Kisbéri ménes

Végh Alpár Sándor: Hendikep
A kezdet és a vég: volt egy ménes Kisbéren

Jubilál a magyar lovasvilág, százötven éves a kisbéri ménes. Batthyány Kázmér elkobzott birtokán alapították 1853-ban, és Kádár János országlása idején dúlták széjjel végleg, 1961-ben. Innen indult a Kincsem, a Kisbér, az Imperiál – õk érték el mindmáig a legnagyobb sikereket. Mióta megszűnt a ménes, lovaink az európai pályákon sereghajtók csupán.

“Mert végül semmi sem marad, csak az angyalok s a lovak.” (Nemes Nagy Ágnes)

Július végén, amikor tapsok várhatók, ünnepi beszédek, és néhányan könnyezni fognak, szeretném, ha nem felejtenék, ami hatvanegyben történt. Mert vannak még tanúk. És élnek azok is, akik döntöttek arról, hogy Kisbért le kell radírozni a világ lovastérképérõl. Nem érzelegtek, mint most fognak az ünneplõk. Kíméletlenül szétdúltak mindent, pedig az már csak a maradéka volt annak, amit egész Európa csodált.

Láttam nemrég a televízióban Izinger Pált. Ki kérdezte meg tőle az elmúlt tíz-húsz évben, miért tette? Mert õ tette. És utóbb, szűk körben, elismerte, hogy rosszul tette.

De ne vágjunk a dolgok elé! Menjünk sorjában, s először mondjuk fel a leckét, mint iskolában a jó tanuló, mert anélkül semmi nem érthető. Kérem, dőljenek hátra, és ígérjék meg, hogy nem ugrálnak fel olvasás közben, nem szorítják ökölbe a kezüket, és a fogukat sem csikorgatják, akkor sem, ha volna miért. Amennyiben mindenki jól ül, s van előtte kortyolnivaló, elkezdjük a leckét.

Szokás szerint történelmi lecke lesz.

A Komárom megyei Kisbér Batthyány Kázmér birtoka volt, a csinos arcú grófé, aki évekig járta Nyugat-Európát, s csak hazatérte után tanult meg magyarul, és rögtön feltűnést keltett azzal, hogy birtokán óvodát, iskolát létesített. Ezt azért mondom el, mert én sem hallottam róla, s ennek oka van. Él ma egy nemzedék, amelynek többet kellett tudnia a kommünár Frankel Leó vitézségérõl, mint a kisbéri grófról, s mivel ez a mesterség, a tudatlanságban tartás bizonyos körökben apáról fiúra száll, nem árt odafigyelni, mi van agyonvilágítva, és mi marad takarásban.

De térjünk vissza Batthyányra, mert van még róla mit mondani. Azt például, hogy hatalmas könyvtárát a tudományos akadémiának adta, hogy negyvennyolc õszén a népfelkelõk élén kitakarította a Dráva mellõl a felheccelt horvátokat, hogy külügyminiszter csak negyvenkilenc tavaszán lett, mert Kossuth felkérését egy évvel korábban elutasította. Ebbõl nyilván kitetszik, tevékeny férfi volt, más kérdés, hogy Bécsben nemigen kedvelték az ügybuzgóknak ezt a fajtáját. Semmi nem volt logikusabb, mint az, hogy Világos után Batthyány Kázmért halálra ítéljék. Sejthette, mert akkor már Törökországban volt.

Minek ezt tudni, mikor a ménesről ígértünk mindenféle történetet? Azért, barátaim, mert a grófé “típusélet”. Nem õ az egyetlen, aki ilyen markáns szellemiséggel és ilyen erkölcsökkel volt kénytelen elhagyni a hazát. Ahogy majd a kommün után is elhagyják sokan. Meg a numerus clausus után. Meg negyvenöt után. Meg ötvenhat után, és végig, szinte szünet nélkül mentek és mentek.

