Ló és lovas “dolgok” a Pallas nagy lexikon szerint

 (A Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt. adta ki 1893 és 1897 között  tizenhat kötetben, amelyet 1900-ban két pótkötettel egészítettek  ki.)

 A ló közgazdasági szempontból hazánk második legfontosabb  állatja; e tekintetben ugyanis a szarvasmarha előzi meg, mert  utóbbiban mintegy kétszer akkora tőke fekszik, mint a lóban, de  hadászati és fuvarozási szempontból a ló mondható  legnélkülözhetetlenebb háziállatunknak. A ló fő haszna  munkaképességében áll, mely főleg paripázás, teherhordás és  teherhúzásban nyilvánul, s a ló ereje, gyorsasága és  kitartásától függ; a középkor kezdetén azonban a hústermelés is  fontos volt a lónál, mert a pogány népek tudvalevőleg lovakat  áldoztak isteneiknek, s ily alkalmakkor lóhússal lakmároztak, de  a papság a kereszténység terjedésével eltiltotta a lóhús  élvezetét, minélfogva undorig fokozódott nálunk a lóhús iránti  ellenszenv; azonban a francia-német háboru alkalmával az  ostromolt párisiak kénytelenek voltak lovaikat levágni, s attól  az időtől kezdve Nyugat- és Közép-Európában szünőfélben van a  lóhús iránti indokolatlan ellenszenv, minélfogva a nagyobb  városokban mészárszékek létesültek a lóhús kimérésére; de a  hústermelés tekintetében a jövőben is csak alárendelt szerepe  lesz a lónak, mert ezután sem fogják a vágóhíd számára  tenyészteni, hanem csak az elaggott v. más ok miatt  hasznavehetetlenné vált lovak fognak a vágóhídra jutni.  Oroszországban és Ázsiában tejtermelésre is használják a lovat,  s a kancatejből erjesztés által szeszes italt készítenek, a  kumiszt (l. o.). Egyjó tatár kanca 200 liter tejet képes  évenként adni. A ló nagysága, mialatt a mar legmagasabb  pontjának a földtől való távolát értik, a fajták szerint 1 és 2  méter között, élősúlya 150 és 1000 kg. között változik.  Legkisebb ló a shettlandi pony, legnagyobb az angol sörös ló.

Némely irók feltételezik, hogy a vad ló legalább négy lényegesen  eltérő válfajban létezett, melyek mindegyike megszelidíttetvén,  a ma létező négy lótipusnak vetette meg az alapját. E négy  lótipus a következő: 1. a főleg Kelet-Ázsiában található mongol  ló; 2. az u. n. keleti ló, melynek főképviselője az arab ló; 3.  az u. n. keleti ló, melynek főképviselője az arab ló; 3. az u.  n. nyugati vagy európai nehéz igás ló és végre 4. az európai  törpe v. ponyló. E tipusok keretén belül azonban számtalan fajta  létezik, melyek főleg a tenyésztésnek köszönik létüket.  Leghiresebb s kisebb-nagyobb mértékben nálunk is tenyésztett  lófajták: az angol és az arab telivérló; a pinzgaui, percheron,  ardenni és clydesdali igásló; az amerikai és orosz ügető ló,  stb.

