Kezdőlap Blog Oldal 72

Hermina után Aranyalma

Hermina után Aranyalma

 

Mezőhegyes elválaszthatatlan a lovaktól. Az itt tenyésztett és törzskönyvezett nóniusz és sportlóállomány számtalan versenyen bizonyította eredményességét. Ezért sem maradhattak le a hétvégén megrendezett Lovas Világkupán a bemutatkozásról.

A mezőhegyesi József Attila Általános Művelődési Központ és a Mezőhegyesi Állami Ménes Kft. a lovassport népszerűsítése érdekében egy csoport általános iskolás gyermeket utaztatott el Budapestre, az elsőként megrendezett lovas világkupára. Ide kapott meghívást a hazánkban egyedülálló életteljesítményű mezőhegyesi kanca, Hermina is. Szakmai megfontolásból azonban helyette egy szintén helyi tenyésztésű, kiváló képességű és eredményű hároméves kanca, Aranyalma vett részt a bemutatón.

Emellett kettes fogathajtásban versenyzett egy mezőhegyesi fogat. – Hermina köszöni szépen, jól van – erősítette meg Pap István, az Állami Ménes Kft. tenyésztésvezetője. Elmondta, azért kérték a ló szereplését, mert jelenleg az egyetlen olyan kanca Magyarországon, amelynek magas a versenyteljesítménye, eredményei kiemelkedőek, magyar tenyésztésű, ugyanakkor versenyző ivadékai is vannak. Ám a sok évi kemény munka rányomta a bélyegét a kondícióira, nem igazán a Világkupa reflektorfényébe való. Ezért döntöttek Aranyalma mellett, mely méltán reprezentálta a magyar sportlófajtát és a várost. – A legrangosabb versenyszámokban – két lovunk sérülése miatt – nem vettünk részt, ám Mezőhegyes nélkül nem lehet Világkupa.

A Budapest Sportarénában tartott verseny azért is különleges, mert nemzetközileg nem gyakorlat, hogy a fogathajtást és a másik legnépszerűbb lovassportot, a díjugratást egyszerre rendezzék meg. Mezőhegyes számára sokat jelentett a részvétel, hiszen a Világkupa egyik blokkjában népszerűsíthettük a magyar sportlófajtát képviselő mezőhegyesi Aranyalmát. Ráadásul az akrobata páros Rippel és a fogathajtó Lázár testvérek Guinness-rekord kísérletben hajtott négyes fogatában is Mezőhegyesről származó nóniuszok szerepeltek.

A gyerekekkel együtt büszkék lehettünk Mezőhegyesre, mely kétszáz év elteltével is a lótenyésztésnek köszönheti létét – magyarázta Pap István. Az eredményes lovassport hátterét a sikeres tenyésztés biztosítja. Mezőhegyesen van a legrégebbi sportlóállomány, mely jelentős létszámban tenyésztődik ma is és törzskönyvezik a második világháború óta – mutatott rá Sovák Péter edző. Elmondta, a jövő szempontjából bíznak abban, hogy a mezőhegyesi lótenyésztés nagy lehetőségek előtt áll, és meggyőződésük, hogy ezt sikeresen tudják csinálni. A feltétel adott, hogy minőségben, eredményeiben olyan lovakat tenyésszenek, melyek a nemzetközi élvonalban szerepelhetnek.

 

2007.12.13.
Forrás: Békés Megyei Hírlap
Frissítve: 2023.06.28.
Fotók: Canva

Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő

Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő

Ló Szerafin legyőzi önmagát

“Ha egyszer tíz percig csend lenne itten, az lenne ám a szép” – gondolta Mikkamakka, és lehunyta a szemét. A fülét is lehunyta volna, de tudvalevő, hogy a fülét senki sem tudja behunyni. Még Mikkamakka se. Esetleg befoghatta volna, de minek? Mert éppen őfeléje közeledett a lárma, a hejehuja, a hipszihopsza. Vacskamati, Aromo és Bruckner Szigfrid hejehujázott és hipszihopszázott. Érteni ugyan semmit sem lehetett a kajdácsolásból, de hogy ezek valamin igen felháborodtak, az már egyszer biztos.

Ott is voltak már Mikkamakka előtt.

– Hencegős! – ordította Vacskamati.

– Nagyképű! – kiáltozta Aromo.

Bruckner Szigfrid egyenesen így bődült el:

– Nagypofájú!

– Kicsoda? – kérdezte Mikkamakka.

– Ló Szerafin! – bömbölték kórusban.

– Nem hiszem – mondta Mikkamakka.

Ezek hárman annyira meglepődtek, hogy tátva maradt a szájuk. Még az ordibálást is abbahagyták.

– Még hogy nem hiszed – szólalt meg végre szemrehányó hangon Vacskamati -, amikor hárman mondjuk neked?

– Először is nem mondjátok, hanem ordítjátok, harsogjátok, bömbölitek. Másodszor pedig, nem természete.

– Kinek?

– Ló Szerafinnak.

– Micsoda?

– A nagyképűség.

