Soha nem felejtem el a pillanatot amikor először találkoztam a Rawhide Ranch tábor igazgatójával a CCUSA által szervezett camp fair-en. Rögtön éreztem, hogy ez az a hely ahol dolgozni szeretnék, amikor elolvastam a táborról készített leírást.

CCUSA álláshirdetés a Lovas Piactéren | Élménybeszámolók
Mindent láttam, amit valaha szerettem volna
Életem legszebb nyara | Lovaglást oktattam az USA-ban | Egy régi vágyam vált valóra

A kellemes hangulatú, hosszas interjút követően amikor meghallottam a mondatot:  ’Veronika, welcome to our amazing Rawhide Family!’ olyan boldogságot éreztem, hogy szavakkal nem tudom kifejezni.  A feladataimat tekintve számomra a legjobb munkát kaptam a földön. Gyerekek, lovak, tanítás, természet és végtelenül pozitív környezet. Minden, ami  boldoggá tesz.

Minden héten gyerekfelügyelőként 10-16 gyerekkel laktunk együtt egy társammal, segítettük őket a mindennapi dolgok elintézésében, csapatépítő feladatokat, játékokat csináltunk a szabadidőnkben.

Mivel a Ranch  lovastábor, a gyerekek számára választható foglalkozások nagy százaléka lovakkal kapcsolatos volt. Napközben nyolc órát tanítottam, általában a délelőtti és délutáni tantárgyaim mások voltak. A tábor vezetősége gondosan ügyelt a tanárok igényeire is. Ha volt olyan óra amit jobban szeretett valaki tanítani, akkor csak jelezni kellett és már módosítottak is az órarenden.

Nem meglepő módon a legkedveltebb óra maga a lovaglás volt, melyet három szinten oktattunk a táborban, a gyerekek előzetes tapasztalatai alapján. A Ranch lovas részével foglalkozó munkások  igényes, kitartó  munkája következtében a lovak melyekkel dolgoztunk végtelenül partnerek voltak mindenben. Csodálatos természetű, nyugodt, türelmes jószágok.

Másik igen közkedvelt óratípus volt a lovastorna. Amikor először láttam milyen látványos és profi mutatványokat tanítanak teljesen elképedtem. Nagyon sok táborozó jött csak emiatt hozzánk, például volt aki New Yorkból vagy Miamiból látogatott Amerika egyik legszínvonalasabb lovas táborába.

Számomra a legkedvesebb óra  az ún. Drivers ED volt, ami alatt megtanítottuk a gyerekeket, hogyan kell a lovat lovaskocsi elé kötni, illetve helyesen felszerszámozni. A szerszám részeit is alaposan átnéztük velük, illetve elvittük őket a Ranch körül egy kirándulásra a póni kocsival, amit mindig nagyon élveztek. Ebből a tárgyból a hét végén vizsgát tehettek és amennyiben ez sikeres lett, jogosítványt kaptak, aminek a birtokában vezethették a póni kocsit amikor lehetőségük volt rá egyedül is. Imádták. Az ún. Grooming órán, lehetőségük volt megtanulni és gyakorolni mindent ami a lovak ápolásával kapcsolatos tevékenység.

A Horse Science óra, egy biológiai alapú, kicsit komolyabb, de annál érdekesebb foglalkozás volt. Ennek keretein belül a ló pszichológiájával kapcsolatos előadáson vehettek részt, ahol az állat természetes ösztöneiből fakadó viselkedési módok, különböző válaszreakciók megismerése volt a cél. Részletesen megtanulták, interaktív tanítási módszereket bevetve, a lovak testrészeit, a western nyereg és a kantár részeit, illetve azt, hogyan kell profi módon lovat bemutatni vagy gyorsan kioldódó csomót kötni.

