Bízz magadban!

Az egész vidéket puha hótakaró borította, mintha valaki az egész tájat porcukorral hintette volna be, ami nem is volt csoda, hiszen december dereka táján jártunk. A csontig hatoló hideg ellenére az egész lovas iskola zengett a vidám fiatalok hangjától, ahogyan egymás után sorba vezették ki lovaikat a tágas udvarra. Ott mindannyian meghúzták a hevedereket, majd egyenként nyeregbe szálltak. Terepre készültek, hogy kiélvezzék a hó által keletkezett ezernyi lehetőséget. Én némán álltam az istálló ajtajában és kedvetlenül néztem, ahogy lassan megindulnak egy kis ösvény felé. Egy sárga lovon ülő szőke lány visszafordult a nyeregben és szomorúan rám nézett:

– Madison, biztosan nem jössz velünk?

Bólintottam.

– Egészen biztosan.

– De olyan jó lenne! Kérlek, Mad! – nézett rám nagy boci szemekkel.

– Sajnálom, Lizzi, de nem lehet. Te is tudod, hogy képtelen vagyok rá…

– Ugyan már, olyan régen történt az a baleset! Nem léphetnél túl rajta?

– Én szeretnék – feleltem szárazon – De nem megy és kész! Ez van, ezt kell szeretni.

Lizzi megadóan felsóhajtott.

– Rendben van. De nem bujkálhatsz örökké. Egyszer úgyis kénytelen leszel szembenézni a félelmeddel…

Megfordította a lovát és a többiek után ügetett, de láttam rajta, hogy nagyon felzaklatta, hogy ismét nemet mondtam a felkínált lehetőségre.

Halk sóhajjal visszamentem az istállóba, egészen az utolsó bokszig, aminek lakója, egy gyönyörű fekete ló, nyihogással üdvözölt.

– Szia Rocky! – dünnyögtem és megveregettem a nyakát. – Hogy s mint?

A ló megbökte a vállamat, majd a zsebeimet kezdte szimatolni, hátha talál valahol egy-két finom falatot. Elnevettem magam a mohóságán. Nem is ő lenne!

Beléptem a bokszába, a szalma halkan zizegett a csizmám alatt. Felkaptam egy kefét és egy vakarót, majd hozzáláttam, hogy leápoljam a lovamat. Rocky imádta, ha csutakolják, ezért készségesen viselkedett, én pedig nyugodtan elmerülhettem kusza gondolataimban. Arra a szörnyű napra gondoltam, amikor az a kellemetlen baleset történt velünk.

Pár hónappal ezelőtt, egy kellemes délutánon lovagolni indultam az istállóbeli barátaimmal. Akkor még nyár volt, ezért szinte mindennaposak voltak ezek a kilovaglások. A terepet úgy ismertük, mint a tenyerünket, ezért néha kicsit vakmerőek voltunk, de sose vittük túlzásba a dolgot. Nem messze az istállótól van a főút, annak a túloldalán pedig egy hatalmas mező terül el, amely a legtökéletesebb hely a galoppozásra. Mivel mi igazán szerettünk szabadon száguldozni, ezért szinte minden alkalommal ellovagoltunk a mezőhöz. Így tettünk azon a bizonyos napon is. Bár egy darabon a főúton kellett lovagolnunk, mert a leágazás egy kicsit arrébb volt, mint ahol a mi kis ösvényünk a műutat keresztezte, mégis, szinte sosem akadt gondunk az autósokkal, mert elég kevesen jártak arrafelé. Már majdnem elértük a leágazást, amikor a hátunk mögül egy autó zajaira lettünk figyelmesek. A vezető legalább százhúsz km/h sebességgel száguldott felénk. Szívből reméltem, hogy le fog lassítani, mire mellénk ér, de nem így történt. Sőt… Úgy tűnt, hogy szánt szándékkal még jobban nyomja a gázpedált, ami elég nagy őrültség volt a részéről, tekintve hogy ezzel nemcsak minket sodort veszélybe, hanem önmagát is. A lovak idegeskedni kezdtek, toporogtak és a fejüket rángatták. Mi próbáltuk nyugtatgatni őket, de nem sikerült túl nagy eredményt elérnünk. Ahogy az autós mellénk ért, rátenyerelt a dudára, ami aztán végképp betett a lovaknak.

