A szorgalmas régész találna néhány törött edényt, a kutyák által széthordott csontot, no és megtalálná a zöldséges vermet, esetleg az árnyékszék beásását. A hajdani virágzó élet bizonyítékait a természet nyomtalanul eltüntetné már egy emberöltő alatt. Ezek után a jövő történésze levonná a következtetést: fölbesüppedt veremlakásokban tengettük sanyarú életünket a XX. században.
Amennyire szerencsétlenül kevés a történelmi forrásadat és szegényes a régészeti eszköztár, annyira örülhetünk egy sokak által nem ismert ténynek: a magyar nagyállattartó kultúra korántsem szűnt meg a letelepedéssel, hanem azokon a tájakon, ahol más értelmes tevékenységből nem lehet megélni, szinte a XX. századig változatlanul fennmaradt. A Hortobágy, a Kiskunság pusztai legelői soha nem voltak másra alkalmasak. Az életmódváltás mindannyiszor kudarcba fulladt, és fullad ma is, ha az ősi szabályokat nem tisztelik… Néprajzi tapasztalatok soksága röpít ezerévnyit vissza! Az állatfajták alkalmassága, a legelőgazdálkodás rendje, a családi munkamegosztás, a pásztorok összetett tudása, hitviláguk, az állatbirtokláshoz – és nem a földterülethez – kapcsolódó értékrend, mind-mind a folytonosság bizonyítékai. A XX. század elején még a pásztorszállások előtt ott díszlett a kifőzött lófej szellemi tartalommal!
A következőkben erősen támaszkodom az idén tavasszal megjelenő A lovasíjász ló című könyvem idevágó részleteire. Veszélyes terület őskultúránk szellemi életének kutatása. Az ember könnyen tehet hangzatos kijelentéseket, amelyek mögött bizonytalan értékű a tartalom. Terjed ma már egy halom nehezen bizonyítható kinyilatkoztatás, amelyekben furcsa állítások keveregnek. A magyarok bibliai eredetű gyógyító célú küldetésétől, a kötelező révületeken át, a természeti kegyhelyek varázserejéig, sok minden. Ezek bármelyikét bizonyító szándékkal boncolgatva, egyenként írhatnánk könyveket, ahogy ezt sokan meg is teszik és töretlenül virágzik az őskultúra-biznisz. (…) Ráadásul meglepően sok meghökkentő adat, szerencsés egybeesés adhat alkalmat mágikus eszmerendszerek felépítésére. Miközben minden kapcsolat nélkül felsorolok néhányat ezek közül, már önkéntelenül összekötő erejű magyarázatukon gondolkodom.
– Európa legaktívabb termikus törésvonala pontosan felezi a Kárpátok körívét, felső kezdőpontjában áll Dobogó-kő, a Kárpát-medence Szíve. A medence alatt a legvékonyabb a földkéreg, itt a legtöbb a gyógyforrás.
– Az említett szeizmikus aktivitás ellenére a Kárpát-medence földrengéseinek gyakorisága és ereje meglepően alacsony.
– Egyedül a Kárpát-medencében egyenlő hosszú a négy évszak, az összes lehetséges éghajlati hatás itt ad találkát egymásnak, lehetővé téve egy mindennél gazdagabb természeti kultúra megvalósítását. A gazdaságilag hasznosítható növény és állatfajok változatossága egyedülálló, eredetük azonban nagyrészt Közép- vagy Belső-Ázsiába vezet.
– Ez a hely az emberiség történelmében kizárólag csak a nagyállattartó rokon-kultúrák által tudott hatalmi centrumként működni! A szkíták, szarmaták, Attila hunjai, az avarok, onogurok, és az Árpád-kori Magyarország által. De soha nem mentek tovább, pedig erejükből az adott korban akár egész Európa leigázására telhetett volna!