Nagy népszerűségnek örvendett az Equistrech is, mely egy olyan jóga alapú óratípus volt, ahol a lovaglás alatt igénybevett izmokat nyújtottuk meg, szakképzett jógaoktató vezetésével, aki egyébként hihetetlenül jó lovas is. Ez igazi testi lelki felüdülést nyújtott mint a gyerekeknek mind a tanárnak. Ezeken kívül lehetőségük volt Country dance-t, Roping-ot  tanulni, falat mászni, medencében tölteni az idejüket, íjászatot tanulni, kisállatokat megismerni  részletesen, az állatok tenyésztésével kapcsolatos fontos ismereteket megszerezni, illetve az állatok gondozását elméleti és gyakorlati síkon is elsajátítani. Természetesen nemcsak a ’munkáról’ szólt a tábor, minden este valamilyen játék, szórakoztató program, csapattevékenység került megrendezésre.

A kedvenc napunk a szombat volt, mivel ilyenkor volt  a  ’Showday’,  a szülők eljöttek megnézni mennyi új dolgot tanult, mennyit  fejlődött csemetéjük az egy, vagy több hét alatt a farmon.  Volt olyan táborozó is, aki 4-6 hetet töltött velünk. Természetesen a programok  80%-ban lovakkal kapcsolatosak voltak, gyorsasági verseny, kezdők lovasbemutatója, középhaladók és haladóké egyaránt, számos más állatokkal kapcsolatos bemutatóval egybekötve. Egyik  legizgalmasabb a Sheep riding volt, amikor a legkisebb táborozóink bárányokon lovagoltak.  Ezeken a napokon voltak  leginkább, azon pillanataim amikor az örömkönnyeket nem tudtam megállítani. Csodálatos, megható, örök emlékek. 🙂

Egyszerűen imádtam és imádok mindent ami itt körülvett…az elképesztően aranyos lányokat, akik hétről hétre szebbé tették a napjainkat egyéniségükkel, a lovakat, akikkel öröm volt együtt dolgozni, a gyönyörű természetet és a legfontosabbat a Rawhide Family-t, aminek érkezésem első pillanatától a tagjának érezhettem magam. Meleg, barátságos, őszinte környezet fogadott , és ez a légkör végig kísérte mind a három hónapot.

Csak megköszönni tudom a CCUSA-nak a lehetőséget, hogy segítettek a gördülékeny ügyintézésben, a RawhideRanch-nek pedig életem legcsodálatosabb nyarát! Kötelezővé tenném minden egyetemista számára ezt az élményt! Hajrá, vágjatok bele!

Ha Te is szeretnél jelentkezni, keresd a CCUSA-t az alábbi elérhetőségeken:

Kontakt:  www.ccusa.hu >> CCUSA a Facebookon << CCUSA Magyarország Kft. Pentz Katalin E-mail: katalinp@ccusa.hu és hungary@ccusa.hu Tel/fax: +36 1 244-7941 és +36 30 441 – 1530 Központi iroda: 1072 Budapest, Rákóczi út 8/B, III/8 (Astoria mellett) Fővárosi Munkaügyi Központ engedély szám: 46537-4/2004-0100-319

2013.11.18., Végh Veronika
canva.com
Frissítve: 2022.08.10.

Magam is alig hiszem el, de nagyjából két hónapot töltöttem a nyáron az USA-ban úgy, hogy én tanítottam az amerikai gyerekeket lovagolni. Egy elit sporttáborban, a Camp Laurelben dolgoztam.

CCUSA álláshirdetés a Lovas Piactéren | Élménybeszámolók
Mindent láttam, amit valaha szerettem volna
Életem legszebb nyara | Lovaglást oktattam az USA-ban | Egy régi vágyam vált valóra

Már régóta szerettem volna megtapasztalni, milyenek a lovas szokások külföldön, de eddig még nem volt alkalmam rá. A Nyelvparádén találkoztam a CCUSA szervezettel, akik kimondottan nyári munkára, gyerektáborokba keresnek lelkes magyar fiatalokat. Gondoltam, miért ne, hát belevágtam. Jelentkezés, interjú, vízum és már azon kaptam magamat, hogy a bostoni járaton ülök. Leszállás után ujjlenyomatot vettek, kérdezgettek mit keresek itt. Azért izgultam, hiszen akár megtagadhatták volna a belépésemet az országba. Nagy meglepetésemre az egyenruhás férfi úgy megnevettetett azzal, hogy szerinte olyan a nevem, akár egy filmsztárnak, hogy azt mondta ilyen vigyorgós fényképet sosem készített még senkiről, mint amilyet rólam.