Újabban igen emelkedett a ló ára, mert mindinkább keresik  hadászati, paripázási, kocsizási és fuvarozási célokra, s a  mezőgazdaságnak belterjesebbé való válásánál a földmivelésnél is  több lovat használnak mint azelőtt. Ezért most többen  foglalkoznak a ló tenyésztésével, és különösen oly helyeken  tenyésztik sokan, ahol az okszerü lótenyésztés alapföltétele, t.  i. a csikó felnevelésére alkalmas legelők vannak, mert jó szivós  lovat csak legeltetés mellett lehet nevelni. A legelő  minőségétől függ azután, hogy minő lovak tenyésztessenek, mert  könnyü lovat csak oly gazdaságokban lehet tenyészteni, ahol  rövid füvü szárazabb legelők vannak, mig nehezebb lovak inkább  csak nedvesebb legelőkkel biró vidékeken nyerhetők. Nálunk a  lótenyésztők 3 neme különböztethető meg, u. m. először az állam,  mely a ménesbirtokon (l. Ménes) főleg közhasználatra szolgáló  fedezőmének nyerése végett tenyészt lovat;másodszor a nagy és  kis földbirtokos, tehát a mezőgazda, ki részint a maga  szükségletére, részint eladás végett tenyészt, és harmadszor a  sportember, ki főleg az angol telivérlovat tenyészti, s a  lóversenyeken nyerészkedik vele. A lovat lehet ménesben és lehet  házilag vagy gazdaságilag tenyészteni. A ménesbeli tenyésztésnél  a kancák egész évben hevernek, mert csak csikónevelés végett  tartatnak; ellenben a gazdasági lótenyésztésnél a dolgozó kancák  után nevelnek csikót; előbbi esetben többnyire állami, vagy  mások tulajdonában lévő mének által födözteti kancáit, de a  falusi lótenyésztők gyakran u. n. községi méneket is tartanak. A  ménesbeli lótenyésztés csak nagyobb földbirtokon lehetséges, és  ott is csak akkor, ha a tenyésztő elegendő tőkével bir, mert itt  a mezőgazdaság a ménesnek bizonyos tekintetben alárendeltjévé  lesz azáltal, hogy mindenekelőtt a ménes szükségleteiről kell  gondoskodnia; ellenben a gazdasági lótenyésztésnél utóbbi van a  mezőgazdasági üzemnek alárendelve, minélfogva annak jövedelmét  nem csak nem csorbítja, sőt növeli azáltal, hogy az igás lovak  olcsó pótlását teszi lehetségessé, s eladás által esetleg még  pénzt is hoz.

A lótenyésztésnél legfontosabb az, hogy a tenyészállatok  célszerüen választassanak meg, de miután a tenyésztő rendesen  már meglévő kancái után tenyészt, a mén kiválasztására kell  kiváló súlyt fektetni, vagyis a kancákat a rendelkezésre álló  mének közül azzal kell meghágatni, mely után a legjobb csikók  várhatók. A ménnek lehetőleg azon tulajdonságokkal kell birnia,  melyeknek elérése célul tűzetett ki, továbbá lehetőleg kevés  hibája legyen, és ne legyenek oly hibái, melyek a kancán is  előfordulnak, mert azok akkor biztosan átmennek a csikóra is; a  ménnek továbbá egészségesnek és családi betegségektől mentnek  kell lennie; nagysága helyes viszonyban álljon a kanca  nagyságával; szőrszine keresett (sötét) legyen, és kora csak  kivételesen haladja meg a 16 évet, az igen fiatal vagy az igen  vén mén után ritkán lehet jó csikót nyerni. A lovat 3-4, sőt a  telivérlovat gyakran csak 6-7 éves korától kezdve használják  tenyésztésre, de azután addig használják, mig termékenynek  mutatkozik (20-25 éves koráig), 1 ménre 50-60 kancát számítanak.  A hágatás tavasszal rendesen kézből történik, csak szilajon  tartott ménesekben van a csődör a kancák között, és födöz  tetszés szerint. Hágatás előtt többnyire kipróbálják a kancát,  hogy a mént fölveszi-e s e célra nemes anyaggal biró ménesekben  csekélyebb értékű próbaméneket tartanak. A kanca átlag 11  hónapig vemhes; a vemhesség első felében nem kiván különös  gondot, de a második felében jobban kell etetni, s nem szabad  gyorsan hajtani, mert attól elvetél; másrészt azonban az  istállóban sem kell sokat állni hagyni, mert a mérsékelt mozgás  jól hat reá. Az ellés a kancánál könnyen megy; ellés után a  kancát néhány napig gyengén tartják, azután jobb etetésre térnek  át, s főleg oly takarmányféléket etetnek, melyek kedvezően  hatnak a tejelválasztásra. Az újdonsült csikó 4 hetes koráig  csak tejjel él, azután szénát és zabot is kap, s 4-5 hónapos  korában fokozatosan elválasztatik. Az elválasztott csikóval az  első évben főleg csak elegendő zabot és szénát etetnek a  következő években nyáron lehetőleg csak a legelőn, télen pedig  szénán és szalmán tartják, de értékesebb csikókkal még a 2-ik,  sőt 3-ik évben is etetnek kevés zabot. A tenyésztésre nem  alkalmas méncsikók 1 éves korban kiheréltetnek. A csikóra igen  fontos, hogy sokat mozogjon, és hogy világos és tiszta levegőjü  istállóban tartassék. A lovak etetése főleg csak istállóban  történik, illetőleg csak a ménesbeli lovak és a csikók vannak  nyáron a legelőn. A ló fő tápláléka a széna és a zab, mely  utóbbi egész szemüen, de szalmaszecskával keverve oly  mennyiségben használtatik etetésre, amily mértékben munkára  használják a lovat, de kevesebbet érő s nehéz lovaknál a zabot  1/3-1/2 részéig tengerivel vagy más szemes vagy kereskedelmi  (hulladék) takarmánnyal is lehet helyettesíteni; a lovakkal  azután még szénát, szalmát és nyáron zöld takarmányt is etetnek,  ellenben a gyök- és gumós takarmányok, valamint a vizenyős gyári  hulladékok lehetőleg mellőztetnek. Fontos még a lónál a test  naponkénti tisztítása is, mi csak a legelőn tartózkodó lovaknál  fölösleges, de az istállóban tartottaknál már az elválasztott  csikónál kezdendő meg. Magyarországban a statisztikai évkönyvek  szerint kerek számban 2 millió ló van.