Olyan ez, mint amikor rálőnek egy sólyomra: leesik, de kiheveri, és megint szárnyra kap, ám akkor újabb lövés éri, aztán megint egy. Ez a mi életünk ritmusa több mint százötven éve, s ilyenformán alakult a magyar ló sorsa is, csoda, hogy ki nem halt eddig. S ezt egy olyan országról kell kimondani, ahová tanulni jártak száz évvel korábban, mert Európában mi voltunk az elsők; s hol vagyunk most, úristen, nem vagyunk sehol.

Haynaut dühítette, amiért kicsúszott kezéből a gróf, s hogy kárpótolja magát meg az udvart, elkobozta Batthyány javait, ami komoly tétel volt. A földeken, az állatokon, az említett óvodán és iskolán kívül volt Kisbéren keményítõgyár, gõzmalom, posztóüzem, serfõzde, fajanszgyár, téglaégetõ, fûrészüzem, három lisztmalom – ezeket vette magához Bécs, s telepítette rá 1853-ban a kincstár katonai ménesét.

A tizennyolcadik században lovakra épült minden hadsereg. Azon vitézkedett a huszár, az húzta az ágyút, és cseppet sem mellékesen: az szántotta a földet, amely megtermette a zabot. Lótenyésztésre Ausztriában alig volt ideális terület. Ezért döntött úgy II. József, hogy ezt a leckét máshol oldja meg: Magyarországon, ahol mindig értettek a lóhoz, és minden adott, hogy onnan erõs, kitartó és jó küllemû lovakat kapjon a hadsereg. Mivel nem volt toporgó alkat, 1784-ben megalapította az elsõ katonai ménest Mezõhegyesen, s a rá következõ évben arról is rendelkezett, hogy tisztekbõl álló “testület alapíttassék”, mert a minõségi lótenyésztés garanciája csak másodsorban a ló. Elsõ a szakértelem. Ez a testület volt a méneskar, amely döntõ szerepet játszott abban, hogy a magyar lótenyésztés Európa élvonalába került, amit azzal ismertek el negyvenötben a Moszkvából hazatért kommunisták, hogy a barna parolisokat fasiszta gyülekezetnek nyilvánították, és kíméletlenül feloszlatták. A méneskariak földönfutók lettek, az idõseket még nyugdíjuktól is megfosztották; erre kitérek majd, mikor odaérünk.

És most arról, hogyan kezdődött Kisbéren a lovasvilág. A ménes alapításakor, 1853-ban béke volt, s bár ez a béke elég gyönge lábakon állt, nem kellett kapkodni. A hozzáértésen kívül talán épp e nyugalomnak köszönhetõ, hogy legjobb lovainknak, így vagy úgy, köze volt Kisbérhez, s ha ezt az állítást megfordítjuk, az jön ki belõle, hogy a ménes megszűnte óta nem volt igazán jó versenylovunk.

A méneskar emberei értették a dolgukat. Felismerték, hogy a jó eredmények feltétele, ha telivéreket vásárolnak Angliában. Így került Kisbérre 1865-ben egy Buccaneer nevű mén, amelyért 2600 fontot fizettek. Aláírták a papírokat, vevõ és eladó kezet fogott, azt hitték, mindenki megy a maga útján, s többé aligha látják egymást. Nem így történt. Az angolok, akik más lovára is figyelnek, fõleg, ha az korábban az övék volt, egy idő után észrevették, hogy a mén utódai sorra nyerik a versenyeket. Nemcsak a kontinensen: náluk is, szinte az orruk elõtt. Bosszantó az ilyesmi, gyorsan menesztettek hát egy gentlemant Kisbérre, zsebét megtömték 20 ezer fonttal, amihez mellékelték az ajánlatot: hajlandók mind odaadni azt a sok pénzt, ha visszakapják Buccaneert. No, sir, mondta Mengen Ferdinánd ezredes, a méneskari felügyelő, majd megvendégelte az angol férfiút, s jó időt kívánt neki a visszaúthoz. Az angolokat azonban nem olyan fából faragták, hogy könnyen feladjanak valamit, fõleg, ha lóról van szó. Hamarosan újabb embert indítottak útnak a távoli Magyarországra. Az ő ajánlata másként szólt: 6000 fontért három évre visszabérlik a mént, utána viszont végleg a kisbérieké. Erre is nemet mondott az ezredes, ezt az urat is megvendégelte. Pár év múlva számokat írt egymás alá, majd összeadta õket. A végeredmény az volt, hogy a Buccaneer-ivadékok 1878-ig csupán angol pályákon 678 060 fontot nyertek, de jól szerepeltek Németországban is, ahol 341 140 forintnak megfelelõ pénzt galoppoztak össze.

