Kezdőlap Blog Oldal 81

Lev Tolsztoj – Holsztomer, egy ló története 3.

Írta:
Lovasok.hu

Lev Tolsztoj 
Holsztomer, egy ló története 3.

 

A nap már az erdő fölé emelkedett, fénye beragyogta a rétet meg a kanyargó folyót. A harmat lassan felszáradt, és csöppekbe gyűlt; a reggeli pára utolsó maradványai könnyű füstként illantak el. Az égen kicsi felhők bodorodtak, de szél még nem fújt. A folyón túl sörtésen állt a zöld, szárba szökő rozs; friss fű- és virágszag terjengett. A kakukk rekedtes hangon kakukkolt az erdőben, és Nyesztyor a fűben hanyatt fekve számlálta, hogy még hány évig él. Pacsirták röppentek fel a rozsföldről és a rétről. Egy elkésett nyúl betévedt a ménes közé; megugrott, majd meglapult egy bokor tövén, s úgy fülelt. Vaszka elszundikált, fejét a fűbe temetve; a fiatal kancák megkerülték, és egyre messzebb széledtek széjjel a réten. Az öregek, prüszkölve, csillogó nyomot hagytak a fűben, és valamennyien olyan helyet választottak maguknak, ahol senki sem zavarja őket. De már nem legeltek, csupán kényeskedve tépegették az ízesebb füveket.
Az egész ménes észrevétlenül haladt egy irányba.

És ismét az öreg Zsuldiba volt az, aki méltóságteljes léptekkel a többiek előtt haladva, megmutatta, hogy tovább is lehet menni. A fiatal, fekete Muska, aki most ellett először, szakadatlanul nyihogott, és farkát fölemelve prüszkölt lilásbarna kiscsikójára. A még fedezetlen, sima és fényes szőrű Lasztocska úgy leszegte fejét, hogy fekete, selymes üstöke elfödte homlokát és szemét; a fűvel játszott, tépdeste, elhajította, megtiporta harmatos, nedves lábával. Egy nagyobbacska szopós csikó, úgy látszik, valami játékot eszelt ki; tollbóbita módjára fölemelve rövid, göndör farkocskáját, immár huszonhatodszor ugrálta körül anyját, aki eközben nyugodtan tépdeste a füvet; nyilván megszokta már fia különös viselkedését, s csak nagy ritkán sandított rá nagy, fekete szemével. Egy egészen kicsi csikó – fekete, nagy fejű, két füle közt bután göndörödő üstökű, farkincája még arra az oldalra görbül, amelyen anyja méhében feküdt – kihegyezett füllel, kimeresztett, bámész szemmel, mozdulatlanul és állhatatosan szemléli a szökellő, hátráló csikót; nem tudni, vajon irigyli-e, vagy pedig azon tűnődik-e, hogy miért csinálja? Egyesek szopnak, orrukkal bökdösve anyjukat, mások – nem tudni, miért – anyjuk hívására ügyet sem vetve, apró, ügyetlen ügetéssel futnak egyenesen az ellenkező irányba, mintha keresnének valamit, majd – éppoly érthetetlen okból – megtorpannak, és átható, kétségbeesett hangon felnyerítenek. Egyik-másik oldalán fekszik; van, amelyik éppen legelészni tanul; van, amelyik hátsó lábával füle tövét vakargatja. Két kanca, amelyik még nem ellett meg, a többiektől különválva, lassan lépegetve legel. Látszik, hogy a többiek tisztelik állapotukat, és a fiatalok közül egy sem merészkedik a közelükbe, nehogy megzavarja őket. Ha egyik-másik szeleburdi mégis a közelükbe lopódzik, a vemhes kancák fülének vagy farkának egyetlen mozdulata elegendő, hogy figyelmeztesse a tolakodókat viselkedésük illetlen voltára.

Az egyéves csikók, elsőfű kancák teszik magukat, hogy ők már nagyok és méltóságteljesek, nemigen ugrálnak, és nem vesznek részt a vidám kompániák csintalankodásában. Illedelmesen eszegetik a füvet, hattyú-kecsességgel hajlítva meg nyírott sörényű nyakukat, és úgy legyezgetnek kicsi seprűjükkel, mintha nekik is már valóságos farkuk volna. Némelyek lefekszenek, mint a nagyok, hemperegnek, vagy egymást vakargatják.

A legvidámabbak a kétévesek, a háromévesek, és a fedezetlen kancák. Rendesen mind együtt járnak vidám leánycsapatban, lárma, nyihogás, nyerítés, prüszkölés hallatszik körükből. Egybegyűlnek, fejüket átfektetik egymás vállán, meg-megszagolgatják egymást, néha farkukat magasra emelve, félig vágtázva, félig ügetve, büszkén és kacéran ellejtenek társnőik előtt. A vezető, hangadó szépség ebben az egész fiatal csoportban a csintalan sötétpej, kicsi kanca volt. Amit ő tett, azt csinálták a többiek is; amerre ő ment, oda követte a szépek hada.

Ezen a reggelen a csintalan kis kanca különösen játékos kedvében volt. A jókedv éppen úgy elfogta, mint ahogyan az embereket is el szokta fogni. Már ivás közben, mikor az öreg tarkát bosszantotta, messzire elvágtatott a folyóparton, úgy tett, mintha megijedne valamitől, felhorkant, és ahogyan csak lábai bírták, száguldott a mezőn át. Vaszkának kellett utánanyargalnia, hogy visszahozza a többiekkel együtt, akik nyomába szegődtek. Egy keveset evett, azután hempergőzni kezdett, majd nekiállt bosszantani az öregebb kancákat azzal, hogy elibük ment; azután megkergetett egy szopós csikót, és utánaszaladt, mintha meg akarná harapni. Az anya megijedt, és abbahagyta az evést, a kiscsikó panaszos hangon kiabált, de a csintalan kanca hozzá sem ért, csak megijesztette, hogy mulattassa társnőit, akik érdeklődéssel szemlélték csintalankodását. Később elhatározta, hogy elcsavarja egy szürke lovacska fejét, amellyel messze a folyón túl a rozsföld mellett szántott egy paraszt. Megállt a fiatal kanca, büszkén, kissé oldalvást fölemelte fejét, megrázkódott, és gyengéd, édes, elnyújtott hangon felnyerített. Pajzánság, érzelem, szomorúság fejeződött ki ebben a nyerítésben; a szerelem megkívánása és ígérete, és egyben szerelmi bánat.

Íme, a haris a sűrű nádasban ide-oda futkos, szenvedéllyel hívogatja szíve barátnőjét; a kakukk is, a fürj is szerelemről dalol, és a virágok a szél szárnyán küldik egymásnak illatos porukat.

“Én is fiatal vagyok, szép vagyok, erős vagyok – így szólt a fiatal kanca nyerítése -, mégsem adatott még meg nekem ennek az érzésnek az édessége; nem tapasztaltam még a szerelmet, és még egyetlen szerető, egyetlenegy sem ismert engem.”