– Na hát akkor gyere, nézd csak meg magad! – kiabált nekivörösödve Aromo, és rángatni kezdték Mikkamakkát a tisztás másik vége felé. Oda is rángatták egykettőre. Már csak azért is, mert magától is ment volna.

Ott állt Ló Szerafin, a kék paripa, egy szarvasbőrdarabbal tisztogatta a szemüvegét. Szelídnek látszott, mint a ma született bárány. Mikkamakka meg a rángatástól zordan így szólt hozzá:

– Miféle nagyképűsködés folyik itt?

– Hol? – kérdezte Ló Szerafin, és körülnézett. Hogy jobban lásson, a szemüvegét is feltette.

– Na látod, még tetézi is?! – kiáltotta Aromo. – Ez már több a soknál. Hát nem te nagyképűsködtél itt az előbb?!

– Én? – nyitotta tágra a szemét Ló Szerafin. – Ne haragudjatok, nem tudom, miről beszéltek.

– Majd én emlékeztetlek! – rikácsolt Bruckner Szigfrid. – Azt mondtad, mindenkinél gyorsabban tudsz futni.

– Az igaz, azt mondtam – bólintott Ló Szerafin.

Mikkamakka csak ámult-bámult, nem akart hinni a fülének. Ilyeneket állít ez a szerény, kedves Ló Szerafin. Hiszen sohasem volt nagyképű. Már éppen szóra nyitotta a száját, de Vacskamati közbevágott.

– A gazellánál is gyorsabban, mi?

– Igen – bólintott Ló Szerafin, és elpirult.

– És a gepárdot is lepipálod, mi? – szájaskodott Bruckner Szigfrid.

– A gepárdot is – mondta Ló Szerafin, és még jobban elpirult.

– És talán – kérdezte drámai hangon Aromo a fékezhetetlen agyvelejű nyúl -, és talán engemet is?

– Ne haragudj, Aromo – mondta ekkor szégyenlősen Ló Szerafin -, tégedet is.

Már a füle hegye is piroslott, annyira szégyellte magát.

– Hazugság – mondta Aromo.

– Nem hazugság – rázta a fejét Ló Szerafin.

– Akkor miért pirultál el? Még a füled hegye is piros – mondta Mikkamakka.

– Te se hiszel nekem – nézett rá szomorúan Ló Szerafin. – Azért pirultam el, mert irtózom a dicsekvéstől.

– Akkor meg mit dicsekszel itt! – hadonászott Bruckner Szigfrid.

– Csakhogy nem dicsekszem, az igazat mondom. És bár az igazat mondom, mégis olyan, mintha dicsekednék. – Elhallgatott. – Ez így elég zűrzavaros… Mikkamakka…

– Értem én, értem – bólogatott Mikkamakka. – Az lesz a legjobb, ha versenyt futsz velük. Az a tiszta dolog.

– Szívesen – kapott a szón Ló Szerafin. – Rajta, már futhatunk is!

– Úgy van, versenyt futunk! – lobogott Bruckner Szigfrid. – Sok beszédnek sok az alja.

El is indultak azonnal a Nagyrét felé. Akkora volt ez a Nagyrét, hogy egyik végéről éppen hogy csak látni lehetett a másikat. Alig-alig. Nem beszélve a másik végéről. Mert onnan meg az egyiket lehetett alig-alig látni. Szóval jókora rét volt. Éppen versenyfutásra való.

– Arról fussunk erre, vagy erről fussunk arra? – kérdezte Bruckner Szigfrid.

– Nekem mindegy – mondta Ló Szerafin.

– Még hogy mindegy, neki teljesen mindegy, hogy arról erre vagy erről arra! Pedig ha erről arra – háborgott Bruckner Szigfrid -, az éppen ellenkezője annak, mint ha arról erre. Éppen ezért…

Mikkamakka félbeszakította a szóáradatot.

– Akarsz futni, vagy sem?

Persze megint fején találta a szöget. Mert Bruckner Szigfrid hímezett és hámozott, majd azt mondta:

– Egyelőre elég lesz neki egy nálam gyengébb ellenfél is. Az is ellátja a baját. Mondjuk, Aromo vagy Vacskamati. Ha ők vesztenek, amit kötve hiszek, akkor jövök én.

Ezt szépen kitalálta. Somolygott is a bajsza alatt Mikkamakka.

Vacskamati meg nagyban helyeselt.

– Igaza van Szigfridnek! Elég ha Aromo legyőzi. Igaz, Aromo?

– Mint a sicc, úgy otthagyom! – pöffeszkedett Aromo.

– Akár indulhattok is – mondta Mikkamakka. – Elfuttok az erdőszélig meg vissza. Jó?

Bólintottak.

– Hohó! – szólt közbe Bruckner Szigfrid. – És ha csalnak?

– Csalnak? Miért csalnának? – csodálkozott Mikkamakka.

– Hát a győzelemért – mondta Bruckner Szigfrid. – Valamelyik jóval előbb megfordul, mintsem elérné az erdő szélét, és uzsgyi, vissza. Mintha már ott lett volna. Akkor mi van?