Egy olyan helyre érkeztem, amelyet még sosem láttam. A Camp Laurel nemcsak jól felszerelt (tornacsarnok, zenestúdió, könyvtár, teniszpályák focipályák, baseballpályák, lovarda…), de mesés környezetben is fekszik. Egy óriási fenyőerdő közepén egy kis tó partján terül el.

A gyerekek érkezése előtt két hetem volt, hogy megszokjam a helyet, a rendszert, megismerkedjek az összes itt dolgozó fiatallal.

Ezalatt megérkezett a húsz ló, akik egy egyetem lovascsapatának lovai (igen, Amerikában nemcsak baseballban vagy kosárlabdában versenyeznek az egyetemek, hanem lovaglásban is).

Mi az Equestrian Centerben összesen kilencen dolgoztunk. Ebből heten tanítottunk lovaglást. Mi nem aludtunk a gyerekekkel (a legtöbb táboroztatóval ellentétben), cserébe viszont mi takarítottuk az istállót és etettük a lovakat. Ketten pedig a szakmai felügyeletet, és az istálló működését látták el.

Mindannyian amerikaiak voltak. Kezdetben nagyon nehéz volt, de szívesen segítettek, ha nem értettem valamit vagy a temérdeknyi szakszó közül valami nem jutott eszembe angolul. Az első héten, csak a lovakat lovagoltuk, felkészítettük őket a munkára, a második héten egy orientációs előadássorozaton vettünk részt a teljes személyzettel a szabályoktól kezdve a gyerekek problémáinak megoldásáig. Ezután megtelt igazi élettel a tábor, (pedig addig is nagyjából 200-an voltunk) ugyanis megérkezett a körülbelül 500 gyerek, akik 7 héten keresztül itt éltek.

A napirend megváltozott. Reggeli után volt két óránk, hogy kitakarítsuk az istállót, megbeszéljük, ki milyen lovat kap stb. Majd délelőtt és délután is három órát tanítottunk. A szünetekben és a délutáni szieszta során is itt voltunk. Sara kiakasztott egy függőágyat két box közé, Haley pedig a talicskába feküdt bele, én a fűben heverésztem és 4 darab négylevelű lóherét gyűjtöttem.

Délutáni szieszta.

Éreztem, hogy megbecsülik a munkámat, fontos volt számukra, hogy jól érezzem magam, kipihent legyek, a lehető legjobb felszerelést biztosították, hogy a lehető legmagasabb szinten tudjam elvégezni a munkámat.

A táborban szinte minden sportot űztek a gyerekek, a lovaglás viszont egy speciális program volt. Erre külön súlyos pénzeket kellett fizetni. Részben ezért a maximális odafigyelést és biztonságot szem előtt tartva egy órában, csak egy gyerekkel foglalkozhattunk. A legkisebb tanítványom a pónija megugrása során úgy megijedt, hogy azt hittem soha többé nem fog lóra ülni. Ekkor a főnököm megfogta a pónit én pedig meg tudtam vigasztalni és meggyőzni a kislányt.

Mindig ugyanazokat a gyerekeket tanítottam. A legtöbben már ültek lovon, tudtak valamennyire lovagolni, de volt teljesen kezdő lovasom is.

Nem gondoltam volna, hogy itt nem divat a futószár. Egy vezetőszárat csatlakoztattunk a lovak zablájába és úgy sétáltunk mellettük, ha meg feljebb léptünk ügetésbe, akkor pedig addig futhattunk mellettük, amíg el nem mertük őket engedni. Ők azt hozták fel érvnek, hogy karnyújtásnyira vagyok a lótól és a lovastól, valamint, hogy nincsenek rendesen kiképezve a lovak futószárazásra. Mondtam is nekik, hogy szerintem sokkal több a hátrány, mert nyilván a végtelenségig nem futhatok a gyerek mellett, tehát idő előtt el kell engednünk a gyereket, ami sokkal veszélyesebb, valamint nem látom a tanítványomat! Próbáljatok meg felnézni a lovatok hátára miközben vezetitek!  Szóval hamar nekiálltam foglalkozni az egyik lóval és futószárhoz szoktatni.