Sokatmondó nyerítésének bánatos, fiatal hangja betöltötte a mezőt és a földeket, messzire elhangzott, és eljutott a szürke lovacskához is. A lovacska fülét hegyezte, és megállt. A paraszt belerúgott bocskorával, de a szürke lovacskát megbűvölte a távoli nyerítés ezüstös hangja, és ő is felnyerített. A paraszt haragudott, megrántotta a gyeplőt, és úgy hasba rúgta a lovacskát, hogy az nem tudta befejezni a nyerítését, és ismét nekirugaszkodott a szántásnak. De szívében édes búbánat ütött tanyát, és a messzeségből még sokáig elhallatszott a ménesig szenvedélyes nyerítése és a paraszt dühös szitkozódása.

Ha puszta nyerítésének hangjától a szürke lovacska annyira megbolondult, hogy még kötelességéről is megfeledkezett, mi történt volna vele, ha meglátja a pajzán fiatal kancát teljes szépségében, amint ott állott, fülét hegyezve, táguló orrlikakkal, mélyen beszívta a levegőt, és feszengve, egész fiatal és szép testében remegve hívta őt.

De a csintalan fiatal állat nem sokáig tűnődött. Amikor a szürke hangja elhalt, még egyszer gúnyosan felnyerített, azután leszegte a fejét, lábával a földet kapálta, és elindult fölkelteni és bosszantani a tarka lovat. A vidám fiatalok állandóan kínozták és bolondították a vén tarkát, aki többet szenvedett tőlük, mint az emberektől. Pedig sem ezeknek, sem amazoknak nem vétett soha; az embereknek még hasznára is volt. De miért gyötörték őt a fiatal lovak?

Folytatása következik…

Frissítve: 2023.04.28.
Fotó: Canva

A lovak reparálója

Írta:
Lovasok.hu

A lovak reparálója

1885

Ilyen hivatal is csak Magyarországon van.
Egyszer valami nagyobb kihágási ügyben mint tanú voltam beidézve a bíróság elé. Voltunk vagy húszan tanúk, falusiak, városiak a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből. Legjobban feltűnt nekem egy tömzsi ember simára borotvált képpel, ravasz apró szemekkel, hegyes állal, félig paraszti, félig úri viseletben. Kántoros tubákszínű gérok volt rajta, s alul szűrposztós magyar nadrág.

– Mi a neve? – kérdé tőle a bíró.

– Mikulik János.

– Hány éves?

– Ötvenegy.

– Mi a foglalkozása?

Tétovázni látszott egy darabig, majd hirtelen hadarta:

– Kereskedni szoktam.

Amire csöndes derültség látszott a falusiak arcán. Zordonan nézett körül, majd alázatos nyájassággal jegyzé meg:

– Csak tessék kérem odaírni, hogy kereskedő.

A bíró fel is írta, amit bediktált, s miután kikérdezte, elbocsátotta:

– Jöjjön a következő tanú.

Hanem engem érdekelt az originális alak, s amint kimentünk a megyeház udvarára, megszólítottam a falusiakat:

– Miféle ember ez a Mikulik János?

– Hja, nagyon furcsa mestersége van annak.

– Hát nem kereskedő?

– Azt nem mondhatnám, hogy nem.

– És mivel kereskedik?

– Lovak erkölcseit reparálja, kérem alásan.

– No, még ilyet sem hallottam.

– Elhiszem, kérem, mert ilyen csak egy van Magyarországon.

– Aztán, hogy reparálja a lovakat?

– Eljár a lóvásárokra. Ott van ez minden lóvásáron, ami Dunán innen esik.

– Tehát amolyan lócsiszár féle?

– Dehogy az, dehogy. Sohasem vett egyetlen egy lovat sem.

– Mi az ördögöt csinál akkor ott.

– Hogy mit csinál? Lődörög a lovak közt, ismerkedik a vásárosokkal, megnézeget minden lovat, beleüti az orrát minden alkudozásba, s ha csak teheti, megrontja a felek közt azt alkút, hibákat talál a lovon, vagy lebeszéli a vevőt.

– De mi haszna van ebből? – kérdeztem csodálkozva. Hárman is siettek felelni:

– Az, hogy minél több lópakszust szedhet össze.

– Nem értem.

– Hát az úgy van kérem – szólt most bele a galiba nótárius -, hogy minden egyes eladó, amikor a lovat a vásárra viszi, vált otthon a lovának egy bizonyítványt a jegyzői hivataltól arra nézve, hogy a ló igaz jószág, amiben aztán benne van a ló személyleírása is, hogy pej vagy szürke, mén vagy kanca, így néz ki, ennyi éves, ez a gazdája s a többi.

– Értem.

– Ha aztán az eladás nem sikerült, hiábavaló volna lóbizonyítvány, mikor a következő vásárra viszi a gazda a lovat, ismét új pakszust vált.

– Természetesen.

– No mármost! Ezeket az ócska pakszusokat a vásár után összeszedi a lovak reparálója olcsó áron. Gondolom négy krajcárt fizet egyért-egyért. Az el nem adott lovak gazdái szívesen adják oda, mert nincs többé szükségük rá. Mikulik uram felüti a pakszusbeváltó intézetét valamelyik Laci-konyhában. A népek csak úgy özönlenek hozzá, mint a zápor.

– Bolond ember! Minek neki az a sok ócska pakszus.

– Minek? Hiszen éppen ezen alapszik a keresete. A négy krajcáros pakszusokat eladja öt forintjával. Három-négy ládája van otthon Nyírjesen, telidesteli lóbizonyítványokkal. Nagy pénzt reprezentálnak azok!

– Pszt! erre megy. – Éppen e pillanatban ment el mellettünk Mikulik János uram félrecsapott kalappal, nagy gúnyosan. Panaszkodik fűnek-fának tele szájjal:

– Minden haszontalanság miatt befárasztja a becsületes embert a vármegye! Most is az egész napom itt veszett! Pedig hát munkából él a becsületes ember.

– A farizeus gazember! – sziszegte a jegyző.

– De én még mindig nem fogtam fel a munkáját – mondám halkan.

– Mindjárt megmagyarázom egészen. A környék tele van lókötőkkel, akik egész az alföldre, le Szegedig, Kikindáig elmennek, s hozzák a szebbnél-szebb csikókat. Erre a szenvedélyre alapította Mikulik János uram az ő üzletét, mert úgy tessék venni, hogy a lopott lovat jóravaló ember nem veszi meg pakszus nélkül, de ha megveszi is valaki, csak potom árt vet érte a tolvajoknak, de ha bizonyság van hozzá, a ló hitele meg van reparálva, s hatszorosan nyer árban. Ha meggondoljuk a dolgot, Mikulik jutányos árban dolgozik.

– Ahá, kezdem sejteni.

– No ugye? A lótolvajoknak feladata eszerint két részből áll. Nem elég megszerezni a lovat, hanem még fel is kell vele elébb keresni Mikulik János uramat a nyírjesi kőházban. Az bizonyosan otthon pipázik az ámbituson, hivatalos komolysággal fogadja a lócsiszárokat. Műértő szemmel végignézi a lopott lovat, megvizsgálja a fogait, megveregeti szeretettel a lapockáit.

– Derék állatka vagy, ne kapálódz, ne félj, no, mindjárt becsületes lovat faragok belőled.

Bemegy a kancelláriába, kiveszi a ládákból az egész készletet, hol hivatalos rendben szortirozva vannak pej, szürke, fehér, fekete, sárga lovakra okmányok; amilyen kell, olyant keres ki, mert van ott mindenféle.