– Akkor az csaló, nem győztes – mondta Mikkamakka. – De ha már ennyire kötöd az ebet a karóhoz, hát legyen. Mindegyik versenyző köteles egy gallyat hozni az erdő szélén álló tiszafáról. Az lesz a bizonyíték, hogy ott jártak.

– Ez az – mondta Bruckner Szigfrid. – Indulhattok.

Háromra indultak is. Sitty, Aromo, sutty, Ló Szerafin. Már csak két kicsi pont a távolban. Aztán már csak egy kicsi pont a távolban, mert ugye Aromo jóval kisebb, mint Ló Szerafin, hamarabb el is tűnt szem elől.

– Alhatunk is egyet, ameddig visszatérnek – vélte Bruckner Szigfrid, s már alkalmas fekvőhely után kutatott a tekintetével, de Vacskamati fölkiáltott.

– Jön már Aromo!

– Ilyen hihetetlen gyorsan? – csodálkozott Mikkamakka, de akkor ő is meglátta a közeledő pontocskát. – Nicsak – mormogta -, ez aztán gyors lábú legény!

– Mondtam én, hogy úgy legyőzi Ló Szerafint, mint a pinty – örvendezett Bruckner Szigfrid.

– Nono! – mondta Mikkamakka.

A pontocska nőtt, nődögélt.

– Csak a szája nagy ennek a Ló Szerafinnak – jegyezte meg Vacskamati, de bizony a végén nagyon elhalkult a hangja.

– Nono! – mondta Mikkamakka.

Mert akkor már öklömnyivé nőtt a pontocska, aztán dinnye nagyságúvá, aztán meg a vak is láthatta, hogy nem Aromo száguld ott, hanem Ló Szerafin.

Sitty, ott is volt mellettük, szusszant egyet, és odaadta a tiszafagallyat Mikkamakkának.

– És Aromo? – kérdezte Bruckner Szigfrid.

– Találkoztam vele – mondta szerényen Ló Szerafin -, nagyon igyekezett.

Ehhez bizony nem fér kétség, Ló Szerafin első lett. Jó félóra múlva vágtatott be Aromo, még a nyelve is kilógott, totty le a földre, a zöld gallyat maga mellé ejtette.

– Hát te, phű… olyan gyors vagy, phi… – lihegett -, mint a szélvész. Most már elhiszem, hogy nem győzhet le senki.

Ló Szerafin lehajtotta a fejét, meghatódott.

De nem ám Bruckner Szigfrid!

– Még hogy senki! – hadonászott. – Haha! Jó vicc. Mert egy vacak nyulat legyőzött. Most majd Vacskamati móresre tanítja.

– Én? – ijedt meg Vacskamati, akinek amúgy sem volt erős oldala a futás.

– Te hát – mondta magabiztosan Bruckner Szigfrid, és kacsingatott, integetett Vacskamatinak.

– De hiszen láttad, hogy mint a szélvész – próbálkozott Vacskamati, de Bruckner Szigfrid nem is engedte neki végigmondani, valamit sutyorogni kezdett a fülébe. Vacskamati visszasutyorgott.

Sutyorogtak, motyorogtak.

Aztán: hihi, nevetett Vacskamati, meg höhö, nevetett Bruckner Szigfrid. Hihi-höhö.

– Majd én most megtanítlak – mondta Vacskamati Ló Szerafinnak, és fénylett az orra hegye.

– Még hogy te! – dühöngött Aromo. – Végig se tudod futni a távot.

– A legyőzött tartsa a száját! – legyintett Bruckner Szigfrid. Összenevettek Vacskamatival.

No de Mikkamakka jól látta ám, hogy min mulatnak. De nem szólt semmit.

El is indult a két futó. Vacskamati lassan kocogva, Ló Szerafin meg, mint a nyíl. Kisvártatva eltűntek mind a ketten. Csend lett, csak Bruckner Szigfrid heherészett.

– Még hogy a leggyorsabb! Majd most megkapja – mormogta.

Na és akkor, lássatok csodát, föltűnt a láthatáron Vacskamati, lobogtatta a zöld gallyat. Futott, ahogy a lába bírta. Ló Szerafin meg sehol.

– Na mit mondtam, látjátok?! – ugrált Bruckner Szigfrid. – Odanézz! Nézd a győztest!

Ám ekkor a távolban megjelent egy ici-pici pont. Vacskamati már csak száz méterre volt a céltól. A pont dinnye nagyságú lett, Vacskamatinak már csak ötven méter. Már csak húsz. És jött száguldva Ló Szerafin. Vacskamatinak már csak tíz méter, és puff, elsüvített mellette Ló Szerafin a zöld gallyal.

– Hahaha – nevetett Mikkamakka -, első Ló Szerafin, második Vacskamati!

Ló Szerafin most már lihegett egy kicsit.

– Nem is tudtam, hogy te ilyen gyors vagy – lihegte elismerően Vacskamatinak.

Vacskamatit ette a méreg.

