Hortobágy-sirató
Pajlócz András, a Magyar Lovas Kör elnökének írása a 46 éves múltra visszatekintő rendezvényről. Pajlócz András, a Magyar Lovas Kör elnöke az alábbi levelet juttatta el a Lovasok.hu szerkesztőségéhez a 46 éves múltra visszatekintő Hortobágyi Lovasnapok idei elmaradása kapcsán.
A Hortobágyi Nonprofit Kft. vezetőségi döntése értelmében 2013-ban elmaradnak a Hortobágyi Lovasnapok.
A hír hallatán az elkeseredés torokszorító érzése és forrongó indulatok keveredtek bennem. Tehetetlen felháborodottságom közel egy hét után is alig csillapodott, de megpróbálom valós érzelmeimet, nyomdafestéket tűrő szavakkal papírra vetni.
A fejbesújtó és lelkembe taposó döntést nem akartam elhinni. Felmentem a Hortobágyi Nonprofit Kft. honlapjára, hogy ismét átnézzem éves programjukat. Valóban, a néhány hete még 2013. július 6-7-re kiírt Hortobágyi Lovasnapok rendezvény nem található. Egyetlen hozzáfűzés, valósnak vagy kreáltnak ítélhető indoklás nélkül, még említésre méltónak sem tekintve.
Akik ezt a döntést hozták, nem érzik döntésük súlyát. A Hortobágyi Lovasnapok nem egy sörmeccs, hanem a Kelet-Magyarországi emberek ünnepe, egy emlékhely elődeink paraszti, pásztor kultúrájának bemutatására, a még létező, hittel élő és dolgozó pásztorok megbecsülésük igazolása, amely 46 éven keresztül, függetlenül az éppen hatalmon lévő politikai vezetéstől, megrendezésre került. Ez idők során a Föld minden részéről érkeztek uralkodók, vallási és közjogi méltóságok, politikai vezetők, szakmai és sport kiválóságok, a médiáról és a turistákról nem is beszélve, akiket ámulatba ejtett e táj, a sajátos kultúra és a bemutatók látványa.
Ennek a hagyománynak megszakítására nincs magyarázat és erre nem lehet senkinek sem joga, felhatalmazása. A rendezvény szervezői és a programban résztvevők sok éve munkálkodnak közösen, kapcsolatuk baráti, elkötelezettségük és teljesítményük színvonala minden tekintetben kiváló. A rendelkezésre álló szűkös anyagi keretet minden alkalommal pótolta lelkesedésük és elkötelezettséggel fűtött energiájuk. Ha gyorsan kellett, kell cselekedni, nincs vezető és beosztott, közös munka van. Nem egy alkalommal lehetett a nagyközönség is tanúja, ahogy Zilahy István ménesvezető, vagy éppen Fintha Gábor (volt) fogathajtó szövetségi kapitány bontotta, építette a lovas pályán zajló bemutatókhoz szükséges tárgyakat, akadályokat. Természetesen ennek szellemében csatlakoztak hozzájuk munkatársaik is, minden munkaidőn és munkaköri kötelességen kívüli anyagi juttatás igénye nélkül. Sokszor történt ez gumicsizmát lehúzó sárrengetegben, szakadó esőben, vagy a pusztára jellemző hirtelen jött szélviharban, vagy rekkenő hőségben.
Hortobágy esetében arra hivatkozni, hogy nincs a rendezvénynek anyagi háttere, hazug érv. A Hortobágyi Nonprofit Kft. turisztikai bevétele tavaly is 900 milliós haszonnal zárt. Az kimondható, hogy a ménes fenntartása ennek 3%-át elviszi, de elengedhetetlen húzóágazata a turizmusnak és természetesen a nóniusz fajta génmegőrzésének. Ráadásul tevékenységüket a térség kiemelt turisztikai védjegyével ismerete el a TDM. Csak megjegyzem, a Hortobágyot az idegenforgalom számára már a 18. században felfedezték.