– Húsz ménesre való – mint ahogy szokta mondani.

– S minden pakszus öt forint?

– Van azok közt értékesebb, becsesebb is. Azok, amelyek a különös ismertető jelekre ráillenek. Ezekért tíz-húsz forintot is elkér Mikulik uram.

– Hallatlan dolog ez! De hát nem szól ebbe bele a vármegye?

– Bánja is az, uram. Hisz ő maga is már hamis lovon jár…

 

Forrás: Mikszáth Kálmán művei I.
Frissítve: 2023.04.24.
Fotó: Canva

Tóbiás mester

Írta:
Lovasok.hu

 Tóbiás Mester

Jó embereivel, hív szolgáival, válogatott nagyurakkal a Mátra széliben vadászgatott egyszer Mátyás király. Űzték a szarvast, s dél idején terebélyes fák árnyában jóízűen megették a cigánypecsenyét.

– No, most már hunyjunk egyet ebben a szép bársonyfűben, urak – heveredett le ebéd után a király. – Tóbiás mester majd vigyáz a lovakra, míg mi szundikálunk.

Tóbiás mester olasz tudós volt, s az eszével szolgálta a királyt. Szörnyű okos ember volt, nemhiába mindig a könyveket bújta. Értett olyan nyelveken, amiken semmi élő ember nem beszél. Megmondta, hogy ezer esztendővel ezelőtt ezen meg ezen a napon nap sütött-e, vagy eső esett. Tudta, hogy mért dong a szúnyog, és mért nem kukorékol a szamár. Tudott az mindent az égvilágon, mert minden benne volt a nagy könyveiben, amik közül mindig magával hurcolt egyet-kettőt.

Most is úgy belemerült az olvasásba a galagonyabokrok alatt, hogy egy szót se hallott a király beszédéből.

– Neked szóltam, mester – kiáltott rá Mátyás -, van-e kedved bojtárkodni?!

Tóbiás mester akkora igent bólintott, hogy az orrára csúszott a hegyes bársonysüveg.

– Van, királyom, van. A lovak elolvasgatnak ebben a szép könyvben, én meg ellegelgetek ebben a szép zöld mezőben.

Az urak elnevették magukat, aztán elszéledtek aludni. Tóbiás mester pedig meg nem tudta érteni, hogy mit nevetnek most őrajta. Nagy mérgesen bújt vissza a könyvébe, s ki se gubódzott belőle, míg napáldozat táján a király föl nem ébredt, és össze nem kürtölte az urakat.

– Gyerünk, urak, gyerünk, megfőtt már azóta otthon a malackörmös bableves.

Az urak talpra ugráltak, Tóbiás mester is becsapta a nagy könyvet, és megdörzsölte a szemét:

– Mehetünk, királyom, mehetünk.

No, pedig nem mehettek. Tóbiás mester rosszul bojtárkodott: szőrin-szálán elveszett a király fakó lova.

– No, híres bölcs, most add elő a tudományod! – ráncolta össze a szemöldökét Mátyás. – Elveszett a fakó, te felelsz érte.

– Engedelmet kérek – tette az orrára a mutatóujját Tóbiás mester -, nem veszett az el. Azt mondja az írás, hogy a világon semmi se vész el. Megvan az a fakó valahol.

– Süsd meg a tudományodat! – legyintett a király. – A lovat add elő akárhonnan, vagy utána mehetsz magad is.

Nosza, a válla közé kapta a nyakát erre a nagy tudós, s alázatosan elsompolygott a lovat keresni. A harmadik lépésnél visszafordult. Könnyebb egy tűt megtalálni a szalmakazalban, mint egy lovat a Mátrában.

– Pardon-grácia fejemnek – somfordált oda a király elé -, bizonyosan a farkasok ették meg a fakót.

– Farkasok nyár derekán? – csóválta a fejét bosszúsan a király.

– Különben eredj utánuk, tudsz te a farkasok nyelvén is.

A kíséret elnevette magát, a mester pedig nagy morogva bebújt a sűrűbe. Megzörgetett minden bokrot, megvallatott minden levelet, s utoljára is összekarmolászva, megtépett gúnyában borult a király elé.

– Egy életem, egy halálom, fejemet neked ajánlom, de a fakót nem találom.

– Sebaj, no, mester – esett meg a király szíve az öreg Tóbiáson. – Én majd fölülök a nádor lovára, a nádor az országbíróéra, az országbíró a tárnokmesterére, a tárnokmester a kunkapitányéra, a kunkapitány a sereghajtó hadnagyéra, a sereghajtó hadnagy a tiedre, te pedig hazakutyagolsz gyalogszerrel vagy nádparipán, ahogy jobban esik.

Már éppen indulóban voltak, mikor egyszer csak közéjük toppan egy öreg pásztorember. Szűre a vállán, bocskor a lábán, görbe bot a kezében, illedelmes köszöntés a száján.

– No, mire végzik? – azt mondja. – Hazafelé igyekeznek?

– Igyekeznénk ám, ha kár nem ért volna – feleli rá a király.

– Kis kár nem nagy kár – azt mondja a pásztor.

– De nagy kár ám az, hogy a fakó lovam elveszett – magyarázta Mátyás. – Nem találkoztál vele jártodban-keltedben, jó ember?

– Színét se láttam – nézett körül a pásztor -, hát aztán legalább keresték-e valahol?

– Mindenütt, ahol nincs – kottyant bele mérgesen Tóbiás.

– Hát ott kell megnézni, ahol van – mondta komolyan a pásztor.

– Meg kell nézni a szarkafészekben.

Szép kerek szarkafészek ringatózott a legmagasabb nyárfa hegyében, arra mutatott föl a pásztor, Tóbiás mester pedig elvihogta magát:

– Hihi! Lovat a szarkafészekben! No, még ilyet se hallottam életemben.

– Meg kell pedig azt próbálni, mester! – ütött a vállára a király, aki egyszerre keresztüllátott a szitán. – Mássz föl csak erre a fára, nézd meg azt a szarkafészket!

Tóbiás mester csavargatta a fejét jobbra-balra. Mégiscsak furcsállotta, hogy ő udvari tudós létére fára másszék. De a király olyan keményen biztatta a szemeivel, hogy jobbnak látta lerúgni a kordován csizmát s nekirugaszkodni a fának. Hosszú lábával egykettőre fönt termett, s le is kiáltott csúfolódva:

– Szarka sincs ebben, nemhogy ló volna!

– Nono – szólt vissza a király -, nézz csak körül abból a fahegyből, hátha látsz valami szépet.

Hát akkorát rikoltott a mester, mint egy erdő sárgarigó:

– Ne legyen Tóbiás a nevem, ha nem látom a fakót! Ott legel, ni, az érparton, a másik erdőszélen!

Nem telt bele egy jó harapásnyi idő, már a fakón ült a király, de addig el nem indult, míg kezet nem szorított a pásztorral.

– No, jó ember, többet tudsz egy regiment tudósnál. Tavaszra hozzád adom iskolába Tóbiás mestert. Meg is fizetem érte a tandíjat előre.

Azzal elővette az erszényét, de biz abban nem volt egyéb egy rézpolturánál.