A hirtelen jött zajra az összes ló megugrott. Két barátnőm az árokban kötött ki lovastul, mi többiek pedig vad vágtába kezdtünk a főúton. A megvadult lovakat lehetetlenség volt visszafogni, félelmükben teljesen irányíthatatlanná váltak. Az út hirtelen élesen elkanyarodott jobbra, ami nem volt túl szerencsés, mert az út menti sövény eltakarta a kilátást, így nem tudtuk, hogy jön-e jármű szemben vagy sem. Szerencsénk volt, mert éppen akkor senki sem járt arra. De Rocky olyan gyorsan vágtázott, hogy nem tudtuk bevenni a kanyart. Szabályosan kisodródtunk és egyenesen a sövényben kötöttünk ki. Én lezuhantam lovam hátáról, ő pedig egyedül vágtatott tovább. Eltörtem a kezemet és néhány bordám is megrepedt, de még így is szerencsésnek éreztem magam, hogy ennyivel megúsztam a dolgot. Sokkal, de sokkal rosszabbul is járhattam volna. A többiek épségben átvészelték a kalandot és szerencsére Rockynak sem esett baja, a barátaimnak sikerült elkapniuk őt.

Sokáig nem ülhettem lóra a sérüléseim miatt, de már alig vártam, hogy ismét nyeregben legyek. Hosszú idő telt el várakozással, de végül elérkezett a nagy pillanat: az orvos kijelentette, hogy egészséges vagyok és nyugodtan lovagolhatok. Szinte rohantam az istállóba, hogy nyerget rakhassak Rocky hátára és ismét kirándulhassunk egyet a szabadban. Ám nem ment minden olyan simán. Az udvaron álltunk, Rocky teljes felszereléssel én pedig a kantárt fogtam és az ösvény felé néztem, amelyen el kellett volna indulnunk.

De nem ment. Egyszerűen képtelen voltam újra terepre menni. Inkább a karámba vezettem Rockyt és azzal magyaráztam az egészet, hogy még túl korai lenne. Még túl friss a seb. De sajnos azután sem ment. A többiek ki mertek lovagolni és hosszú, gyakran egész napos túrákra mentek, de mindig nélkülem.

Aztán beköszöntött az ősz, elkezdődött az iskola, de én még mindig féltem kimenni. Állandóan a karámban lovagoltam és megpróbáltam tudomást sem venni a vidáman nevetgélő barátaimról, akik még ősszel is inkább a terepet választották az unalmas karám helyett. Lizzi gyakran mondogatta, hogy meg kellene próbálnom túllépni a félelmeimen, de egyszerűen képtelen voltam rá.

Most pedig már tél derekán járunk és én még mindig menekülök. Menekülök a félelmem elől.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre se vettem, hogy kinyílt az istálló ajtaja és belépett rajta valaki.

– Hát te, Madison? – kérdezte a hang gazdája – Azt hittem, hogy te is kilovagoltál a többiekkel együtt.

– Szia, Ryan! – fordultam felé és megpróbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, nem túl sok sikerrel. – Te is tudod, hogy nem szoktam mostanában terepen lovagolni. Miért kérdezed ezt meg állandóan?

Ryan a lovas iskola lovásza volt, huszonhat éves kora ellenére rengeteget tudott a lovakról és nagyon jól bánt velük. Mindig lenyűgözött, valahányszor egy csikóval dolgozott. Hihetetlen volt, hogy miket művelt ez a srác! A balesetem óta minden kilovaglás után feltette nekem ezt a kérdést és én mindig ugyanazt válaszoltam rá.

– Csak próbálkozom – mosolyodott el és nekidőlt az istálló falának – Még mindig nem mered?

Némán megráztam a fejemet.

– Nem én.

– Tudod, Madison, ez így nem túl jó. Jó lovas szeretnél lenni, nem igaz? – kérdezte.

Bólintottam.

– Igen, az akarok lenni.