Mi következhet még ezután? Nem lesz többé lovasnap, netán ménes és idegenforgalom sem? Vagy a több évtizedes tevékeny munkálkodás és az abban résztvevők ítéltettek alkalmatlannak, nem kívánatosnak? Mindezekre a kérdésekre már feltevésüket megelőzően kellett volna nyilvános válaszoknak születni.
Amúgy tudni kell, hogy az idén is lehetőség volt pályázni a rendezvényre – ha erre egyáltalán be lett nyújtva a pályázati anyag. De ne feledkezzünk meg a Nemzeti Lovasprogram célkitűzéseiről sem, mely a hazai lovasélet, lovas kultúra és a lovas hagyományok támogatását tekinti egyik jelentős feladatának.
Nem akarom az ördögöt a falra festeni és beteges elméleteket szőni, de hatvanadik életévemet taposva már megéltem jó néhány arculütést a várva várt rendszerváltás óta ahhoz, hogy ebben a helyzetben aggódjam Hortobágy jövőjéért, messze túlmutatva a lovasnapok rendezvényen, amely a dominósor első tagjának eldőlését jelzi. Elképzelhetetlen károkat eredményezne, ha elhamarkodott, minden szakmaiságot mellőző döntések születnének a továbbiakban, melyek sajnos már számos esetben ejtettek gyógyíthatatlan sebeket az agrárium, az idegenforgalom és hagyománykincseink tekintetében.
A Hortobágy nagy néprajzkutatói, Herman Ottó, Zoltai Lajos, Győrffy István és Papp József áldásos munkásságának köszönhetően hiteles formában rögzült országunk legismertebb tájának, a világörökség részének pontos, hiteles, széleskörű áttekintése. Erről Papp József így vallott: „A hagyományokat hűen őrző pásztorok hasznosat és haszontalant megkülönböztető ismeretanyagában, a természettel együtt élő ember tapasztalata és bölcsessége maradt örökül a 21. századi – természetvédelemre kényszerült utódokra. Ezt látjuk a Puszta talaját, éghajlatát, növény-és állatvilágát szemlélve, a pásztorok állatokkal való bánásmódjában, a természeti körülményekhez igazodó táplálkozásában és mindennapi életük egyéb megnyilvánulásaiban. Kötelező feladatunknak tehát ezek hiteles örökül hagyását tekintettük.”
A néprajzkutatókon kívül tollat ragadott számos magyar írónk, költőnk, de alkotóművészeinknek is kedvenc témája volt a Hortobágy egyedisége, szépsége, olykor elképesztő zordsága.
Volt olyan időszak, amikor harcot vállalt a Hortobágyon többek között Bodó professzor úr, a magyar szürke marha megmentéséért, újra tenyésztéséért. Lénárd Béla pusztaötöse világhírnévre emelte a hortobágyi csikóst, csak hogy szerényen két ismert példát említsek. Sajnos, vagy talán hála Istennek, hogy ennek a döntésnek legendás hírű csikósunk, Szabó Gábor nem lehet már tanúja, de az „idő és térnélküli végtelenség” másik, élő kiválósága, id. Garai Lajos csikós szavaira kíváncsi volnék.
A Magyar Lovas Kör az elmúlt 15 évben rendszeresen meghívott résztvevője a Hortobágyi Lovasnapoknak. Kézműveseink nagy tisztelettel és örömmel vannak jelen, függetlenül anyagi bevételük mértékétől. Vallomásuk szerint: „Egy egészséges nemzeti öntudattal élő, míves mesternek jelen kell lennie ezen az ünnepen.” Ennek szellemében működik Körünk a népies fogathajtás, paraszti kultúránk és lovas kultúránk hagyományápolásában is, ezt a nemes feladatot kaptuk örökül jeles vezetőinktől, és visszük tovább meggyőződésünk, tudásunk erejével.