– Sebaj, no – nevetett a király -, itt hagyom zálogba a bicskámat!

Ezüst volt annak a vasa, arany a pántja, karbunkuluskővel kirakott a nyele. Azóta se evett magyar pásztor olyan bicskával paprikás szalonnát.

 

Forrás: Móra Ferenc – Titulász bankója
Frissítve: 2023.04.24.
Fotó: canva

Pahlavan

Írta:
Lovasok.hu

Pahlavan

 

A fajta eredete és története

A perzsa királyi ménesben tenyésztették 1950 óta. A perzsa-arab, a fennsíki perzsa és az angol telivér keresztezéséből jött létre.

A fajta jellemzői

Nem túl magas ló (kb. 155 cm), mely bármilyen színű lehet és melyet lóversenyen, díjugratásban használtak.

 

Fordította: Kinga
Frissítve: 2023.04.14.
Fotó: Pixabay

 VISSZA A LÓFAJTÁKHOZ

Jakob Streit: Louis Braille – Végzetes Játék I.

Írta:
Lovasok.hu

Jakob Streit: Louis Braille 
Végzetes Játék I.

“… A kis Louis édesapjától erős bőrből készült lovacskát kapott ajándékba harmadik születésnapjára. A lovacska apró volt ugyan, keskeny és lapos, de meg tudott állni a lábán. Patái falapra voltak erősítve, Louis pedig színes gyapjúfonálból gyeplőt készített rá.
A fiúcska édesapjának, Simonnak nyeregmíves-műhelye volt. Itt minden szegletben lenyesett bőrdarabkák hevertek szanaszét. Simon mester nagyszerű nyergeket tudott készíteni. Számtalan lovas kereste fel messzi vidékekről. A mester méretet vett a ló hátáról, és alaposan megfigyelte, hol domborodnak ki a csontok. A nyeregnek ugyanis pontosan kell illeszkednie az állat hátára, hogy lovaglás közben ne okozzon fájdalmat. Amikor édesapja a műhelyben dolgozott, a kis Louis is figyelhette a munkát. Ha Simon mester félredobott egy darabka bőrt, a fiúcska mindig felemelte, és megszaglászta. Nagyon szerette a bőr illatát.

Egy alkalommal megkérdezte:

– Mitől olyan jó a friss bőr illata, édesapám?

– A bőr a marha irhájából készül – válaszolta Simon mester. – Ez az irha elrothadna, ha nyersen hagynák. A cserzővarga azonban megtisztítja, és őrölt tölgyfakéreggel dörzsöli be. Ennek a tölgykéregnek van olyan jó illata. A bőrök több napon át áznak vízben, amelyben tölgykéreg van; attól lesz a bőr olyan puha és alakítható.

– Én is lehetek majd nyeregmíves, édesapám? – kérdezte a fiúcska. – Úgy mindig érezném a bőr illatát.

– Igen – válaszolta Simon mester. – Ha majd nagyobb leszel, segíthetsz is nekem a műhelyben. De nézd csak, milyen élesek és hegyesek ezek a kések és árak! Még az ujjadat is levághatod vele! Amíg nagyobb és erősebb nem leszel, nem nyúlhatsz ezekhez a szerszámokhoz!

– Igen, édesapám – válaszolt Louis, miközben apját figyelte, aki éppen egy hegyes és éles késsel szíjat hasított egy deszkán.

Egy héttel később Simon mester elutazott bőrt vásárolni. A kis Louis a műhelybe ment, hogy játsszék a lovacskával. A munkapadon felfedezett egy hegyes, kétélű kést. Már nagyobb és erősebb vagyok, mint a múlt héten, gondolta a fiúcska. Felvett a sarokból egy bőrdarabkát, odaállt a munkapadhoz és megfogta a kést. A bőr kemény volt. Louis ketté szerette volna vágni. Egyik kezével a bőrdarabot tartotta, a másikkal erősen beledöfte a kést. Ám ekkor a penge megcsúszott és a szemébe vágódott. Micsoda fájdalom! A szerszám a földre hullott. Louis felkiáltott, kezét megsebzett szemére szorította.
Kiáltására édesanyja szaladt be a konyhából. Karjára vette a fiút, bevitte a szobába és lefektette az ágyra.

– Csak nyugodj meg, drágám! Vedd el a kezed a szemedről, mert piszkos! Hadd töröljem le a vért, aztán készítek borogatást a sebre.

Mivel Louis továbbra is csak nyöszörgött, így vigasztalta:

– Csak nyugodj meg! A borogatás majd enyhíti a fájdalmat. Ahogy édesanyja ment kifelé, Louis észrevette, hogy csak az egyik szemével látja.

Kis idő múltán visszatért az asszony. Fehér lenvászon kendőt mártott a forró főzetbe, kissé meglengette, hogy hűljön, majd összehajtva a sérült szemre helyezte.

– Éget! – sírta a fiúcska.

Az asszony megkért egy szomszédot, hogy hívja el a falu orvosát, mert nem akarta magára hagyni a gyermeket. Leült az ágy szélére, és csendesen elénekelte azokat a dalokat, amelyeket Louis olyan szívesen hallgatott. Majd elmesélte neki a Csizmás Kandúrt.
Végre megérkezett az orvos. Megvizsgálta a beteg szemet, ám közben csak csóválta a fejét. Táskájából kis tégelynyi balzsamot vett elő, rákent belőle egy kendőcskére és bekötötte vele a sérülést. A piszoktól, amely a késről és Louis kezéről került a beteg szembe, hamarosan fájdalmas gyulladás keletkezett. Sem édesanyja, sem az orvos nem tudták megakadályozni, hogy ez a gyulladás átterjedjen a kisfiú másik szemére is.
Amikor édesanyja az ágya szélén ült, Louis-t az az érzés fogta el, hogy egyre inkább ködbe burkolóznak a kedves vonások. Már nem látta édesanyja arcát, amikor énekelt vagy mesét mondott neki. Édesapját is egyre inkább csak mint valami árnyékot érzékelte. Simon mester fia ágyába vitte a bőrlovacskát. Louis egyre csak simogatta és szagolgatta. Éjjelente maga mellé fektette a párnájára. Majd eljött a nap, amikor a kisfiú megkérdezte:

– Édesanyám, olyan régóta tart az éjszaka. Mikor kel már fel a napocska?

Az asszony ölébe ültette a gyermeket. Hogyan mondja meg neki, hogy örökre megvakult?

– Kedves Louis – válaszolta lassan -, meg kell tanulnod az ujjaiddal látni. Tapintsd csak meg a hajam, a fülem, az orrom!

Ekkor Louis óvatosan megsimította anyja haját. Ujjai finoman kitapogatták fülkagylóját, majd arcán át az orrához siklottak.

– Édesanyám! – szólalt meg hirtelen a fiú. – Nedves az arcod a szemed alatt! Miért sírsz?

– Drága fiam! Szomorú vagyok, hogy soha többé nem láthatod a Napot. De ígérem, sokat énekelek és mesélek majd neked! A szomszédasszony azt mondta, ad egy kiscicát, azt majd simogathatod.

– Édesanyám, úgy örülök a kiscicának! Ugye, már holnap elhozza?