Lótenyésztésünk története röviden a következő: A magyarok  honfoglalás alkalmával lovon harcoltak, s igy kétségtelen,  Ázsiából lovakat hoztak magukkal, melyek kicsinyek, kevéssé  tetszetősek, de igen kitartóak voltak. Ezekhez járultak a  legyőzött népektől zsákmányolt és később a Nagy Lajos és a  következő királyok idejében Lengyelországból behozott lovak,  melyek a magyar lovat helyenként megváltoztatták, nagyobbá s  tetszetősebbé tették. De lovunk csak a török háboruk alkalmával  változott át gyökeresen, mert ekkor igen sok keleti ló  szereztetett zsákmány, ajándék vagy vásárlás útján, melyek az  egész országban, de kivált Erdélyben magas fokra emelték  lótenyésztésünket. A XVII. század vége felé spanyol lovak (l.  Andaluziai ló) hozattak be, melyek lovainkat szintén javították,  és különösen nagyobbá tették; végre e század kezdete óta arab és  angol telivér lovak importáltatnak, melyek az ország  lóállományának javítására használtatván, a mai lovak zömét  létesítették. magától érthető, hogy e sokoldalú keresztezés  lótenyésztésünk eredeti egyöntetüségét megszüntette; a kormány,  mely mindent megtesz, hogy lótenyésztésünket felvirágoztassa,  azelőtt még nem fektetett súlyt egy vérben való tenyésztésre,  most azonban a vidékek jellegrovására is már figyelem  fordíttatik. Magyarország délnyugati határán a nori ló hatolt  még az országba, mely a magyar lóval a muraközi s a pinkafői  lovat létesítette; legújabban pedig egyes nagybirtokokon a nehéz  nyugati lovat honosították meg, s részben tisztán tenyésztik,  részben kereszteznek vele. A tenyésztők zöme azonban könnyebb  hátas, kocsi- és hintós lovakat tenyészt. A faj nemesítésének  legfontosabb tényezői kétségkivül állami méneseink. Négy ily  ménesünk van u. m. a kisbéri az angol faj, a bábolnai az arab  faj számára, a mezőhegyesi, mely a legnagyobb s angol félvér  törzsön kivül nagy és kis Nonius és Gidran-ménest tart fenn s  végül a fogarasi. E ménesek lóállománya 1893. végével 3550  darabra rúgott. Magyarország lótenyésztése egészben véve már  meglehetős magas fokon áll, mert hazánk nemcsak a katonaságot  látja el lovakkal, de az utolsó években (1891-94) évente 18-20  ezer darabot szállít ki 6-8 millió forint értékben, s e kedvező  állását első sorban az államnak köszöni, mert az a tenyésztőket  jó fedezőménekkel látja el (l. Fedeztetési állomás), és minden  megyében lótenyésztési bizottságot alakított, melyek a kormány  (földmivelési minisztérium) és a tenyésztők között  közvetítőkként szerepelnek. A lótenyésztők az egyes méneseket,  valamint lótörzseket bélyegekkel látják el.