– A keletről megújult erővel érkező rokonnépek folyamatos kapcsolatot tartottak e területtel, tudtak az itthon és az otthon maradtakról, tehát hagyományként élt a folytonos visszafoglalás gondolata. (…)
– Nincs még egy hely Eurázsiában, ahol a nép annyira önmagát jellemezve, olyan gazdagságban őrizte volna meg kultúráját: szigetet alkotó nyelvét, zene-, tánc- és díszítő művészetét, holott a történelem ennek soha nem kedvezett.
– A hatalom szakrális jelképeinek történelemformáló ereje: Isten kardja, a Szent Korona, és a vérszerződéssel szoros kapcsolatban álló Lehel (Lél) kürtje. A Szent korona keresztjének hajlásszöge azonos a föld forgástengelyének a Nap körüli pályájával bezárt szögével (véletlen?), és minden meghatározó mérete egészszámú többszöröse a kereszt által tudatosan átdöfött Jézus zománcképen látható trónus vízszintes méretével. (Forrás: Bakay Kornél)
– A Szent Korona-tan önálló fejezete (lehetne) a jogtörténetnek. Egyedülálló, hiszen nincs még egy nép, mely kinyilatkoztatja, hogy királyai szolgák, mégpedig a Szent Korona eszmében megtestesülő összetartó erő és népfelség beteljesítői. A történelmi gyakorlat örökérvényűen bebizonyította, hogy ezen eszme ellen véteni egyenértékű az ország veszélyeztetésével. (…)
A felsorolás folytatható volna. A természeti adottságok különlegessége a történelmi, kulturális teljesítményekkel állandó párhuzamot alkot. Lehet-e véletlen a földrajzi adottságok együttese, és az is, hogy kétezer éven keresztül mindig rokon kultúráknak kelti fel az érdeklődését? Az eredeti varkocsos hajviselet az archív fotó szerint túlélt ezer évet a hortobágyi pásztorok közt. Ez a hely a lovas kultúrájú nagyállattartó népeknek teremtetett, és mindig keletről újult meg, akár a felkelő Nap. Kizárólag a rokon kultúráknak volt elegendő megtartóerejű Természet-Egyisten hitük, hogy az avval tökéletes egységet alkotó tudás itt bontakozhasson ki. Az alapokat a természet törvényeinek megismerése adja, ami egy nagyállattartó lovas-kultúrában hétköznapi szükséglet! A lovak földi és égi lelkének feltételezése teljes összhangban van a napi tapasztalatokkal, gondoljunk csak a lovasíjász kiképzés finom szellemi vonatkozásaira. Megmagyarázni pusztán etológiai, vagy biológiai eszmefuttatással, hogy az adott pillanatban miért nem hagyja abba önkéntes vágtáját lovunk – reménytelen vállalkozás! Ahogyan az is, hogy miért a lelki indíttatásaink kötik le a ló figyelmét és nem a fizikai erő. A bizalom felépülésének folyamata kizárólag az állat szellemi életének megismerésére, tiszteletére és hitére alapulhat. A ló életmódja a Naptól függ, a ló Nap-állat. Ettől már csak egy lépés az ég felé vezető szimbólumrendszer megalkotása.
Őseink tisztelték a Napot, a Holdat, a Földanyát és a földi világot az égiekkel összekötő Élet- vagy Isten-fát, ugyanakkor pontosan tudták a fizikai valóság törvényeit. Tiszteletük azon a felismerésen alapult, hogy a természettel egyensúlyban élni csak törvények betartásával lehet. A törvény és szellem fogalma szorosan összefügg. A természeti folyamatok értése, az ősök szellemének őrzése maga a megváltozhatatlan Törvény! Az utolsó ezer évben a hitélet már nem erről szól. A Természet-Egyisten hit erkölcsi vonatkozásait ma már csak a népmesék kódolt tanításaiban lelhetjük fel. Mint ahogy az ősiség törvénye sem a sötét középkor terméke, hanem igen szorosan összefügg a Szent Korona tannal, annak gazdaságpolitikai vetülete.