– Csak pár lépés hiányzott – mormogta.

Mikkamakka meg nevetett, nevetett.

– Aha – kapott a homlokához Aromo -, én meg még azt hittem, Vacskamati gyorsabb nálam.

– Miért, talán nem gyorsabb? Te egy héttel Ló Szerafin után értél a célba, őt meg alig tudta legyőzni – mordult rá Bruckner Szigfrid.

– És a gallyak?! – dühödött meg Aromo.

Bruckner Szigfrid csuklott egyet.

– Miféle gallyak?

Vacskamati is csuklott egyet.

– Láttad ezt, Mikkamakka – ordította Aromo -, láttad?

– Láttam hát – nevetett Mikkamakka. – Azt nevetem, hogy még így sem sikerült.

Ló Szerafin ebből az egészből nem értett semmit.

– Mi az? Mi történt? – kérdezte.

Aromo odaugrott hozzá.

– Számold csak meg a gallyakat! Hány tiszafagallyat látsz?

– Egy, kettő, három – számolt Ló Szerafin. – És a negyedik?

– Ez az! Éppen ez az! – kiabált Aromo. – Hol a negyedik?

Mikkamakka csak mosolygott.

Földerült Ló Szerafin képe is.

– Ja, most már értem.

Nevetett, ahogy a torkán kifért.

Bruckner Szigfrid meg Vacskamati nagyon sunyított.

Kiderült a csalás.

Mikkamakka már azt is jól látta különben, amikor Vacskamati az Aromo hozta zöld gallyat a blúza alá rejtette. Azt is jól látta, amikor Vacskamati verseny közben, tisztes távolra tőlük egyszer csak lefeküdt a fűbe, kicsit várt, előkotorta a zöld gallyat, és elindult visszafelé. Arra persze nem gondolt, hogy Ló Szerafint így sem tudja legyőzni. Mert elfelejtette, hogy Ló Szerafin csodaló. Azaz lócsoda. Vagy mi a szösz!

– Nincs más hátra – mondta ekkor Mikkamakka -, vagy elismeritek; hogy Ló Szerafin nem nagyképűsködött a mese elején, csak az igazat mondta…

– Vagy? – kérdezte Bruckner Szigfrid.

– Vagy te versenyt futsz vele, és legyőzöd.

– Én? Én fussak versenyt egy közönséges kék csodalóval? Aki ráadásul szemüveges is. Vagyis rokkant. Azt már nem, annyira nem alacsonyítom le magam.

– Akkor pedig neki van igaza – próbálta lezárni a vitát Mikkamakka.

– Már pedig nincs – toppantott Bruckner Szigfrid.

– Akkor fuss vele versenyt – mordult rá Aromo.

– Igaz is – mondta Vacskamati -, mutasd meg neki, Szigfrid! Fuss!

Bruckner Szigfrid a lábához kapott.

– Jaj – mondta -, éppen most fussak vele versenyt, amikor a lábamban a csúz megtámadta a köszvényemet? Azaz hogy fordítva: a köszvény a csúzomat. Jaj! – Sántikált. – Különben majd ha tíz évvel fiatalabb leszek, akkor majd megmutatom neked, te szélvészló.

– Azt még megvárjuk – nevetett Mikkamakka, és elindultak vissza a tisztás felé.

Félúton járhattak, amikor Bruckner Szigfridnek felcsillant a szeme. Még a csúzos köszvényéről is megfeledkezett.

– Az ám! – rikoltotta – Ló Szerafinnak nem egy nyúllal meg Vacskamatival kell versenyt futnia. Nem is egy öreg oroszlánnal. Körülállták.

– Hanem?

– Lóval – emelte fel az ujját Bruckner Szigfrid. – Úgy igazságos lenne.

– De amikor itt nincs más ló csak ő – akadékoskodott Aromo.

Bruckner Szigfrid ezen elgondolkodott.

– Megvan – mondta kis szünet után. – Akkor fusson versenyt önmagával.

– Önmagammal? – ámuldozott Ló Szerafin.

– Igen – ragyogott Bruckner Szigfrid -, akkor elhiszem, hogy te vagy a leggyorsabb. Győzd le önmagad! Ámulva nézték, csak Mikkamakka mosolygott.

– Na menjünk csak, menjünk – terelgette őket hazafelé: – Amit kérsz, azt már rég megtette Ló Szerafin. Legyőzte önmagát.

– Mikor? – tiltakozott Bruckner Szigfrid.

– Amikor nem adott neked egy nyaklevest – nevetett Mikkamakka.

 

Frissítve: 2023.04.21.
Fotó: Canva

A ló, a róka és az oroszlán

A ló, a róka és az oroszlán
Aesopus meséje

Volt egyszer egy ló; hosszú ideig derekasan szolgálta a gazdáját, hanem aztán szép lassan megöregedett, és már nem bírta nagyon a munkát. Akkor a gazda azt mondta neki:

– Kivénhedtél, öreg jószág, semmi hasznodat sem vehetem többé. Mehetsz hát, föl is út; le is út; de ha bebizonyítod, hogy még van erő benned, és ide bírsz hozni egy oroszlánt az udvaromba, szorítok neked egy kis helyet az istállómban.