– De akkor nem szabad félned. Az a baleset olyan régen történt már. Több hónappal ezelőtt. Te pedig még mindig nem mersz terepen lovagolni. A barátaid már rögtön a baleset után ismét kint voltak.

– De ők nem kerültek kórházba! – vágtam vissza kissé idegesen és ismét csutakolni kezdtem Rockyt.

Ryan a bokszhoz sétált és rákönyökölt az ajtóra.

– Ez igaz. Viszont neked sem ez a problémád. Igazam van?

Némán folytattam a csutakolást és nem válaszoltam.

– Valójában elvesztetted az önbizalmadat. Ez pedig félelemhez vezet. Nem bízol se a lovadban, se pedig önmagadban. Pedig Rocky igazán jó ló és egészen biztos vagyok benne, hogy nem akart megijeszteni téged. Se ledobni, se fájdalmat okozni neked.

Mintha csak Ryan szavát akarná igazolni, Rocky hátrafordította a fejét és halkan felnyihogott, majd orrával megbökte a kezemet. Megsimogattam a pofáját és belenéztem hatalmas nagy barna szemeibe. Bizalmat láttam benne. Rocky bízott bennem. Pedig akár össze is kapcsolhatott volna a rémülettel, amit akkor élt át, amikor az autós megnyomta a dudát. De nem. Ő továbbra is bízott bennem. Melegség öntötte el a szívemet, hogy van a földön egy olyan lény, aki feltétel nélkül bízik bennem. Még mindig. Egy könnycsepp folyt végig az arcomon.

– Sajnálom… – suttogtam, miközben ledobtam a földre a vakarót meg a kefét. – Ne haragudj rám, Rocky! Nem a te hibád. Ez egyedül csak miattam van. Ha valami rossz történik, én máris kételkedni kezdek magamban…

Átöleltem a nyakát, az arcomat pedig a sörényébe temettem. Halkan sírtam, miközben Rocky türelmesen álldogált. Megérezte, hogy furcsa hangulatban vagyok, ezért inkább nyugton maradt. Néha beleszagolt a hajamban, máskor pedig megbökdöste a karomat, de egyébként teljesen mozdulatlan volt.

Sokáig tartott, amíg végül lecsillapodtam. Letöröltem a könnyeimet és a boksz ajtaja felé fordultam, hogy megköszönjem Ryan-nak a segítséget. De már nem volt ott. Teljesen egyedül voltam az istállóban. Meglepődve pislogtam. Mégis mikor ment el? Nem is hallottam!

A nyergesben tébláboltam, keresve a saját és persze a lovam felszerelését. Elképesztően nagy volt odabent a káosz! Nyereg- és kantár tartozékok szerteszét szórva a földön, koszos lótakarók a fogason, félig kiömlött patazsír az egyik sarokban, a másikban egy régi lovaglócsizma… Ha egy idegen jönne be ide, azt hihetné, hogy egy lepusztult lovardában jár, ami egyébként nem igaz. Csak szimplán sok a trehány ember, akik nem szeretnek rendet tartani maguk körül. Ryan pedig kijelentette, hogy nem fog mások után pakolni, így a káosz egyre nagyobb és nagyobb lesz. Szegényt, teljes mértékben meg tudom érteni… Én se takarítanék mások után.

Átléptem néhány sarkantyú és egy viszonylag újnak mondható pálca fölött, amikor meghallottam, hogy valaki a nevemet kiabálja. Kicsit jobban füleltem és rájöttem, hogy Ryan az, és a hangja az udvar felől jön.

Gyorsan visszabotorkáltam az ajtóig, majd a folyosón futásnak eredtem. Kirontottam az ajtón és megláttam Ryan-t, amint egy csapat idegesen fújtató ló körül téblábol és utasításokat osztogat a lovasaiknak. Jobban szemügyre vettem a kis csoportot és felismertem őket: ők lovagoltak ki ma délelőtt! De hol van Lizzi? Idegesen néztem körbe, hátha csak elkerülte a figyelmemet. De se őt, se pedig a sárga lovát nem láttam a tömegben. Jobban megfigyelve volt valami furcsa a kis társaságban. Néhány lovas sáros volt, másoknak elszakadt a ruhájuk, egy lány lova pedig erősen sántított a jobb hátsó lábára.

