Magányos reggel
A nyitott ablakomon beáramló, kora reggeli hideg levegő ébresztett nyugtalan álmomból. A fagy csípte az arcomat, lábfejeim, még a vastag takaró alatt is perceken belül átfagytak. Nem lehet így aludni. Kezemet magam alá húzva ülő helyzetbe tornáztam magamat, hátamat pedig szobám halványkék falának vetettem, ahol a radiátor húzódott. Fogam vacogott, és hiába dörzsöltem karjaimat a radiátorhoz, egyre jobban fáztam. Bebugyoláltam magam a paplanba, és magam után húzva a földön az ablakhoz lépkedtem, hogy becsukjam azt, hogy visszaaludhassak, bár tudtam, hogy ez már nem fog sikerülni. A friss levegő kimosta az álmot a szememből.
A bukóra nyitott ablak nyikorogva engedett nyomásomnak, és becsukódott. A kilincset elforgattam, fagyos ujjaimmal pedig szétfeszítettem a reluxát. A tájat vastag köd borította, a távoli hegyek alig látszottak, és a házunk melletti gabonamező is teljesen elveszett a homályban. A szellő ringatta azt az egyetlen árva fát, ami a rozoga karámkerítés mellett álldogált, koronájától megfosztva. Csupán pár száraz levél zörgött göcsörtös ágain, azok is alig tartották magukat. Alkaromat párkányomra támasztottam, és elmerengve figyeltem a kinti világot. Karom mellett két szomorú szempár figyelt engem egy fa képkeret mögül. Kezembe vettem a képet, és ujjaimmal végigszántottam a vastag porréteget, ami az üveget fedte.
Testem megremegett, amikor tekintetem összefonódott a fényképen hunyorgó lóéval. Hófehér szőrét vöröses pöttyök díszítették, sörénye is vörösesbarnásan omlott nyakára. Koromfekete szemei mellett jól látszódott a szemfehérje. És igen…határozottan a kamerába nézett. Mintha hozzám akarna szólni. Visszahuppantam ágyamra, és lábaimat magamhoz szorítva végigfuttattam ujjbegyeimet a herélt formás vonalain.
– Ó, Robin Hood…- súgtam elcsukló hanggal.- Ha tudnád…ha tudnád, hogy mennyire hiányzol. Csak egyszer újra láthatnálak. De ez a hajó már elúszott…
Nagyot sóhajtva letettem a képet az éjjeliszekrényemre, és vettem egy mély levegőt. Nagyokat pislogtam, hogy elfojtsam feltörni szándékozó könnyeimet, de a múlt kísértett. Felrémlett előttem, amikor utoljára láttam kedves lovamat. A gabonamezőn feküdt, testét vértől csillogó karmolások, és tátongó sebek fedték be. Máskor fényes szőre, akkor tompa pirosban játszott, orrlyukai kitágultak, teste pedig rázkódott minden egyes lélegzetvételnél. Szemeiben ott csillogott a fájdalom, és a szenvedés. Ugyanolyan reggel volt, mint ez. Amikor a távolba pillantottam, suhanó árnyat láttam. Nesztelenül osont párnás talpain, és egy perc alatt eltűnt a hegyek sűrűjében…puma. Egy hegyi oroszlán végzett az én legjobb barátommal. Ennek már több mint két éve…
Remegve sóhajtottam egyet, és szekrényemhez léptem. Kinyitottam két hatalmas szárnyát, és kivettem belőle az első néhány ruhadarabot, ami a kezem ügyébe került. Kócos, mogyoróbarna hajamat fésületlenül lófarokba kötöttem, és sáros sportcipőmben igyekeztem kiosonni a hátsó bejárathoz, a nyikorgó parkettán. A ház csendes volt. Szüleim vastag faajtóján keresztül hallottam apa halk horkolását, húgom, és öcsém csendes szuszogását. Elsurranva nővérem szobája előtt a padló reccsent egyet, de a nyitott ajtón keresztül láttam, hogy csak megfordul ágyában, és alszik tovább. A folyosó végére érve a lépcsővel találkoztam szembe. Régi falépcső, amin a legjobb betörő sem tud zaj nélkül közlekedni. Óvatosan felültem a korlátra, és kezeimmel lassítva hangtalanul lecsúsztam rajta. Végre elértem célomat, a zöld, kis ablakkal díszített hátsó ajtót, ami mellett a fogason ott lógott vékony őszi kabátom. Magamra kaptam, és kiléptem a szabadba.
A friss levegő betódult a tüdömbe, én pedig kihúzva magamat szívtam be. Az arcom szinte azonnal kipirosodott, ujjaimmal pedig kabátom zsebe után kezdtem kutakodni, hogy bedughassam őket a melegbe. Határozott, nagy léptekkel indultam útnak a kiszáradt, harmatos fűvön, ami a lábszáram közepét verdeste. Összehúztam magamat, hogy szembeszálljak a felerősödő széllel, de töretlenül haladtam előre, utat törve magamnak a sűrű, mindent beborító ködben. A copfomat tartó hajgumi lejjebb csúszott hajamon, de néhány csomó megállította útjában, ami lefelé tartott. Zöld szemeimmel az istálló öreg épületét kerestem, és a mögötte elterülő karámokat, és földeket. Elhaladtam apa lerobbant traktorra mellett, aminek festése már egészen lepattogzott, és enni kezdte a rozsda. De legalább működött.