Világgá ment nagy búsan szegény öreg ló; ment egyenest az erdőbe, hogy itt legalább megvédjék a lombok az esőtől; közben azon tűnődött, milyen hálátlan a világ; s milyen kegyetlenül elbántak vele öregségére. Egyszer csak; ahogy ment, mendegélt, valaki megszólította:

– Hát te mit lógatod a fejedet? – A róka volt. – Keserves; nagy okom van nekem arra, hogy a fejemet lógassam! – sóhajtotta a ló, és elmondta a rókának, mit mondott a gazda.

– Mi sem könnyebb ennél! – mondta a róka. – Majd én segítek neked; csak ügyelj a szavamra, és fogadd meg a tanácsomat. Egyelőre semmi mást nem kell tenned, mint leheverned itt az ösvény mellett, mintha halott lennél.

A ló elnyúlt az ösvény mellett, és holtnak tette magát, a róka meg szaladt az oroszlánhoz, aki ott lakott nem messze egy barlangban.

– Egy döglött ló fekszik az ösvény mellett – mondta az oroszlánnak. – Gyere érte, soha nem jutottál még ilyen olcsón ilyen dús lakomához! Az oroszlánnak nem kellett kétszer mondani; ment a rókával, meglátta a lovat, örömében hörrent egyet, és nyomban neki akart esni.

– Várj csak! – mondta a róka. – Ha itt elkezdesz lakmározni, még meglát a vadász; és beléd ereszt egy golyót. A barlangodban sokkal nyugodtabban elfogyaszthatnád ezt az ajándék ebédet.

– Az igaz – hagyta helyben az oroszlán -, de hogy vigyem a barlangomba?

– Majd én segítek – mondta a róka. – Hozzád kötöm a lovat; és behúzhatod az odúdba. Csak légy türelemmel, és tégy mindent úgy; ahogy mondom. – Azzal a ló farkához kötözte az oroszlán két lábát; majd miután jó erősen megkötötte, úgy, hogy az oroszlán mozdulni sem bírt, rászólt a lóra:

– Rajta, szürke, húzzad! A ló fölugrott, kocogni kezdett a gazda háza felé, húzta maga után a farkához kötött oroszlánt. Az oroszlán bömbölt, ahogy a torkán kifért, de szabadulni nem bírt, olyan jól megkötötte a róka. A gazda előjött házából a rettentő üvöltésre; látta, hogy hozza a ló az oroszlánt; elrémült, aztán elszégyellte magát; az oroszlánt keményem gúzsba kötötte, a lovat meg bevezette az istállóba, tiszta szalmát terített alája; s élete fogytáig jóltartotta.

Frissítve: 2023.04.21.
Fotó: Canva

Gárdonyi Géza: Két katica-bogár

Gárdonyi Géza: Két katica-bogár

A szürke

Régente voltak barlanglakók; a jövő történetírója beszélhet kávéházlakókról is. Kivált így télen látni a nagyablaku kávéházakban embereket, akik ott tétlenkednek napestig; legfeljebb azt a sok szénát-szalmát fogyasztják, amit a hír-sajtó vet napjában kétszer az asztalokra.

Egy januáriusi estén magam is ott ültem az egyik ablaki asztalnál. Magamat a hely melegébe felejtve, bámultam ki az ablakon a havas utcára.

A kávéház előtt bérkocsi-állomás van. A villamos lámpások fehér fényében valami három egyfogatu vesztegelt ottan, várva a jószerencsét.

Az ablak előtt egy szürke ló álldogált, nagyfejű és vén. A hátát vörös pokróc födte, de azért fázott: rossz buckós térde remegett, és a zablája láncán zuzmara ült. A kocsis a bundájába burkoltan aludt a bakon.

A lámpás erős fénye éppen a lóra világított. Olyan különös volt a szomorú, elcsigázott állat, amint ott álldogált lógó fejjel, a rátűző erős villamfénytől hunyorgatva, fáradt álmosan és késő estén, a zordon hidegben, várakozva az utasra, aki neki senkije, de aki ha megjelenik, őneki ostorral metszenek a nyaka közé s rohannia kell a kocsival és a teherrel a havas éjszakában, amerre űzik.

Ó, te szegény rabszolga! te négylábu ingyen napszámossa az emberiségnek! te gyámoltalan buta óriás! hogyan nem tudod te meggondolni, hogy azok a szijjak, amelyek téged a rúdhoz kötnek, egy rántásodra elroppannának s rabszolgatartód lábadnak egyetlen ütésétől elejtené az ostort, amellyel életed hosszán át mögötted hóhérkodott!
Mi jogon nevelt ő rabbá? Mi jogon üt-ver? Nincs-e neked annyi jussod a magad életére, a Földre, a szabadságra, mint az embernek?