Tovább a végzetes játék II. részéhez >>>

Forrás: Jakob Streit: Louis Braille – A  vakírás feltalálójának élete
Frissítve: 2023.04.24.
Fotó: Canva

A nagy derby

Írta:
Lovasok.hu

Rendezte: Clarence Brown
1944, am. dráma

Szereplők:

  • Mickey Rooney (Mi Taylor)
  • Donald Crisp (Mr. Brown)
  • Elizabeth Taylor (Velvet Brown)
  • Anne Revere (Mrs. Brown)
  • Angela Lansbury (Edwina Brown)

A történet egy fiatal lányról, Velvetről szól, aki szenvedélyesen imádja a lovakat.

Mikor megnyeri Pie-t, az élénk paripát a helyi tombolán, Mi Taylor személyében olyan mentorra talál, aki versenyzésre bátorítja, és segíti felkészülését Anglia legnagyobb lovas versenyére.

Itt megnézheted a teljes filmet magyarul:

Lovas Világjátékok – Beszámoló a tizenharmadik napról

Írta:
Lovasok.hu

Lovas Világjátékok –
Beszámoló a tizenharmadik napról

2010.10.07. – Nem csak az időjárás, de a hangulat is felforrósodott az Alltech FEI Lovas Világjátékok 13. napján, hiszen a szakágak között utolsóként kezdetét vette a Fogathajtó Világbajnokság is. A Világjátékokra ezen a napon 27.419 érdeklődő látogatott el.

A díjhajtás első napján Hollandia az első, az USA a második és Németország a harmadik helyezett. Az amerikai Chester Weber és a holland Ijsbrand Chardon is kiváló teljesítményt nyújtottak, és a fogathajtásban igencsak szokatlanul mindketten egyaránt 35,97 ponttal osztoznak az elsőségen, Theo Timmerman pedig harmadik. A mezőny másik fele pénteken mutatja majd be programját.

A para-díjlovaglás a még hátralévő kategóriák egyéni megmérettetéseivel folytatódott, illetve végéhez ért a csapatverseny. Az aranyat az angolok, az ezüstöt a németek, a bronzérmet pedig a dánok vihették haza.

Az Ia kategóriában három angol versenyző állhatott a dobogóra: Sophie Christiansen lett az első, második Anne Dunham, míg a harmadik helyezést Emma Sheardown szerezte meg.

Taroltak az angolok az Ib kategóriában is, ahol Lee Pearson az első, Ricky Balshaw a második helyezést szerezte meg, míg a dobogó harmadik fokára a norvég Jens Lasse Dokkan állhatott fel.

A II kategóriában a holland Petra Van De Sande kapta az aranyat, a német a Britta Napel-é az ezüst, és a dán Caroline Cecilie Nielsen-é a bronz.

A lovastorna világbajnokság csütörtökön az egyéni kűrökkel folytatódott. A férfi és a női kategória legjobb 15-15 indulója mutathatja majd be technikai kűrjét.
A férfiak között svájci Patric Looser-é, a női mezőnyben pedig a német Simone Wiegele-é volt a nap legmagasabb pontszámmal értékelt teljesítménye.

Ijsbrand Chardon és Chester Weber megosztott első helye

A díjhajtás első napjával megkezdődött a Négyesfogathajtó Világbajnokság Kentuckyban, az Alltech FEI Lovas Világjátékokon. Az indulók között ott vannak a szakág legnagyobbjai.

A holland Ijsbrand Chardon másodikként hajtott a pályára fogatával, teljesítményét a bírók 35,97 ponttal jutalmazták. Utolsó előttiként az amerikai Chester Weber mutatta be programját, mellyel szintén 35,97 pontot ért el, így Ijsbrand Chardonnal kell osztoznia az első helyen.

Chardon szakágának egyik legendája. 21 alkalommal volt holland bajnok, a Világjátékokon négy alkalommal nyert érmet. Weber nyolc egymást követő amerikai bajnokságot nyert, és tagja volt az ezüstérmes csapatnak a Jerezi Világjátékok alkalmával.

„Jól mentek a lovak, jó volt a talaj. Lépésben volt egy kis hibánk, de hát ilyen a verseny” mondta Chardon a verseny után. „Jók a lovaim. Hetente háromszor lovagoljuk őket, ez nagyon fontos része az edzésüknek. Nagyon elégedett vagyok a díjhajtással és várom a maratont. A pálya nagyon technikás és hosszú, hosszú vágtaszakaszokkal. Érdekes küzdelemnek nézünk elébe.”

„Ijsbrand nagyon jól, harmonikusan, rizikómentesen hajtott, ami meg is hozta a gyümölcsét” mondta Weber. „A szövetségi kapitánnyal együtt hoztuk azt a döntést korábban, hogy idén nyáron csak itthon versenyzem és nem leszek ott a jelentősebb Európai versenyeken sem. Nagyon kíváncsi voltam a díjhajtásra. A nyújtott ügetést különösen szépen sikerült bemutatnunk. A lovaim fantasztikusan mozogtak, „felébredtek” az arénában. Jó formában vannak és elégedett vagyok velük. Nagyon jó volt a talaj, locsolták, így jobban megfogja a kocsit és a lovakat. A maraton nem lesz egyszerű, sok benne a donbra fel–dombról le szakasz. Azok a csapatok kerülhetnek ki győztesen, ahol a lovak még a pálya végére sem fáradnak el.”

A díjhajtás első napja után a harmadik helyen a holland Theo Timmermann áll 40,19 ponttal. Timmermann nagyon fiatal fogattal érkezett a Világjátékokra: legidősebb lova 9 éves, a négyből kettővel pedig kevesebb, mint egy éve dolgozik együtt. „Nagyon elégedett vagyok a lovaimmal és kíváncsian várom a holnapi eredményeket” mondta Timmermann.

A csapatversenyt Hollandia vezeti 76,16-tal, második az amerikai csapt 87,94-gyel, harmadik Németország 103,04-gyel.

Az angoloké az arany para-díjlovaglásban

Az angol csapat szinte mindent vitt a para-díjlovaglásban, összesen hét érmet sikerült begyűjteniük: csapat arany, három egyéni érem Ia, egyéni arany és ezüst Ib kategóriában, Sophie Wells aranyérme IV kategóriában.

A 22 éves Sophie Christiansen Ia kategóriában elért 76,1%-os teljesítménye döntő jelentőségű volt a csapat számára. „Ez a legmagasabb pontszám, amit valaha elértem egyéni versenyzőként, annyira csodálatos!”

Anne Dunham 73,2%-kal a második, Emma Sheardown 71,9%-kal a harmadik helyet szerezte meg.

„Nagyon elégedett vagyok” mondta a 61 éves Dunham. „Nagyon jól sikerült a programom. A lovam sokkal jobban ment ma, mint korábban, szabadabban mozgott, jobban ment előre.”

„Nagyon boldog vagyok. Ez az első ilyen versenyem, minden annyira fantasztikus” mondta a 25 éves Sheardown.

Az Ib-ben versenyző Lee Pearson Gentleman nyergében 76,435-ös eredménnyel nyerte kategóriáját, míg a második helyezett honfitársa, Ricky Belshaw lett (72,870). A 12 éve csapatban versenyző Pearson maga is meglepődött, mennyire ideges volt. „Lehet, hogy azért, mert 10 perccel rövidebb volt a bemelegítés, mint kellett volna.”