Ahogy a Szent Korona eszmekörben a király alávetett szolgája az isteni eredetű népfelségnek, úgy az ősiség törvénye a magántulajdon olyan mértékű korlátozása, amely nélkül az ország földjének nemzeti tulajdonú integritása nem biztosítható. A föld tehát nem adható és vehető korlátlanul, tulajdonlásának köze sincs a római jogból eredő sérthetetlen magántulajdonhoz, mely manapság oly annyira szent. Idegen kézbe nem kerülhet, hiszen legvégső esetben a Magyar Királyság, tehát a Szent Korona tulajdona! (Forrás: Varga Tibor jogtörténész)
Napjaink társadalmi felfogása merőben ellentétes ezzel az elvvel. Mérhetetlenül káros előfeltevés, hogy ami régi (népi), az kötelezően primitív, mert a korabeli ember biztosan nem érthette az igazi okokat az akkori tudásszinten, tehát gyorsan kiszemelt valamilyen természeti objektumot, majd annak szellemét tette felelőssé az érthetetlen jelenségért. Arról már nem is beszélve, hogy valaha nem volt népi és úri, vagy polgári művészet, csak Művészet, melynek jelképrendszerében szigorú rend uralkodott. A tarsolylemezek és övveretek világa első ránézésre megdöbbentően változatos, holott mind az ábrázolás, mind pedig a viselés joga szigorú szabályoknak felelt meg. (…)
Félelmetes szimmetria érzékelhető őseink túlvilágról vallott hitében. A földi élet tükörképe az égi törvényeknek, tehát, ha a halottat kénytelenek visszaadni a földnek, akkor az összes tárgy, amit vele együtt temetnek el, általában fordított helyzetben került mellé! A nyereg és a kengyel a fej alatt, jobb kézben az aszimmetrikus visszacsapó íj, a balban a fej felé mutató nyílköteg, lábtól a lófej, a csüd-csontokkal. A törvények tisztelete tehát még a halálon túl is érvényes. Sokaknak érthetetlen ez a túlvilági tükrözés, pedig a magyarázat kézenfekvő. Az evilági gyakorlatban értelmetlen helyzetű tárgyak azt a felismerést tudatják az utókorral, hogy az élőknek a halálon túlra már nem érhet a hatalma, ahogy senki sem foghat kezet tükörképével. A fordított sorrend tehát egy utolsó kísérlet, hátha mégis jobb lesz így a halottnak, és persze tiszteletet parancsoló varázserő, amit az élet más területein is felhasználtak. Például a “szita-szita péntek, szerelem csütörtök, dob szerda” elsődleges jelentésében ma már értelmetlennek tűnő gyermekjáték mondókája – valaha szerelmi varázslásra szolgálhatott. Mégpedig úgy, hogy akkor még az elsődleges jelentést is pontosan értették, hiszen az a péntekenként fürdő-szitával mosakodó leány szerelmének dobszóval kihirdetett beteljesülése lehetett. (Forrás: Padányi Viktor)
A kérdés már csak az, hogyha ősi hitünk ilyen jól működött a mindennapi életben, akkor mi szükség volt a kereszténység felvételére, gyakorlatilag miért ment végbe polgárháború-mentesen. (…) Bakay Kornél régészeti kutatásai jó néhány perdöntő kapcsolatra hívják fel a figyelmet. Az Árpád-kor környékére datálható templomaink jellegzetes körszimmetriás (rotundás) építészeti stílusával (Öskü, Velemér, Papegyháza, stb.) a Kaukázusban találkozhatunk, pontosan azokon a területeken, amelyeken más korabeli források szerint a magyarság szabar (szabir, szavárd) ága élt szerves kapcsolatban a Kazár birodalommal, sőt: azt megelőzően is. Az árpád-kori földvárak meglepően üresek! Nehezen elképzelhető, hogy nemezjurtákban laktak a falakon belül, sokkal inkább a Kaukázusban elterjedt szárított vályogtégla építkezésre gyanakodhatunk, ami az itthoni éghajlaton sajnos nem bizonyult időtállónak. Görög források szerint Attila hunjai lefordították a bibliát hun nyelvre, tehát a magyarság egy része már a nyugati kereszténység előtt ismerhette a tanításokat.(…) A keresztény értékrend megismerésére legalább 800 évünk volt, és hitünk nem hogy megtűrte más vallások gyakorlását, hanem egyenesen befogadóan működött. (…) Így kap különös jelentőséget, ha feltűnik a kereszt az indás-kacsos mező központjában.