Hirtelen, a ködből kiválva egy alacsony épület körvonalai rajzolódtak ki előttem. Lapos teteje ellenállt a szélnek, bár a sötét deszkák között, amik az oldalát fedték, egy-két helyen szűk rést lehetett felfedezni, amiken a hideg levegő süvítve áramlott be. Megszaporáztam a lépteimet, és szinte futva kerestem az istálló előtt húzódó régi kerítés egy-egy leesett deszkájának helyét, hogy azt átugorva ne kelljen a kapuval kínlódnom, ami csak nagy szenvedések árán szokott kinyílni. Sietve léptem le a fűről az istálló ajtajához vezető poros ösvényre. Az utolsó pár métert kocogva tettem meg, majd lelassítva kikaptam kezeimet a zsebemből, és átfagyott ujjaimmal elhúztam a reteszt.
Az istállóban álló lovak nagyot ásítva fordultak meg állásaikban, és szügyüket az ajtónak nyomva néztek végig rajtam. Meglepte őket korai látogatásom, hisz alig múlhatott hat. Enni csak három óra múlva fognak…hát akkor mit keresek itt? Az első bokszban álló két apró póninak magasra emelt fejjel is alig ért ki az orra a bokszajtó fölé, de azért lelkesen szaglásztak a levegőbe, és nagyokat horkantva akarták felhívni magukra a figyelmet. Belestem hozzájuk, és megsimogattam kistestvéreim lovacskáit, egy pej, és egy fekete pónit. Tovább lépve apám igáslova pislogott felém hosszú, szőke szempillái alól. Fakó szőre vastag volt, és hosszú, hófehér sörényére pedig ráfért volna egy fésülés. Ma apa kiviszi a gazdaságba. Nyilván előtte kifésüli. A következő bokszban nővérem sárga fox trottere fordított hátat nekem, mellette pedig egy tarka hátas figyelt.
A többi ló már mind elfordult, vagy lerogyott a szalmára, és folytatta a szunyókálást, de ez a tarka herélt engem várt. Mosolyogva végigsimítottam a fiatal ló lámpását, majd végigfuttattam tenyeremet sötétbarna oldalán, és a fehér foltokon. Halkan nyerített nekem, és térdével a bokszajtót kezdte kopogtatni. Az én tekintetem azonban tovább csúszott az utolsó bokszra. Az ajtaján gondos gyerekírással díszelgett: Robin Hood. Azóta sem került másik ló a helyére. Megcsóváltam a fejemet, és a tarka ló, Acél bokszával szembeni lószerszámokhoz léptem. Karomra vetem a nehéz western nyerget, és a fülre akasztható, zabla nélküli kantárt, és a herélt bokszához léptem. Ő lelkesen, már-már igenlően bólogatni kezdett, én pedig egy perc alatt felszerszámoztam. Kilestem az istálló poros ablakán, hogy nem jön-e valaki, majd a magam mellett vezetett Acéllal kiléptem az istállóból.
A nap első sugarai már felbukkantak a hegyek vonulatai között, de a környéket még mindig beborította a köd, és a szürkeség. Acél hátán vágtam át a magas fűvel borított legelőkön, és karámokon, néha átugorva egy-egy kidőlt kerítést. A herélt kényelmes, puha ügetése mellett nem kellett figyelnem, nyugodtan elábrándozhattam. Felidéztem, amikor Robinnal vágtam át ugyanezeken a helyeken, amikor vele vágtáztam végig a földeken, és amikor együtt csodáltuk a felkelő napot, amint eloszlatja a környéket homályba burkoló ködöt. Amikor a nap felkelt, felvettem a szárat, és hazalovagoltunk. Szép idők voltak…most azonban már egy másik ló hátán kell járnom a vidéket.
