Seabiscuit

Írta:

Seabiscuit

A 30-as évek egyik legismertebb lováról szóló mozitól az angliai lóversenyzés legfőbb szerve, a British Horseracing Board a versenyek iránti érdeklődés nagy arányú megélénkülését várta, így a film minél szélesebb közönséggel való érdekében komoly anyagi áldozatokat is vállalt: szponzorálták az országos bemutatót, a premier után nagyszabású fogadást adtak, továbbá minden mozijegy mellé egy ingyen belépőt biztosítottak valamely közeli versenypályára, hogy a mozinéző élőben is megtapasztalhassa a vásznon látottakat. Ráadásként egy „The Seabiscuit Guide to Racing” című kiadvánnyal is elárasztották a filmszínházakat, melyből a turfkérdésekben járatlan érdeklődők is megtudhatták, miért érdemes időnként egy igazi galoppos délutánt beiktatni.

A tengerentúlon a Seabiscuit az első négy héten 100 ezer dolláros bevételt hozott, ami átütő sikernek számít.

A megtörtént eseten alapuló sztori egy kezelhetetlen ló, egy nehéz természetű tréner és egy érzékeny lelkületű zsoké története. A telivér tulajdonosa teszi még bonyolultabbá vagy inkább reménytelenebbé a helyzetet, hiszen a szerencsével ő mindig is hadilábon állt. Erre tesz rá még egy lapáttal a történelmi háttér, hiszen a nagy gazdasági világválság éveiben még a lehetőségek hazájában is a kilátástalanság volt a jellemző.

A nézőt előbb-utóbb magával ragadja a növekvő sikerek és az átmeneti kudarcok állandó váltakozása. Természetesen nem hiányozhatnak a szokásos szirupos részek sem, de összességében a film eredetinek hat, bár a történet valóban hihetetlen.

A Seabiscuit szlogenje arra bíztat, hogy a cél soha nem elérhetetlen:

„Az odds hihetetlen volt, a győzelem csak álomnak tűnt, és valahogy mégis sikerült.”

Forrás: Fogadas.net
Frissítve: 2023.03.22.
Fotó: Canva

Western lófajták

Írta:

Lovasok.hu

Western lófajták

AZ APPALOOSA

A pettyes lovak története messzire nyúlik vissza. A franciaországi Lascaux barlangjaiban Kr. előtt 18000 évvel ezelőttről származó, pettyes lovakat ábrázoló falfestményeket is találtak. Ezek az állatok még csupán élelemként, nem hátaslóként tartoztak elődeink életéhez.

A félvad pettyezett házilovak a spanyoloknak köszönhetően terjedtek el Mexikóban, majd a mai USA területén. A spanyolok hódítani akartak az Újvilágban, így legkiválóbb lovaikat vitték magukkal, ám általában otthagyták őket, amikor visszatértek Európába. Az elvadult ménesek így fokozatosan szétszéledtek. Az indiánok kezdettől fogva tisztelték a lovakat. Megtanultak bánni velük, és főleg teherhordásra használták őket. A 18. század elejére már valamennyi indián törzs ismerte a lovakat, melyek jelentős változást vittek addigi életmódjukba: vadászatok során és a törzsi harcokban is nélkülözhetetlenek lettek számukra. A kultúrájukba is belevonták kedves társukat: dalaikban, imáikban is szerepeltek a lovak, és a halott indián mellé temették a lovát is.

Az indián lovak fűvel és fakéreggel táplálkoztak, és ugyanolyan jól tűrték a nélkülözést, mint gazdáik.
Az appaloosa fajta története szorosan összefonódik a nez percé indiánokkal. Ez a törzs csak a 18. század elején – a sosóni indiánokkal folytatott cserekereskedelem során – találkozott először ezzel a jávorszarvas nagyságú, erős, rendkívül barátságos állattal. A nez percé törzs, melynek tagjai korábban szinte kizárólag halászattal foglalkoztak, a lovak kedvéért hamarosan áttértek a nomád vadászok lovas életformájára.

Igazi szelektív tenyésztésről is itt, a Washington, Oregon és Idaho térségében élő nez percé és palouse törzseknél beszélhetünk először. Ezek az indiánok különös örömet leltek a lovaikban, így alig néhány évtized alatt a komoly kiválogatás eredményeként kitenyésztettek egy közepes nagyságú, nagyon fürge és intelligens hátaslovat. Rendkívül jó tulajdonságai következtében hamarosan mások is megkedvelték ezt a fajtát, s mivel a Palouse-folyó környékén terjedtek el leginkább, palouse horse néven váltak ismertté. Ebből alakult ki aztán a palousy, majd később a faj mai neve, az appaloosa.

Az indiánok ellen folytatott 19. század végi kegyetlen hadjáratok során a nez percé törzs is, és az appaloosa fajta is a kihalás szélére került. Az indiánoknak egyik napról a másikra kb. 900 appaloosájuk elvesztését kellett végignézniük, amikor egy 400 méter széles folyón átkelve próbáltak menekülni. A törzsből életben maradt indiánoknak 1877 őszén rezervátumba kellett vonulniuk, a megmaradt lovak pedig az amerikai katonák és az új telepesek kezére kerültek. Ez csaknem a fajta kihalásához vezetett.

Egy fél évszázadon át semmi nem történt az appaloosa fajta megőrzése érdekében, azonban 1938 decemberében Oregon államban összefogott a pettyes lovakat kedvelő emberek egy csoportja, és alapítottak egy nemzetközi szervezetet, az ApHC-t (Appaloosa Horse Club) az appaloosa fajta megmentésére, tenyésztésének fejlesztésére. Az akkor 113 lovat számláló fajtának ma már közel 600 ezer regisztrált egyede van.

A ló megjelenését tekintve a legfeltűnőbb a mintás szőrzete: a sötét alapon lévő néhány fehér pettytől kezdve az egész testén pöttyökkel tarkított lóig mindenféle kombináció megtalálható az appaloosa rajzolatán. Ez a fajta pettyezet egyedülálló megkülönböztető jegye ennek a fajtának, mely a bőrön található pigment foltoknak köszönhető. A mintázaton és a pöttyökön kívül jellegzetes appaloosa tulajdonság a hosszában csíkos pata is. Sokak által nagyon kedvelt vonása, hogy ennek a lónak fehér színű a szemfehérje (sclera), emiatt gyakran hasonlítják az emberi szemhez.

Az appaloosa jól alkalmazható a marhák körüli munkában, azonban már a kezdetektől fogva gyakran bevetették őket a lóversenyeken is. A népszerű hétvégi rendezvények az évek során nemzetközi showműsorokká nőtték ki magukat, ennek következtében pedig olyan speciális sportágak is kifejlődtek, mint a pleasure, a reining vagy a cutting. Ezekre a versenyekre már tudatosan kellett fejleszteni a tenyészeteket. Így az appaloosa fajtában is speciális vérvonalak alakultak ki, melyek különösen alkalmasak egyes versenysportágakhoz. A western rendezvényeken ma már nálunk is szinte hagyománynak számít az indián kosztümös appaloosa show. Ezeken a látványos bemutatókon a lovakat indián kantárzatban vezetik föl, és a lovas is indián öltözéket visel.

Sokoldalúságának köszönhetően lovaspólókon, vadászatokon és egyéb lovassportokban is remekül bevált ez a fajta. Egy biztos: bármire használják is, egy appaloosa mindig feltűnő jelenség.

A PAINT HORSE

A paint és a pinto foltos lovat jelent. Az első szó angol eredetű, az utóbbi pedig a mexikói határ közelében lévő spanyol nyelvterületen alakult ki. Ezek a foltos lovak – melyeket szintén a spanyol felfedezők hoztak Észak-Amerikába – kezdettől fogva nagyon kedveltek voltak mind az indiánok mind a lovas marhapásztorok körében. Eredeti származási helyük feltehetőleg az arab vidék lehetett, mivel a foltos lóalak gyakran megjelenik az ókori közép-keleti művészetben. Az orosz sztyeppek vadlovainak domináns tobiano mintázata pedig arra enged következtetni, hogy ez a mintázat már a Római Birodalom idején elterjedhetett Európában.

Amerikában is gyorsan elterjedtek a feltűnő foltokkal tarkított vad ménesek, melyeket szívesen háziasítottak az őslakosok, mialatt az európaiak továbbra is rengeteg jól bevált, kiváló vérvonalú lovat szállítottak az új kontinensre. Hamarosan szükségesnek látták a fajták keresztezését, hogy nagy méretű, megnyerő külsejű lovakat tenyésszenek ki, melyek nehezebb körülmények között is jól bírják a megfeszített munkatempót. A látványos, kivételes mintázatú foltos vadnyugati lovak így váltak Amerika jellegzetességévé.

A texasi Fort Worthben 1965-ben alapított Amerikai Paint Horse Szövetség (APHA) a foltos lovakból – tisztán tenyésztési céllal – egy új lófaját hozott létre. A paint horse-nak keresztelt fajta egyedeit az APHA bejegyzi. Napjainkban kb. 400 ezer bejegyzett példányt tartanak nyilván.

