Kovács János
Gazdag lovasmúlt a mezőhegyesi Kovács János mögött
Kovács János az 1965 és az 1966 év díjugrató magyar bajnoka, ma nyugdíjas éveit éli Mezőhegyesen családja körében. Beszélgetésünk a lovakról, a lovasmúltról, az akkori versenyzés mikéntjéről szólt.
Csorváson születtem 1932-ben, szegény családban, egy lovunk meg egy csikónk volt – kezdte a mesélést Kovács János. Tanyán éltünk, a szüleim 6 holdon gazdálkodtak. Én kisgyerekként megszerettem a lovakat. Nehezen éltünk, ezért tizennyolcévesen, 1949-ben jelentkeztem katonának, úgy gondoltam lesz legalább szép ruhám.
A katonaság után mivel foglalkozott?
Mezőhegyesen, a 65-i ménesnél lettem csikós. Az etetés, itatás volt a dolgom. 1953-ban már a versenyistállóhoz jártam tanulni lovagolni, ezután sportállásba kerültem Hazslinszky Géza keze alá. Egészen 1976-ig voltam díjugrató versenyző.
Meséljen az akkori lovaséletről!
A díjugrató versenyzést megelőzte egy vizsga, a díjlovagló programot kötelező volt megtanulni, bemutatni. Ez 13 díjlovagló feladatból állt és a 14. feladat volt az ugratás, 60 cm korlát, 80 cm sövény. Az edzések szigorú rend szerint zajlottak, a fedelesben reggel 7 órakor kezdődtek, napi és heti pontos feladat meghatározással. Előbb Hazslinszky Géza, majd Máchánszky Gyula volt az edzőm, mindketten szigorúan és következetesen irányították a felkészülést. Mi, versenyzők próbáltuk ki a lovakat, Gyula bácsi azt vallotta, hogy az ugrólovat centiméterrel tenyésztik, ami azt jelentette, hogy amelyik ugróló nem nyert még 140 cm-es ugrópályát, nem kerülhetett tenyésztésbe. Az edzés meg is látszott a lovakon, az idomítottságot jelzi, hogy csikózablával lovagoltunk, segédszár nélkül. Akkor Mezőhegyesen két felnőtt és két ifjúsági díjugrató csapat versenyzett. A felnőtt csapat több alkalommal lett győztes az országos versenyeken, én tagja voltam a Bor István, Csomány József, Kruzsicz József összeállítású, illetve a Fülöp Sándor, Ákos Ajtony, Kruzsicz József alkotta bajnok csapatnak is.
Mesélne az emlékezetesebb versenyeiről, eredményeiről?
Hol is kezdjem… Már 1954-ben a Traktor SE csapatának tagjaként versenyeztem, Csortó István, Kruchió László, Kőszegfalvi Imre, Barabás József társaságában lettem csapatgyőztes. 1955-ben síkversenyen szereztem első helyet, 1956-ban az országos lovasversenyen Tolna megyében szintén első lettem.
Szívesen emlékszem az 1962-es Béke Nagydíjra, ma is őrzöm a gyönyörű szobrot, amit Dáridó nevű lovammal nyertünk. Egyébként Dáridó, a sárga, gidrán félvér, herélt még sok versenyen segített győzelemhez. Többek között 1966-ban vele lettem ugróbajnok. Akkoriban a magyar bajnokságban a versenyeken pontot gyűjtöttünk és a megfelelő pontszám alapján, az első harminc helyezett lovas indult a bajnoki címért. Elő-, közép- és döntő során 160 cm-en dőlt el a bajnoki cím sorsa. Az 1962-es Budapesti Lovasbajnokság plakátján is Dáridó nyergében vagyok látható. A hatvanas években sorra jöttek az eredmények, az előbb említetteken túl, például ’64-ben Hortobágyon a nemzetközi versenyen csapat első helyezés. 1965-ben Nagykőrösön Inka nevű lovammal ugróbajnok lettem. 1970-ben a Békés megyei bajnokság első helyét szereztem meg, Fakó nevű lovammal, 1971-ben Dél-területi Bajnokságban felnőtt díjugrató bajnok lettem. Különleges élmény volt az 1971-es VI. Nemzetközi Hortobágyi Lovasnapokon való szereplés. A győztes mezőhegyesi csapat tagjaként fiammal, ifj. Kovács Jánossal együtt, Herczegfalvi Tibor és Nagy László társaságában, értük el ezt a szép eredményt. Én vehettem át a legeredményesebb felnőtt versenyzőnek, a fiam pedig a legeredményesebb ifjúsági lovasnak járó különdíjat. Az én különdíjam egy egy hetes bécsi hajóút volt az edzőmmel, Máchánszky Gyulával együtt. ő azonban felajánlotta a feleségemnek a díjat, így ketten mentünk el a hajóútra, ami felejthetetlen szép emlék mindkettőnknek. A hortobágyi versenyről egyébként 27 különdíjjal jöttünk haza, az OTP Mezőhegyesi Kirendeltségének kirakatában volt látható egy darabig valamennyi.
A sok-sok verseny közül van-e egy, a legemlékezetesebb, amire ma is szívesen gondol?
Van ilyen, a hatvanas évek elején Hódmezővásárhelyen indultam kitartásos magasugratásban Dáridó nevű lovammal. Már 195 cm volt a kőfal, előttem mindenki leütötte, én viszont átugrottam. A titok nyitja az volt, hogy míg a többiek szemből ugratták a kőfalat, én kicsit srégen vittem rá a lovat, megütötte ugyan, de nem esett le. Egy 80-90 cm magas váza volt a díj ebben a számban, a méretére jellemző, hogy a fiam, 7-8 éves lehetett, bele tudott bújni.
Mi az, ami fájó emlékként maradt a lovasmúltból?
Szerencsére inkább szép és kellemes emlékeim vannak, de az még mai is fáj, amikor az egyik legkedvesebb, legjobb lovamat, Inkát – úgymond népgazdasági érdekből – elvették tőlem és Pestre vitték, ott aztán ,,elszúrták”, majd bagóért eladták. Én meg vele nyertem magyar bajnokságot, számtalan külföldi győzelmet. Másik kedvencem, Dáridó is elkerült tőlem, csak kicsit messzebb. Olaszország lett az új otthona, Bondi úr, az új tulajdonos még képeslapot is küldött nekem róla, a képen egy karneváli felvonulás egyik szereplőjeként látható, nyergében Bondi úrral. Hát mit mondjak, fájt a szívem érte.
1976-ban abbahagyta a versenyzést, mi történt Önnel azután?
A Keverőüzemben helyezkedtem el, 1990-ben pedig nyugdíjba vonultam. 1976 óta nem volt kapcsolatom a lóval. Még ma is álmodom a lóról, de abba kellett hagyni, mert a családnak is kellett időt szentelni. Ma a családom körében élek, feleségem, aki 1953 óta társam, fiam és három unokám, egy dédunokám jelentik a boldogságomat. Ma már senki nem foglalkozik lóval a családban.
A végén álljon itt a kedvenc lovainak névsora: Dáridó, Danka, Inka, Gabika, Fakó, megannyi szép emlék.
Szabó Zsuzsa
Frissítve: 2023.03.09.
Fotó: Canva
