Michael Ende: A végtelen történet (részlet)

Artax

A fiú egy kicsit előrebillentette a fejét, aztán gyorsan kiment.
Kint a sátor előtt Artax nevű lova várta. Foltos szőrű és kis termetű volt, mint a vadlovak, izmos és kurta lábú, mégis a leggyorsabb és legkitartóbb versenyló közel s távol. Még rajta volt a nyereg és a szerszám, úgy, ahogy Atráskóval a vadászatról visszatért.

– Artax – suttogta Atráskó, és megveregette a nyakát -, útnak kell indulnunk. Messze, nagyon messze kell mennünk. Senki sem tudja, hogy egyáltalán visszajövünk-e, és ha igen, mikor.

A lovacska bólintott és halkan felhorkantott.

– Igen, uram – válaszolta -, és mi lesz a vadászatoddal?
– Sokkal nagyobb vadászatra megyünk – felelte Atráskó, és nyeregbe lendült.
– Állj meg, uram – fújtatta a lovacska -, elfeledkeztél a fegyvereidről. Nyíl és íj nélkül akarsz nekivágni?
– Igen, Artax – felelte Atráskó -, a Fényt viselem, és fegyvertelennek kell lennem.
– Hó! – kiáltotta a lovacska -, és hova megyünk? – Ahova akarsz, Artax – válaszolta Atráskó -, ettől a pillanattól kezdve a Nagy Keresés útját járjuk.

Ezzel nekiiramodtak, és az éjszaka sötétje elnyelte őket.

Egy reggelen, melynek borús szürkületében mintha megállt volna az idő, egy dombtetőről végre megpillantotta a Szomorúság Ingoványát. Ködfoszlányok lebegtek felette, itt-ott kisebb erdők nőttek ki belőle, a fák törzse lefelé négy-öt vagy több görbe tuskóra oszlott, úgyhogy olyanok voltak, mintha soklábú nagy rákok állnának a fekete vízben. A barna lombozatból mindenütt léggyökerek lógtak, melyek mozdulatlan polipkaroknak tűntek. Szinte lehetetlen volt megkülönböztetni, hol járható a talaj a zsombékok közt, és hol áll puszta vízinövénytakaróból.

Artax rémültében halkat horkantott.

– Nekivágunk, uram?
– Igen – felelte Atráskó -, meg kell találnunk a Szaru-hegyet az ingovány közepében.

Indulásra ösztökélte Artaxot, s a lovacska engedelmeskedett. Patájával lépésről lépésre tapogatta ki a talaj szilárdságát, de így csak nagyon lassan jutottak előre. Atráskó végül is leszállt, és kantárszáránál fogva vezette Artaxot. A ló néhányszor belesüllyedt a mocsárba, de mindannyiszor ki tudott kecmeregni belőle. De minél mélyebbre hatoltak a Szomorúság Ingoványába, mozgása annál nehézkesebbé vált. Lógó fejjel vonszolta magát előre.

– Artax – szólalt meg Atráskó -, mi van veled?
– Nem tudom, uram – mondta az állat -, azt hiszem, vissza kellene fordulnunk. Céltalan az egész. Olyasmi után futunk, amiről csak álmodtál. De nem fogjuk megtalálni. Hiszen talán már úgyis késő. Talán már meg is halt a Kislány Királynő, és semminek sincs értelme, amit teszünk. Forduljunk vissza, uram.
– Még soha nem beszéltél így, Artax – bámult rá Atráskó -, mi bajod? Beteg vagy?
– Talán – válaszolta Artax -, hisz minden lépéssel nő a szomorúság a szívemben. Elvesztettem a reményemet, uram. És nagyon-nagyon elesettnek érzem magam.  Úgy érzem, nem bírok tovább menni.
– De tovább kell mennünk! – kiáltotta Atráskó -, gyerünk, Artax!
Megragadta a kantárszárat, de Artax nem mozdult. Már hasig süllyedt az ingoványba. És nem tett már kísérletet sem, hogy kikeveredjék belőle.
– Artax! – kiáltotta Atráskó -, nem szabad most elhagynod magad! Gyere! Gyere ki, mert elmerülsz!
– Hagyj, uram – rebegte a lovacska -, nem győzöm erővel. Menj egyedül tovább! Ne törődj velem! Nem bírom már elviselni ezt a szomorúságot. Meg akarok halni.
Atráskó kétségbeesetten rángatta a kantárszárat, de a lovacska egyre mélyebbre merült. Nem volt mit tenni.
Mikor már csak az állat feje emelkedett ki a fekete vízből, Atráskó átkarolta.
– Erősen foglak, Artax – suttogta -, nem engedlek elmerülni. A lovacska még egyszer halkan felnyihogott.
– Már nem segíthetsz rajtam, uram. Nekem végem. Egyikünk sem tudta, hogy mi vár ránk. Most már tudjuk, miért kapta ez a hely a Szomorúság Ingoványa nevet. A szomorúság nehezített így el, hogy el kell merülnöm. Nincs menekvés.
– De én is itt vagyok – ellenkezett Atráskó -, és én nem érzek semmit.
– Te a Fényt viseled, uram – felelte Artax -, az védelmez téged.
– Akkor rád akasztom a Jelvényt – tört ki Atráskó -, talán téged is megoltalmaz.
Nyúlt a nyakához, hogy a láncot levegye.
– Ne – lihegte a lovacska -, nem szabad, uram. A Talizmánt te kaptad, és nincs rá engedélyed, hogy saját belátásod szerint továbbadd. Nélkülem kell folytatnod a Keresést.
Atráskó a ló képéhez szorította arcát.
– Artax…. – suttogta fojtottan – kedves Artax!
– Teljesítenéd még az utolsó kívánságomat, gazdám? – kérdezte az állat.
Atráskó némán bólintott.
– Akkor, kérlek, menj most. Nem akarom, hogy végső perceimnek tanúja légy. Megteszed a kedvemért?
Atráskó lassan felállt. A lovacska feje félig már a fekete vízbe merült.
– Ég veled, Atráskó, kedves gazdám – sóhajtotta -, és köszönöm!
Atráskó összeszorította az ajkát. Nem tudott szólni. Még egyszer odahajolt Artaxhoz, aztán megfordult és továbbment.

Frissítve: 2023.04.21.
Fotó: Canva