Idegesen rágtam a szám szélét, amikor hirtelen villámcsapásként ért a felismerés: valami történt odakint! És az, hogy se Lizzi-t se a lovát nem láttam, csak még jobban bennem a feszültséget. Sietősen átvágtam az udvaron és megálltam Ryan mellett.

– Mi történt? – kérdeztem feszült hangon – Hol van Lizzi?

– Nyugi, Mad! Fontos, hogy higgadt maradj! Segítened kell nekem megkeresni Lizzit és a lovát. Egy kamion megijesztette a lovakat és mindenki százfelé szaladt. Minden ló hazajött, kivéve Lizziét. A többiek viszonylag jól vannak, de Lizzit senki se látta. Meg kell találnunk, minél előbb! Lehet, hogy segítségre van szüksége. Értesz?

Némán bólintottam.

– Oké – Ryan pár pillanatig fürkészte az arcomat, majd kelletlenül hozzátette – Lóval megyünk, szóval… nyergeld fel Rockyt.

Szóra nyitottam a számat, hogy megmondjam, én nem megyek ki terepre, de utána meggondoltam magam. Hogy lehetek ennyire önző? Lizzi valahol fekszik a hóban és lehet, hogy komolyan megsérült, én pedig csak a saját kis szánalmas problémáimmal foglalkozom. Mit számít, hogy félek, ha egyszer egy barátom bajban van? Önző dög vagyok, hogy csak a magam érdekeit nézem.

– Öt perc múlva itt találkozunk, oké? – kérdeztem, de választ se várva rohanni kezdtem az istálló felé.

Berontottam a nyergesbe és kapkodva összeszedtem Rocky felszerelését, majd a bokszához siettem. Leraktam a felszerelést az istálló folyosójára és beléptem hozzá. Lovam kíváncsian figyelte a ténykedésemet, én pedig azt kívántam, bárcsak ne remegne úgy a kezem és gyorsabban tudnék haladni! Felraktam az izzasztót és a nyerget a hátára, majd becsatoltam a heveder csatjait. Utána felvettem a kantárt a földről és ügyetlenül kibogoztam a szárakat, majd a zablát finoman Rocky szájába csúsztattam. Azonnal ráharapott, én pedig halványan elmosolyodtam. Tudta, hogy mit jelentenek a szerszámok. Kivezettem a folyosóra és elindultunk ki az udvarra. Útközben felkaptam a fekete lovaglókesztyűmet, amit még érkezésemkor hanyagul az egyik padra dobtam le. Most hasznát fogom venni.

Kint az udvaron Ryan épp a hevedert szorította meg Lucky nevű szürke csődörén. Gyorsan követtem a példáját, majd lehúztam a kengyeleket.

Igyekeztem nem foglalkozni hevesen dobogó szívemmel és a remegő kezeimmel.

– Kész vagy? – kérdezte Ryan.

Rápillantottam és láttam, hogy már nyeregben ül, indulásra készen. Óvatosan a kengyelbe csúsztattam a lábamat, majd fellendültem Rocky hátára. Lovam egy pillanatra sem moccant meg, de láttam, hogy feszülten várja az utasításaimat. Nagy levegőt vettem és halkan azt mondtam:

– Igen, mehetünk.

Elindultunk át a kapun, magunk mögött hagyva az udvaron tébláboló kis lovascsapatot. Ahogy ráfordultunk az ösvényre, Ryan visszanézett rám a válla fölött.

– Szólj, ha valami baj van!

Némán bólintottam, mert úgy éreztem, hogy képtelen vagyok akár egy hangot is kinyögni. A szívem a torkomban dobogott, a tenyerem pedig izzadni kezdett a lovaglókesztyűben. Féltem, hogy Rockyra is átragad az idegességem, ezért próbáltam nyugalmat erőltetni magamra – valljuk be nem túl sok sikerrel.