Az állatok őrzése éppen elég munkát ad, de a pásztorember soha nem mond le a főzésről. Most vizsgáljunk meg egy könnyedebb néplélektani vonatkozást a gasztronómia területén. Ha az egyes népek hagyományos konyhaművészetét tekintjük, akkor találunk főzéssel és sütéssel jellemezhető konyhákat. A kettő viszonylag éles határral válik el egymástól: a nyugati és az északi túlnyomórészt sütöget, a keleti kultúra főz. A magyar a főzést, a leveseket, a gulyásos ételeket kedveli. Legmarkánsabb ételünk, a pörkölt is menten élvezhetetlen, ha odasül. Miben különbözik e két technológia? Alapvetően abban, hogy a főzéshez nyugodt körülmények, hosszabb idő, fejlett felszerelés szükséges (üstök bográcsok, lábasok), a sütés viszont annál finomabb eredményre vezet, minél gyorsabban és naturálisabban történik. Ráértünk tehát a főzésre, megadtuk a módját, akárcsak az evésnek. A legeltető állattartás eleve megadja az étkezési idők ritmusát. A delelési idő nagy forróságban akár 5-6 órányi is lehet. Máig hatóan betartottuk az ötpólusú ízesítés alapszabályát: a sós, édes, erős, savanyú, kesernyés fűszerek összhangját. Az így készült ételek egyik műremeke például a töltött káposzta, vagy a toros káposzta kelet-magyarországi változatai. De tükrös húslevest sem főznek tőlünk északra, nyugatra, hiszen ott a táplálóság felülemelkedett az élvezet céljain. Mi ázsiai stílusban valósággal élvezzük az evést, még ha ez gyarlóság is.
És még egy apróság: tudjuk, hogy íjainkat kizárólag a fekete-tengeri tokhal hólyagjából kioldott különleges (műgyanta tulajdonságú) enyvvel lehetett csak elkészíteni. Nem hinném, hogy a kaviárt a kutyáknak hagytuk volna. Hun üstök a Kárpát-medencétől Belső-Ázsiáig azonos formátumban, szegélyükön a titokzatos rendeltetésű korona dísszel. (Bakay Kornél nyomán) A somogyi dombok közt megtalált hun üstöknek a kínai határ peremén élő ujguroknál akadunk a mására, természetesen a pörkölt és a gulyás ottani változatával együtt. A hun üstök felső peremén egy furcsa korona, absztrakt állatábrázolásokra visszavezethető díszítés található, melynek bizonyára hitbéli értelmet tulajdoníthattunk, ahogy ezt áldomás szavunk eredeti áldozás, áldos értelme sejteti.
A főzési szabályok a természeti erők összhangjáról vallott hitnek felelnek meg. Az állatábrázolások eredetileg nem pusztán esztétikai célokat szolgáltak, hiszen a szkíta kortól a mai népmese motívumokig egységes jelképrendszerről van szó. Az alapgondolat: a különböző fajtájú állatősök egyesülése (és nem feltétlenül harca!). A forrás pedig természetesen a belső-ázsiai Turáni Alföld, amelyen más-más név alatt, de a honfoglalás előtti utolsó háromezer évben folyamatosan éltek az egymásra épülő igen fejlett kézműiparral rendelkező nagyállattartó lovas-kultúrák.