A honvéd-huszárezredeknél a rendszeresített keretállomány  mellett felesleges idomított lovakat vállalkozóknak adják ki  tartásra és munkára való felhasználásra. A lovak kiadása a  Ló-igazolvány-könyvvel történik, melynek a vállalkozó és a  honvédségi kincstár jogait és kötelezettségeit felsoroló  kötelezvény kiegészítő részét alkotják. A tartásra kiadott lovak  az átvétel évének okt. 1-től számított 5 évi kitünő, illetőleg 6  évi katonai szolgálatra alkalmas állapotban való tartás után a  vállalkozó korlátlan tulajdonába engedtetnek át. A lovak  rendszerint évente kétszer: tavasszal és az őszi  fegyvergyakorlatok után adatnak ki tartásra és a tartatásra  kiadott lovak minden év márc. havában és ezenkivül a tényleges  szolgálatra való beidézés alkalmával (őszi gyakorlatokra stb.)  vegyes bizottságok által vizsgáltatnak meg. V. ö. A m. kir.  honvédség lóügyeire vonatkozó szabályokat.

A hadseregnek általános vagy csak részben való  mozgósításakor a király rendeletére a hadsereg lóállományát  országos lóállítással egészítik ki, amikor minden  hadiszolgálatra alkalmas lónak tulajdonosa köteles, ha erre  felhivják, lovát elővezettetni és megfelelő áron a kincstár  tulajdonába átengedni. A mozgósításkor ekként kisajátítandó  lovak számát a közös hadügyminiszter évente a honvédelmi ügyek  minisztereivel közli. A lószükségletnek a két államra (osztrák  és magyar) való kivetése az államokban létező összes lovak  összeirásának eredményei szerint történik. Az iker államok  mindegyikét L.-i területekre osztották fel, melyek mindegyikében  lóavatási helységek (Assenplätze) jelöltettek ki. Minden év  elején kijelölik az esetleges mozgósításkor működő  lókisajátítási bizottságokat, melyeknek tagjai: a szolgabiró  (polgármester, vagy ennek helyettese) mint elnök, egy  törzstiszt, egy állatorvos vagy gyógykovács, a a lótulajdonosok  közül választott két bizalmi férfi és 2-3 felesketett becslő. L.  esetén e bizottságok elé vezetendők mindazok a lovak, melyek az  állítási évben negyedik évüket már betöltötték vagy betöltik; a  bizottság az elébe vezetett lovakat megvizsgálja, a  hadiszolgálatra alkalmasakat: hátas, hámos és málhát hordó  lovakra osztályozza, megbélyegezteti, a kisajátítási árt  kifizetteti s a lovakat ott helyben a kincstár tulajdonába  véteti át. Azok a lótulajdonosok, kik lovaikat előállítani  elmulasztják, kényszeríttetnek erre s ha mulasztásukat az illető  politikai hatóság előtt kellőleg igazolni nem tudják, a lovaknak  kényszer útján való előállítása által okozott költségeknek  megtérítésén kivül, minden egyes ló után fizetendő 100 forintnyi  birság fizetésére itéltetnek el. Ha a kisajátítási kerületek  egyes községei a reájuk kivetett összes lójutalékot önkéntesen  egyszerre állíthatják elő, akkor az állam minden kisajátított  lónak árát 10%-kal megtoldja. A L.-i kötelezettség alól fel  vannak mentve: a király és az uralkodóház tagjainak  udvartartásához tartozó és azok az állami szolgálatban levő  lovak, melyek közérdeküknél fogva nem nélkülözhetők (p.  postamesterek, ménesek, stb. lovai). A lóavatási eljárást  részletesen az 1891 ápr. 3. kelt 16 500 számu honv. min.  rendelet szabályozza.