Nagyon furcsa volt még, hogy a lovak bajszát leborotválták. Amikor kérdeztem miért, csak azt mondták, hogy sokan csúnyának tartják. A kantárt össze kellett fogni az orrszíjjal és a torokszíjjal, csak úgy lehetett eltenni. Volt rengeteg más szokásuk is, például meg kellett tanítanom a gyereket ügetésből leszállni.

Ami zseniális, hogy elméleti és gyakorlati tudásuk alapján a gyerekek szinteket teljesíthettek, ezért cserébe pedig szalagot kaphattak. Rossz idő esetén tehát volt mit csinálni, illetve ez motivációnak sem utolsó. Volt egy mappám, ahol minden gyereknek volt egy saját oldala, ahol az ő aktuális szintjét jelöltük, így, ha arról volt szó, hogy más tanította a diákomat pontosan tudta, mit kell tanítania és hol tart a gyerek.

Német Mercédesz az USA-ban.

Saját szememmel láttam, hogy annak ellenére, hogy nem anyanyelvem az angol, mégis sikerült hozzáadnom valamit a gyerekek tudásához. A legnagyobb örömöt Julie okozta, aki júniusban először ült lóra és július végére egyedül ügetett és irányított, és ez egyedül az én munkám. Valamint a vezetőség és a tanítványaim is várnak vissza jövőre.Nagyon a szívemhez nőttek, az utolsó nap sírva búcsúztunk egymástól, ahogy a munkatársaktól is, akik barátokká váltak a hosszú együtt töltött idő alatt.

Kontakt:  www.ccusa.hu >> CCUSA a Facebookon << CCUSA Magyarország Kft. Központi iroda: 1072 Budapest, Rákóczi út 8/B, III/8 (Astoria mellett) Fővárosi Munkaügyi Központ engedély szám: 46537-4/2004-0100-319

2013.11.18., Német Mercédesz
canva.com
Frissítve: 2022.08.10.

Lovastúrák medvék és bölények között: Stóka Ágnes beszámoLÓja a CCUSA által 2009-ben szervezett kaliforniai lovas munkáról.

CCUSA álláshirdetés a Lovas Piactéren | Élménybeszámolók
Mindent láttam, amit valaha szerettem volna
Életem legszebb nyara | Lovaglást oktattam az USA-ban | Egy régi vágyam vált valóra

Sokáig azt hittem, hogy a tavalyi nyarat semmi sem múlhatja felül, de az ideinek mégis sikerült… Már kisgyermekként is éreztem valamilyen megmagyarázhatatlan vágyat, hogy elutazzam Montanaba vagy Wyomingba… Most sikerült, és szerintem a lehető legjobb helyre kerültem! A tavaly nyári kaliforniai kalandom után úgy gondoltam, hogy idén nyáron ismét ellátogatok a „cowboyok földjére”.

A nagyobb kihívás kedvéért viszont nem abba a gyermektáborba jelentkeztem, ahová visszavártak, hanem más helyet szerettem volna kipróbálni, jobban a saját lábamra állni; ezért a gyerektábor helyett a CCUSA másik programját, a „work experience”-t választottam.

A különbség az, hogy itt én találhatom meg magamnak azt a helyet, ahová menni szeretnék, de a CCUSA ugyanúgy végig mögöttem áll és segít a vízum megszerzésében. Még decemberben elkezdtem „nyomozni” az amerikai munkalehetőségek után és találtam pár oldalt, amik nagyon hasznosnak bizonyultak: www.coolworks.com, www.j1jobs.com. A legtöbb helyen feltüntették, hogy fogadnak J1 vízummal rendelkezőket is, vagyis külföldieket, akik nyári munkát keresnek. Igyekeztem minél több helyre elküldeni az önéletrajzom és a kitöltött jelentkezési lapot. A legtöbb helyről már pár órán belül válaszoltak.