A paint horse és a pinto közötti különbséget tehát nem a szőrzetben vagy a mintázatban kell keresnünk, hanem a vérvonalakban. A paint lovaknak kettős bejegyzést is engedélyeznek mint pinto lovak. A quarter horse-szal is közeli rokonságban áll: a paint gyakorlatilag nem más, mint egy foltos quarter ló, amelyiknek több fehér jegye van, mint amit az AQHA tenyésztési szabályzata a quarter horse-ok számára megenged. Ha valaki quarter lovon szeretne lovagolni, s kedveli a foltos lovakat, egyszerűen paintet választ. Érdemes megjegyezni, hogy nem minden paint horse foltos, ugyanis a szabályzatoknak megfelelően paint horse-ként regisztrálják azokat a nem foltos egyedeket is, melyeknek szülei fajtatiszta (akár foltos akár nem) paint horse-ok. Mind az AQHA mind az APHA elfogadja a paintnek a quarter lóval történő párosítását.

A paint lovaknál háromféle fő színezést különböztetnek meg:

a tobianot
az overot
a toverot.

A paint horse a szabadidős és a versenysport területén egyaránt sokoldalú. A quater lóhoz hasonlóan kiváló teljesítményt nyújt a trail, a pleasure, a reining, a cutting, a working cowhorse és a western túralovaglás területén. Különösen jó természete és erős idegzete rendkívüli családszeretetével párosul, ezért a paint horse ideális társ a szabadidő eltöltésében is.

A PINTO

Ahogy mondani szokták, a pinto nem egy igazi fajta, hanem egy színtenyészet. A paint lovaknál említett szín szerinti csoportosítás mellett (tobiano, overo, tovero) ezért igazából nem is említhetnénk sajátos fajtajegyeket sem. A különböző használati célok és területek következményeként azonban a pinto lovaknak különböző testfelépítésű válfajai fejlődtek ki. Jelenleg a pinto lovakat 5 különböző típusba szokás sorolni (stock, hunter, pleasure, saddle, pony típus).

AZ AMERIKAI QUARTER HORSE

A quarther horse Észak-Amerikában kitenyésztett lófajta, amit fajtatiszta tenyésztési eljárással, esetenként angol telivérrel való cseppvérkeresztezéssel tenyésztenek. A tenyésztő szövetség megalapítása óta a tenyészanyag szelekciója a versenyteljesítményeken keresztül történik. A vonaltenyészeteken át speciális tulajdonságok szilárdultak meg, amelyek két fő tenyészirányt alakítottak ki: a versenylókénti és a sportlókénti hasznosítást.

A fajta alapját főleg a spanyol hódítók által Amerikába bevitt lovak és azok leszármazottai alkották. A későbbi angol bevándorlók által meghonosított lóversenyek döntő módon befolyásolták a fajta alakulását. A versenyteljesítmény és a gyorsaság fokozása céljából Angliából importáltak versenylovakat, melyeket a már meglévő állománnyal kereszteztek.

A quater ló neve a negyed mérföldes lóversenyből (quarter miles race) származik. Ez egy kb. 400 méteres rövidtávfutó versenyt takar, mely két versenyló között dől el. A negyed mérföldes verseny az Egyesült Államokban már a 18. század közepén is igen közkedvelt volt. A kezdeti időszakból maradt ránk Steel Dust legendája. A történet színhelye egy texasi kistelepülés, az alig pár tucat házból álló McKinney. A lóversenyt a fél mérföld hosszú főutcán rendezték, ezért nagy volt a nyüzsgés, az emberek mustrálgatták a két induló lovat, fogadásokat kötöttek rájuk. Az egyik egy fiatal, tüzes versenyló volt, Old Monmouth. Megjelenése mindenki tetszését elnyerte, hiszen tele volt energiával, és sugárzott róla, hogy alig várja, hogy futhasson. Ezzel szemben a vetélytársa, Steel Dust egyáltalán nem nézett ki úgy, mint egy versenyló. 150 cm-es termetével, hidegvérűekre emlékeztető formájával, túlzott nyugodtságával szemmel láthatóan semmi esélye nem volt a győzelemre. Ami azonban végképp nevetségessé tette sok néző szemében, az a kora volt. Az emberek csodálkozva kérdezgették, mit kereshet egy 12 éves “matuzsálem” egy gyorsasági versenyen. A hangulat lassan a tetőfokára hágott. A lovak starthoz álltak. Rajt! És a két ló elindult. Old Monmouth hatalmas ugrásokkal haladt, de a kicsi mén a nyomában. Amikor a két ló már majdnem a táv feléhez ért, Old Monmouth lovasa a pálcáért nyúlt, míg a Steel Dust lovasa semmit nem tett. És lássatok csodát! Steel Dust 3 lóhosszal megverte fiatalabb társát. A célbafutás után a kis mén lovasa egy éles fordulattal visszafordította és hirtelen megállította lovát. A másik mén a lovasával a hátán vadul elszáguldott mellettük, és eltűntek a fák között. Old Monmouth versenytávja egy mérföld volt, Steel Dusté pedig negyed mérföld. A kis Steel Dust ezzel a győzelmével új irányzatot indított el az amerikai sportban. Negyed mérföldes távon a quarter horse máig is a leggyorsabb, legyőzhetetlen fajta.

A quarter horse fajta a maga közel 4 millió bejegyzett példányával az USA – és az egész világ – legtöbbet lovagolt, rendkívül sokoldalú lova. Európában, ahol 20 éve még szinte ismeretlen volt, mára kb. 60 ezer példánya él. A ló a maga 145-155 cm-es magasságával kimondottan harmonikus testfelépítésű, izmos és erős állat. Startolási készsége és könnyedsége, melyekkel a hátsó lábain fordul és megáll, a quarter horse-t kiváló western lóvá nemesítette. Ehhez párosul higgadt természete, munkaszeretete és szorgalma, egyszerű tartása és etetése. Ideális munka- és családi ló.
Quarter lovak mindenféle színben előfordulhatnak. Túlnyomó részt vörösek és barnák, fakók és isabellák, feketék, esetleg deresek. A foltozás ebben a tenyészetben nem megengedett. A foltos lovakat, ha bizonyítottan megfelelő qh származású, paint horse-ként jegyzik be a tenyészkönyvbe.

Az 1940 óta működő Amerikai Quater Lovas Szövetség (AQHA) elsődleges célja, hogy a kiemelkedő lovakat regisztrálják és tervszerűen tenyésszék. Amerikában ezt a fajtát a western lovassportban, a galoppversenyeken, az ugrósportban, a militaryben, a díjlovaglásban, a fogatsportban, a farmok munkalovaként valamint hobbylóként is használják. Európai tenyésztésének célja a western sportlókénti és hobbylókénti hasznosítása. 1997 áprilisa óta hazánkban is működik a Magyarországi Quarter Horse Tenyésztők Egyesülete, a HQHA (Hungarian Quarter Horse Association).

Forrás: Magyar Western Egyesület
Frissítve: 2023.03.22.
Fotó: Canva

Zelk Zoltán Mese a kiscsikóról, akinek még nincs patkója II. rész

Írta:

Lovasok.hu

Zelk Zoltán
Mese a kiscsikóról, akinek még nincs patkója

II.rész

… Megyen tovább a kiscsikó, sűrű porban, gondban, talál-e majd valakire, aki tudja, hol van, ki megmondja, hol a kovács – s egyszerre csak hallgat… két fülével hallja… Jaj, mit is hall… jaj, beh szép ez… beh gyönyörű, beh csodás… valaki csak ezt kiáltja:

– Ott-ott-ott-ott a kovács! – Nem azt kiáltja: ott a pék, ott a szabó, ott az ács, ott a cipész, ott a bognár, hanem ezt: – ott a kovács! Ott-ott-ott-ott a kovács!

Nézdegél a kicsi csikó, s látja, hogy a porban fürdik egy kendermagos tyúk, mint ruca a tóban. Ő kodálja, ő kiáltja azt a szép varázsszót, amitől a csikó kedve rögtön táncra állott, s a tyúkocskát boldog szóval köszönti eképpen:

– Szép jó napot, annyi magot, kukoricát és kukacot, mint fűszál a réten! Láttam tojást szakajtóval, azt mondták, hogy mind te tojtad… Hallottam, hogy száz csibéd volt, s egynek se lett híja, mind a százat fölnevelted, puha szárnyad alá vetted, mikor jött a héja… Híred-neved fényesebb, mint akármék madárnak, akkor is, ha csak palánkig, ha az eperfa ágáig repít föl a szárnyad. Hallottam én, hogyan sírt a fülemüle és pacsirta, mert nem tudták a varázsszót, azt az ott-ott-ott – a kovácsot, ezért a nagy zokogás – mondjad, mondjad, édes húgom, kendermagos kicsi tyúkom, mondjad, hol van a kovács! -No hiszen! Ennyi dicséret! Tyúk csőréből száll az ének, de csak ennyi, semmi más: Ott-ott-ott-ott – a kovács!

– Ott, ott, ott, ott, csak ezt mondod, azt is mondd, hogy hol az az ott! – szól a csikó már kiáltva tyúkocskára, de hiába, hogyha mást nem mondhatott: ennyit tanult az anyjától, mert az se tudta tovább, az is csak a csirkeólat járta, nem az iskolát!

– Hiába no, holtig tanul, ha tovább nem él, aki él, most már azt is megtanultam, tyúkesze van csak a tyúknak – gondolja a kicsi csikó, s búsan tovább mendegél. Porban, gondban, még nagyobban, még búsabban mendegél, feje fölött nem száll lepke, nem cikázik már a fecske, nem repül más, csak a szél. Fönn az égen, hol nemrégen göndör felhő lebegett, készülődnek, fenekednek, villámkarddal harcba mennek, borzas, kusza, vadfekete, nagyharagú fellegek. A napot is eltakarják, soha ilyen szomorút, amerre a csikó jár most, még az ég is beborult. Nemcsak borul, szakad is már, megered a zápor, hasad az ég, az a sötét, a villámok cikkanó kardjától. Mintha ledőlnének a hegyek, olyan robaj szakad a világra, mikor két fekete felleg, mint a bikák, összevesznek, s ölelkeznek életre-halálra!