Lóavatás  a hadsereg hátas, hámos és málhát hordó lóállományának  kiegészítésére szükséges lovakat részint pótló- (avató-)  bizottságok, részint pedig a csapatok maguk vásárolják össze  (kézi bevásárlás). Valamennyi minőségű lónak bevásárlására a  közös hadügyminiszter évente átlagos pótló-árt állapít meg. A  lovassági és tüzérségi altiszti hátas lovak 155, illetőleg 158  cm. aluli és 166 cm. felüli lovak csakis más tekintetben való  kitünő minőségüknél fogva vásárolhatók be; tüzérségi hátas és  valamennyi hámos lovak 161-168 cm.; málhát hordó lovak pedig  148-153 cm. magasak legyenek. Valamennyi ló 5 évnél fiatalabb és  7 évnél idősebb ne legyen. Tiszti hátas és jobbfaju hámos lovak  beszerzésére a közös hadügyminiszter nagyobb pótlóárt állapít  meg.

A lóidomítás alatt a lovat helyes <támaszkodás>-hoz kell  szoktatni; ez abban áll, hogy a ló állkapcsai a zablában mindig  némi gyönge támaszt keressenek; ha a támaszkodás felette kemény  v. igen erős, akkor a lovas csak erőmegfeszítéssel képes lovát  vezetni v. megállítani; <szívós>-nak nevezik azt a támaszkodást,  melynek a lovas engedése v. visszatartása a támaszkodás fokában  változást nem idéz elő; ez a ló érzékeinek tompultságától  származik és leginkább sárló kancáknál vagy kábaságra hajlandó  lovaknál fordul elő. <Kéz- vagyis szár mögött létel>-nek nevezik  azt, ha a ló a zablára való támaszkodástól irtózik és nem akar  előre menni; ez leginkább oly lovaknál fordul elő, melyek igen  érzékeny szájuak és melyek a szárak tulságos meghúzása v.  rángatása által a támaszkodástól elriasztattak; ilylovak a hátsó  lábon teendő fordulatoknál gyakran nem engedelmeskednek és  ilyenkor fejöket akként helyezik, hogy a szár kezelése  hatástalanná válik.

A lónak fejtartására általános szabály nem állapítható meg; az a  ló testalkotásától függ; általában az a fejtartás a legjobb,  mellyel a ló legkényelmesebben járhat és még erősen megragadva  is engedelmes marad. A legtöbb lóra a legcélszerübb fejtartás  az, amelynél a ló feje majdnem függőlegesen, orra pedig  csípőivel egyenlő magasságban áll. Egyenes vonalon való járás  alatt a ló feje egyenest állítandó; minden fordulatkor a ló feje  kevéssé <befelé>, azaz a fordulat oldala felé állítandó. A lófej  oldaltartásához szükséges nyakhajlítás ott történjék, ahol a fej  a nyakkal egyesül, t. i. az állkapcák mögött; a hajltás csakis  oly mérvü legyen, hogy a lovas a ló nyakán át lenézvén, a ló  belső szemívét láthassa.