Egy ’lodge’ azonnal kitűnt a többi közül, a wyomingi Elephant Head Lodge, 11 mérföldnyire a Yellowstone National Park keleti bejáratától. Onnan kapta a nevét, hogy egy hatalmas elefántfej alakú sziklaképződmény magasodik a kabinok mögött. Nagyon szimpatikusnak tűntek a tulajdonosok, Debbie és Kevin Millard, azonnal vissza is írtak, hogy telefonos interjút szeretnének… Megnyugtató volt velük beszélgetni; a hangjuk és a stílusuk azt sugallta, hogy nagyon jó emberek. Végül felvételt nyertem, mint ’wrangler’, vagyis az a személy, aki a lovakkal foglalkozik, túrákat vezet, stb. Nyomatékosították, hogy nagyon sok arrafelé a bölény, a medve, a puma, a farkas, a rénszarvas, és mindenféle más állat – persze ettől még inkább azt éreztem, hogy oda kell mennem!

Június 11-én államvizsgáztam, ez volt az utolsó nyaram arra, hogy megint Amerikába menjek a CCUSA ’work experience’ programjával. Nem nagyon húztam az időt, június 12-én már el is repültem New Yorkba, onnan pedig másnap Denverbe, majd egy kis géppel Cody-ba.

A reptéren Debbie, az egyik főnököm várt, hogy elvigyen későbbi munkahelyemre, a Cody-tól 40 mérföldre található szállóba. A ’lodge-ig’ legalább tízszer megálltunk, muszáj volt fényképeznem.

Nem hittem a szememnek: hegyóriások mindenhol körülöttem, a legkülönlegesebb sziklák, vad és kanyargó folyók, igazi vadon!

Egy kicsit féltem a fogadtatástól, hogy hogyan tudok majd beilleszkedni a többiek közé – hiszen én voltam az egyetlen nem amerikai… Szerencsére mindenki nagyon barátságos volt az első perctől kezdve. Azon a környéken nincsenek hozzászokva a külföldiekhez, ezért tényleg érdeklődött mindenki Magyarország és a magyar szokások felől.

A főnökeim, Debbie és Kevin 3 éve vették a szállót, azelőtt ranch-uk volt. Kevin, a másik főnököm egész addigi életében rodeózott. Egyébként shoshone indián, művész és igazi mester egy személyben, az általa készített szerszámok és ékszerek valódi remekművek.

A felvettek közül kettőnknek csak a lovakkal kellett foglalkoznunk, a többieknek pedig más tevékenységekben is részt kellett venniük a lovagláson kívül – úgymint takarítás, konyhai kisegítés, ház körüli munka. 14 lóról gondoskodtunk, illetve ők vigyáztak ránk odakint az erdőben… Kevin nagyon nagy gondot fordított arra, hogy megbízható lovakat vásároljon a vendégeknek – sokat a rodeóról hozott. Nekem meg is lett a kedvencem már az első hetekben; ő volt Brit, egy 10 év körüli paint.

A lovak csak szénát kaptak reggel és este, zabot kizárólag a két 20 éven felülinek adtunk esténként – őket gyerekek lovagoltatására használtuk. A vendégek választhattak, hogy mennyit szeretnének lovagolni: 1 órát, 2 órát, 4 órát, vagy egész nap, mi pedig elvittük őket a kívánt helyre. Ketten mentünk a csoporttal, egyikünk elől, a másikunk pedig hátul. Hatalmas felelősség volt rajtunk, olyanokat is kivittünk, akik még addig soha nem ültek lovon. Ezért volt nagyon fontos, hogy megbízható lovakkal dolgozzunk – ez szerencsére mindig így is volt. Minden vendégünk élvezte azt a pár órát, amit lovon töltöttek – elégedettségüket tisztes borravalóval is kifejezték…

Eleinte féltem, mi lesz, ha medvét látunk, de végül rájöttem, hogy nincs okom a félelemre. A lovak nagyok, nem egyedül vagyunk, a medve nem fogja értelmét látni annak, hogy ránk támadjon. Nyilván nem is hergeljük fel, inkább irányt változtatunk… Ezt a taktikát követtük a rénszarvasokkal is, amiket még veszélyesebbnek tartanak, mint a medvéket.