Dunham, Pearson, Christiansen és a II kategóriában versenyző Jo Pitt járultak hozzá pontjaikkal (395,456) az angol csapat győzelméhez. 390,227-tel a németeké az ezüst, Dániáé a bronz (418,389). Hollandia 417,480-al éppen csak lecsúszott a dobogóról.

Wiegele és Looser, valamint a lovastorna új mércéje

A lovastorna egyéni kűrjeivel folytatódott a verseny, a legjobb 15 férfi és 15 női versenyző juthatott tovább, hogy bemutassa technikai kűrjét.

A nők között a német Simone Wiegele, a 2006-os győztes csapat tagja, míg a férfiaknál a svájci Patrick Looser áll a lista élén.

A csütörtöki kűrökhöz – melyek maximum 60 másodperc hosszúak lehettek – a versenyzők maguk választottak zenét.

A 24 éves Wiegele, aki a szerdai kötelezők után a második helyen állt, bevallása szerint elég ideges volt programja elején. „Az elején kicsit furcsa volt az egész: a rengeteg ember, a fantasztikus hangulat és a hatalmas aréna.” Lova, a 12 éves Arkansas kiváló egyenletes vágtájával sokat segített a versenyzőnek. Wiegele így összesen 8,344 ponttal áll a lista élén.

A női mezőny második helyezettje jelenleg az angol Joanne Eccles 8,274 ponttal. Őt a német Antje Hill (8.121), az osztrák Christa Kristofics-Binder (8.050) és az amerikai Mary McCormick (8.050) követik.

A férfiak versenyében a 26 éves Looser asztronautaként, NASA űrruhában, ezüst hajjal és kiegészítőkkel futott a pályára, programjához a Tansformers c. film zenéjét választotta. „Az elsők között mutattam be a programomat, ilyenkor fontos a jó teljesítmény, hogy nagyobb legyen a nyomás az utánad következőkön” – mondta.

Lova a 18 éves hannoveri mén, Record RS von der Wintermühle volt. Két napi összesített eredménye 8,524 pont.

Az első ötbe még a következő versenyzők kerültek be: Nicolas Andreani (FRA) (8.405), Kai Vorberg (GER) (8.366), Gero Meyer (GER) (8.288) és Stefan Csandl (AUT) (8.264).

 

Frissítve: 2023.07.05.
Fotók: Canva

Krúdy Gyula – A futtatás

Írta:
Lovasok.hu

Krúdy Gyula – A futtatás
(1910)

A gomblyukában nagy, fehér virág, a fején szürke kalap, amely olyan finom és olyan különös formájú, hogy a párját nem találni Budapesten (mert nincsen is párja), lila vagy kék ruha a testén, és szakállas arca – amely talán az Attiláéhoz, vagy valamely régi-régi hun vezéréhez hasonlatos – egykedvű, szinte fáradt nyugalom: ez a turfkirály messziről.

A lépése csöndes, egyformán ringatózó, és a legnagyobb tolongásban is olyan nyugodtan és lassan lépked, mintha egymaga járkálna a gyepen, sohasem taszítja meg senki, a nyugalmában nem zavarják a játék izgalmában félig önkívületben lévő, tántorgó, kapkodó emberek körülötte. A “ring” forrong, hullámzik, és lázas izgalom pirítja az arcokat.

A tőzsde karzatáról látni ilyenféle képeket izgalmas napokon. Itt negyedóránkint ismétlődik a forrongó izgalom: minden futam előtt. A turfkirály egykedvű csöndes léptekkel megy keresztül a tömegen. A tömeg utat nyit neki, és ismét bezárul mögötte, hogy azután lépésről lépésre kísérje az alig néhány négyszögölnyi területen, ahol a lóversenyjáték üzleti részét lebonyolítják. A “ring” aszfaltján mozdulnak meg a legnagyobb bugyellárisok, születnek és eltűnnek a vagyonok, az élet verejtékes szagát vélnéd érezni a lengő levegőben, kétségbeesés, öröm és feszült izgalom kúszik az arcok hideg lárvája alatt, amelyek pedig gőgösek és nyugodtak óhajtanának maradni a künn tolongó publikum előtt. Némely szem mögött bizonyosan látszanak az odabent kavargó gondolatok foszlányai: az otthon síró asszony, a szigorú főnök és a törvényszék képei. Itt-ott a revolver füstjének árnyéka rajzolódik egy-egy homlokra, máshol gőgös és büszke urak láthatók, most még a ring aszfaltján, de egy-két óra múlva odahaza, homályos szobában, kétségbeeséstől meggörnyedten.

A képet betetőzik a megjelenő és eltűnő bankjegycsomagok. Könnyedén, szinte játszi kedvvel járnak-kelnek a bankócsomók kézről kézre, mintha értéktelen papírdarabok volnának. Csak odabenn szorul össze vagy dobban a szív… És az emberek azt hiszik, hogy csak a másikon látszik a kárörömet keltő kétségbeesés vagy a naiv öröm. Pedig senki se tud itt eltitkolni semmit, csak egyetlenegy: a turfkirály.

A szakállas, sápatag arc egykedvűségében, csöndes, szinte unott mozdulatlanságában hiába kutat a leskelődő tekintet. Örömet, szomorúságot, de még csak futó bosszúságot sem árul el soha ez az arc. Szinte hipnotikus nyugalom árad a csöndes lépésű ember környékén. Amerre megy (ahogy megy), az izgalomtól feldúlt arcok szégyenkezve igyekeznek hétköznapi formájukat magukra ölteni. Mintha röstelkednének az emberek a megjelenő turfkirály előtt. Ah, bolondság volt a fejet elveszíteni! Íme, itt jön a turfkirály, ő még sohasem vesztette el a fejét! Vegyünk példát róla, és játsszunk utána… A könyvesek pedig a rossz külsejű bécsi emberek – a fiákeresek modorában lekapják a kalapjukat a turfkirály előtt, az arcuk nyájas és alázatos, csak a szemük villog, mint a farkasé a szelídítő előtt:

– Befehlen, Euer Gnaden!

***

A csengők megszólalnak. A lovak futnak. A turfkirály a szeméhez emeli a hatalmas látcsövet… A tömeg már csöndesen morajlik, a lovak közelednek. A tompa zúgás most hatalmas, szinte dörrenésszerű kiáltássá erősbült, a lovak hátán puffog a vessző – tíz méter még a célig… A turfkirály ilyenkor elveszi a látócsövet a szemétől. És ebben az egyetlen pillanatban egy futó másodpercig még az addig eltakart szemekben azt az érzést, amelyet a verseny lefolyása keltett a turfkirály szívében: örömet-e vagy bosszúságot. A szemek mosolyognak – vagy haragos pír lappan el az arcon… Mire a másodperc elmúlott, a turfkirály arca megint mozdulatlan, egykedvű, csöndes. Lent azt kérdezik:

– Vajon nyert-e? Vajon vesztett-e? – Már senki sem tudja teljes bizonyossággal.

 

Forrás: vmek.oszk.hu
Frissítve: 2023.04.24.
Fotó: Canva

A szabatoni lovas

Írta:
Lovasok.hu

Lázár Ervin:
A szabatoni lovas I.