A ló <összeszedése> alatt azt értik, ha  a lovas mindkét szárnak erősebb meghúzása mellett még combjaival  is szorítja a lovat; ekkor a lónak nyaka és feje magasabb  állásba jut s a ló hátsó lábait jobban maga alá veszi.  Az oldaljárásokkal a lóval megértetjük, hogy a szármeghúzással  és a combnyomással mit akarunk elérni. Közönségesen csakis a  következő oldaljárások gyakoroltatnak: <vállat be>,  <féloldalazás>, <fart be> és <egész oldalazás>.

Az oldaljárások  csakis lépésben gyakoroltatnak. A lovasnak mindig szem előtt  kell tartania, hogy a ló főleg a szárakkal vezetendő és a combok  a vezetést csak támogatják; az oldaljárásoknál soha sem szabad  csupán csak az egyik combbal hatni; mindig az egyik comb a lovat  oldalt járatja, a másik pedig az oldal felé való sietést  gátolja, v. pedig a lovat, ha magát visszatartaná, előre  ösztönzi.  Az akadályokon való áthatolást eleinte lovas nélkül  gyakoroltatják, hogy a fiatal ló bátor, nyugodt nekimenésre  szoktattassék, anélkül hogy lábai a lovas súlya alatt cél nélkül  megerőltetnének és a lovas veszélyeztetnék; mikor a ló lovas  nélkül a közönségesen előforduló akadályokon, azaz vízzel telt  és száraz árkokon, sorompókon, sorompós árkokon nyugodtan és  biztosan átugrik, továbbá átugratásra felette széles, vízzel  telt, valamint száraz árkokon keresztül ügyesen átmászik,  meredek lejtőkön biztosan felmászik és végre némileg ingoványos  helyeken félelem nélkül áthalad, akkor azután hozzászoktatandó,  hogy mindezen akadályokon lovassal is áthatoljon. Az árkok  kezdetben egy, később két méter szélesek s a sorompók eleinte  csak 45, később azután fokozatosan mindig magasabbak lgyenek,  míg végre 80 cm. magasságuak lehetnek.

Az úszást is előbb lovas nélkül kell gyakoroltatni; hogy a ló a  vízbe való menéstől ne irtózzon, előbb 1-1,5 m. kemény talaju  vizen kell néhányszor átlovagolni. Az úszást mindig áramló  folyóvizeken gyakorolják, mert éppen az áramlat legyőzése képezi  az úszás nehezebb részét és következőleg ezt kell főleg  gyakoroltatni.  A magas iskola szerinti idomításnak célja az, hogy a ló képes  legyen oly testtartással is egyensúlyban maradni, mellyel a test  súlypontján át képzelhető függőleges a csipőkön áthalad, míg a  közönséges idomításnál megelégszünk, ha az említett függőleges  valamivel hátrább esik, mint a nem idomított lónál. A magas  iskola megkülönbözteti a földön és a föld fölött begyakorlandó  mozdulatokat, melyek mindannyian a ló természetes járómódjainak  és ugrásainak tökéletesbítései.

A magas iskola járómódjai: a  passage, a piaffe vagyis <büszke lépés> és a redoppe; a föld  fölött azaz felugrás közben végzendő gyakorlatok: a levade,  pesade, terre á terre, mezaire, courbette, crouppade, ballotade  és a capriole.  Embereknek a L.-ra való oktatására jól idomított lovakat  használnak, melyeknek határozott, de nem igen kemény járásuk  van. Ha a kezdő lovas a lovon való üléshez már némileg  hozzászokott, akkor nem lovagoltatják mindig ugyanazon az egy  lovon, hanem folytonosan más-más természetü lovat adnak alája.  Mielőtt a kezdő lovast a vezetésre oktatnák, a lépő, ügető és  vágtató lovon való nyugodt és helyes ülésre szoktatják. A L.-ban  való oktatást három időszakra osztják: az elsőben arra  törekednek, hogy a kezdő lovas a lóhoz bizalmat és helyes,  szilárd ülést nyerjen; a másodikban a csikó-zablával való  vezetést és a harmadikban végre a feszítő zablával való  lovaglást és annak lóháton való használatát tanítják.