A ló, mintha értette volna a gondolataimat, nagyot bólintott. Aztán ismét állt mozdulatlanul. Már tizenegy felé járt az éjjeli idő, mikor az ablak előtt egy fiatal házaspár jelent meg. Mind a ketten prémes bundába öltözöttek: a férfi feketébe, a nő fehérbe. A bunda gallérja fel volt hajtva a fülökig.

Megálltak a bérkocsi előtt. A férfi néhány szót mondott a kocsisnak. A nő a kávéház ablakára pillantott, s megérintette a férfi karját.

A következő percben berontottak mind a ketten a kávéházba.

Hát egy barátom volt, egy amerikai református pap, meg a felesége.

– Jössz velünk! – mondotta a pap. – Legalább egy teát iszunk együtt!
A pap (ugyan most nem pap) csak éppen házasodni jött haza, s itt Budapesten csak éppen megpihen. A leányt az én ajánlatomra vette el. Őszintén örültem, hogy látom őket.

– Csak egy teára, – könyörgött a rózsásképű asszony – Hiszen negyedóra alatt ott vagyunk!

– És maradsz, ameddig akarsz.

Kifordultunk az utcára. A pap kinyitotta a bérkocsi ajtaját.

– Dehát ebbe be se férünk, – mondottam. – Én másik kocsiba ülök.

– Meg akarsz szökni! – kiáltotta vígan a pap, a karomat megragadva.

– De hiszen elférünk itt hárman, – szólt az asszony a kocsi szegletébe húzódva. – A kocsi kétüléses. Maga ide ül mellém, Pali velünk szembe.

Arra gondoltam, hogy ennek a vén szürke lónak sok lesz ennyi ember, hogy van itt erősebb ló is, vagy hiszen a kétfogatu kocsik állomása sincs messze, de nem juthattam szóhoz: Pali betuszkolt a kocsiba.

– Aztán jól hajtson! – kiáltotta ki az asszonyka a kocsisnak.

– Egy korona lesz a borravaló! – kiáltotta Pali is.

Azzal becsapta a kocsi ajtaját.

Az asszony örömtől ragyogva nézett reám. A kocsiba behallatszott, amint az ostor rácsattog az öreg szürkére.

A kocsi megindult robogva.

– Hol laktok? – kérdeztem kedvetlenül.

– Egy öreg rokonomnál, – felelte Pali. – Emlékszel tán az öreg huszár-ezredesre?

– De most nincs itthon, – folytatta az asszony. – A lakása egészen a mienk.

– Oda van a japánoknak lovat venni, – magyarázta Pali. – Ha akarod, meg is hálhatsz nálunk.

– Köszönöm, – feleltem. – Félórát veletek töltök, aztán visszatérek.

A kocsi meglassúdott. Hallottam, hogyan vagdal a kocsis a szürkére. Az ostor hatását érezni lehetett különben a kocsi megrándulásából is.

– Fázik? – kérdezte az asszonyka.

– Köszönöm, – feleltem, – nem fázom.

A Lánchídon lépésben haladt át a szürke. De mikor a hídról legördült a kocsi, a kocsis ismét erősen megcsapkodta.

– Csak nem a várban laktok? – kérdeztem aggódva. (Palihoz kellett a kérdéseket intéznem, mert az asszonyka folyton csevegett.)

– Hát majdcsaknem, – felelte Pali, – nem messze a kaputól.

Csakugyan az Albrecht-úton kanyarodtunk föl. Az út sikamlós volt: a szürke meg-megcsúszott. Olyankor a kocsis ugyancsak ráhúzkodott az ostorral.

Végre megálltunk. A ló gőzfelhőket bocsátott orrából-szájából. A kocsis betűzte az ostort a tartóba.

– Itt a díja, meg a korona – mondotta Pali. – Még egy hatost adj ennek a derék embernek, – szólt az asszony, a ház csengetyűjét megnyomva.

Pali átadta a pénzt és hozzám fordult:

– Várjon itt rád, ugye?

– Nem, ne várjon – feleltem. – Azt hiszem, itt a közelben találok majd kocsit. Ennek a lova már fáradt.

– Fáradt? – hörkent meg a kocsis. – Akár Gödöllőre is elviszem ma még az urat.

Bementünk anélkül, hogy a kérdést elintéztük volna. Az asszony teát rögtönzött. Jó tea volt. Félóra helyett egy órát töltöttem náluk.

Mikor elbúcsúztam tőlük, a szürkét ott találtam a ház előtt.

– Minek várt? – szóltam boszúsan a kocsisnak; – mondtam, hogy nem megyek magával.
De hideg szél csapott az arcomba, az az éles, csikaró téli szél, amely ellen nem védelem a téli bunda se. Ebben a szélben átmenni a Lánchídon, nem nekem való sport. Arra gondoltam, hogy a kocsinak így is, úgy is haza kell térnie s egy emberrel több vagy kevesebb, nem sokat változtat az agg szürke terhén.