Buccaneer legnevesebb fia Kisbér volt, amelyet máig jegyez minden lovaskönyv. Okkal, hisz 1876-ban megnyerte az angol derbit Epsomban, majd három hét múlva a francia Grand Prix-t Párizsban, másik fia pedig, Fenék, a bécsi és a hamburgi derbi gyõztese lett. Minden jobb lap megírta, hogy a berlini Union Rennent ötven hoszszal nyerte, ehhez hasonlóra addig nem volt példa. Fenéktõl mindenki nagy sikereket várt, sajnos ezek elmaradtak: baleset érte, s többé nem futhatott.

Ezek az eredmények tették ismertté a ménes nevét, ám igazi rangra Kisbér egy somogyi huszártiszt tehetsége révén emelkedett: Kozma Ferencrõl van szó, a magyar lótenyésztés legnagyobb alakjáról.

Bécsben szolgált negyvennyolcig, a testőrök huszárezredének tisztje volt, ott hallotta meg a jelszót: “nyergelj, fordulj”, s attól fogva a magyar szabadságért harcolt. Előbb a dicsõséges tavaszi hadjárat, aztán a bujdosás, majd a kegyelem és a csöndes évek, amikor visszavonultan gazdálkodott felesége birtokán. Számunkra ebből csupán egy dátum fontos: 1868, ekkor bízták meg a közös hadseregtõl átvett ménesek újjászervezésével. Olyan tempóban fogott munkához, hogy Fadrusz akár kezdhette gyúrni az agyagot, amelybõl megmintázza majd szobrát.

Lehetetlen felsorolni, mi mindent ért el huszonöt év alatt. Élete eleven cáfolata a bolsevik tételnek, amely tagadja a kimagasló személyiségek hatását a korra és a kortársakra. A mi esetünk annyiban más, hogy a kortársak: lovak. Kozma új irányba terelte a magyar lótenyésztést, s az 1878-as párizsi világkiállítástól az elsõ világháborúig az számított korszerűnek és mértékadónak, ami nálunk történt. Mindaz, amit lótenyésztésünkrõl mondtam, érvényes az akkori magyar fürdõkultúrára, a magyar borászatra, a magyar malomiparra, de a magyar munkásbiztosításnak sem igen volt párja Európában. Kun Béláék térnyerése mellett ez volt a fő ok, amiért szétvagdosták az országot 1920-ban. Erősödő nemzet voltunk, amit Párizsból nagyon rossz szemmel néztek.

Kisbér vezetői hamarosan másik telivért is vettek Angliában, nem olcsón: 5500 fontért, de megszolgálta az árát, hiszen ő, Cambuscan lett az apja Kincsemnek, amely sikereivel végleg kivívta a világ csodálatát. Ötvennégy start, ötvennégy gyõzelem, s itt egy pillanatra meg kell állnunk, mert ezzel a kancával különös hadviselés kezdődött: a kisbéri ménesnek vitatni kezdték a múltját, ami más szavakkal azt jelenti, hogy eredményeit elhazudták.