(franc. cavalerie), főleg lóháton, szálfegyverekkel (kard, dsida  stb.) és csak kivételesen gyalog, lövőfegyverekkel harcoló  csapatok teszik a hadseregek L.-át, melynek főfeladatai: 1. a  vezéreknek az ellenség hadmozdulatairól megbizható hireket  szerezni és beküldeni s viszont meggátolni azt, hogy az ellenség  L.-a saját hadseregünk hadmozdulatait és elhelyezési viszonyait  kikémlelhesse; 2. az ellenséges hadseregnek a hadászati  alapjával való összeköttetéseit (vasutakat, utakat, hidakat,  telegráfvonalakat stb.) lehetőleg hasznavehetetlenné tenni, az  ellenséges hadsereg mögött levő raktárakat megsemmisíteni s ha  mindezt végre nem is hajthatja, legalább az ellenséget arra  kényszeríteni, hogy összeköttetéseinek biztosítására tekintélyes  hadierőket hagyjon hátra s ezzel a csatatéren megjelenhető  hadierejét gyengítse; 3. acsatatéren a harc alatt a saját  hadseregének szárnyait megkerültetések ellen biztosítani s  lehetőleg az ellenséges harcvonal mögé kerülve, ott félelmet,  rendetlenséget és zürzavart idézni elő; 4. a csata befejezésekor  a L. feladata merész rohamokkal a már megingatott ellenséget  megfutásra kényszeríteni s a futó ellenség erélyes és tartós  üldözése által lehetőleg sok hadifoglyot ejteni és hadizsákmányt  elfoglalni; 5. a futó ellenség gyülekezését s ujból harcra való  rendezését lehetőleg késleltetni, végre 6. vesztett csata után  az ellenség L.-át feltartóztatni, hogy az seregünket ne  üldözhesse s hátrálásukat futássá ne változtathassa.

A lovas főharceszköze a ló, mely a szabad ég alatti táborozás  viszontagságai ellen edzett, nagy távolságoknak egy huzamban  való áthaladására szoktatva s akként kitanítva (idomítva)  legyen, hogy a lovas akaratát mindig megértse s a lovasnak  feltétlenül engedelmeskedjen. Mindezen követeléseknek általában  csakis oly lovak felelhetnek meg, melyek csikókoruktól kezdve  lehetőleg sokat a szabadban, változó, azaz dombos-völgyes,  árkokkal átszeldelt vidéken neveltettek, s ugy tápláltattak,  hogy főleg a csontváz megerősödjék s az izmok jól kifejlődjenek.  A lünak magassága helyes arányban kell hogy legyen a lovaskatona  súlyával; a mi L.-unknál egy huszárló, ha a lovas középnagyságu  ember, háboru alatt mintegy 135-140 kg.-mal van megterhelve. A  katonai ló továbbá ne legyen igen fiatal vagy igen vén, azaz 5  évnél ne legyen fiatalabb és 12 évnél ne legyen öregebb. A  lovaskatona főfegyvere a kard (némely hadseregben, mint p. most  a franciáknál és németeknél a dsida); mellékfegyverül használja  a revolvert s a gyalog vívandó harcok alatt a karabélyt (l. o.).