– Itt van már a világ vége… jaj, milyen ifjan megértem… – sír a csikó, s nagybúsan néz patkótlan lábára – kocsit húzott a dédanyám, a nagyanyám, édesanyám, csak én lettem ily nagyon hiába! – Így kesergett a kiscsikó, míg a zápor verte, de ő csak sírt, mert a virág, réten a fű, kertben a fák, mind-mind kinevette. Bizony nem szép, ha nevették, könnyű nekik, megtehették, itt születtek, kertben, úton, réten, nem csoda hát, hogyha tudják, egy kis zápor nem a világ, nem is világvége. Bezzeg csak születtek volna, mint a csikó, istállóban, a nyakuk közé akkor csapna zápor… tudom, úgy megijednének, odahagyva kertet, rétet, kifutnának, ki ők a világból. Úgy futnának, gyökerük is utánuk szaladna, mint a cica után, ha fut, vele fut a farka!

Nagy ijedtségre, nagy öröm, nagy sötétre nagy fény, zápor után még ragyogóbb, ényesebb a napfény. Mintha korsót a kemence tüze-lángja éget: attól fényes a zománca, úgy fényesít a nap lángja hegyet, dombot, rétet. Zöldebb a zöld, tündökölnek pirosak és sárgák és a kékek és fehérek – margaréták, nyárfák, pipacsok, akácfák, füvek, százszorszépek most ezerszer szépek! Minden vidám, minden boldog, minden újraéled, mint vizen a buborékok, pattognak a lég hátán a darazsak, a méhek.

Hát a csikó? Olyan régen nem szólottam róla, mintha bizony a lábán már aranypatkó volna… Hogy is lenne! Honnan lenne! Nem talált még oda a kovácshoz, csak úgy megyen most is szegény, mint a mese legelején, feje fölött három lepke szálldos. Lepkék fölött két víg fecske lubickol a fényben, fecskék fölött egy kis felhő álldogál az égen. Úgy áll ottan, úgy bámul a tündöklő világra, mintha kettőig se tudna számolni az árva. Úgy tesz, mintha ott se lett vón, csak az apja, meg az anyja, bátyja meg a nénje, mikor előbb tüzes mennykőt szórtak a vidékre. Oly ártatlan legelészi kék füvét az égnek, szinte várod, már azt várod, egyszer csak fölbéget…

Béget is, de itt a földön béget egy kis bárány, szerencsére éppen ezt az országutat járván. De csak úgy jár, kedvetartja, céltalan, semerre, nagy vígan ezt mondogatva: E-e-e-e-er-re! Meghallja a kicsi csikó, s mit érez, nem érez: higgyek neki, vagy ne higgyek, ez is csalremény lesz? Ha ez se tud többet, mint a tyúkocska s a macska…

– Na, mégegyszer megpróbálom, s ha most is bolondját járom, bárányt, tyúkot és a macskát is vigyen el a macska!

>>> Vissza az első oldalra <<<

>>> Tovább a harmadik oldalra <<<

Folytatás:

Frissítve: 2023.03.22.
Fotó: Canva

Krúdy Gyula – Aki Szent István napján meggazdagodott

Írta:

Lovasok.hu

Krúdy Gyula – Aki Szent István napján meggazdagodott

Álmoskönyv (részlet)

Szemere Miklósnak volt egy versenylova, Eltolinak nevezték, és a paripák váltakozó szerencséjével futkározott a gyepen, hogy mindennapi zabját megkeresse. Szemere Miklós, akinek nábobi hagyatékát annyit emlegetik mostanában, nagyon szegény legény volt még akkoriban. Nemigen tarthatott ingyenélőket maga körül; ugyanezért versenyparipáitól is megkövetelte, hogy azok legalább ennivalójukról, zabocskájukról gondoskodjanak. Ez a bizonyos Eltoli nevű versenyló meglehetősen szorgalmaskodott gazdája gondjainak könnyítésén, Szemere Miklós ezért különös jóindulattal bánt lovával. Gyakran meglátogatta őt istállójában, gondja volt arra, hogy az istállók körül forgolódó emberek el ne lopják a zabot, mint ez már emberemlékezet óta szokásuk azoknak, akik a lovak etetésével vannak megbízva. A gazda simogatta, dédelgette lovát; ha álmatlan éjszakája volt: még éjféltájban is fölkereste Eltolit, amelyet lassankint jobban szeretett, mint akár a legjobb barátját. (Különben is kevés barátja volt ennek a zárkózott lelkű, magányos, kedvetlen úriembernek.)

A lovászok, lóvakarók és más babonás emberek megesküdtek arra, hogy Szemere Miklós beszélgetni szokott a lovával. A ló hűségesen válaszolt a hozzá intézett kérdésekre és ezért nem akadt senki az istállóban, aki Eltoli abrakját el merte volna lopni. Csak lovasaival nem volt megelégedve a versenyló. Rángatták, száját tépték, kellemetlenül ültek nyergében, sőt néha ok nélkül meg is verték, holott Eltoli mindig igyekezett kötelességének eleget tenni: a maga és gazdája ennivalójáról gondoskodni.

Szemere Miklós számos ismerőse között volt egy angol zsoké, akit Cleminsonnak neveztek, és a pálinkát, bort, táncot és a cifra nőt szerette. Többnyire részeg volt ez a zsoké, mert annyi pénze mindig akadt, hogy a búskomorság, betegség és más emberi nyavalya ellen néhány vidám kortyot felhörpintsen. Egész életében szerelmes volt egy Szilvia nevű színésznőbe, aki miatt elhagyta Angliát, mert az angol törvények szerint börtönbe zárták volna az adósságok miatt, amelyeket e színésznő kedvéért vállalt. Cleminson Magyarországba, mégpedig Pestre vetődött, ahol Szemere úr az Arany Sas című fogadóban megismerkedett a boldogtalan szerelmessel.

– Ha kifizetné adósságait: Szilvia megbocsátana önnek? – kérdezte egy napon Szemere úr a sok búfelejtőtől alig eszmélt állapotú zsokét. Cleminson földre vetette magát, amikor Szilvia nevét hallotta. Szemere úr pedig így szólott:

– Nos, én kötelezem magam, hogy összes adósságait kifizetem, ha ön hűségesen, jó ember módjára bánik lovammal, Eltolival.

Cleminson égre-földre esküdözött, rövidesen megbarátkozott Eltolival, kedvére lovagolta, de hajh, az ördög, a megszokott pálinka mindig a sarkában volt. S így Cleminson gyakran részegen ült föl a versenyló nyergébe, amikor a pesti gyepen már előre legyintettek kezükkel ismerősei:

– Eltoli ismét nem fog nyerni, mert lovasa részeg, mint a csap!

És Eltoli nem nyert. Szemere úr búsult. Cleminson pedig megint csak esküdözött, hogy pálinkához többé nem nyúl, még ha kínjaiban megfeszülne is.

– Ha ön az életben még egyszer akarja Szilviát látni, akkor Szent István napján józan lesz! – mondá egyszer Szemere úr.

– Józan leszek! – felelt Cleminson, mint már annyiszor az életben.

Szemere úr azonban most már nem hitt a zsoké szavainak, hanem szobát nyittatott a zsoké részére az Arany Sasban és mindig maga gondoskodott arról, hogy a szerelmes angol esténkint józan fővel feküdjön le, hogy másnapra ember legyen a talpán. A szobakulcsot a nadrágzsebébe helyezte. A szállodai szoba ablakán e régi időben még vasrács volt; Cleminson éjszaka sem mászhatott ki onnan, hogy borzasztó szenvedélyének hódolhasson. Cleminson józan volt. De boldogtalan. Párnái tele voltak könnyekkel.

– Se Szilvia, se pálinka. Mindez egy ló miatt! – üvöltötte néma dühében, és sarkával rugdosta a bezárt ajtót.

Szemere úr pedig tovább látogatta Eltolit éjszakánkint, és a babonás emberek szerint lovával folytatott megbeszéléseket. S ezeknek a megbeszéléseknek lett az eredménye, hogy Szemere úr Szent István napja előtt néhány héttel kölcsönkért mindenütt, holott ez nem volt szokása. Kölcsönkért pénzt, váltókat írogatott alá, minden vagyonát eladogatta, elkótyavetyélte az anyai örökségét, hogy készpénzhez jusson. Még az inggombjait is eladta, mert azok gyémántból voltak.

És mindenütt, ahol lóversenyre lehet fogadni, Londontól, Hamburgtól, Berlintől, Bécstől kezdve egészen a budapesti bukmékerekig (akiknek vezetőjük akkoriban Horner és Lackenbacher urak voltak), mindenütt, ahol pénzt vesznek el a versenylovak esetleges győzelmére, megfogadta Eltoli elsőségét a pesti Szent István-díjban. Már a nadrágja sem volt az övé, a hitelét pedig annyira kimerítette, hogy az Arany Sasban azon gondolkozott a szállodás, hogy ne mondja-e fel a pénztelen vendég kvártélyát.