Az még érthető, hogy Kincsem születési helyéről száz éve vita folyik, ez sokban emlékeztet a háborúságra, amely Petőfi körül zajlott Kiskőrös, Szabadszállás és Kiskunfélegyháza között. Zsenikről van szó, semmi kivetnivaló nincs hát abban, hogy Kincsemet Tápiószentmárton is magáénak vallja. Más kérdés, hogy ugyanez történt hetven évvel késõbb, amikor Imperiál nyerte sorra a versenyeket, s Burgerték egyszer csak közölték, a mén Bábolnáról való. Vitatkozni nem lehetett, akkoriban azé volt az igazság, aki tagja a Központi Bizottságnak. És Burgert Róbert tagja volt. Pedig jobb lett volna, ha lóügyekben hallgat, akkor Kisbér dolga talán másként alakul.

1878-ban a párizsi világkiállításon a magyar lovak akkora sikert arattak, hogy díjazásukra a francia kormány külön aranyérmet veretett, kétszer akkorát, mint a többieké, Kozma Ferenc pedig megkapta a becsületrend tiszti keresztjét.

Mi lehet a mögött, ami ekkora elismerést arat, tette föl magának a kérdést egy porosz-svéd származású gróf, bizonyos Carl Wrangel, s nem nyugodott addig, míg a titok nyomába nem eredt. Három év alatt keresztül-kasul beutazta Magyarországot. Meglátogatott csaknem minden ménest, és 1895-ben kiadta négykötetes munkáját Ungarns Pferdezucht címmel.

Kérdem én, volt-e hasonlóra példa a szocializmus negyven éve alatt? Nem volt, mert a szempontokat a politika diktálta, s akik a régi dicsőséget emlegették, azokra csúnyán rádörögtek a hatalom szakmai szolgálattevõi, mint Várady Jenõ, aki nehezményezte, hogy “sokan kergetik a századforduló körüli idők lótenyésztési ábrándjait”.

Már hogyne kergették volna, mikor Magyarország abban az időben évi nyolcvanezer lovat adott el, Németország meg alig tízezret – hazánk lótenyésztése korszerűbb volt, mint a németeké. Hogy miért züllött le mindez negyvenöt után, arra maga Várady Jenõ adja meg a választ Magyar lótenyésztés címû munkájában. Ezt írja a könyvecske elõszavában: “Szocialista termelési rendünk szabályait törvénynek tekintettük.”

Furcsa olvasni mindezt egy méneskari tiszttől, merthogy Várady az volt, de aztán fordított nézetein, s kiszolgálója lett Izingernek a méntelepek megszüntetésekor, s hiába mondják a fogathajtók aranykovácsának, a magyar lótenyésztésnek rengeteget ártott. 1961-ben Kisbér nyakára az ő közreműködésével tették a kést.

Az első világháború előtt Magyarországon 2 136 000 lovat számoltak, ennek több mint a fele odaveszett. Nem okvetlenül a harcokban. A bevonuló román csapatok tizenkilencben úgy rontottak rá a ménesekre, mint a cápák. Kisbéren próbálták rejteni előlük: a kancákat szétosztották a tenyésztők között, de kiderült, ez naiv elképzelés. A románok felkészülten láttak a rabláshoz: ismerték a ménes besütő bélyegeit, s felkutattak minden pedigrés lovat. Elhajtottak száz törzskancát, velük az összes csikót és öt törzsmént, Kisbér ennek ellenére talpra állt. Alig telt el néhány év, s a szakemberek megállapíthatták, újra csak ez a legszebb ménes az országban.

Nem ok nélkül mondták.

A Batthyány-kastély óriási parkjában, az ősfák alatt legeltek a törzsmének, külön kifutókban, hófehér korlátokkal elkerítve. Istállójuk is gyönyörű: a falakon körben faburkolás, az ajtók fölött két és fél méteres magasságig sárgaréz, a boxok fala rácsozott, s mindig ragyogott, ami nem csoda: naponta tisztították. A kerek fedeztetési csarnok talaját friss fűrészpor borította, a huszárok gereblyével motívumokat rajzoltak bele. Az istállók elõtt virág, báró Wenckheim szobra körül szintén.