Az arcán mindig éjszaka volt. Csillagtalan, holdtalan.

Még emlékeztek a nehéz, langyos éjszakára, amikor a mént hazahozták Szabatonra. Tizenkét igás fogat nyekergett a hepehupás erdei úton, a baljós nyikkanások, a kerekek, lőcsök száraz reccsenései egy idegennek kísértetiesnek tűntek volna, de a kocsisoknak meg talán a lovaknak is békével kecsegtető hazatérés muzsikája volt ez a lassan szivárgó, ritmustalan zaj. A mént az első kocsi saroglyájához kötötték, egyszerűen csak kötőfékkel, szelídnek látszott a ló, bárányszelídnek.
Miféle csődör az ilyen – kérdezték az emberek, amikor először szemügyre vették –, birkákat nemz ez, nem csikókat. A mén kezes volt, egyszeriben engedelmeskedett a parancsszavaknak, szelídségéből még egy véletlenül ráhullott ostorcsapás sem tudta kibillenteni. Talán csak akkor változott meg egy pillanatra, amikor kötőfékét a saroglyához bogozták, ingerülten hátralépett, a fejét fölkapta, a csodálkozva rápillantó kocsis látta kivillanni szeme fehérjét.

A csillagtalan arcú ember messzire eléjük jött, még jó óra járásra lehettek a pusztától, amikor a bárányszelíd mén nyugtalankodni kezdett. „Hé, te!”, szólt rá a kocsis, az éles kiáltás, mint az ostor csattant a bóbiskoló kocsisor fölött, innen is, onnan is hangok érkeztek, az éjszaka megváltoztatta a hangszíneket és a távolságokat is, az első kocsis úgy érezte, valamennyien közvetlenül a füle mellett dünnyögnek, megrémült, s akkor már észrevette az út világosabb sávjában előtte sötétlő árnyat. Egy ember. Megállította a lovakat, a karaván azonnal mozdulatlanná dermedt, a hirtelen rájuk zuhanó csend félelmet ébresztett bennük, nem hallatszott semmi, csak néha-néha egy-egy tompa dobbanás, az idegesebb lovak gyors patacsapásai.

– Hé, ki az? – kérdezte az első kocsis, és már el is szégyellte magát, ugyan miféle félsz fogta el egy éjszakai járókelőtől.

– Én vagyok – mondta halkan a csillagtalan arcú ember, ja, a földesúr, ismerte meg a kocsis és a sötétben önkéntelenül leemelte a kalapját. A mén meg, mint akit ostorcsapás ért, táncolni, hörögni kezdett, táguló orrlyukai, mint a rekedt trombiták, a kocsis látni vélte világító szeme fehérjét és kivillanó fogsorát. A földesúr közelebb lépett a tomboló lóhoz, az első kocsis már-már rá akart szólni, de nem jött hang a torkára, még a mént csillapító szavak is a tüdejébe szorultak. A nyugtalanság szétáradt a levegőben, a szelíd, fáradt igáslovak is kapkodni kezdték a fejüket, némelyik ficánkolt, a meg-megránduló kocsik, suttyanó farkok, döndülő paták kísértetzajai elöntötték az erdőt.

S ekkor a csillagtalan arcú ember fölnevetett, közvetlenül a tomboló mén feléje csapkodó patái előtt, éles, száraz nevetés volt, gonosz, diadalmas nevetés, állatok, emberek lecsendesültek, a csillagtalan arcút még soha nem hallották nevetni, mosolyogni se, reszkető csend lett, s akkor a földesúr szó nélkül megfordult, beváltott az erdőbe, egy gyalogösvényre, hangtalanul, macskaléptekkel indult haza. A kocsisor nekilendült, a mén most már egész úton nyugtalanul kapkodta a fejét, de otthon szelíden követte az első kocsist az istállóba, a vizet és az abrakot azonban nem fogadta el.

Másnap a csillagtalanarcú már kora hajnalban talpon volt, a puszta népe nem tudta mire vélni ezt a sietséget, hiszen hétalvónak tartották a fekete embert, jószerivel átaludta azt a hónapot, amit a pusztán töltött, egy hónapja már, hogy megvette a birtokot, de levegőn is alig volt azóta, aludt meg gunnyasztott bent a kastélyban, az eget nézte az ablakon át, mintha valami csodás jelre várna, hogy végre futhasson, ugorhasson, robbanhasson. Nem érdekelte az új birtok se, nem járta végig a földeket, nem kocsizott ki az erdőből kihasított ezer holdra, az istállók se érdekelték, nem sétált végig a tisztára söpört placcon az esti fejés szívvidító idején, nem hallgatta a zabot őrlő lófogak monoton, békéltető zenéjét.

De most ezen a reggelen már kora hajnalban lovaglóruhát öltött, fürgén mozgott, mint a sokra hivatottak, csak éjarca marad a régi mozdulatlan, csillagtalan, holdtalan. Az istálló felé sietett, és már léptei rémisztők voltak, elfordulásra késztetők, a cselédasszonyok eltakarták arcukat.

Még be sem lépett az ajtón, a mén már nyihogott és kapált, fantomtáncot lejtett a strájfák között, felsírtak az oldalához ütődő gerendák láncai. Ember, állat mozdulatlanná dermedve figyelt, csak ők mozogtak, a vadságában megvaskosodó mén és az éjfekete ember. Úgy nyergelte meg a toporzékoló lovat, hogy minden pillanatban attól lehetett tartani, meghal, a mén agyonrúgja vagy nekilapítja a jászolnak. Még bent az istállóban nyeregbe ugrott, a ló vágtában vette célba az ajtót, s amikor az ember a szemöldökfa alatt a mén nyakához simult, abban volt valami megejtően szeretetteli.

De kint már újra gyűlölték egymást, nagy, fekete gomolygás, a ló ágaskodva forgott körbe, meg akart szabadulni lovasától, vad, rövid vágtákba fogott, a végén előrefeszített első lábaival fékezett; tomporát földobta, a lovas megemelkedett a nyeregben, de sosem zuhant le, lába biztosan feszült a kengyelben, s bár egy hangot se hallatott, a kocsisok hallani vélték éjszaki nevetését.

Délig tartott az iszonytató lovaglás, gőzölgött a ló, gőzölgött az ember, fehér tajték kente össze mindkettejüket. A kastély elé kormányozta a fekete ember a lovat, leugrott róla, a mén vágtázott az istálló felé, az ember meg lassú, fáradt lépésekkel beballagott a bukszusokkal körülbástyázott vaskapun.

Az eszelős lovaglás aztán mindennap megismétlődött. A két gyűlölködő test végigviharzott a pusztán, a mén gonosz fortélyokat eszelt ki, mintha emberi értelemmel ruházta volna fel a harag, a kútba akarta belehajítani lovasát, nekidöntötte a rozoga faszerkezetnek, néha már-már mindketten belezuhantak, ócska vasak, ekék, lókapák közt vágta magát földhöz, saját testi épségét is kockáztatva, de a fekete ember mindig idejében lépett le róla – könnyed, szinte balett mozdulattal –, s fel is, a ló nem tudott olyan gyorsan felpattanni, hogy lovasa közben ne ugrott volna a hátára.

