A hősök nem a második emeleten laknak
Páriban találkoztak a Nyeregszemle lovasai a palotai végvári huszár és hosszútávlovagló Csepin Péterrel, és társaival: Szalai Gáborral és Bakó Sándorral. A Bakonyi Poroszkálók két vezeték lóra málházták a túrához szükséges csomagjaikat, majd – miután a Solymosi Bertold, Zerinváry Szilárd és Oláh Krisztián társaságában január 10-én, Kaposmérőn átadták a májusi Nyeregszemle meghívóját Kassai Lajos lovasíjásznak – „levezetésként” még megkerülték a Balatont. S bár a városi létben elkényelmesedett olvasó azt gondolhatja, hogy a januári időjárási körülmények között ez embert próbáló kihívás, Csepin Pétert hallgatva a csapat tagjai egyetlen valós veszélynek voltak kitéve, nevezetesen, hogy betegre nevetik magukat a társaságában. A hagyományőrzőként, összesen mintegy 40 ezer kilométernyi lovas expedíció vezetőjeként és több könyv szerzőjeként tisztelt vitéz ugyanis mesemondókat megszégyenítő stílussal és kivételes humorérzékkel van megáldva. Ezek az erények pedig nem csak a rendkívüli vállalások túlélésében tesznek jó szolgálatot, de a Csepin Péter által megélt és képviselt hagyománytisztelet üzenetének „útját” is egyengetik.
– Merre indultak a Kassai-völgyből?
– Kassai Lajos annyira jól tartott minket, hogy csak 11 óra táján tudtunk nyeregbe lendülni. De ezt nem bántuk, elvégre éppen azért utazunk lóháton, hogy lássunk és emberekkel beszélgessünk. Észak felé, Balatonfenyves irányába indultunk, de mivel hamar leszállt a sötétség, Imremajor előtt, úgy Táska magasságában megaludtunk az erdőben. Itt látogattak meg bennünket ismerőseink Nagykanizsáról, akik tönkölybúza kenyeret és bort hoztak magukkal. Ismeretes, hogy mindkettő igen magas rezgésszámú étel, így míg a lovak legeltek és a zabból új erőt gyűjtöttek, mi a ponyva alatt jelentős mennyiségben fogyasztottuk az ajándékot. Sátrainkat fel sem vertük, így másnap reggel korán nekivágtunk a Nagybereknek. Erről a vidékről azt tartják, hogy aki nem oda született, az nem megy át rajta. A csatornarendszerek megnehezítik az utazó dolgát, s a helybéliek tanácsainak se vettük nagy hasznát.
Amikor már minden irányból megcsodáltuk Imremajor hidroglóbuszát, úgy döntöttünk, hogy a fagypont körüli hőmérséklet dacára átúsztatunk a csatornákon. Így érkeztünk meg Majorkára, ahonnan értesítettük egy barátunkat Gyenesdiáson, hogy nála aludnánk. Ő azt mondta, hogy ennek a közöttünk lévő 12 kilométeren kívül más akadálya nincs. Valójában azonban a távolság csaknem 40 kilométer volt, amit átlag 14-16 kilométeres ügetéssel is órákba tellett legyőzni. Páli Barna tényleg várt ránk, mi viszont csak a lovainkat hagytuk nála. Hivatalosak voltunk ugyanis Jánvári Zoltán XVI. századi végvári vitézekről készített fotósorozatának kiállítás megnyitójára, a Budai várba. De a pihenőnapot nem csak ez indokolta, hanem az a rántott csirke is, amivel Páli Barnáék kívánságunkra szolgáltak, s melyhez indokolt volt néhány palack bor elfogyasztása is. Másnap viszont a közeli Vonyarcon főzött barna sör megkóstolása után döntöttünk úgy, hogy lovainknak nagy szüksége van még egy nap pihenésre.
Ilyen előzmények után keltünk útra, s haladtunk a kihalt Balaton mellett, végig az északi parton. S bár ezt az utat évente kétszer biztosan bejárjuk, most különösen nagy örömöt jelentett, hogy se szúnyog, se ember nem zavart bennünket. A Balaton-felvidék remek példa arra, hogy a látványban és élményben gazdag utazáshoz nem feltétlenül sok pénzre, egyszerűen csak elhatározásra van szükség. Országunk természeti kincsei vetekszenek a legtávolabbi tájakéval. Kár, hogy ennek felismerése sokaknál csak akkor történik meg, ha valamilyen kényszerből távolra kerülnek. Én szerencsésnek tartom magam, mert már látom akkor is, amikor ott vagyok.Út közben Révfülöpnél megaludtunk még egyszer terepen, majd Márffy Bence malompanziójába tértünk be Lovason. Az itt elfogyasztott ételek alapján feleségének megítéltük a szakácsnők Kossuth-díját, majd hazaindultunk. Innen optimális körülmények között mintegy négyórányira van Várpalota, most viszont – miközben az északról lezúduló bakonyi szél a havat az arcunkba fújta – hat órába telt az út.