A pálinka hiányában Cleminson őrült módjára üvöltött. Az ajtót feszegette. Az ablakon át segítségért kiáltozott. Szemere úr éjjel-nappal a lova mellett tartózkodott az istállóban, és Eltoli fülébe sugdosott.

Így következett el ama bizonyos Szent István napja, amikor Szemere úr kivezette lovát a versenytérre, szabadjára engedte Cleminsont zárkájából, aki természetesen a legelső pálinkásboltnak akart rohanni, de Szemere úr vésztjóslóan rákiáltott:

– Cleminson, gondoljon Szilviára. Soha az életben nem láthatja őt, ha ma leissza magát!

A zsoké a pálinkásbolt előtt megtántorodott.

– Huncut gazember legyen a nevem…

És egyetlen kortyot sem ivott a lóverseny előtt. Kísértetsápadtan, minden tagjában remegve, de tiszta fejjel ugrott a nyeregbe, amikor a Szent István-díjhoz csengettek. Eltoli annál vidámabb volt a józan lovas alatt. Nagyot nyerített szinte kőbálvánnyá meredt gazdája felé, amikor a gyepre kiugrott. Az egész Szemere vagyon volt a négy patájára bízva. Színaranyból való patkó kerül a lábára, ha győz. Ha elmarad, akkor pisztolygolyó a homlokába. A pisztoly ott feszült gazdája zsebében; amely pisztollyal tán a gazda őt magát is kivégzi, ha csalódna lovában.

De Eltoli nem csalt. És nem csalt Cleminson sem.

Szinte kísérteties alakban, mint a szélvész felhői rohantak a cél felé, minden versenylovat és lovast megelőzve. A városban a tornyokban ötször kondultak meg az órák. Mégpedig aranyhangon.

Ezen a napon lett Szemere Miklós az ország egyik leggazdagabb embere.

(1928)
forrás: vmek.oszk.hu
Frissítve: 2023.03.22.
Fotó: Canva

Laura Ingalls Wilder: Farkaskaland

Írta:

Lovasok.hu

Laura Ingalls Wilder: A farm, ahol élünk (részlet)

Farkaskaland

– Mi lelte Jancsit?
Jancsi kutya fel-alá járkál, látszik, hogy bántja valami. Beleszimatol a szélbe, nyakán felmered a szőr. Petra pedig dobogva fut körbe-körbe, amíg a pányva engedi, aztán megáll, és halkan felnyihog. Nyuszi odabújik hozzá.
– Mi baj, Jancsi? – kérdi Édesanya. Jancsi kutya felnéz, de válaszolni sajnos nem tud. Édesanya körüljártatja pillantását a földön, az égen, de nem lát semmi szokatlant.
– Nincs semmi baj, Laura – mondja. A kávéskanna meg a lábas köré kotorja a szenet, s rak belőle a sütő tetejébe is. A lábasban sercegve sül a prérityúk, és finom illatot áraszt a kukoricalepény De Édesanya minduntalan körbe-körbepillant. Jancsi most is nyugtalanul járkál, és Petra nem legelészik. Északnyugatnak néz, amerre Édesapa eltűnt, és szorosan maga mellett tartja a kiscsikót.
És egyszer csak vágtatva feltűnik a síkságon Peti. Fut, ahogy csak az erejéből telik, Édesapa szinte fekszik a ló nyakán.

Peti megtorpan az istállónál, reszket egész testében, fekete szőrét kiveri a veríték, szája habzik. Édesapa leugrik. Zihál, alig jut szóhoz.
– Mi baj van, Charles? – kérdi Édesanya.
Édesapa a folyómeder felé pillant, Édesanya és Laura követi a pillantását.
De csak a füvet meg a folyómederben növő fák koronáját látják.
– Mi baj? Miért futtattad meg így Petit?
– Attól tartottam, megelőznek a farkasok – tör ki Édesapából a sóhajtás. – De látom, nincs semmi baj.
– Farkasok?! – kiált fel Édesanya. – Miféle farkasok?
– Nincs semmi baj, Caroline – liheg Édesapa. – Várj, míg kifújom magam. – Mihelyt visszanyeri a lélegzetét, megszólal: – Nem én futtattam meg Petit. Alig bírtam visszafogni. Ötven farkas, Caroline… ekkorákat még sose láttam. Egy zsák pénzért se csinálnám ezt végig még egyszer! Ahogy Peti ügetett velem, egyszer csak egy farkasfalka bukkant elő egy horpadásból. Egy szempillantás alatt körülvettek.

– Óriási falka volt – meséli Édesapa. – Ötven farkas, akkora ordasok, amekkorákat még soha életemben nem láttam. Hatalmas szürke bestia volt a vezérük – mondhatom, a hajam szála is égnek állt, amikor megláttam őket.
– És nem volt nálad a puskád… – sóhajt Édesanya.
– Ha nálam van, annak sem vettem volna sok hasznát. Egy szál puska mit ér ötven farkas ellen? És azt is tudtam, hogy Peti nem tud elfutni előlük.
– Mit csináltál…? – suttog Édesanya.
– Semmit – válaszol Édesapa. – Peti futni próbált.
Nekem is az volt a leghőbb vágyam, hogy csak kerülnék onnan minél távolabb – csakhogy tudtam: ha Peti nekiiramodik, egy perc se telik belé, és elkapnak bennünket a farkasok. Hát visszafogtam Petit, hogy szép lassan, komótosan lépkedjen.
– Uramisten, Charles! – sóhajt Édesanya.
– Bizony, a világ minden kincséért nem ismételném meg az egészet! Soha még ilyen farkasokat nem láttam, Caroline. Egy hatalmas bestia ott baktatott közvetlenül a kengyel mellett. Akár a bordái közé rúghattam volna. De ügyet sem vetettek rám. Alighanem előzőleg ejtettek vadat, és telizabálták magukat. Akár hiszed, Caroline, akár nem, azok a farkasok ott kocogtak körülöttünk, szépen lépést tartottak Petivel. Minthogyha egy kopófalka követte volna a lovat. Körülöttünk loholtak, fel-felugráltak, játékosan egymás után kaptak, akárcsak a kutyák.
– Jóságos Isten, Charles! – sóhajt újra Édesanya. Laura szíve majd kiugrik a helyéből, szeme tágra nyílt, száját is eltátja, úgy hallgatja Édesapát.
– Peti egész testében reszketett, és vadul rángatta a zablát – meséli Édesapa. – Félelmében csorgott róla a verejték. Bizony megizzadtam én is. Lépésre fogtam Petit, és csak ballagtunk ott a farkasfalka kellős közepén. Ők meg szépen kísértek bennünket, úgy negyedmérföldön át, vagy még tovább. Az a nagy, szürke ordas mintha csak hozzáragadt volna a kengyelemhez.
Akkor aztán egy csapáshoz értünk, ami levezetett egészen a folyómeder aljáig. A nagy, szürke ordas nekilódult, a falka meg követte. S mihelyt az utolsó is rátért a csapásra, nekieresztettem Petit. Száguldott is hazafelé, keresztül a prérin. Ha bivalybőr ostorral csapkodom, akkor se futott volna gyorsabban. Cudarul féltem ám egész úton. Mi lesz, ha a farkasok is erre jönnek, s megelőznek? Csak annak örültem, hogy nálad van a puska, Caroline. És hogy elkészült a ház. Tudtam, hogy a puskával távol tudnád tartani a farkasokat a háztól. Csakhogy Petra meg a csikó odakint volt.
– Nem kellett volna aggódnod, Charles – mondja Édesanya. – Bizonyára meg tudtam volna menteni a lovainkat.
– Nemigen gondolkodtam én akkor – mondja Édesapa. – Tudom, hogy megmentetted volna a lovakat, Caroline. És azok a farkasok nem tehettek volna kárt bennetek. Hanem ha történetesen éhesek, most aligha mesélhetnék róluk…

Forrás: Laura Ingalls Wilder: A farm, ahol élünk
Frissítve: 2023.03.22.
Fotó: Canva

Linda Jennings: Bandi pónija

Írta:

Lovasok.hu

Bandinak volt egy pónija. Pirítósnak hívták. Bandi nagyon szerette a pónit, mindennap megfésülte a sörényét, gondosan ápolta a szőrét. Bandi testvére, Pista sokat csúfolta Pirítóst.

– Túl kicsi. Semmire se lehet használni. Nem tudja átugrani a kerítést sem. Olyan kövér, sose nyersz vele versenyt.

Bandi nem törődött a csúfolódással. Pirítós kitartóan ügetett az ösvényeken, és nagyszerű barát volt. Ki akart versenyt nyerni vele? István mégsem hagyta abba a csúfolódást. Néha még anya és apa is kinevette Pirítóst, hogy ilyen jó húsban van.

– Inkább Hordónak kéne hívnod – mondta apa -, nem Pirítósnak.

Azon a karácsonyon a havazás nem akart elállni. Apa az ablakból nézte, hogy hull egyre jobban a hó.

– Ha nem áll el – mondta -, nem tudok elmenni kocsival a nagymamáért, még az ajándékokat sem tudjuk elvinni neki.

Bandi szülei minden karácsonykor ajándékokat vittek a nagymamának. Karácsonyeste a nagymama örömmel bontotta ki a csomagokat. Kisgyermekkorára emlékezett, Németországra, ahol ez volt a szokás. Karácsony első napján aztán ő jött át Bandiékhoz ebédre. Most úgy látszott, ezt a karácsonyt ajándékot és családi ebéd nélkül, egyedül kell a nagymamának töltenie.