A lovasezredek többnyire 4-6 lovasszázadból állíttatnak össze. A  vezénylés valamint a felügyelés könnyebbítése végett 2-3 század  egy-egy törzstiszt (v. rangidősebb százados) alá rendelve képez  egy-egy lovasosztályt (össze nem tévesztendő a lovassági  had-osztállyal!); 10-12 lovasszázadból szerveznek egy  lovas-dandárt és 20-24 lovasszázadból, tüzérségből és az önálló  hadműködés alatt szükséges seregintézetekből állítják össze a  lovassági hadosztályokat. Lovassági hadtesteket csak kivételesen  s ekkor is csak bizonyos hadi célok kivívására ideiglenesen  állítanak össze. Lóháton a L. mindig támad, gyalog csakis  védőharcot ví. Ellenséges L.-ot és gyalogságot a L. zárkózva  (sorban és rendben), az ellenség tüzelő lövegeit pedig rajokra  szétoszolva támadja meg. Hogy vmely hadsereg harcosainak hányad  részéből szervezzenek L.-ot, az főleg ama hadszinhelyek  sajátságaitól függ, melyeken az illető hadsereg valószinüen  hadjáratok viselésére hivatva lesz; a L. számerejének  meghatározásánál különben még tekintetbe veendő a belföldön  rendelkezésre álló katonai szolgálatra alkalmas lovak száma is,  mert a külföldön való lóbevásárlás csakis béke idején  lehetséges; háboruban ezt csakis szövetséges államokban lehetne  tenni (ha ugyan ott fölös számu lovak állanak rendelkezésre, ami  háboru idején nem igen valószinü), mert a nemzetközi jog tételei  szerint neutrális államokból katonai szolgálatra alkalmas  lovakat nem szabad a hadviselő felek országaiba szállítani.

A cs. és kir. közös hadsereg L.-a 42 ezredből áll, melyek  mindannyian egyenlően vannak felfegyverezve és lovasítva és  csakis nemzetiségüknek megfelelő egyenruházatuk szerint huszár-,  dragonyos- és ulánus-ezredeknek neveztetnek. Jelenleg van 16  huszár-, 15 dragonyos- és 11 ulánus-ezred. Békében minden ezred  áll: az ezredtörzsből, 6 lovasszázadból, melyek 2 lovasosztályt  képeznek, 1 utászszakaszból és 1 pótkeretből. Mozgósításkor  minden ezrednél még 1 törzslovas-szakaszt, 1 táviró-járőrt (2  altiszt és 2 lovas), 1 második törzsszakaszt, 1 pótszázadot és 1  tartalékszázadot állítanak fel. Az ellenség ellen vonuló  lovasszázadhoz tartozik összesen 171 ember, 150 kincstáriés 11 a  tisztek magántulajdonát képező ló. Tapasztalás szerint a  hadjárat alatt a harcra alkalmazható lovak száma igen rövid idő  alatt annyira leapad, hogy az első nagy csatára alovasszázadok  átlagos erejét legfeljebb 120 lovas harcosra becsülhetjük (ily  arányban apadt le 1870. a német L. harcosainak létszáma a  hadműködések első kétheti folyama alatt). A honvéd-L.-ot l.  Honvédség. A cs. k. Landwehr-L. háboru esetén 39 lovasszázadot  állít fel. Háboru esetén tehát 391 tábori, 42 tartalék-, 92  törzsszázad és 58 L.-i utászszakasz képezi hadseregünk  mozgósítható L.-át, ide nem számítva a hadjárat alatt  folytonosan a veszteségek pótlására embereket és lovakat kiképző  pótszázadokat. Háboruban két-két lovasezredből egy-egy  lovasdandárt és két-két lovasdandárból, meg egy lovagló  ütegosztályból egy-egy lovas-hadosztályt képeznek, melyhez még  1-2 vadászzászlóaljt is osztanak be. Ezenkivül a L.-tól minden  gyalog-hadosztályhoz 3-4 lovasszázadot és 1 lovas-törzsszakaszt  osztanak be. A L. tartalék-századai háboruban főleg a működő  hadsereghez vezető közlekedések biztosítására alkalmaztatnak és  a várak ésnagy városok helyőrségeihez osztatnak be. L. még  Huszárok.