Ryan jelzett, hogy ügetni fogunk, ezért elhelyezkedtem a nyeregben és vártam az indulást. Rocky megnyújtotta a lépteit és csakhamar azon kaptam maga, hogy egyenletes tempóban ügetünk a havas ösvényen. A félelmem alaptalannak bizonyult, mert Rocky példásan viselkedett. Nem izgatta, hogy én szinte remegek a hátán. Higgadtan követte az előtte haladó hatalmas szürke csődört és közben még a tájat is fürkészte. Fülei hol előre, hol pedig hátra álltak. Pontosan úgy viselkedett, mint aki tudja, hogy nem szórakozásból vagyunk idekint.

Lassacskán felengedtem és kevésbé mereven ültem a nyeregben. Ryan néha-néha hátrafordult és bátorítóan rám mosolygott. Látta, hogy félek, ezért igyekezett elterelni a figyelmemet, úgy hogy mindenféle lényegtelen dologról beszélt össze-vissza. Hogy tud ilyen nyugodt lenni, amikor Lizzi talán súlyos sebekkel fekszik valahol? Ryan teljesen úgy viselkedik, mintha egy szimpla kis túrán lennénk és nem a legjobb barátnőmet keresnénk.

Hamar – számomra túlságosan is hamar – elértük a főutat. Itt jobbra fordultunk és az út szélén megindultunk a vágtázós mezőnk felé.

– Hol történt a baleset? – kérdeztem.

– Nem messze innen – felelte Ryan – Át kell vágnunk a mezőn, azután azon a kis erdőn, ahol tavaly néhányan eltévedtek. Emlékszel?

Bólintottam, hogy igen.

– Gondolom, a baleset helyszínétől kezdjük a keresést, igaz?

– Igen. Lehet, hogy majd szét kell válnunk.

– Oké.

Letértünk az útról és elértük a mező szélét. Ryan megállított a lovát és felém fordult.

– Sietnünk kell, úgyhogy kénytelenek leszünk vágtázni. Végigmegyünk a mezőn, majd be az erdőbe, egészen addig a kis mellékösvényig, ami a következő mezőre vezet. Az erdőben az ösvény vonalát követjük és nem térünk le róla. Rendben?

Idegesen nyeltem egy nagyot. Gyomrom görcsbe rándult, a tenyerem pedig ismét izzadni kezdett.

– Rendben – válaszoltam fakó hangon.

– Nem lesz semmi baj! – mondta Ryan biztató hangon – Csak maradj mindig mögöttem. Meg tudod csinálni. Bízz magadban!

Bárcsak én is ilyen magabiztos lennék, mint Ryan. Ügetni kezdtünk, majd lassú vágtára váltottunk. Tényleg féltem. Nagyon féltem, de nem volt más választásom. Lizzi bajban volt, én pedig kötelességemnek éreztem, hogy segítsek neki. Vagy legalábbis megpróbáljam.

Egyenletes tempóban átvágtunk a mezőn és befordultunk az erdőbe. Minden csupa fehérség volt és teljesen kihalt. Közeledtünk ahhoz a részhez, ahol a mellékösvényen át ki lehet jutni a másik mezőre. Ekkor váratlanul Ryan gyorsítani kezdett és pontosan az ellenkező irányba fordította Luckyt. Összezavarodtam.

– Hé, mit csinálsz? – kiabáltam rá, miközben Rocky egyre jobban begyorsult, hogy tartani tudja a tempót. – Nem is erre kell menni!

De Ryan nem válaszolt, hanem tovább hajtotta lovát. Mintha én ott se lennék! Mi a fene folyik itt? Egyszer hátra fordult és egy vigyorral nyugtázta, hogy még mindig a sarkába vagyok.

– Ryan! – kiabáltam újból – Mit művelsz? Nem Lizzit kéne…

Elakadt a szavam. Időközben tettünk egy kört az erdőben és ismét azon az úton vágtáztunk, amin idefelé jöttünk. Ryan már elhaladt a kisösvény mellett, ami a másik tisztásra vezetett. Jeleztem Rockynak, hogy gyorsítson, s amint mi is elhagytuk az elágazást, egyszer csak azt vettem észre, hogy többé már nem vagyok egyedül. Ugyanis a kis mellékútról egy lovas vágtatott mellém és most lovaink egymás mellett száguldottak. A sárga ló kecsesen megívelte a nyakát és horkantva üdvözölte Rockyt. Mert ismerték egymást. Nagyon is.