– Nagyon csalódott lesz szegény – mondta anya.

Bandinak mentő ötlete támadt:

– Talán hasznát vehetnénk Pirítósnak – mondta. István nevetni kezdett.

– Ez a négylábú karácsonyi kalács? Miben tudna ez segíteni?

– Karácsonyeste elviszem vele az ajándékokat – mondta Bandi. – Pirítósnak nem számít a hó. Másnap meg apa megy el Pirítóssal. Fölülteti rá a nagymamát, elhozza hozzánk.

István már nem nevetett, anya és apa is gondolkodóba esett.

– Nincs olyan messze, hogy ne érnél vissza sötétedés előtt – szólt anya.

– Figyelj jól az útra! – mondta apa. – Még látható a csapás.

Bandi felült Pirítós hátára, és elindult az ajándékokkal a nagymamához. Karácsony reggel pedig a nagymama fölvette a legszebb ruháját. Fölült Pirítósra, akit apa kötőféken vezetett hazáig.

Hullhatott a hó szakadásig, mégiscsak a családdal együtt fogyaszthatta el a nagymama a karácsonyi ebédet.

2013.12.20. Forrás: Linda Jenings: Kedvenc karácsonyi könyvem
Frissítve: 2023.03.22.
Fotó: Canva

Lev Tolsztoj – Holsztomer, egy ló története 5.

Írta:

Lovasok.hu

Lev Tolsztoj – Holsztomer, egy ló története 5.

A holdvilágos udvar közepén ott állott a tarka ló hórihorgas, aszott alakja, hátán a magas nyereg, égnek meredő kápájával. A lovak mozdulatlanul, mély hallgatásba merülve állták körül, mintha csak valami újat, hihetetlent hallanának tőle. És csakugyan, új volt és váratlan, amit megtudtak.

ELSŐ ÉJSZAKA

– Igen, én Ljubeznij I. és Baba fia vagyok. Családfám szerint Muzsik I. a nevem, de közönségesen csak Holsztomernek neveznek, hosszú, dús farkamról, amelynek nem volt párja egész Oroszországban. Nálam előkelőbb származású ló az egész világon nincsen. Sohasem mondtam volna meg nektek. Minek? Hiszen úgysem ismertetek volna fel, mint ahogy Vjazopuriha sem ismert fel, pedig velem volt Hrenovojéban, mégis csak most ismert rám. Ti talán még most sem hinnétek el, amit mondok, ha nem volna itt Vjazopuriha, aki tanúskodik mellettem… Nem, sohasem mondtam volna el nektek. Nekem nem kell a lovak részvéte, sajnálkozása. De ti akartátok így. Igen, én vagyok az a Holsztomer, akit mindenfelé keresnek és nem találnak a szakértők, én vagyok az a Holsztomer, akit maga a gróf is ismert, és azért távolított el a ménesből, mert megsértettem kedvencét, Lebegyet.

Amikor megszülettem, nem tudtam, mit jelent az, hogy tarka. Azt hittem, hogy én ló vagyok. Emlékszem, a szőrzetemre vonatkozó első észrevétel mélyen megrendített engem és anyámat. Nyilván éjszaka születtem; reggelre anyám szépen lenyalogatott, és talpra álltam. Emlékszem, hogy mindegyre kívánkoztam valami után, és mindent roppantul csodálatosnak és ugyanakkor módfelett egyszerűnek találtam. Istállónk hosszú, meleg folyosóról nyílt, rácsos ajtóval, amelyen keresztül ki lehetett látni a nagyvilágba.

Anyám emlőjét nyújtotta, de én még olyan ártatlanka voltam, hogy orrommal hol mellső lábai között, hol a jászol alatt böködtem. Egyszer csak anyám hátranézett a rácsos ajtóra, lábát átemelte rajtam, és félreállt. A napos lovász nézett be reánk a rácson keresztül.

– Nini, a Baba megellett – mondta, és félretolta a reteszt. Belépett a friss alomra, és átölelt engem.

– Nézd csak, Tarasz – kiáltotta -, milyen tarka ez a csikó, akár a szarka!

Ijedten bontakoztam ki karjaiból, és térdre rogytam.

– No, te ördögfióka! – nevetett a lovász.

Anyám nyugtalankodni kezdett, de nem igyekezett engem megvédeni. Csak felsóhajtott, és még jobban félrehúzódott. A lovászgyerekek mind körém sereglettek és nézegettek; az egyik elszaladt a főlovászért. Valamennyien nevetve szemlélték tarka foltjaimat, és különféle fura neveken szólongattak. Nemcsak én, de még anyám sem értette e szavak jelentését. Sem családomban, sem távoli rokonságomban soha nem fordult elő tarka ló. Nem gondoltuk, hogy ebben valami rossz van. Testalkatomat, erőmet pedig már akkor is mindenki magasztalta.

– Nicsak, milyen fürge – mondta a lovász -, megfogni is alig bírom!

Kis idő múlva odajött a főlovász, és ő is elcsodálkozott tarkaságomon; sőt szinte elkeseredett.

– Ugyan mire jó az ilyen torzszülött? – mondta. – A tábornok úr úgysem fogja megtartani. Hej, Baba, Baba, te aztán felültettél engem! – fordult anyámhoz. – Még ha hókát ellettél volna, de egy ilyen tarkát!…

Anyám mit sem válaszolt erre, csupán mélyen felsóhajtott, mint ahogy szokása volt hasonló esetekben.

– Vajon miféle ördögre ütött ez? Hisz olyan, mint egy paraszt! – tűnődött tovább a főlovász. – A ménesben nem maradhat. Szégyen, gyalázat! Pedig szép állat, igazán szép! – mondta a főlovász és ugyanezt mondták a többiek is, miközben nézegettek. Néhány nap múlva eljött maga a tábornok, megszemlélt, és ismét valamennyien sopánkodtak és korholtak engem meg anyámat szőrzetem színe miatt. “Pedig szép állat, igazán szép” – hajtogatta mindenki, aki csak látott.

Tavaszig az állásokban laktunk valamennyien, mindenki külön-külön az édesanyja mellett; csak nagy ritkán, amikor a hó már olvadásnak indult az istálló napsütötte födelén, engedtek bennünket anyánkkal együtt a tágas udvarra, amelyet friss szalmával hintettek föl erre az alkalomra. Ott ismerkedtem meg közelebbi és távolabbi rokonaimmal. Láttam, amint az ajtón át előrejöttek csikajukkal az akkori idők híres-nevezetes kancái: ott volt az öreg Golanka, Muska, Szmetanka lánya, azután Krasznuha és Dobrohotyiha, a hátasló – mindezek a hírességek ott gyülekeztek fiaikkal, élvezték a napocska melegét, hemperegtek a szalmán, és szaglászták egymást, csakúgy, mint a közönséges lovak. Sohasem fogom elfelejteni ezt a látványt, az udvart, amelyen a kor legszebb kancái tartottak gyülekezőt! Bizonyára furcsálljátok, tán el sem hiszitek, ha mondom, hogy akkor én is fiatal voltam és szilaj. Pedig így volt! Ott volt velünk maga Vjazopuriha is, akkor még elsőfű, nyírott sörényű csikó – kedves, vidám és fürge lovacska; de ne vegye sértésnek, ha azt mondom: ma közöttetek ritka előkelőségszámba megy, de akkoriban bizony egyike volt nemzedékünk leggyengébb lovainak. Ezt ő maga is megerősítheti.

Tarkaságom, amely az embereket annyira bosszantotta, módfelett tetszett a lovaknak. Valamennyien körülvettek, gyönyörködtek bennem, és játszani kezdtek velem. Már-már elfelejtettem az emberek bíráló szavait, és boldognak éreztem magam. De csakhamar megismerkedtem a szomorúsággal, és oka ennek édesanyám volt. Amikor megindult az olvadás, a verebek csiripeltek az eresz alatt, és a levegőben már érezni lehetett a tavaszt, anyám teljesen megváltozott irányomban. Egész lénye megváltozott; hol minden ok nélkül játszani kezdett, hol ide-oda futkosott az udvaron, ami egyáltalán nem illett tiszteletre méltó életkorához; hol elgondolkozott, és fájdalmasan nyerített, hol harapdálta és rugdosta kancatestvéreit, hol engem szaglászott, és elégedetlenül prüszkölt, hol meg átfektette fejét unokahúgának, Kupcsihának vállán, sokáig elgondolkozva vakargatta hátát, és eltaszított engem emlőitől. Egyszer aztán bejött a főlovász, kötőféket tett rá, és kivezette az istállóból. Anyám felnyerített, én válaszoltam neki, és utánavetettem magam, de ő még csak vissza sem nézett rám. Tarasz, a lovász, mindkét karjával átfogott engem, mialatt kivezették édesanyámat. Én kitéptem magam karjai közül, felborítottam Taraszt, de az ajtó már bezárult, már csak anyám egyre távolodó nyerítését hallottam. És nyerítésében már nem éreztem hívást; ez a nyerítés már egészen más érzelmeket fejezett ki. Hangjára távolról hatalmas, erős hang válaszolt; mint utóbb megtudtam, Dobrij I.-é volt ez a hang, aki két lovásszal oldalán érkezett, hogy anyámmal találkozzék.