Nem a Kozma-korszakról írok. Ez a román pusztítás utáni állapot, a két háború közti éveké. Azért festem le, hogy lássék, milyen volt a lovasvilág Magyarországon, amikor még nem “a szocialista termelési rend szabályait” kellett törvénynek tekinteni. S hadd tegyem hozzá, amit Bódai Józseftől, a ménes egykori állatorvosától hallottam. Egy alkalommal az Alföldön járt, s feltűnt neki, hogy a téesz marhatelepén milyen nagy a tisztaság. S kinn az istállók elõtt is virágok: muskátli, rózsa. Nincs maguk között véletlenül lovasember? – kérdezte az állatgondozókat. Egy kilépett: de igen, kérem, én az voltam a méneskarnál.

Ez az időszak hozta a magyar lovassport számára a legnagyobb sikert: az 1936-os berlini olimpián Platthy József díjugratásban bronzérmet nyert. Azt mondják, lehetett volna első akár, de belefeledkezett egy könyvbe. Bármily hihetetlen, lovasunk annyira nem szerette a tétlenséget, hogy minden versenyére vitt magával olvasnivalót.

Akkor is így történt. Várt sorára, amikor rajtszáma szerint szólítják, csak eggyel nem számolt, hogy ketten is buknak a pályán, s hamarabb kell indulnia. Egy rendező kiáltott oda, s ekkor olyat tett, amit korábban soha: pálcájával rácsapott a lovára. Sellő nem kapta el rögtön a ritmust, leütötte az első akadályt. Több hibát már nem követett el, így lett Platthy “Zsiga” harmadik.

Ez a bronzérem minden tekintetben Kisbéré. Egyrészt azért, mert a félvér onnan való volt, másfelől a ménes adott menedéket lovasának az ötvenes években, amikor földönfutóvá tették. Rádoki, az igazgató szólt neki: nálunk elleszel, Zsiga, majd tanítod a gyerekeket. És a kor legjobb lovasa illegálisan futószárazott az aprónépekkel, mutatta nekik a helyes tartást a nyeregben, s közben talán arra gondolt: milyen szerencséje van, őt nem vitték el az ávósok, mint Monspart Gábort, a tüzér őrnagyot, akit aztán tizennégy évre ítéltek, mondván, a háborúban felgyújtott egy orosz falut. Letöltött már négy évet, amikor akadt egy tanú, aki igazolta, hogy az őrnagy úr nem gyújtott, hanem oltott.

Bújtatták a kisbériek báró Podmaniczky Jancsit is, aki lovászgyerekként dolgozott, de ilyen minőségben sem maradhatott, mert a ménes vezetőit zaklatták miatta; muszáj volt elbocsátani. Ötvenhatban meg sem állt Dániáig. És Kisbér adott menedéket Újházy Zsigmondnak is, az alezredesnek, aki viszont nem várta meg, hogy idáig fajuljanak a dolgok, elment magától.

Talán észrevették, időnként előrenyargalok, aztán újra visszatérek a kronológiához – nem véletlenül teszem. A múlt néhány eseménye szinte előrevetíti, ami tíz vagy húsz évvel később történik majd, mintha József Attila sorait akarná igazolni: “Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát, / s így mindegyik determinált.”

Igen, talán az lett Kisbér végzete, hogy a történelem széthasogatta. Hiába volt a sok siker a pályákon, ha az angol tenyészmének után a sors elévezényelt egy amerikai “tenyészmént” is, mert James Owens őrnagyot aligha lehet másnak nevezni. A háború utolsó évében római centuriók módjára élt: evett, ivott, nőket fektetett, legfőbb szenvedélye mégis a magyar ló volt, amelynek történetébe beírta a nevét. Bár nem tudom, a tolvajoknak van-e helye ott.

Alighogy a Vörös Hadsereg átlépte a magyar határt, jöttek a szörnyű hírek: katonái megerőszakolják a nőket, leszedik a férfiak karjáról az órát, eltüzelik a templomok oltárát, viszik a füstről a kolbászt. Minden érdekli őket, ami mozgatható, mindenekfelett a ló, amelyhez szerencsétlenségünkre betyár jó szemük volt.