A kocsis megcsavarta a fékezőt: lépést ereszkedtünk le a hegyről. A Lánchídon is csöndesen mentünk át. A Ferenc-József-téren aztán a kocsis erősen rávert a szürkére.
Éppen kinyitottam az ajtót, hogy rászólok, mikor a szürke a Dorottya-utca elején az aszfalton elsikamlott: térdre bukott. A szerencsétlen állat jó néhány métert csúszhatott a térdén: úgy maradt.

A kocsis először csak ültében vagdalta az ostorral, aztán felállt, és teljes erejével ütötte-vágta, miközben persze káromkodott is.

Kiszállottam a kocsiból, és átadtam neki az egész út díját.

– Ugyan legyen irgalommal, – mondottam búcsúzásul.

– De Máriája ne legyen! – felelte a kocsis. Azzal leugrott a bakról, és neki az ostornyéllel a szürkének: agyba-főbe dühölte-duhogolta a szegény párát. Az öreg ló meg-megrándult az ütésekre, a fejét el-elkapta. De hogyan néma az állat! hogyan nem kiálthat semmi hóhérlásra!

Végre a kocsis felcihelte-rihelte-rángatta. Aztán visszaugrott a bakra és irtóztatóan megvagdalta az öreg szürkét.

A kocsi gyorsan eldörgött-eltűnt előlem az éjszakában.

Nekem aztán rossz álmaim voltak.

Az öreg ezredest láttam, amint egy huszárcsapat előtt állt és attakot vezényel. A lovak fújva és horkolva robognak. A domb a cél, amelyen én állok. Ahogy oda fölérnek, minden ló a szemét elforgatva liheg: alig bírnak nyugodtan megállani.

Az egyik tiszt lovában megismertem a szürkét. Milyen szép, fiatal paripa most! De miért rohant ilyen buzgón? Mi neki az attak? Mi köze neki, a békés mezők állatának, a katonasággal, attakkal, hadi gyakorlatokkal?

Ahogy a szemem a huszárok csizmájára fordul, látom, hogy a sarkantyúk véresek.
Kedvetlenül szállok le a dombról. Szinte jól esik a szememnek, hogy szántóföldek közé jutok. Az ébredő füvet napsugár csókolja. A földeken mindenfelé ökrök és lovak szántanak. Egy ember vet.

Az út mellett, amelyen haladok, egy szürke ló vonja az ekét. Bámulva látom, hogy ez az én nagyfejű, buckós térdű budapesti szürkém!

Hogy a manóba kerül ide? Mért húzza az ekét, ezt a nehéz durva vasekét? Hiszen ő nem eszik abból a búzából, vagy abból a rozsból, amit ide vetnek! S vonszolja az ekét feszült inakkal, dagadozó erekkel, megállás nélkül, pihenés nélkül.

Látom pedig az erőlködésén, hogy meg van fáradva. Néha meg is lassúdik, mintha lélekzeni akarna, de a paraszt ilyenkor rácsíp az ostorral.

– Nye te, nye!

A szürke oldalán és hátán hosszu vörös vonalak látszanak. S halad az eke: cipeli, vonszolja a szürke, némán, türelmesen, panaszhang nélkül.

Reggel korán keltem. Szeles, rút, hideg reggel volt ez. Hogy az említett kávéház van legközelebb, ismét odamentem reggelizni.

Amint kinézek az ablakomon, látom, hogy a szürke ott áll. Ugyanaz a nagyfejű, buckós térdű szürke. Áll szomorún, mint tegnap.

Vajjon miket gondol?

 

Frissítve: 2023.04.21.
Fotó: Canva

Ainos póni

Ainos póni

 

A fajta eredete és története

Az Ainos egy rendkívül ritka pónifajta, ami egyedül a nyugati görög szigeten, Kefalónián és a Pátra-öbölben található meg. Sajnos a turizmus, orvvadászát és a kevés legelési lehetőség mind fenyegetik ezt a fajtát – számuk minden évben csökken.

A pónik ezen a szigeten a Pindos póni leszármazottai és eredetileg málháslóként használták őket. Mivel erre már régóta nincs szükség a túlélő ménes vadon és sanyarogva él az Ainos-hegységen. Bár voltak próbálkozások a fajta dokumentálására és tenyészprogramok kidolgozására, ehhez igen kevés a helyi támogatás.

A fajta jellemzői

Marmagasságuk 115-130 cm között van, jó hátaspóninak bizonyult. Feje nagy, nyaka rövid, a test arányos a fejjel és a rövid nyakkal, válla meredek, a test erős. A láb és a pata nagyon erős, de az ízületei gyengék lehetnek és hajlamosak a hátulsó lábakon kialakuló csánk rendellenességekre. Pej és fakó színűek.

 

Fordította: Jenna2
Frissítve: 2023.04.13.
Fotó: Canva

 VISSZA A LÓFAJTÁKHOZ

Abtenauer

Abtenauer

 

A fajta eredete és története

Kis igásló, Ausztria Abtenau régiójából származik. Azt mondják rá, hogy a Nóri lótípus legkisebb változata. Úgy tartják, hogy görög katonalovak leszármazottai lehetnek, melyeket a térségben hagytak, miután már nem volt rájuk szükség.