Nem emlékszem, Tarasz hogyan és mikor távozott mellőlem; túlságosan szomorú voltam. Éreztem, hogy mindörökre elvesztettem anyám szeretetét. Lám, mindez azért történt, mert tarka vagyok – gondoltam, visszaemlékezve az emberek szavaira; és úgy elfogott a keserűség, hogy térdemet, fejemet az istálló falába vertem, mindaddig, amíg elöntött a verejték, és összeestem a kimerültségtől.

Egy idő múlva anyám visszajött. Hallottam, amint szokatlan furcsa ügetéssel szalad végig a folyosón állásunkig. Amikor belépett az ajtón, nem ismertem meg, annyira megfiatalodott és megszépült. Körülszaglászott engem, prüszkölt és nyihogott. Hangjából, arckifejezéséből láttam, hogy már nem szeret. Elmesélte, hogy Dobrij milyen szép, és ő mennyire szereti. Találkozásaik megismétlődtek, anyámmal pedig egyre jobban elhidegültünk egymástól.

Nemsokára kiengedtek bennünket a legelőre. Ettől fogva új örömöket ismertem meg, amelyek kárpótoltak anyám elvesztett szeretetéért. Voltak barátnőim és társaim. Együtt tanultunk füvet enni, úgy nyeríteni, mint a nagyok, fölemelt farokkal apró körökben körülugrálni anyánkat. Ezek boldog idők voltak. Mindenki elnézőn bánt velem, mindenki szeretett, gyönyörködött bennem, és jóindulattal szemlélt, akármit csináltam. Nem sokáig tartott. Valami rettenetes történt velem… – A herélt mélyen, fájdalmasan felsóhajtott, és eltávolodott a többiektől.

A hajnal már rég kigyúlt. Megnyikordult a kapu. Nyesztyor lépett be rajta. A lovak széjjelszéledtek. A csikós megnyergelte a tarkát, és kihajtotta a ménest.

További részek:

<< Holsztomer 1.
<< Holsztomer 2.
<< Holsztomer 3.
<< Holsztomer 4.
Holsztomer 5.
>> Holsztomer 6.
>> Holsztomer 7-8.

Forrás: csicsada.freeblog.hu
Frissítve: 2023.03.22.
Fotó: Canva

Lucy Daniels – Édes Charity

Írta:

Lovasok.hu

Lucy Daniels – Édes Charity (részlet I.)

– Anyu, apu! – kiabált Josie és rohant vissza a házba.

– Charity eltűnt! Nincs a legelőn!

– Lehet, hogy valahol rés van a kerítésen, amit nem vettünk észre – próbált magyarázatot keresni Mrs. Grace, miközben Josie-val a legelő felé siettek. – Ne essünk pánikba, talán még nincs messze.

– De hát épp a minap ellenőriztük a kerítést! – kiáltotta Josie kétségbeesetten, Charity után kutatva.

– Talán csak valami gyenge pontot talált a sövényen és bejutott arra a területre, ahol a bérlovakat szoktuk tartani. Bár ilyet még soha nem tett. – Én megnézem az ugratónál és az udvarban szólt utánuk Mr. Grace. Csíkos pizsama felsője kicsúszott a sebtében felkapott farmerjából, miközben elsietett az istálló rekeszek irányába.

Josie felmászott a legelő körül futó, a szitáló esőtől nedves, csúszós kerítésre, nem volt türelme megvárni, míg az édesanyja kinyitja a kaput. Képzeletében csak úgy rajzottak a borzalmasabbnál borzalmasabb jelenetek: Charity törött lábbal fekszik egy árokban, vagy összekaszabolta magát egy drótkerítésben, vagy forgalmas útra tévedt, netán tolvajok tették fel egy utánfutóra és elvitték. Hol az ördögbe lehet?

– Ne rohangáljunk itt össze-vissza – figyelmeztette Mrs. Grace. – Szervezzük meg a keresést. Én végigsétálok a hátsó sövény mentén és megnézem, hogy valóban átmehetett-e a másik legelőre. Basil velem jöhet, talán szagot fog. Te menj körbe a kerítés mellett elől és a tanpályánál. És ne aggódj, édesem. Biztos vagyok benne, hogy hamar megtaláljuk.

– Anyu, az nem lehet, hogy ellopták? Josie alig merte szavakba önteni a félelmét.

– Nem hiszem – nyugtatta meg az édesanyja. – Valószínűbb, hogy csak elkóborolt valamerre.

Josie-nak kényszerítenie kellett magát, hogy ne siessen, és alaposan átnézze a legelő elülső határát törött kerítésdeszka, vagy fehér szőrszálak után kutatva, ami azt jelentené, hogy Charity mégis áttörte a kerítést. Talán rájött, hogy el akarjuk adni – villant Josie eszébe, miközben aggodalmasan vizsgálgatta a kerítést. Charity olyan intelligens, talán megérezte az istállóban uralkodó szokatlan légkört, Faith és Hope elvesztése is felizgathatta, Charity magányos volt, többször is észrevették, hogy keresgéli a másik két pónit. Talán elment megkeresni őket! Ó, miért is hagytuk őt egyedül? – tette fel magának a kérdést Josie. Miért nem sejtettük, hogy ilyesmi megtörténhet?

Apja kiáltása szakította ki nyugtalanító gondolataiból, aki az udvarról szaladt feléjük. – Gyertek ide! – sürgette őket és integetett a legelő távoli pontján lévő feleségének is, hogy jöjjön vissza.

– Mi az, apu? – ugrott vissza a kerítésen Josie. – Találtál valamit?

– Igen is, meg nem is – kapkodott sápadtan levegő után az édesapja, – Pontosabban fogalmazva, mit nem találtam meg – Karon fogta Josie-t és a szerszámos kamrához indult. – Ott! – mutatott rá.

– Ó, nem! – ingatta a fejét Josie a tárva-nyitva lévő ajtó láttán. – Biztos vagyok benne, hogy tegnap este bezártam!

– Nem erről van szó, Menj be – szólt rá Mr.Grace, és szorosan a nyomában maradt, amint belépett a sötét kis helyiségbe. Néhány maradék kötőféken és egy versenynyergen kívül, amit nem nagyon használtak, – a helyiség teljesen üres volt.

Charity minden kelléke eltűnt.

Josie felsóhajtott és nekitámaszkodott a falnak. Ugy érezte, mintha gyomron vágták volna.

– Ugye tudod, mit jelent ez? – tette a vállára a kezét Mr. Grace.

– Igen – bólintott Josie, és valahogy nagyon távolról hallotta a saját hangját. – Azt jelenti, hogy
Charity-t ellopták…

Folytatása következik…

Lucy Daniels – Édes Charity (részlet II.)

Josie az ablakhoz rohant. Először semmit sem látott lenn a vízben, de aztán hirtelen megpillantotta Kirsty szőke haját, mely felhőként lebegett a víz színén. Sikerült megkapaszkodnia egy kikötő cölöpben.

– Segíts! – sikította Kirsty. Azon a ponton erősen örvénylett a folyó, ezért nagyon erősen kellett kapaszkodnia.

– Tarts ki! – kiabált Josie. Felkapta a mentőmellényt, hogy az ablakon át a folyóba dobja, de a foszladozó anyag szétesett a kezében. Kirohant a házból, le a folyópartra. Belegázolt a vízbe, szinte észre sem vette, milyen hideg.

– Jövök! – kiáltotta újra Kirsty-nek, de egyre nehezebben haladt. Lassanként rájött, hogy nem tudja elérni Kirstyt. Az árral szemben kellett mennie, és minden lépés hatalmas erőfeszítést jelentett. Úszni sem volt könnyebb, Josie tehetetlennek érezte magát a folyó erejével szemben. Bizonytalanul mozgott, és egyre jobban kimerült. Kirsty ugyan nem volt messze tőle, de teljes képtelenségnek tűnt a számára, hogy elérje. Úgy tűnt, mindketten megfulladnak.

Ekkor Josie hirtelen újabb csobbanást hallott. Visszafordulva egy fehér villanást látott, s legnagyobb döbbenetére Charity úszott feléje. A póni szeme szinte kifordult az erőlködéstől, hogy a víz felett tartsa a fejét, de a víz alatt szilárdan állt hosszú lábán.

– Charity! – kiáltott rá Josie. Alig tudta elhinni, hogy ennek a csodálatos póninak sikerült kiszabadítania magát, hogy a segítségükre siessen, pedig így volt. És épp időben. Josie elsírta magát a megkönnyebbüléstől, ahogy Charity odaúszott hozzá, és maga mellett tudhatta a póni megnyugtató jelenlétét a vízben. Meg akart kapaszkodni a sörényében, de az áramlat újra elsodorta. És akkor megpillantotta a kötőfékről lelógó műanyag vezetőkötelet. Ha csak egy kicsit közelebb tudna úszni, akkor odadobhatná a kötelet Kirsty-nek.

– Kirsty! Itt van Charity! – kiáltott oda a kislánynak. -Azért jött, hogy segítsen nekünk. Rémülten látta azonban, hogy Kirsty is kezd kifáradni. Már csak arra volt ereje, hogy feléjük fordítsa a fejét.

– Rajta, Charity! – sürgette a pónit Josie. – Meg tudod csinálni. A póni zihálva lélegzett, ahogy minden erejét összeszedve próbálta magát előbbre küzdeni a folyó áramlása ellenében. De azért ha lassan is, de biztosan haladt. Pár perc múlva Josie úgy vélte, hogy elég közel jutottak ahhoz, hogy Kirsty elérje a kötelet.