Befejezésül essék szó egy súlyos tényről, a lóáldozatokról, mely talán segít megérteni Álmos fejedelem rituális öngyilkosságának mai gondolkodásmóddal nehezen indokolható tényét. Ha annyira szerettük, akkor miért ettük meg különös tiszteletben tartott állatainkat? Márpedig megettük, mert a rokonok közül Árpád magyarjaira jellemző leginkább a ló-temetkezések részlegessége. Csak a fej és a csüdcsontok kísérik a megbecsült halottakat utolsó útjukra. Amíg a belső-ázsiai halomsírokban és az avar temetőkben a gyönyörűen felszerszámozott ló egész testével őrzi gazdáját a túlvilágon, addig utolsó honfoglalásunk temetkezéseiben a részleges ló-temetkezés alól nincs kivétel.
Sokan írtak erről igaz és szép gondolatokat, miszerint a ló földi lelke az evilágiakat erősíti, az égi lelke a gazdáját kíséri, ám a lovasíjászat gyakorlata itt is ad további magyarázatot. A részleges ló-temetkezés korántsem járt ki mindenkinek. Egyéb régészeti ismeretekből arra következtethetünk, hogy a harcokban jeleskedők kötelezően megkapták e végtisztességet. Ezek az őseink különösen érthettek lovukhoz, hiszen a harcban szerzett érdemeknek alapfeltétele volt a tökéletes harcostárs. Elgondolni is nehéz, hogy hányszor és hogyan köszönhették életüket négylábú bajtársaik helytállásának. A harcosok lelke a megpróbáltatásokban bármennyire megkérgesedett, lovukhoz mindennél erősebben kötődtek. Aki ló-közelben éli életét, napi kapcsolatban lovasíjász lovával, igazán tudja, hogy az eleinte egyoldalúnak tűnő kapcsolat miként fejlődik apránként egyre kifinomultabb kölcsönösséggé. Az ilyen ló, mivel akaratát a kiképzés az önállóság igénye miatt elvből sem törheti meg, hihetetlenül szelektíven fog viselkedni lovasaival. Bár általában kiegyensúlyozott magatartást mutat az emberek iránt, de igazi értékeit megtartja gazdáinak, és még azok közt is különbséget tesz. Idővel a lovasíjászat közös rítussá válik, abban egy idegen harcos csak hosszas tortúrák árán érhet el behelyettesítő szerepet, vagy – nagyon magas tudás alapján. Több mint bizonyos, hogy erre a pótlékra büszke őseink még szívük szakadtában sem tartottak igényt. Így kerültek előtérbe a hitbéli indokok, és már csak egy megoldás volt: a közelről lecsapó, biztos halált hozó csákány. Az Álmos fejedelemhez fűződő régi hazát sem lehetett pótolni. Az új soha sem feledteti az elhagyott szálláshelyek emlékét, és Álmos a régihez tartozott. Elválaszthatatlanul. Szellemét Árpádnak kellet átadnia, hiszen a feladat minden addiginál nagyobb volt: az utolsó honfoglalás.
Belátható tehát, hogy lovas kultúrájú őseink mindennapjait egy egységes szellemi háttér övezte, melyben ahogy a lóval tartott kapcsolatban is minden részlet egyaránt fontos, de különösen a racionalitás és a hit harmonikus viszonya. Vallom, hogy csak a korabeli köznapi gyakorlat rekonstrukciója adhat hiteles választ őstörténetünk adatok hiányában örökké nyitottan maradó kérdéseire. Attila kincseit lehet és kell kutatni, de egy részük bizonyosan nem anyagi. Felismerésükhöz a mindennapok tapasztalata vezet, ha erre lélekben alkalmassá válunk.