– Éppen hogy pihennek egy kicsit, és újra nyergelnek. Ezúttal azonban 8 ezer kilométeres utat terveznek. Mi az úti cél?
– Egy északi kört teszünk Várpalotáról Szlovákián, Lengyelországon, Németországon, Dánián, Norvégián, Svédországon, Finnországon, Észtországon, Lettországon, Litvánián, majd újra Lengyelországon és Szlovákián át Várpalotára. Április 7-én indulunk, és 6-8 hónap múlva térünk haza. S bár tettünk már meg 8 ezer kilométert lóháton, időben várhatóan ez lesz a leghosszabb utunk.
– Milyen rendkívüli kihívásokra kell számítani ezen az úton?
– Például arra, hogy Skandináviában rendkívül drága az ital. És persze az étel is. Azt nem tudjuk viszont, hogy ezen a túlcivilizált vidéken az ember-, vagy az állatvédőkkel kerülünk előbb összetűzésbe, mert magunkat gyötörjük, illetve, hogy a lovak nem a saját akaratukból választják meg az útirányt.
– Milyen felszerelést visznek magukkal az időjárás viszontagságai ellen?
– Húsz éve járjuk a világot, fel vagyunk készülve a szélsőséges időjárási körülményekre is. Mivel XVI. századi ruházatban tesszük meg az utat, a legénységi pokróc, a birkaszőrök és az útimenténk teszi a legnagyobb szolgálatot. De természetesen megvan a high-tech felszerelésünk is, megfelelő sátorral és hálózsákkal. Mindkét alternatíva működik, és mindkettőnek megvannak az előnyei és hátrányai egyaránt. A sátrat például fel kell állítani, a hőszigetelt hálózsákból meg sokkal nagyobb elszántságra van szükség reggel felkelni, mint kiugrani a legénységi pokróc alól.
– Hogy bírják a család hiányát hónapokon át?
– Az utolsó hosszú túrámon azt viseltem a legnehezebben, hogy Szilárd fiam akkor volt másfél éves, és én kimaradtam az első szavak, első léptek élményéből. Most Réka lányom másfél éves. Tény, hogy sokat vagyok távol, de ezt az életformát vállaltam én, és elfogadta a család is. Elvégre a hősök nem a második emeleten laknak… Azt viszont fontosnak tarjuk, hogy túlzott aggódásra ne adjunk okot, míg úton vagyunk. Hetente egyszer mindenképp igyekszünk hírt adni magunkról telefonon, vagy emailben. Tapasztalataink szerint ez az a gyakoriság, ami senkinek sem terhes, és mindenkinek megnyugvást ad. Én hiszem, hogy a túl sok információ tönkreteszi a dolgok értékét, hiszen mindig mindent tudni valamiről lehetetlen, a fél információk meg úgy sem vezetnek valódi megismeréshez.
– Úton lenni sajátos tudatállapot?
– Teljes egészében, és ezt nehéz volna itthonról megérteni. Az első nap mindig nagyon nehéz, mert lélekben még itthon vagy. A harmadik naptól rááll az ember gondolkodása arra, hogy a saját maga, társai és a lovak ellátása, épsége a legfontosabb feladat, miközben a fejében teljes egységként ott van a több ezer kilométeres út minden tervezhető részelte. Az így töltött hónapok után persze időbe telik visszazökkenni a hétköznapokba. De ez minden további úttal lerövidül, és egy idő után már úgy térsz haza, hogy a fejében van a következő út terve. Nálunk ez most kimarad. Ugyanis már most tudjuk, hogy Skandiániva után Szíria lesz a következő úti cél.
Frissítve: 2023.03.29.
Fotó: Canva
A lovaglás, vagy éppen a fogathajtás olyan sport, melyet idősebb korban is bátran el lehet kezdeni, és amiről idősebb korban sem kell lemondani. Soha nem késő tehát elkezdeni, hiszen akár hetven éves kor után is lehet élvezettel és biztonságosan “lovazni”.
Megvolt a munkahely, elindultam vidéki otthonomból, és Pesten találkoztam a munkát intéző férfival, hogy megadja a munkahely címét, és kifizessem a pénzt.