– Kapd el! – ordította Josie – és felé hajította a kötelet ami ugyan elég közel úszott el mellette, de Kirsty túlságosan félt elengedni a cölöpöt, nyilván attól tartott, hogy elsodorja az áramlat.

– Fogd meg – üvöltött rá Josie, miközben Charity kötőfékébe kapaszkodva tartotta fenn magát a vízben. – Ez az egyetlen esélyed!

Kirsty vetett még egy utolsó pillantást Charityre, és összeszedte minden bátorságát. Még mindig a cölöpbe kapaszkodva egyik kezével sikerült megragadnia a kötelet. Aztán becsukta a szemét, összeszorította a fogát, és elengedte a cölöpöt. Egy pillanatra elmerült ugyan a vízben, de végül két kézzel markolta a kötelet.

– Jól van! – kiáltotta Josie. – Most már csak szorítsd erősen, aztán kitartás – kihúzunk innen. Charity remegő lábakkal megfordult, és határozottan, gyorsan kiúszott a partra. Látszott, hogy pontosan tudja mi a teendő. Ebbe az irányba sokkal könnyebb volt úszni, hiszen most a sodrás is segítette őket. Josie aggódva nézett hátra…

Forrás: antikvarium.hu
Frissítve: 2023.03.22.
Fotó: Canva

Vida Gábor – Fakusz három magányossága (részlet)

Írta:

Lovasok.hu

Vida Gábor – Fakusz három magányossága (részlet)

– Jó ló – mondta a kovács, amikor Fakusz letelepedett mellé a tábortűzhöz. Kegyetlenül sütött a nap, mindenki a szekerek árnyékában hűsölt. A ló egy csenevész juharfához volt kikötve, békésen legyezte magát a farkával, meg-megrázta a sörényét. Átadott néhány bankót az öregnek, az számolatlanul tette a mellényzsebébe.

– Jó ló – ismételte meg. Azután kért egy cigarettát. – Adja el nekem!
– Mit ad érte? – kötődött Fakusz, pedig érezte, hogy ez teljesen fölösleges dolog, az öreg is tudja, de jólesett végre beszélni.
– Pisztolyt – mondta a kovács. – Beretta, az a legjobb.
– Mit csináljak én egy pisztollyal? – kérdezte Fakusz őszinte csodálkozással.
– Lője meg az ellenségét!
– Nincs ellenségem.

Ezen az öreg egy kicsit elgondolkozott. Levette a kalapját, beletúrt a ritkás ősz hajába, kiköpött, és mélyen nézett a Fakusz szemébe, mint aki azt akarja eldönteni, hogy igazat mond-e, vagy sem.

– Miféle ember maga, hogy még ellensége sincs? – kérdezte aztán enyhe gúnnyal a hangjában. Fakusz megvonta a vállát, hogy ilyen. – Lovagolni tud? – kérdezte megint az öreg, és ő intett a fejével, hogy nem, azt sem tud, de teljesen átérzi saját nyomorát, mert miféle ember az, akinek nincs ellensége, és nem tud lovagolni? – Hát majd megtanul, szerez magának ellenséget is, nem kell messzire menni, ezért még sosem kellett… Az öreg felállt, elindult a ló felé, Fakusz is elindult, menni kellene már haza.

– Üljön fel! – mondta az öreg szigorúan. A ló mellé állt, ujjait összekulcsolta a hasánál, tolvajlétrát tartott, és könnyedén feldobta az állat hátára Fakuszt, aki előtt mintha egy pillanatra elsötétedett volna minden, csak a meleg testet érezte, a mozduló csigolyákat a feneke alatt, és feszülten figyelt a kovácsra, aki mutatta, hogy kell tartani a gyeplőt, majd átadta, de a tanítvány persze nem úgy tartotta, és megint meg kellett mutatni, hogy rövidre fogja, és a hüvelykujját így meg úgy, a sarkat és a vállat, és az öreg el is indult a lóval. Fakusz egy pillanatra összerándult, hogy jaj, és aztán felsóhajtott, hogy mégsem, tíz lépés, és még mindig fent van. Kis mélyedés jött, billent egyet a ló, a lába szorította az oldalát, aztán mégsem esett le, megint egyenesben volt, és először pillantott fel. Körülnézett, hogy nézik-e, és megijedt attól amit látott, még ijesztőbb volt, mint amikor abban a kis mélyedésben megingott.

Az egész tábor talpon volt, mindenki őt nézte feszült csendben, még a purdék is ott lapultak a szekerek alatt, és tátott szájjal bámultak, nem is vette észre őket eddig, jobb is volt úgy, minek kellett felnézni egyáltalán. Körbejárták a tábor belső területét, az öreg néha mondott valamit, mormolt a kalapja alatt, Fakusz csak annyit értett, hogy így kell valamit, meg úgy kell, de hogy pontosan mit és hogyan, azt már nem hallotta, meg sok is volt ez így egyszerre, boldog volt és büszke, de mintha egy fél kontinensen átnyargalt volna, hirtelen fájni kezdett a háta, a dereka, az ágyéka, minden, és csak arra tudott gondolni, hogy le, most le kell szállni innen, minél hamarabb, legalább öt percre, egyet szusszanni, és aztán mehet tovább az egész, a maradék fél kontinens, jöhet minden, de most egy kis szünet.

Nem volt szünet, egyszer az öreg elengedte a ló fejszíját és jelezte a kezével, hogy tessék, innen már egyedül, és
Fakusz legnagyobb csodálkozására a ló ment tovább, amikor óvatosan húzta a kantárszíjat, akkor a ló fordult, és minden úgy volt, ahogy az öreg mondta, így kell, meg úgy kell, nem is baj már, hogy nem hallotta a pontos utasításokat, fog ez menni, egy kicsit sarokkal, igen, okos ló ez, majd megtanít mindenre.

Már elfelejtette, hogy le akart szállni az előbb, hogy rémüldözött és fájt mindene, dehogy fáj már, dehogy akar leszállni. Hiszen csak most kezdődik az egész, erről szólt minden, meg van az élet értelme, legalábbis egy időre.

A ló közben megállt a tábor szélén, és két szekér között kíváncsian nézett ki a rétre, ahol a cigányok lovai legelésztek. Fakusz is elnézett abba az irányba, egy pillanatig elgondolkozott, hogy induljon-e most azonnal vagy szálljon le, és köszönjön, búcsúzzon, egyáltalán hogy van ez, ha már lovon ül az ember. Állt egy pillanatig, megpaskolta az állat nyakát, és mozdított volna egyet a kantárszíjon, hogy tovább.

Akkor vette észre, hogy egészen közelről, a szekér oldalához lapulva egy asszony vigyorog rá, kezében hatalmas zománcozott lábast tart meg egy fedőt, és minden erejét beleadva ráüt a fedővel az edény fenekére, és mint adott jelre, mindenütt edények csörömpölnek, felordítanak a férfiak, és a purdék is visítani kezdenek, mintha nyúznák őket. A ló egész testében összerándult, egy pillanatra mintha megdermedt volna, azután kirúgott, és Fakusz már nem is tudta pontosan, mi történik, csak azt látta, hogy a kezével igyekszik megtámaszkodni a ló selymes nyakán, de lecsúszik a tenyere, azután nagy fényesség támad, és mintha kívülről látná magát, úgy ült a ló nyakára borulva, mint sebesült indián a filmekben, látta futni, rohanni az asszonyokat, lobogott a sok színes rokolya, látta az embereket, amint karjukat magasba emelve felugrálnak és ordítanak, látta a lányokat vihogni, végül a tornacipős lábát pillantotta meg, amint az ég felé mozdul, a lazán megkötött fehér fűző libbent a kékségben, mint egy sirály, egy pillanatra ott maradt, az ég mélyülni kezdett, majd hirtelen zöldült meg. A zuhanás rövid volt, sötét, nagyon messze fröccsent az ég, aztán puffant valami tompán, és csend lett meg hűvösség, fűszálak borultak az arcába, keserű volt az ízük, a paták dobogása gyorsan halkult, de még mindig hallatszott, látta aztán megint valahonnan fentről a lovat, amint vágtat a végtelen sztyeppén, és nincs senki, aki megállítaná, míg el nem tűnik a semmiben.

Nagyon sok idő múlva – egy ezredév, de akár három perc is eltelhetett közben – egy pár vásott, poros csizmát látott meg a fűben egészen közel az arcához.

– Eltört valamije? – kérdezte a csizma gazdája, és ő intett volna a fejével, hogy nem, de a feje nem mozdult. Egy fehér gomba árválkodott a csizma mellett, és valami összerándult benne, hogy mindjárt rátapos, szólni akart, de már késő volt, a kemény bőrtalp a gomba szélébe vágott, begyűrte maga alá a darabkát, hallani vélte a reccsenést is, a megmaradt rész tovább fehérlett, a húsa frissnek látszott, és védekezően emelte fel a karját: ne, ne tapossa össze. De a kovács nem törődött a gombával, amint látta, hogy Fakusz felül, szó nélkül megfordult, és a tábor felé indult. Az emberek is visszahúzódtak a szekerek közé, hamarosan egy teremtett lélek sem volt sehol, és fenyegető csönd lett. Csodálkozva látta, hogy jó ötven méterre fekszik attól a helytől, ahol megijesztették a lovat, pedig először úgy tűnt, hogy az első ugrásra le is huppant. Mégsem vagyok reménytelen eset, gondolta.