A lovasíjász harcászat kísérleti régészeti tanulságai
Az egyidejű feljegyzések szerint, mint hegyekből lezúduló forgószél, úgy támadtak a magyarok az ellenségre. Majd menekülést színlelve, hátrafele nyilazva, sokakat megöltek. A sírokból aszimmetrikus visszacsapó íjak és csontpálcás, szintén aszimmetrikus zablák, különleges tulajdonságú szablyák kerültek elő, és ami a felületes szemlélőnek is feltűnhet, soha egyetlen fémpajzs, vagy egyéb fémből készült védekezési eszközt sem találtak régészeink. Az ellenfél állig vasban és a római harcászati felfogás szerint zárt sorokban várta a lovasíjászok támadását. Bíztak vértjeikben és sisakjaikban. A fentieken túl sokkal több információnk nincs a részletekről, de a küzdelem kimeneteléről annál több. A több emberöltőn át tartó félelemtől az akkori Európa gyérszámú írástudója a lehető legszélsőségesebb feljegyzéseket költötte, a csecsemő gyilkosságoktól az emberevésen keresztül az arcnélküli harcosokig. Röviden: bennünk, akárcsak a hunokban, Isten beteljesült büntetését látták, amit rossz lelkiismeretű híveire zúdít a végítélet előtt.
Meghökkentő, de a valóság korántsem volt annyira véres. A kezdeti sikerek után évtizedekig elegendő volt a törzsenkénti 30-40.000 ló dobogását távolról meghallani és a soron következő városka – élén a királlyal – pillanatokon belül kapitulált. A félelemnek biztosan volt alapja, de tényleges vérontásokról nem szólnak a feljegyzések.
Kezdjük a legfontosabbnak tartott motívummal! Menekülést színlelve, írja a korabeli kívülálló. A valóságra a lovasíjászat gyakorlata világít rá, mellesleg a tegezhasználat kérdését is tisztázva. Régészeti leleteink irdatlan méretű tegezről tanúskodnak, melybe akár 100-200 nyíl is belefért, ráadásul heggyel fölfelé, hogy a tollak ne sérüljenek a hosszú úton, és viszonylag bonyolult záródású ajtóval felszerelve. Na már most ebből harci vágtában villámgyorsan tölteni nem lehet, vagy, ha igen, akkor súlyos másodpercekbe kerül, ha pedig a nyilak hegyei mérgezettek, akkor felettébb veszélyes is. Biztosan volt egy könnyű háti tegez, oldják meg a kérdést lóról soha még lépésben sem lőtt történészeink. Jó, tegyük fel! Próbáljuk meg, hogyan tölthetett a hátára rakott tegezből ősünk! (…) Hosszas gyakorlással, földön, kosárból töltve, elérhető kb. 2,5-3 másodperces újratöltési idő, de hol van ez a kézből töltés egy másodperc alá szorítható minimumától? Mert ne feledjük, a korabeli reflex íjak korántsem voltak bivalyerősek, inkább a lovas alkalmazást lehetővé téve: könnyűek és hosszúhúzásúak. Tehát pontosak, amennyire csak lehet. Bár technikailag jóval felülmúlták európai társaikat, ám a célzott lövés hatótávjának és hatékonyságának megítélésében sok túlzó véleménnyel találkozhatunk! Márpedig, ha a vágtató ló harci tempóban kb. 40-50 km/óra sebességre képes, akkor az előre lövés hatótávja kb. 250 méter. Ugyanakkor a hátralövés hatósugara a legmeredekebb ejtéssel sem lehet több kb. 150 méternél. Ezek kipróbált fizikai tények, gondoljunk a sebességvektorok fizikájára.
A megoldás a részletekben van, mint mindig. Nem a lényegesen megnövelt lőtáv, hanem sokkal inkább a kegyetlenül gyors újratöltés miatti tűzerő okozott igazi meglepetést! Ezt pedig csak az íjhoz hozzáfogott tucatnyi vesszővel lehetett elérni, ahogy ma is.
Frissítve: 2023.09.27.
Fotók: Canva