Ilyenkor a vendégek készítettek pár képet tisztes távolságból, aztán megfordultunk és más irányba haladtunk tovább. Szerencsére semmi ilyen jellegű baleset nem történt a nyáron. A lovak, mivel egész nap és éjszaka is egy külső karámban vannak, ismernek minden állatot, ami arra jár, már megszokták a szagukat. Nem is ijedtek meg soha, ha szembejött valami. A bölényekre is úgy tekintettek, mint furcsa tehenekre! A bölények pedig nem zavartatták magukat, ha mellettük lovagoltunk el.

Fütyült és egész közel ment a bölényhez, mindenki tátott szájjal bámulta, milyen bátor – vagy inkább vakmerő. A bölényt viszont nem lehetett eltántorítani szándékától, megindult felénk. Mondta Kevin, hogy hátra arc, térjünk ki valahogy az útjából.

Vagy 100 méterrel később le tudtunk menni az ösvényről egy kis tisztásra, ahol megvártuk, míg a bika kényelmesen, komótosan tovasétált. Nagyon megszerettem az ottani lovakat, mindegyikük külön egyéniség volt, mindig lehetett rájuk számítani, ráadásul mindig meg is nevetettek valamivel. Majdnem minden napra jutott 2 vagy 3 terep, de amikor nem, akkor kivittük a lovakat legelni, hogy kiszabaduljanak a karámból. Ezek voltak a legnyugodtabb pillanatok. Olyan békés volt minden, képzeljétek csak el; körülöttetek mindenhol hegyek, csak a folyó csobogását hallani és azt, ahogy a ló ropogtatja a vastag fűszálakat, a madarak nem félnek tőletek, ott ugrálnak a lábatoknál a mókusokkal együtt. Tökéletes lelki megnyugvás volt egy-egy ilyen legeltetés.

A lovakkal való foglalatosság mellett esténként a konyhában is dolgoztam mint segédszakács, vagy a bárban mint pultos. A főnökeimmel nagyon jól megértettük egymást, szinte családtaggá fogadtak. Most is tartjuk a kapcsolatot. Nagyon örülök, hogy nekivágtam az ismeretlennek és megtaláltam ezt a helyet, sokat jelentett számomra; rengeteget tanultam arról, hogyan kezelhetünk különböző embereket, kik őszinték és kik nem. Igazán szerencsés vagyok, hiszen rátaláltam egy olyan helyre, ahol otthon éreztem magam több ezer kilométerre a szülőföldemtől. Azzal foglalkoztam, amit szeretek, és számtalan nagyszerű embert ismertem meg Amerika-szerte és Európa-szerte is. Megint csak bátorítani tudok mindenkit, hogy vágjon neki a nagyvilágnak, ne szalasszon el egyetlen jó lehetőséget sem!

Stóka Ágnes, 2009. Debrecen
Elérhetőség: stokaagi@freemail.hu

Stóka Ágnes beszámoLÓja a 2008-as táborról:
Élménybeszámoló egy amerikai lovastáborról

Egy régi vágyam vált valóra azzal, hogy 2008 nyarán eljutottam Amerikába. 3 hónapot töltöttem egy kaliforniai gyermektáborban, ahol ’riding counselor’-ként dolgoztam, vagyis gyerekeket tanítottam lovagolni, lovastornázni.

Már évek óta szerettem volna kipróbálni magam külföldön is, elsősorban nyelvgyakorlás miatt, de arra is kíváncsi voltam, hogy állnám meg a helyem ott, ahol jórészt csak magamra számíthatok. 2007. novemberében hallottam először a CCUSA nevű szervezetről, és egy meggyőző előadás után jelentkeztem is.

Sok éve lovagolok már, nyaranta pedig lovastáborban dolgozom, így kézenfekvő volt, hogy lovasoktatónak jelentkezzem. Santa Cruz mellett a Kennolyn nevű táborban kaptam munkát, ahol egyszerre 200-250 gyerek osztotta meg a gyermekfelügyelők figyelmét.