Felállt, és kimért léptekkel indult az erdő felé a füves szekérúton, pontosan abba az irányba, ahonnan a tegnap jött. A ló, miután ráijesztettek, legalább háromszáz métert szaladt, és most egyedül álldogált a rét közepén, békésen legelészett, majd elindult vissza a tábor felé. Előbb arra gondolt, hogy érte megy, de tocsogó állta az útját, és túl fáradtnak érezte magát lovat hajkurászni. Bandukolt az úton, az erdő lassan közeledett és nagyon fülledt meleg volt, igyekezett árnyékba jutni, mert érezte, hogy a nap szétolvasztja a fejét. Talán egy kis agyrázkódás, gondolta. Futamodásnyira volt csak az erdőszéltől, amikor dübörgést hallott maga mögött, tompán szólt a föld, és egészen kellemetlen érzés töltötte el, mintha földrengés közeledne, vagy vihar, és a kisagy táján éles szúrások, meg az a furcsa zsibbadtság minden tompa hangra. Hirtelen megfordult, ez a mozdulat is fájdalmasra sikerült, de el is múlt a fájdalom, mert a ló nyargalt utána felemelt farokkal és lobogó sörénnyel, mint egy nekivadult csikó, lassított, és vígan poroszkálva érte utol.

– Gyere, lovam – mondta, és kézbe vette a kantárszíjat. – Menjünk haza!

Jó kétórányira lehetett már a cigánytábortól, amikor úgy döntött, ideje megint felülni a ló hátára. Öreg bükkerdőben járt, messzire lehetett látni, és nem kellett attól tartania, hogy egy keresztbe álló ág lerántja, mint legelőször. Második próbálkozásra sikerült is felülnie a ló hátára, nem volt ez túl elegáns mozdulatsor, inkább arra emlékeztette, amikor vásott kölykök magas kőfalra másznak fel, könyökkel, térddel kapaszkodnak, de a ló megadóan tűrte, és magától indult el az úton, mint aki tudja, merre kell menni.

Fakusz egy ideig fészkelődött, kicsit riadozott, kicsit büszke volt magára, és nagyon-nagyon örült, hogy ő most már csak úgy felül a ló hátára, meg le is száll, ha kell, mindezt egyedül, saját akaratából, erejéből, nincsenek gúnyolódó arcok, nem rikoltozik rá senki, nem okoskodnak, hogy mit hogyan csináljon. Úgy van, ahogy a pásztor mondta, ez a ló megtanítja mindenre, soha jobb tanítót, mint egy okos ló. Ám azt is tudta, kell még némi idő, amíg elhiszi ezt az egészet. Van egy lovam, és most éppen lovagolok, mondogatta magában a lehető leghalkabban, azon a már-már titkos belső hangon, amely mintha nem is a sajátja lett volna, de biztatta mindig, és jó volt rá hallgatni.

Forrás: www.litera.hu
részlet: Vida Gábor – Fakusz 3 magányossága c. műből (Magvető Kiadó)
Frissítve: 2023.03.22.
Fotó: Canva

Zelk Zoltán – Mese a kiscsikóról, akinek még nincs patkója

Írta:

Lovasok.hu

Zelk Zoltán : Mese a kiscsikóról, akinek még nincs patkója

I.rész

Egy kiscsikó nagyot gondolt, jó volna, ha volna, neki is, mint az anyjának, négy lábán patkója. Kiszökött az istállóból, ki ő, az udvarra, ottan aztán gondolkozott: erre-e vagy arra? Megkérdezte jobb lábától, így felelt az: jobbra… megkérdezte bal lábától, az meg azt mondta: balra… Mérges lett a kicsi csikó, s így kiáltott: se erre, se arra, én mondom meg, merre mentek, két szememmel én vezetlek induljunk amarra!

El is indult a kiscsikó, kiért az utcára, amerre a szeme mondta, arra ment a lába. Néha futott, néha meg csak ballagott, megállott, fölötte a kék magasban három lepke táncolt. Lepkénél is magasabban, madarak lebegtek, madaraknál magasabban, szinte aludt, olyan lassan, úszott egy kis felleg. Fellegnél is magasabban, – mi is lehet magasabban – ott már a nap szállott, aranyszárnya beragyogta, átalérte, átalfogta az egész világot! Így mendegélt a kis csikó, így tanulta ezt a szép világot, fecskét, felhőt, aranyszárnyú napot és virágot – mint a betűt, úgy olvasta a rétet és az utcán a házat, a kéményből szálló füstöt, kertekben a fákat, a fákon az ágat, az ágon a levelet, úton futó szekeret, szekeren a kereket, labdát rúgó, lepkét űző, kavicsdobáló, kergetőző, domboldalon hempergőző gyereket!

Azt hitte a kicsi csikó, hogy már mindent látott, ismer ő már mindent, mintha otthon az istállót – ideje hát megkeresni, akihez patkót veretni indult: a kovácsot. Ideje, hogy patkó legyen már az ő lábán is, akkor aztán lehet por is, jöhet hó is, sár is. Azt se bánja, ha nem vasból készül az a patkó, az se baj, ha csak ezüstből, az se, ha aranyból, hiszen ő még kicsi csikó, sokára lesz nagy ló, beéri ő azzal is, ha gyémánt az a patkó…- Így baktatott a kiscsikó, teli gondolattal, dehogyis törődött ő már fákkal, madarakkal, nem törődött már egyébbel, nem gondolt már mással, csak azzal s hét határon, nem is annyin, de hétszázon nagy hírű kováccsal. Megleli-e valahára, odaér-e végre, ki hinné, hogy olyan messzi az a falu vége?

Mert ott lakik azt, azt már tudja, hallotta anyjától, aki jaj de sokat, szépet mesélt a kovácsról… Mesélhet is, ő már látta, mikor patkóért volt nála, abban a kis faluvégi, nem is új, de nem is régi, kívűl fehér, belül kormos házban, hol a lángok a szikrából úgy kelnek ki, mint tojásból, s rögtön nekipirosodva szállnak föl a magosba, ottan, mintha
dudaszóra, dehogy arra, fújtatóra, a fújtató szélszavára járják, lányok piroslobogású, piros arcú, piros lábú piroskedvű táncát! Ott lakik a tűznek, vasnak parancsoló híres kovács, az a bőrkötényes, olyan erős, vasat hajlít, de sohase mérges. Mindig tréfát tud a szája, a vasat így kalapálja: “Belőled patkó leszen, te abroncs a kereken, te ásó, te meg kapa…” Mindegyikhez van szava – szeretik is, az se fáj, ha rájuk ver a kalapáccsal, attól is csak erősödnek, attól is csak nagyra nőnek!

Node, hogy a mesémet még tovább is meséljem, elmondom, hogy épp egy macska futott arra a csalánnal és papsajttal teli árokszélen. Gondolja hát a kis csikó, ha nincs kitől mástól, megkérdezem, hol a kovács, ettől a macskától. Szól is hozzá, így köszönti:

– Szép jó reggelt, szomszéd, te vagy az a híres cirmos, én meg csikó volnék. Elindultam hosszú útra, járom a világot, láttam napot, felhőt, fecskét, fákat és virágot, láttam rétet, házat, füstöt, úton futó szekeret, s láttam olyat…el se hinnéd, én se hinném el neked, én se hinném, ha nem látom: gyereket, aki két lábon, nem úgy, mint mi, nem négy lábon, nem úgy, mondom, de két lábon áll is, jár is, szalad is, ha beljebb mégy a faluba, megláthatod magad is… De amiért útra keltem, járom a világot, nem lelem én, nem találom sehol a kovácsot!

Vadászatról jött a macska, s mert nincs tarisznyája, úgy hozta csak az egeret haza a szájában. És ez volt a szerencséje, jaj, milyen nagy szerencséje, annak az egérnek, mert egérrel a szájában macska se beszélhet. Letette hát, le az útra, s már hiába nézte, nézhette, hogy árkon-bokron túl van az egérke!… Fut az ebéd! – sír a macska s úgy nézett utána, ahogyan a kecske nézne futó káposztára, ahogyan a kutya nézné a szaladó hurkát, májast, vérest, s a gazdasszony a lábrakelt kapros túrósbélest! Nem soká búsult a macska, holnap is nap, egeret holnap is talál a réten, ha nem ottan, a pincében, eleget. A csikónak válaszolva, így szólott hát miákolva azzal a jajongva zengő, ha baja nincs is kesegő, “i”-vel, “a”-val “ú”-val nyúló kutyafület szomorító macskanyelven, hogy: Miaú… És még egyszer, hogy: Miaú…

Ejnye, te buta macskája! – kiáltott a csikó rája – nem a “mi a”, hanem “ki a”! Ember, aki bőrkötényes, kalapácsos, sose mérges, tűznek, vasnak is ura – én mondom, csikószavamra, én mondom, hogy így igaz!

De a macska csak ezt fújta: Mi-aú…Mi-aú… Aztán újra, újra csak ezt, hogy: Mi-aú… Míg a csikó el nem unta, visszaballagott az útra, nagy mérgesen így dohogva: hiszen gondolhattam volna, hogy egy ilyen semmi macska, hol a kovács, nem tudhatja! Nem kell patkó a lábára, úgyis fölmászik a fára, háztetőre, kerítésre, ha fázik, a kemencére – annyi dolga, semmi dolga, nem húz ekét, szekeret, annyi gondja, nincs más gondja, kergeti az egeret!

>>> Tovább a második oldalra <<<

Folytatás:

Frissítve: 2023.03.22.
Fotó: Canva

1...919293...699 92. oldal a 699-ból