Nem ok nélkül állítottak fel kormánybiztosságot, mikor híre jött, hogy az oroszok elhajtották a hortobágyi ménest az utolsó sánta kancáig, és az sem véletlen, hogy Pettkó-Szandtner Tibor tábornok azonnal tervet készített a magyar fajták kimenekítésére. Sietnie kellett. Már terelték kelet felé a csíkszeredai méntelep lovait, hamarosan követni fogja őket a hódmezõvásárhelyi és a gyöngyösi állomány, és nem kerülik el sorsukat a komáromi lovak sem. E ménesekből a megbonthatatlan barátság éveiben sem látott többé senki egy csikót, lóról pedig szovjet vezetővel beszélgetni olyan volt, mint akasztott ember házában kötelet emlegetni. Hallgatott is róla pártunk és kormányunk minden jelese, bár nagyon örülnék, ha valaki értesítene az ellenkezõjérõl.

Pettkó-Szandtner terve és szervezése nyomán 1944. december 5-én két vasúti szerelvény állt be a kisbéri állomásra. Vagonokba tereltek 700 félvért, köztük a csikókat, s a szállítmány Párvy-Adolf Iván ménesparancsnok felügyelete alatt elindult a bajorországi Bergstetten felé. Azért oda, mert a bajor király udvari ménesének helye az elsõ világháború óta üresen állt. Húsz napig tartott az út, közben a portyázó szövetséges repülők kilőtték a mozdonyt, de a lovaknak nem esett bajuk.

Negyvenöt májusáig az élet Bergstettenben csaknem úgy zajlott, mint odahaza. A környéken híre ment a szép magyar lovaknak, így esett, hogy meglátogatta őket a harmadik amerikai hadsereg parancsnoka, Patton tábornok. Elragadtatva gratulált a látottakhoz, s nem udvariasságból tette. A lovasságtól pártolt át a páncélosokhoz, értett hozzá.

Ezt követően jelent meg a színen a magyar ménesek új parancsnoka, Owens őrnagy, egy idõszakos tiszt, aki valójában “sergeant”, vagyis őrmester volt, és a háború után újra az lett. Mint általában a meszticek, nagyon értett a lóhoz, részt vett harminchatban a lovasolimpián. Ez az ember lett a végzetünk. Mivel a nők és az ivászatok sokba kerültek, kitalálta, legkönnyebben úgy csinálhat pénzt, ha eladja a magyar lovakat. Az amerikai csaknem akkora pusztítást végzett a magyar lóállományban, mint Malinovszkij Vörös Hadserege.

Mindenkit becsapott. Egy napon szólt Pettkó-Szandtnernek, válassza ki a legjobb törzskancákat, és a tenyésztésre hozzájuk rendelhető törzsméneket, mert szeretné mielőbb hazaindítani őket Magyarországra. A mieink boldogok voltak, lázasan válogattak, ám amikor elkészültek, Owens közölte velük: remek munkát végeztek, ezért úgy döntött, ezt az állományt viszi magával Amerikába. Így maradt a 700 kisbéribõl csupán 101, s bár azok hazaértek negyvenhét végén, addigra már kimondták, hogy a ménes megszűnik. Így állt elő az a groteszk helyzet, hogy kisbéri félvér ménest Amerikában lehetett találni, Magyarországon nem.

Szétzavarták a méneskari embereket is. Sándor József nyugdíjas ezredest, a kitűnő ménesparancsnokot kipakolták szolgálati lakásából, s attól fogva feleségével a szó valódi értelmében kegyelemkenyéren élt. Kegyelmet a helyi pártbizottság gyakorolt: engedélyezte, hogy az asszony az egyes számú kocsmában, amelyet Kisbéren mindenki köpködőnek mondott, s ahová csak az aljanép járt, takaríthassa a pultot meg a mocskot a részegek után. Így jutottak egy kis pénzhez, mert a nyugdíjukat elvették. Az asszony Kiss Ernőnek, az aradi vértanúnak volt az unokája, de akkoriban az ilyesmi nem számított.