– Lizzi! – hördültem fel – Mi a fenét keresel te itt? És hogyhogy lovon?

Barátnőm csak felnevetett.

– Majd később elmondom! De most igyekezzünk! Ryan alaposan lehagyott minket!

Azzal gyorsított a tempón és csakhamar megint egyedül voltam. Rocky engedelmesen tartotta a tempót, nem sietett utolérni Lizzi lovát. Nagyot sóhajtottam. Átvertek. Méghozzá csúnyán. Nagyon csúnyán. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy utánuk menjek és egyenként lecibáljam őket a nyeregből. Engedtem a száron és Rocky azonnal reagált. Lépteit megnyújtotta, nyakát előreszegte és repültünk. Pillanatok alatt magunk mögött hagytuk az erdőt és a mezőn folytattunk utunkat. Ryan már a mező felénél járt, de Lizzi még éppen csak az elején.

Rocky hamar beérte Lizzi sárga lovát. Barátnőm rám nézett és szemtelenül a képembe vigyorgott.

– Hogy tehetted ezt? – kiabáltam – A frászt hoztad rám! Normálisak vagytok ti egyáltalán!?

– Muszáj volt! – jött a minden bűnbánattól mentes válasz.

– Miért?!

– Nézz magadra!

Lepillantottam az alattam elsuhanó földre és azonnal elakadt a lélegzetem, amint tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen mit is csinálok. Vágtázok! Én! Terepen! De ez… lehetetlen. Vagy mégsem?

Döbbenetemből Lizzi nevetése rángatott ki. Felnéztem és láttam, hogy Ryan lassítani kezd, majd a mező szélén megtorpan és szembefordul velünk. Mi is lassítottunk, majd az utolsó pár métert ügetésben, majd lépésben tettük meg.

Zihálva kapkodtam a levegőt, mert még mindig képtelen voltam felfogni: terepen lovagolok! A balesetem óta most először.

Beletelt néhány percbe, míg össze bírtam szedni a gondolataimat. A többiek addig csendben várakoztak. Amikor már úgy éreztem, hogy képes vagyok megszólalni, feltettem a legelső kérdést, ami az eszembe jutott.

– Miért? – azután rögtön hozzáraktam egy másikat is – Hogyan?

– Tudod, – kezdte vidáman Lizzi – rossz volt nézni, ahogy szenvedsz. Több hónapon keresztül csak a karámban lovagoltál és annyi, de annyi szép élményt hagytál ki, hogy szinte rossz belegondolni. Pedig igazából nem volt miért félned. Rocky nem szenvedett maradandó sérüléseket, teljesen jól van és te is rendesen felépültél. A lovad továbbra is bízik benned, csak éppen te nem bíztál önmagadban. Reméltük, hogy lassan túlteszed magad a baleseten, de mivel nem így történt, egyszerűen muszáj volt drasztikusabb eszközökhöz folyamodnunk.

– Tényleg? – húztam el a számat gúnyosan – Valóban eléggé drasztikus volt…

– Igen, hát talán egy kicsit túlzásba vittük. Szóval, Ryan kitalálta, hogy… – itt csúnyán néztem Lucky lovasára.

– Hé! Ne kend rám a hülye ötleteidet! – háborodott fel az említett – Az egész a te ötleted volt, Elizabeth Mc’ Down! Te találtál ki mindent! Úgyhogy te viszed el a balhét…

Haragos pillantásomat a barátnőmre irányítottam, mire ő behúzta a nyakát és félve pislogott felém.

– Hallgatlak – válaszoltam kimérten.

Nagy levegőt vett.

– Jó, oké. Szóval kitaláltam, hogy megrendezünk egy balesetet és azt a látszatot keltjük, hogy én eltűntem. A többiek visszamennek az istállóhoz és elmesélik neked és Ryan-nak hogy mi történt. És mivel csak ti lesztek ott, ezért nektek kell utánam jönnötök. És akkor te ismét lovagolsz terepen és minden megoldódik. Hát nem fantasztikus? – fejezte be a mesét és reménykedve pislogott rám.