A szabatoni lovas híre elterjedt a környéken, az őrült ló és az őrült ember, de megnézni senkinek sem volt mersze, csak a puszta népe látta a szabatoni lovaglásokat. Meg akarják egymást ölni – mondták, s alig-alig mertek közeledni az emberhez is, a lóhoz is, pedig az ember soha egy rossz szót sem szólt senkinek, s a mén kezesbárány szelíd maradt mindenki máshoz.

>> Tovább a második részhez

Frissítve: 2023.04.21.
Fotó: Canva

Nicholas Evans: A suttogó (részlet)

Írta:
Lovasok.hu

Nicholas Evans: A suttogó (részlet)

Zarándok

Zarándok úgy robbant be az arénába, mintha puskából lőtték volna ki. Elrobogott egészen a túlsó kerítésig, s ott nagy vörös porfelhőt kavarva megállt. Idegesen rángatózó farkát behúzta, füleit előre-hátra tekergette. Vad tekintetét a nyitott kapura szegezte, amelyen bejött, és ahol – tudta jól – hamarosan megjelenik a férfi is.

Tom most gyalog volt, egyik kezében narancssárga zászlóval felszerelt rudat, a másikban kötéltekercset tartott. Miután belépett, bezárta maga mögött a kaput, és az aréna közepére sétált. Az égen kisebb fehér felhők száguldottak, így hol ragyogóan sütött a nap, hol pedig beborult. Csaknem egy percig állt így, mozdulatlanul a ló és az ember, mindketten a másikat méregették. Elsőként Zarándok mozdult meg. Felhorkant, leeresztette a fejét, és hátrált néhány apró lépést.

Tom szobormereven állt, a zászló hegye a homokon nyugodott. Aztán tett egy lépést Zarándok felé, s hirtelen felemelte a zászlót, hogy az csattant egyet. A ló azonnal balra vetette magát, és futni kezdett. Körbe-körbe rohant az arénában, nyomában szállt a homok, közben nagyokat horkantott és ide-oda kapkodta a fejét. Loboncos farka vadul repkedett mögötte a szélben. Futás közben a farát állandóan befelé tartotta, minden izmát megfeszítette, és a férfin kívül semmi másra nem figyelt. Mivel a fejét is ferdén tartotta, bal szemével állandóan hátrafelé kancsalított, hogy lássa az embert az aréna közepén.
De egy pillanatra sem vette le róla tekintetét, melyet olyan erős félelem vonzott oda, hogy a másik szeme előtt elsuhanó világból csak összemosódó, körbe-körbe száguldó foltokat látott.

Az oldala hamarosan fényleni kezdett a verítéktől s szája sarkából habfoszlányok szakadtak le. A férfi azonban egyre csak hajtotta, s valahányszor Zarándok lassított, a zászló hangos csattanással a magasba emelkedett, újra és újra futásra kényszerítve őt. Grace mindezt egy padon ülve szemlélte, amit Tom állított fel neki az aréna kerítésén kívül. A lány most látta először Rimrock nélkül dolgozni. Ezen a napon csak úgy áradt belőle valami különleges, feszült kisugárzás, amit a lány rögtön megérzett, amikor Tom pontban két órakor beállított érte, hogy a Chevyvel levigye az istállókhoz. Mindketten tudták, hogy ez lesz az a nap, amikor Zarándokkal megkezdődik az igazi munka.

A ló lábizmai a sok úszástól visszanyerték erejüket, orrán és mellkasán pedig napról napra szebben néztek ki a sebhelyek. Elkezdhették a lelkében lévő sebek kezelését. Tom az istálló előtt állította le az autót, és hagyta, hogy Grace menjen elöl a bokszok hosszú sora előtt, az utolsó, legnagyobb állásig, ahol most Zarándok lakott. Az ajtó felső részének rácsain át látták, hogy a ló végig szemmel kíséri őket. Amint odaértek, szokása szerint elhátrált a boksz sarkába, előrenyújtotta a fejét, és lelapította a füleit. De már nem rontott rájuk, amikor beléptek hozzá, és Tom az utóbbi időben azt is megengedte, hogy Grace vigye be a takarmányát és a vizet. Szőre csimbókokba tapadt össze, sörénye és farka csupa piszok és gubanc volt, és Grace nagyon szerette volna lekefélni.

A boksz hátsó falán volt egy tolóajtó, amely egy kopár betontérségre nyílt. Innen ajtók vezettek az úszómedencéhez és az arénába. Ha ki akarták vinni, csak kinyitották a megfelelő ajtót, és elindultak Zarándok felé, aki ijedtében kirohant. Ma azonban, mintha csak valami cselt szimatolt volna, meg sem moccant, így Tom kénytelen volt odamenni hozzá és tenyerével rásózni a farára.

Most, hogy Zarándok talán már századszor futott körbe, Grace észrevette, hogy a ló befelé fordítja a fejét, egyenesen Tomra néz, és nyilván azon gondolkozik, miért nem csapkod a zászló, amikor ő lassít. Tom hagyta, hogy lépésre váltson, majd megálljon. A ló csak állt, nézelődött és fújtatott. Nem tudta, mi történt. Kis idő múlva Tom elindult felé.

Zarándok fülei nyomban előrefordultak, aztán hátra, majd ismét előre. Oldalának izmai görcsösen hullámzottak.

– Látod ezt, Grace? Látod, hogy az összes izma teljesen begörcsölt? Mondhatom, pokoli elszánt egy ló ez. Jó ideig főzhetünk téged öregfiú, igaz?

A lány tudta, mire gondol Tom. Néhány nappal korábban a férfi mesélt neki egy öregemberről, aki Oregon állam Wallowa megyéjében, egy Dorrance nevű településen élt, s Tom szerint a legnagyszerűbb lovas volt, akivel valaha is találkozott. Ez az ember, ha fel akarta oldani egy ló feszültségét, az ujjával az izmaiba bökött, mondván, szeretné ellenőrizni, megfőtt-e már a krumpli. Grace azonban azt is látta, hogy Zarándok még semmi ilyesmit nem engedne meg. Fejét félrehajtotta, és rettegő szemmel figyelte a férfi közeledését, s amikor az már csak ötméternyire volt, kitört ugyanabban az irányban, mint korábban. Csakhogy Tom a zászlóval elzárta az útját. A ló szinte csúszva fékezett a homokban, és rögtön jobbra vetette magát. Kifelé fordult, el Tomtól, ám amikor a fara elsuhant mellette, a férfi ügyesen közelebb lépett és rásuhintott a zászlórúddal. Zarándok előrelendült. Most az óramutató járásával megegyező irányban körözött, és minden kezdődött elölről.

– Szeretne megnyugodni – magyarázta Tom -, csak nem mer.

És ha valaha is megnyugszik, gondolta Grace, akkor mi lesz? Tom semmit nem mondott arról, hová vezet ez az egész. Minden napot úgy fogadott el, ahogy jött, nem erőltette a dolgokat, hagyta, hogy Zarándok mindent a maga tempójában csináljon, maga döntsön. De mi lesz később? Ha Zarándok tényleg jobban lesz, vajon azt várják, hogy ő lovagoljon rajta?

 

Frissítve: 2023.04.24.
Fotó: Canva

1...808182...69781. oldal a 697-ból
© Lovasok.hu
Hiba bejelentés