A ménes nagy meglepetésre ötvennégyben újra alakult. Hogy miért? Két oka lehetett. Az egyik, hogy külföldiek keresték ezt a mutatós, jó természetű lovat, s folyton érdeklõdtek, miért nem vásárolhatják. A másik ok a százéves jubileum. Meghirdették ötvenháromban az ünnepséget; őrületes tömeg jött össze, s mindenki azt kérdezte, mire ez az egész, mikor a ménes sehol. Néhány rossz csikó szaladgált a megmaradt istállókban, ennyi maradt, semmi más. Kínos volt a helyi pártembereknek, s valami nyilván történt a háttérben, mert két hét múlva megérkezett a Lótenyésztési Igazgatóság vezetõje. Végigjárt mindent, s azt mondta, Kisbér-Apátipusztán “rekonstruálni fogják” a ménest. Vezetõje Rádoki József lesz.

Mozdult valami a szomszédvárban is. Bábolnára kinevezték az új igazgatót, egy bukott pécsi téeszelnököt, akit Burgert Róbertnek hívtak. Mikor már úgy érezte, hogy biztosan ül a székében, módszeres hadjáratba kezdett Kisbér ellen. Sokak szerint az ő keze is benne volt abban, hogy a ménest megszüntették. De a tényleges megszüntető Izinger Pál, az Állami Gazdaságok Főigazgatóságának a vezetõje volt, ő lett az inkvizítora a hatvanas évek lóirtásának is. Elsõ rangú növénytermesztőnek számított, a lovakhoz viszont semmit nem értett.

Negyven év óta találgatják a lovasok, miért kellett szétverni azt a szervezetet, amely százhatvan éven át jól működött. Mára lassan összeáll a kép. Azt mondják, Izinger ötlötte ki, hogy cége erőre kapjon. Bevitt egy tervet a pártközpontba, s azt mondta, az állami gazdaságok nem tudnak fejlődni, mert nincsenek épületek. A lótenyésztés úgyis veszteséges, ménesistálló rengeteg, mi volna, ha nekik adnák.

Hatvanegyben történt ez, a “szocialista átszervezés” után, amikor tökéletes csődben volt a mezőgazdaság. Tejet kellett behoznunk Szlovákiából, disznóhúst Csehországból; ilyesmire soha addig nem volt példa. A Komárom megyei pártbizottság ülésén azt javasolta egy osztályvezetõ, bizonyos Havasi Ferenc, hogy sorsára kéne hagyni a mezõgazdaságot.

A pártközpontban kaptak az ötleten, a gazdasági bizottság Izingernek szabad kezet adott. Tevékeny ember volt, rögtön munkához látott. Ennek a munkának az eredménye lett, hogy a nóniuszt Mezőhegyesrõl százötven év után a Hortobágyra telepítették, hogy a shagya arabot Bábolnán csaknem kiirtották, hogy a mintaszerűen vezetett kisbéri ménest megszüntették.

Félelmet keltő volt, ahogy Izinger megjelent csapatával Kisbéren. Mi ez itt? – kérdezte. – Kórház. – Jó, akkor erre húszmilliót fogunk költeni, s ez lesz a helyi gazdaság központja. (Nem lett az, kórház maradt.) Ez az épület? – Fedett lovarda. – Helyes, két szintet fognak kialakítani, és százezer naposcsibét telepítünk bele. (Egyetlen csibét sem látott az épület, utóbb lakatosüzem lett.)

Ezt az embert a kilencvenes évek elején a kisbériek meghívták egy bemutatóra. Maguk sem hitték, hogy elmegy, de megjelent. Nem kímélték, azonnal rákérdeztek: miért kellett tönkretenni a ménest? Az idõs ember egy darabig magyarázkodott, aztán beismerte, hogy rossz döntést hozott. Ebben szerepe lehetett annak, mondta, hogy sosem volt pályán, s a lóversenyről azt gondolta, csupán úri passzió.