Acél lelkesen törtetett előre, élvezte kora reggeli kiruccanásunkat, habár nem voltam itt teljesen. Gondolataim folyton folyvást elkalandoztak tarka lovam hátáról, valahova, egy távoli világba. A hegyek lábához érve a napsugarak lágyan simogatták az arcomat, finoman meghúztam a szárat, hogy megállítsam lovamat, aki fejét leeresztve legelészni kezdett. Én behunytam szemeimet, és élveztem a napfény játékát arcomon. Egészen felmelegített. Eszembe jutott, amikor reggel azt kívántam, bárcsak újra láthatnám Robint…
– Kérlek- súgtam, tekintetemet az égre emelve.- Kérlek, gyere el hozzám Robin…
Vártam. Nem is tudom mire, csak vártam. Talán arra, hogy meghalljam hátam mögül bizalommal teli nyerítését, patáinak ütemes dobbanásait. Arra, hogy hozzám bújjon, beleleheljen tenyerembe, és végigfuttathassam ujjaimat selymes szőrén. De nem jött. Nem volt mire várnom, talán csak a napkeltére, de úgy döntöttem ezt kihagyom. Felvetem a szárakat, és megfordítva Acélt elügettem a földeken. Tekintetemmel a messzeségbe bámultam, kezeimet pedig a nyeregszarv két oldalán, lovam marján pihentettem. Lazán követtem a herélt mozgását, egy-egy pillanatra behunytam a szememet, mintha visszaforgathatnám az időt, ha eléggé koncentrálok.
A köd nem akart eloszlani, habár a nap már feltűnt a hegyek között. A távolban, egy domb tetején, néhány rozoga karámon túl megláttam házunk sötét körvonalait. Kéménye szinte kiugrott a hegyes tetőről, de füst nem szállt fel belőle. A szél feltámadt, a ködöt továbbfújva, eltűntetve otthonomat a szemem elől. Olyan volt, mintha egy sűrű, porral teli masszában lovagoltam volna, ahol következő lépésem helyét sem látom. Viszont valahol, a távolban egy sötét árnyat pillantottam meg. Csak egy elmosódott oválisnak tűnt, de ahogy egyre közelebb értünk hozzá, kirajzolódott négy lába, és lehajtott feje. Csak nem szökött ki az egyik lovunk? Megállítottam Acélt, és szememet le nem véve a közeledő alakról leugrottam a ló hátáról, aki azonnal enni kezdett.
Tettem néhány lépést a ló felé, aki szintén közeledett hozzám. Vonalai, színei kiélesedtek, ahogy a köd eloszlott körülötte. Hófehér szőrét rozsdaszínű pöttyök tarkították, vöröses sörénye hosszan omlott vállára. Izmos alakja meg sem rebbent a hideg szélben, fekete, csillogó szemei körül ott villogott szemfehérje. Leeresztette formás fejét, és kerek orrával a fűbe fújt. Barátságos horkantás tört elő tüdejéből, egyenletesen vette a levegőt. Lábaival hívogatóan kapálta a földet, de nem lépett közelebb.
– Robin Hood…- suttogtam az előttem álló lónak.
Újabb horkantás következett, mintha azt mondaná: Igen, én vagyok. Engem kívántál, nem? Halvány, megkönnyebbült mosoly futott át az arcomon, és tettem egy bizonytalan lépést a herélt felé. Féltem, hogy egyetlen rossz mozdulat elijesztené, de a kis apaloosa sziklaszilárdan állt a helyén. Újabb lépés követte az előzőt, majd még egy, majd még egy. Felnyerített. Hangja bizalommal teli volt, patája nagyot dobbant a kemény földön, ahogy dobbantott egyet. Hosszú sörénye meglibbent, ahogy várakozóan felvetette fejét. Remegve kinyújtottam felé kezemet, szememet elborították a könnyek, amik nem akartak folyni, csak gyülekeztek. Látásom elhomályosult, de láttam, hogy ott van. Már egész közel éreztem magamhoz. Belelehelt kinyújtott tenyerembe, és bíztatóan rám tekintett. Ujjaimat szőre fölé emeltem, de abban a pillanatban, hogy bőrét érintették volna, Robin szertefoszlott a ködben. Rozsdás szőre azonnal beleolvadt a levegőbe, és eltűnt a szemem elől. Csak képzelődtem?
Acél a hátam mögé lépett, és állát a vállamra helyezte. Gépiesen felemeltem tenyeremet, és végigsimítottam puha orrát. Tekintetemet nem tudtam levenni arról a helyről, ahol az előbb még az én drága heréltem állt. A magány végigfutott a testemen, az egyedüllét keserű felismerése pedig a szívemig hatolt. Egyedül vagyok. És egyedül voltam végig. Ott, ahol Robin állt egy vörös pipacs nőtt ki. Halvány mosoly futott át az arcomon, és lehajoltam, hogy leszakítsam. Ha nem is volt itt Robin, jelet küldött. Már egy jobb helyen van. Üzent, hogy nem leszek soha magányos, mert ő mindig itt lesz velem. A szívemben. A pipacsot ujjaim közt forgatva felültem Acél hátára, és folytattuk utunkat hazafelé. Mosollyal az arcomon, vissza se nézve lovagoltam, pedig ha visszanézek, megpillanthattam volna Robint, aki egy hegycsúcsról figyelt, ahogy átlovagolok a karámokon. Párafelhő csapott fel az orrából, majd újra eltűnt, pont mint amikor előttem állt. A köd szertefoszlott, és a nap bevilágította a környéket, melegséggel töltve fel a szíveket. Köztük az enyémet is.
Kép: Canva
Frissítve: 2023.06.29.