Általában 2 hétre jöttek, de volt olyan, aki 4 turnusra is maradt. A táborba érkezéskor a gyerekek kiválaszthatták azokat a foglalkozásokat, amik a legjobban érdekelték őket. A lista nagyon hosszú, jelentkezhettek labdasportokra, táncra, gitárórára, állatgondozásra, sakkra, szörfre, túrázásra, falmászásra, önvédelemre, vívásra, íjászatra és még folytathatnám…

Mondanom sem kell, hogy a lovaglás és a lovastorna hatalmas népszerűségnek örvendett, egész nyáron nagy létszámú csoportokkal dolgoztam. Szükségem volt pár hétre, hogy a lovagláshoz használt amerikai kifejezéseket és az ottani szokásokat elsajátítsam, de a munkatársak nagyon segítőkészek és türelmesek voltak hozzám.

Főleg amerikaiakkal dolgoztam együtt, a többségük szinte ott nőtt fel a táborban. Több mint 60, viszonylag idős lovat használtunk, mindegyiket csak pár órára naponta. A lovak az év nagy részét, 9 hónapot egy hatalmas legelőn töltik.

Június elején kezdik el visszaszoktatni őket a karámhoz és a munkához. A lovagláshoz 3 terület állt a rendelkezésünkre, 2 karám és maga az erdő, ahová terepre vittük ki a gyerekeket minden nap. A legnagyobb karámot a haladók használták, oda akadálypályát is építettünk.

Legtöbbször másodmagammal lovagoltattunk egyszerre 7-8 bátor táborozót. 2 hét alatt általában mindenki eljutott odáig, hogy biztonsággal ügessen szabadon. Ebben természetesen a türelmes, nyugodt lovaknak volt a legnagyobb szerepük, akik hősiesen tűrték a gyerekek olykor kiszámíthatatlan reakcióit.

Ami számomra kicsit meglepő volt az az, hogy mindenkit kivittünk terepre már a hét elején, azokat is, akik még soha nem ültek lovon.

Az egyikünk a sor elején, a másikunk a sor végén haladt, gyalogosan, a lovak pedig mentek szépen maguktól egymás után. Nem ijedtek meg semmitől sem, azt is nyugodtan viselték, hogy néha a kisebb gyerekek nagyokat visongtak, sikoltoztak. Minden elismerésem ezeké az állatoké.

A nyár végén külön lovastábort is indított a Kennolyn, ahová már haladó lovasok jelentkeztek. Lovastudásukat felmérve külön csoportokra osztottuk őket, így sokkal gyorsabban sajátították el az újdonságokat mind elméletben, mind pedig gyakorlatban.

A lovastornával lényegében ott kint ismerkedtem meg, itthon csak az alapfigurákkal foglalkoztam. Szerencsére találtam ennek megfelelő szakirodalmat a tábor könyvtárában, így alaposabban fel tudtam készülni az óráimra.

A voltizst általában egy segéddel együtt tartottam, egyikünk a futószárazásra figyelt, a másikunk pedig a lovasra és a gyakorlatra fókuszált. Itt is képzett lovakkal dolgozhattam, nagyon sokat tanultam tőlük. Egy-egy turnus végén összeállítattam kis tanítványaimmal egy koreográfiát, amit a szüleiknek be is mutattak a tábor utolsó napján.

Minden percét élveztem ennek nyárnak. Azzal foglalkozhattam, amit a legjobban szeretek, méghozzá gyönyörű környezetben. Az istállóból tiszta időben az óceánt is láthattam. Alig hittem el, hogy ez valóság. Ránéztem a lóra, aztán az óceánra, aztán pedig a körülöttem magasan tornyosuló hegyekre… és rá kellett jönnöm, hogy ez tényleg igaz, ez tényleg velem történt!

Ha Te is szeretnél jelentkezni, keresd a CCUSA-t az alábbi elérhetőségeken:

Kontakt:  www.ccusa.hu >> CCUSA a Facebookon << CCUSA Magyarország Kft. Központi iroda: 1072 Budapest, Rákóczi út 8/B, III/8 (Astoria mellett) Fővárosi Munkaügyi Központ engedély szám: 46537-4/2004-0100-319

Stóka Ágnes, 2008. Debrecen
Elérhetőség: stokaagi@freemail.hu
canva.com
Frissítve: 2022.08.10.