– De – jegyeztem meg enyhe iróniával a hangomban – Valóban remek ötlet volt rám hoznod a frászt és rávenned, hogy jöjjek ki utánad lóháton. Van fogalmad róla, hogy mennyire féltem?

– Tudom, hogy féltél. De megcsináltad! Mert… mert fontos vagyok neked, igaz? Mert a barátod vagyok és aggódtál értem. Ugye?

Elmosolyodtam. Igaza volt. A legjobb barátnőm volt, amióta három évvel ezelőtt ebbe a lovas iskolába kezdtem járni. Már az első napon összebarátkoztunk és azóta is nagyon jól megvagyunk. Annyira a barátnőm lett, hogy bármit megtennék érte. Még azt is, hogy a legnagyobb félelmemmel dacolva nyeregbe szállok és kimegyek utána terepre.

Megadóan felsóhajtottam, mire Lizzi a nyakamba borult.

– Tudtam! Tudtam! – kiabálta a fülembe, hogy majd megsüketültem.

Fél kézzel próbáltam tartani Rockyt, akinek nem igazán tetszett ez a hangszint, ezért megpróbált odébb lépni.

– Jól van lányok, – jegyezte meg gúnyosan Ryan – ha kiörültétek magatokat, akkor igazán visszamehetnénk az istállóba. Kezdek fázni.

– Szegénykém… – gúnyolódtam, miközben elengedtem Lizzit és lépésre ösztökéltem Rockyt.

Megveregettem a lapockáját, majd a nyeregben lehajolva átöleltem a nyakát.

– Te vagy a legjobb ló a világon! – suttogtam a fülébe – Köszönöm! Vigyáztál rám… mint mindig.

Rocky a fülét hegyezte a hangomra, majd horkantott egyet és megrázta a fejét. Elnevettem magam. Ő az én kis csodalovam.

Visszalovagoltunk a főúton és rátértünk a hazavezető útra. Már egyáltalán nem éreztem félelmet. Valahogy ismét olyannak tűnt minden, mint amilyen a baleset előtt volt. Mintha az egész meg se történt volna.

– Mindenki benne volt? – kérdeztem Lizzit.

– Igen! – válaszolta büszkén – Nem volt nehéz rábeszélni őket, hogy segítsenek.

– Azt rögtön gondoltam – mosolyodtam el.

Lizzi híres volt arról, hogy bárkit rá tudott venni arra, amit ő akart. Vagy így vagy úgy.

– De mindenki tiszta sár volt meg elszakadt a ruhájuk. És Sally lova sántított!

– Igazából nem – válaszolta Ryan. – Elhagyta az egyik patkóját útközben, ezért volt furcsa a járása. Amit láttál az nem sántítás volt.

– Ugye ez nem volt betervezve?

– Nem, – vigyorgott Lizzi – de kapóra jött!

– Na és a sár?

– Hát hitelesen kellett előadni a történetet. Szóval rábeszéltem a lányokat, hogy kicsit kenjék össze magukat…

Elvigyorodtam.

– Mennyit fizettél nekik ezért?

– Fejenként egy pizzát Francesco pizzériájában. De akkor is megérte!

Mosolyogva csóváltam a fejemet. Hihetetlen. Még most sem igazán akartam felfogni ezt az egészet. Újra lovagolok! Méghozzá terepen!

Ryan mintha csak kitalálta volna a gondolataimat. Hátrafordult a nyeregben és rám mosolygott.

– Látod Madison? Én megmondtam. Bízz magadban!

– Igazad volt… visszanyertem azt, amit úgy éreztem, hogy örökre elveszítettem.

– Ahogy egy régi mondás tartja… – jegyezte meg Lizzi, mire mind a ketten értetlenül néztünk rá.

Barátnőm elmosolyodott.

– Ha mersz, nyersz!

Rocky egyetértően felnyerített.

Kép: Canva
Frissítve: 2024.03.06.