Nincs hivatalos méneskönyv, de a vérvonaluk nagyon tiszta lehet a viszonylagos földrajzi elszigeteltség miatt.

A fajta jellemzői

Erős felépítésű, átlagos magassága 148-154 cm. Legtöbbször fekete színű, néha sárga.

Nyugodt temperamentumú, veszélyeztetett fajta. Tartását tekintve igénytelen, kevés ételt igényel. Robosztus, energikus és munkakedvelő fajta. Hátas- és munkalónak hasznosítják.

 

Fordította: Jenna2
Frissítve: 2023.04.13.
Fotó: Pixabay

 VISSZA A LÓFAJTÁKHOZ

Rottal

Rottal

 

A fajta eredete és története

A Rottaler vagy Rottal a délkelet-németországi bajor régió déli részéből származik, és az egyetlen bajor fajta. Nevüket a Rott folyóról kapták, ami átfolyik a területen.

A fajta története a 10. század fordulójára nyúlik vissza, amikor ismételt hun támadások után a bajorok végre el tudták űzni őket. Sok állatuk hátramaradt azonban és a helyi farmerek egyszerűen a saját fogyatkozó állatállományukhoz adták őket. Ezelőtt a helyi állatok vaskosabbak voltak és tarpán eredetűek, míg a hun lovak türkmén típusúak, kisebbek, tüzesebbek és mozgékonyabbak voltak.

Ennek a két típusnak a keresztezése volt a Rottal fajta alapja, melyet sok sok éven át tenyésztettek. Csak a 18. században hoztak létre egy hivatalos méneskönyvet, és akkoriban a fajta egy csendesebb állattá fejlődött, amit málháslóként és a katonaságban alkalmaztak. A II. világháború után egy nehezebb állatra volt szükség, így Oldenburgi vért is hoztak a tenyésztésbe a méret és az erő növelésére.

Az 1960-as években a mezőgazdaság gépesítése következtében az emberek a melegvérű állatok felé fordultak, melyek alkalmasak sportolásra és bemutatókra. Ma a Rottal a kormány védelme alatt áll, hogy életben tartsák vérvonalát, de egy nagyon ritka fajta.

A fajta jellemzői

Átlagos marmagassága 162 cm. Bármilyen szín megengedett, kivéve a tarka. Csendes és könnyen kezelhető ló, hátasklóként, könnyű mezőgazdasági munkára, kocsihúzásra és a katonaságban használják.

 

Fordította: Szakál Bianka
Frissítve: 2023.04.13.
Fotó: Pixabay

 VISSZA A LÓFAJTÁKHOZ

Román sportló – Cal De Sport Romanesc

Román sportló – Cal De Sport Romanesc

 

A fajta eredete és története

Egyedülálló lófajta, másnéven Trapas Romanesc, Romániában, Muntenia-ban tenyésztették ki. A méneskönyv 1930-ban alakult meg. Veszélyeztetett fajta, a világ csak nyolcvan egyedet számoltak.

A fajta jellemzői

Különleges róka színben is megtalálható, sötét bőrrel. Ezeknek a lovaknak a marmagasságuk 158 cm, sok különböző dologra használják, fogatban, military-ban, díjugratásban és díjlovaglásban egyaránt.

 

Fordította: Jenna2
Frissítve: 2023.04.12.
Fotó: Canva

 VISSZA A LÓFAJTÁKHOZ

Rocky Mountain ló

Rocky Mountain ló

 

A fajta eredete és története

Melegvérű fajta, a XX. századból ered, hazája USA, Rocky Mountains. A fajtát 1986 óta tartják nyilván. Kialakulásában a Spanyol ló játszott nagy szerepet, ezt látni is a ló alkatán. Ugyanakkor észrevehető a hatás a jármódban és a színben is.

A fajta jellemzői

Nagyon szeretik a lovasok, kiváló hátasló. Kényelmes a poroszkálásuk, és gyors ló. A fajta különlegessége még a színe. Nagyon ritka és érdekes csokoládészín a jellemző rá, lenszőke farokkal és sörénnyel.

A fej elegáns, szemei nagyok. A nyak hosszú, lapockák erősek, a törzs kerekded, a mar alacsony, a paták kemények és erősek.

Marmagassága 150-155 cm körül van, hátaslónak hasznosítják. Jó vérmérsekletű.

 

Készítette: Jenna2
Frissítve: 2023.04.13.
Fotó: Canva

 VISSZA A LÓFAJTÁKHOZ

Renano

Renano

 

A fajta eredete és története

1800-ban tenyésztették ki Svédországban. Ardenni fajtát kereszteztek Belga fajtával, így alakult ki a robosztus, erős Renano.

A fajta jellemzői

Hidegvérű fajta, marmagassága 160-170 cm, súlya 850-1000 kg.

 

Fordította: Jenna2
Frissítve: 2023.04.13.
Fotó: Canva

 VISSZA A LÓFAJTÁKHOZ

Hiba bejelentés