Burgert is így lehetett vele, nyilván ezért szedette le Bábolnán Kappel József ménesvezetőről és Elek Sándor agrármérnökről a sárga vikszosbőr csizmát. Azt mondta nekik: “Bennem ez rossz emlékeket idéz fel!” Hogy ilyen emlékekkel a lelkében miért lopatta el egy éjszaka Kisbérrõl báró Wenckheim Béla lovas szobrát, nehéz volna megmondani. Ennél nehezebb csak az lehetett, mikor pártutasításra vissza kellett vitetnie.

Talán itt kéne abbahagyni, a szoborlopásnál, mert ezt már úgysem lehet fokozni. Fadrusz munkája a régi helyén áll, s a bronzbáró épp az orosz temetőre lát. Negyvenkilenc betongúla alatt negyvenkilenc elesett katona. Lehet, hogy lovat loptak, sírjukról a vörös csillagokat mégsem kellett volna letörni. Sem a névtáblákat lefeszegetni. Én az efféle barbárságot szégyellem. A feleségek miatt. Meg a fiak miatt. Akik közül bármikor megjelenhet egy, kezében virággal. Hogyan tekint attól fogva a mi katonáink sírjára, akik Oroszországban estek el?

Be kéne ezt fejezni. Mármint a rombolást. Kisbér már odavan. Ahogy a Regnum Marianum-templom. Vagy a Nemzeti Szalon. Útban voltak, mint Hamvas Béla, akit egész Tiszapalkonyáig űztek, hajtottak. És lefestették Aba Novák freskóit, bezúzták Nyírő könyveit, mi több, a Don Quijotét is, csak azért, mert Márai írt hozzá elõszót. Aki azt hiszi, vége, ez elmúlt, téved, hisz nyakunkon a folytatás: nemrég bontották le a kiállítást a világraszóló magyarokról, s bontanák a pengefalat a Terror Házáról.

Kérdem én, mit adtak ezek helyett?

Szabad Nép-félórákat, marxizmus-leninizmus esti egyetemet, ötéves tervet, abortusztörvényt, munkásszállókat és a nyomunkba III/III-as embereket. Építeni kéne már, uraim! Iskolákat, hidakat, otthonnak való lakásokat, ha pedig elmúlt valami, tisztességgel emlékezni róla. Kalapot levéve. Főhajtással elnézést kérve.

Lóügyben még senki nem kért elnézést, pedig ilyen lópogromot, mint nálunk volt a hatvanas években, sehol nem pipált a világ. Hatszázezer lovat takarítottak el, az ám, hazám!

Mondják, hogy van egy idős munkásember Angyalföldön, időnként megjelenik a Vasas-pályán a Fáy utcában. Ott, ahol csapata a legjobbakkal játszott, s pár hete a negyedik vonalba pöckölte le a futballhivatal. Kiballag az öregember a tribünre, körbetekint, majd elkiáltja magát: Hajrá, Vasas! Egyszer kiált, utána még ácsorog egy darabig, aztán elindul kifelé.

Hajrá, Kisbér! Ezt kéne kiáltani mindenkinek, aki megjelenik az ünnepségen. Százötven éve alapítottak egy magyar ménest, a legszebbet mind közül, büszkék lehetnénk rá, de képtelenség, mert azt a ménest elpusztították. Argentin és olasz lovasok keresik a térképen, s kérdik ártatlanul: tényleg itt fogant és itt pusztult el a Kincsem? Iszonyú, hogy mi nem tudunk ártatlanul válaszolni nekik, s szégyenkeznünk kell, mikor német barátaink csodálkoznak, miért hiányzik a felújított mezőgazdasági múzeumból a ló, onnan, ahol tágas helye van a birkának, a baromfinak, a marhának, a búzának, a régi traktoroknak.

De hát miért mindig mi szégyenkezünk?

Hajrá, Kisbér! Hallják csak meg a vétkesek!

Forrás: Nyáry Gusztáv gyűjtéséből,
Heti Válasz, 2003. május 23.
Kép: Canva
Frissítve: 2023.06.24.