Végül engedtessék meg, hogy személyes fájdalmam magyarázatához, mintegy 50 esztendőt visszalapozzak abba a sebzett paraszti világba, amelyből magam is származom.
Apai nagyszüleim 1905 és 1918 között, uradalmi cselédként élték fiatal éveiket Bihar megyében, a 3500 fős Hosszúpályiban. Véres verítékkel váltak gazdálkodó parasztokká, mintagazdákká. Aztán az 50-es években a cséplőgépét vették el nagyapámtól, a 60-as években zajló téeszesítéskor, pedig a földjét és jószágait kellett beadnia a „közösbe”. Ebben a korszakban „eszmélő gyerekként” voltam részese életüknek, a mindig friss meszelt illatot árasztó vályogházukban. Tették csöndesen a dolgukat, amolyan „takarosan”, de megcsonkítva, megtört lélekkel. Imádságukban mindig kérték a Mindenhatót, hogy egyszer újból egyéni gazdálkodók lehessenek. Őszinte mosoly akkor ült mélyen barázdált arcukra, mikor felidézhették az önálló, boldog éveket, az életet jelentő gazdagon termő földet, a hízott jószágokat, a telített kukoricagórét és hombárt. Ezeknek az embereknek a családi és vallási ünnepek után a Hortobágyi Lovasnapok és a Hídi Vásár volt a kiemelkedő esemény szürkén menetelő életükben. „Íbredj kisfattyú! Megyünk a Hortobágyho!” – Így ébresztett drága nagyapám, mikor sietnünk kellett a Tsz udvarra, ahonnan a pótkocsis teherautókra pakolt lócákra ülve utaztunk a Hortobágyi Lovasnapokra. Megelevenedett előttük múltjuk, ahogy a mátai lovas pályán, büszkén nyargaltak a lőcsös kocsiba fogott nóniuszok, az erőt és méltóságot sugárzó ökrös fogat, és a magyar virtust és szabadságot jelképező vágtató csikósok. Soha nem felejtem el azokat az arcokat, azt az őszinte boldogságot, ahogy néhány órára elfelejthették valós helyzetüket. Mesés időutazás volt ez számukra, egykori valódi világukba.
Életem elmúlt bő húsz évében arra törekedtem, hogy ebből az igaz világból minél többet tudjak közkinccsé tenni, a magam szerény eszközeivel az utókornak. Értésére adni mindenkinek, hogy milyen volt a paraszti sors, annak minden boldogságával, gyötrelmeivel, örök értékeivel, melyeket köszönhetően Nekik, magamban hordozom. Nos, ezek az emlékek, a gyökereim hatalmaznak fel arra, hogy hangot merjek adni, jogot merjek formálni fájdalmas haragomnak.
Vajon miként fognak a vezetőség döntéséről vélekedni a rendezvényen évtizedek óta résztvevő szereplők, „a puszták eget tartó emberei”, és az elkötelezetten kilátogató népes közönség?
Elvárható tehát, hogy gerincesen nyilatkozzék valaki a Hortobágyi Lovasnapok jelenlegi és további sorsáról, amely remélem nem lesz elkerülve, mert méltatlan volna az ügy jelentőségére nézve, valamint sértő az imént felsoroltakkal szemben.
Az átgondolt, felelősségteljes, valós nemzeti és keresztény elvárásokkal született megoldást csak a további folytatás jelentheti. Nem csorbítva, hanem inkább színvonalát emelve, hagyományai tárházát tovább bővítve. Reménykedésem nem hinném, hogy csak személyes érzelmeimből, kötődésemből fakad. „Isten homlokára” egész magyarságunk vigyázó szeme tekint.
Hallom nagyapám szavait: „A mifajtánk bírja a nemtörődíst, mint a hitvány gazdáho lökött lú, de haragunktól, míg kegyelmes Istenünk is elkíped.”
2013.06.24.
Pajlócz András
Kép: Canva
Frissítve: 2023.02.21.
.jpg)
