Lázár Ervin – A szabatoni lovas II.
Egy téli lovaglás szerencsétlenül végződött. A ló földhöz vágta magát, és egy ekevas fölszakította a hasát, alig-alig tudott felállni, a vas szakította sebből rózsaszínűen dudorodtak ki a belei. A csillagtalan arcú hófehér lett, lóhalálában rohantak az állatorvosért, az csak a fejét csóválta – nem, alig van rá esély, hogy megmaradjon. A fekete ember naphosszat az istálló előtt gunnyasztott, hóesés, csípős hideg nem zavarta, tízpercenként kellett neki jelenteni, mit csinál a ló.
Mégis megmaradt. Tavasszal már újra toporzékolt, élettelien nyerített, a fekete ember arcán mintha egy pillanatra felragyogtak volna a csillagok. Márciusban újra kezdődtek az öldöklő lovaglások, a csúszós, sáros talajon rohantak, dübörgött a föld, keresztet kellett vetni, uramisten, micsoda sátáni pár ez.
Talán a csúszós talaj volt az oka, talán nem is akarta a mén hanyatt vágni magát. A lovas alászorult, egy fojtott, elhaló kiáltás, a ló fölugrott, erőtlenül táncolt a földön fekvő rongycsomó test körül. Levetett kalappal vitték a holttestet a kastélyba, akkor látták csak, hogy ez az ember a ház egyetlen szobáját lakta, fapriccsen aludt és egy szekrény, egy ikszlábú asztal meg egy csuhéfonatos szék volt a szoba összes berendezése. Ott ravatalozták fel a priccsen.
A temetésre csak egyetlen ember érkezett, egy lefátyolozott arcú, merev tartású nő, hangtalanul nézte végig, ahogy a park fái közt elhantolták a csillagtalanarcút, nem sírt, a válla se rándult. A temetés után bement az istállóba, megállt a ló mögött. Mereven nézte, a mén felemelte a fejét, hátrafordult, ideges rángások futkostak a bőre alatt.
A nő sarkon fordult, elment.
A ló attól a naptól kezdve nem ivott, nem evett. Minden hajnalon mereven bámulta az ajtót. Várta a csillagtalan arcú embert. Egyre nyugtalanabb lett, már senki se merte megközelíteni. Egy világos, tavaszi éjszakán elszakította kötőfékét, nekirontott a bezárt ajtónak, – a két lomha, vasalt ajtószárny kitárult –, kirohant az éjszakába. Az éjjeliőr felébresztette a férfiakat, de senki egy lépést sem tett a ló után, döbbenten bámulták a fantomlovat, ugyanúgy rúgkapált, ágaskodott, mintha hátán ülne halott lovasa.
Még világosodás előtt bevágtatott az erdőbe. Sohasem kereste senki, nem is látták többé. De azóta viharos éjszakákon hallani vélik, hogy a mén versenyt száguld a széllel, házakat, erdőrészeket ugrik át, patája könnyed érintésével megcsörrenti a háztetők cserepeit. Nagyon sokáig azt hitték, hogy a szellemló egyedül száguldozik az éjszakában, de aztán egyszer meglátta valaki. Megesküdött rá, hogy egy fekete ember ült a lovon, arcán csillagok és holdak ragyogtak.
Frissítve: 2023.04.21.
Fotó: Canva
