A legegyszerűbbnek tűnő játék, amit sokan elhanyagolnak, nem szentelnek elég figyelmet neki.
Legtöbben úgy ismerik, mint az a játék, ahol a lovat hozzászoktatjuk a répabothoz, hogy ne féljen tőle. Ez igaz is, de ennél a valóságban sokkal többről van szó. Vannak olyan lovak, amelyek habitusuk miatt nem rettegnek se az ostortól, se a répabottól. Hagyják, hogy megérintsd őket vele. Akkor az ilyen lovakkal kihagyható lenne ez a játék? Még véletlenül sem!
Először is kifejtem minek kellene történnie az 1. játék során; A lovas kezében a kiképző szár lóg, a ló minden porcikáját töviről hegyire át kell simogassa, meg kell érintse a répabottal, mindezt különböző pozíciókból, határozott mozdulatokkal. Vagyis a ló előtt, mellett, mögött állva és az állatot körbe járva is meg kell csinálnia. Majd fokozatosan, egyre erősebben és gyorsabban a földre kell csapkodnia, szintén az előbb említett pozíciókból.
A lónak egyetlen feladta van ez alatt, NYUGODTAN EGYHELYBEN ÁLLNIA. Nem léphet közelebb hozzánk, nem mehet el tőlünk és lényegében nem lépkedhet sehova.
Mi ennek az értelme? A ló megszokja, hogy az ember dolgokat csinál körülötte, amit neki nem kell feltétlen lereagálnia (földre csapkodás). Ezen felül pedig kiszámíthatóak leszünk a szemében. Megismeri a mozdulatainkat, tudja, mire számítson tőlünk, így megérti, hogy nem kell félnie.
Megtanulja azt is, hogy a répabot nem bántja, az csupán a lovas „testének a része”. A ló menekülő állat, ezzel nem mondtam újdonságot. Emiatt állandó fenntartásai vannak a környezetével kapcsolatban, a megszokások rabja és keresi a számára biztonságosnak tűnő helyeket és társaságot (ménes, vezérkanca). Ezt nevezzük komfortzónának. Ezzel a képzéssel (Parellizés) ezzé szeretnénk válni a lovunk szemében, komfortzónává.
Ebben a játékban nem csak a lovat szoktatjuk az eszközhöz, hanem magunkat is. Ahhoz, hogy később megfelelően tudjuk jelzéseket adni lovunknak, magabiztosan kell forgatnunk a kezünkben a répabotot. A simogatások, érintések és földcsapkodások a lovat nyugalomra-, minket pedig ügyességre oktat. Elvégre hogyan szeretnénk valakivel magas szintű kommunikációt folytatni, ha csak nyökögni tudunk az adott nyelven?
Ugorjunk vissza az első példához. Mi van akkor, ha a ló jól viseli a fent leírtakat? Két példával fejteném ki, miért is van ettől függetlenül szükség erre a játékra.
Az első, vegyünk egy olyan lovat, amely már alap bizalommal rendelkezik a gazdája felé. Ha következetesen volt nevelve, akkor nyugodtan, egy helyben áll az 1. játék során, itt a gazda tanulja a répabot forgatás tudományát és az ő tanulásán van a hangsúly. Ha nem voltak következetesek vele, nagy valószínűséggel lépegetni fog össze-vissza és bele fog mászni a gazda személyes terébe. Ez cuki meg minden, de nem elfogadható, a lónak egy karnyújtásnyi távolságban kell megállnia a lovastól! Ennek a lónak az esetében, a lovasnak mindig vissza kell állítania a lovat az eredeti pozícióba és úgy folytatnia a barátkozós játékot. Ilyenkor ez a ló türelmet tanul.
A második példa, az a ló amelyik nem tisztel senkit és semmit. A ló pontosan tudja, hogy kisebbek és gyengébbek vagyunk nála, így fizikai erejét bevetve szegül ellen (elhúz, fellök, stb.). Ilyen esetben ennek a játéknak az értelme egészen átalakul, ám a végcél még mindig ugyan az. Ilyenkor a répabot, testünket meghosszabbító funkciója lép életbe, ezzel nagyobbnak mutatva minket és szükség esetén bármilyen helyzetből fegyelmezni tudjuk a lovat. Olyan, mintha azt mondanánk neki; „teljesen mindegy mit csinálsz, mindenhol elérlek”. Vagyis hiába állok a fejénél, akkor is elérem a farát és ugyan ez visszafelé vagy hiába állok a bal oldalán, jobb oldalát is elérem. Ez amolyan erőszakmentes fizikai „beuralása” az ilyen lovaknak. Egy idő után rájönnek, hogy teljesen felesleges próbálkozni, mert mindenhol ott vagyunk, legjobb megoldás az együtt működés.
Mint minden játékot, ezt sem szabad túlzásba vinni! Az elején mindent csak egyszer érdemes kérni a lótól, és ha a feladatot jól megcsinálta, békén kell hagyni! Vissza kell engedni a karámba/legelőre. Így lesz tiszta a ló fejében, mint is szeretnék tőle, így lesz másnap motivált a közös munkára. Ez a nyomás-engedés alapja, nem piszkálom tovább, ha jól csinálja. Türelem mindig meghozza a gyümölcsét!
Dávid Dalma, az Amikor a szem már nem lát című Facebook oldal vezetője
Forrás: https://www.facebook.com/breezecantsee/
Frissítve: 2022.08.31.
