Lovak között szabadon és természetesen
Mészáros Gyula lovarda bemutatója
Nagygomboson
2011. április 24-én, húsvét vasárnapján került sor Mészáros Gyula lovarda bemutatójára Nagygomboson a Vadló Ranch lovardában, ahová Gyula és tanítványai korábbi lakhelyükről, Kéripusztáról költöztek. Ahogy a szélesen elterülő zöld mezők által borított, kis tavakkal tarkított tájat néztem, úgy éreztem, hogy ebben a szép és nyugodt környezetben nem csak szállásra és edzőhelyre, hanem otthonra is lelnek ők és nem utolsó sorban a lovak is. Hiszen elsődleges szempont volt a költözésnél, hogy a lovak számára a természethez leginkább közel álló körülményeket tudjanak biztosítani. Ahogy a területet bejártam, úgy láttam, itt valóban minden feltétel adott ehhez. Elegendő mozgástér a lovaknak, a foglalkozásokhoz pedig megfelelő homokos talajú karámok. S nem utolsó sorban jól felszerelt istálló, kényelmes, vastagon aláalmozott, tágas boxok, a szabadban pedig angol boxok.
Jómagam egy éve ismerkedtem meg a természetes lovaglás, a natural horsemanship magyar követével, Mészáros Gyulával, miután az interneten róla olvasottak felkeltették érdeklődésemet. Azóta rendszeresen járok klubdélutánjaira, bemutatóira, s idén bekapcsolódtam egy elméleti kurzusába is, amit remélhetőleg majd több is követ a nyár folyamán.
Többször mondtam már neki, hogy olyan ő nekem, mint egy útjelző tábla, aki felnyitotta a szememet és ráterelt arra az útra, amire mindig is vágytam, csak úgy látszik, negyven év kellett hozzá, hogy megtaláljam. Ami elgondolkodtat, hogy mindketten ugyanott kezdtük a lovas életünket, ugyanazon edző kezei alatt, mindketten 14 éves diákként, csupán ő 10 évvel később. S lám, mégis évtizedekkel előzött meg engem lovas tudásban, s lám, útjaink valahogy mégis összefutottak. Itt vagyok köztük én is, aki ugyan megmaradtam koca hobbylovasnak, akinek lovas „karrierjét” ráadásul éppen hiányos lóismerete miatt bekövetkezett súlyos lovas balesete szakította meg, s aki most 10 év ló nélküliség után a természetes lovasok között találta meg azt az ösvényt, ami mindig is hiányzott a lovas életéből. Aki „túlkoros” diákként nem szégyell most ismét „beülni az iskolapadba”, hogy sok mindent bepótoljon, amit eddig elmulasztott. Érdekes, hogy kanyarognak és hogy érnek össze az életutak, amíg végül megtalálják egymás társaságát azok, akiknek egyfelé mutat a belső iránytűjük.
Mit is írhatnék magáról az edzésről, annak magával ragadó hangulatáról? Aki látta őket most vagy valamikor, annak nem kell magyarázni, hogy milyen felemelő érzés tanúja lenni annak, ahogy ló és lovas először a földön s csak aztán lóháton, együtt, teljes összhangban, játékosan végzik a gyakorlatokat Gyula folyamatos instrukcióira figyelve, aki sok humorral, adott esetben tanulságos történetekkel fűszerezve és mégis nagyon komolyan terelgeti tanulóit a megkezdett úton. Hiszen mint a foglalkozás alatt többször is elhangzott, „a lovaknak nem szabad úgy érezni, hogy munkáról van szó”. Ez így is volt, hiszen én is, és biztos vagyok benne, hogy a többi néző is úgy érezte, hogy amit látunk az nem munka. Amiről szó volt ott, az energiaátadás ló és lovas között, türelem, koncentráció, odafigyelés és nem utolsó sorban, amit én a legfontosabbnak tartok, a ló tisztelete és szeretete. E nélkül semmiféle technikai tudás, csilli-villi felszerelés nem vezethet olyan eredményre, amit ő az elmúlt évek során elért ló társával, Commanderrel, s amit követői is igyekeznek megvalósítani lovaikkal.
Nem tudom, fél órán vagy 10 órán át néztem e őket, mert az idő megállt. Az időnek nem volt szerepe, nem volt jelentősége többé. S azt hiszem a mai rohanó világban, amikor mindenki versenyt fut a percekkel, már önmagában ez is megbecsülendő.
Mészáros Gyulát többször láttam már Commanderrel, megcsodáltam a tökéletes összhangot, a bizalmat, amit akár földön, akár a hátán ülve kialakított a lóval. Láttam már a földi munkáját, láttam ügetni, vágtázni, ugratni bármiféle segédeszköz nélkül, csupán testmozdulatokkal, energiával irányítva lovát mintha valami láthatatlan gondolati csatorna lenne köztük egy olyan dimenzióban, ami külső szemlélő számára megmagyarázhatatlan, mert szemmel nem, csak szívünkkel „látható.”
Most mégis újabb meglepetés ért. A koronát a program végére az a bemutató tette fel, amikor Gyula Commander hátán és segítségével bemutatta, ahogy Quattro-t, a nála betanításon lévő, belovaglás alatt álló csikót oktatta vezetőszáron a követésre, a fordulatokra, az emberrel való együttműködésre.
Fantasztikus élmény volt, hiszen a lovas semmiféle segédeszközt nem használt a lovagláshoz. Kezében pusztán „csak” az a vezetőszár volt, amivel a csikót irányította és magukhoz „láncolta”. Ült hű segítőtársán, Commanderen, s olybá tűnt nekem, mint egy kentaur, akinek deréktól lefelé lóteste van. Hol ügetésben, hol vágtában futószárazta Quattrot, igazodva annak szertelen csikómozgásához, aki hirtelen irányváltásaival néha csaknem feldöntötte a közelben lévő akadályokat, nem kis izgalmat okozva a nézőknek.
A lovas és lova azonban nyugodtak maradtak. Commander tudta a dolgát, hiszen egyenrangú társa volt Mészáros Gyulának a tanításban is. Pedig milyen távolról indultak el ők ketten az egymás felé vezető úton, mielőtt ez az egység létrejött volna. Commander hajdani többszörös győztes sport lóként nyilván egész másfajta bánásmódhoz szokott. S gondolom, Mészáros Gyula sem ismerte még ennyire a lovak lelkét korábban, aktív versenyző lovasként. Ő maga mondta el többször is, hogy milyen rögös volt az út, amin végig kellett mennie amíg Commandert megértette, és a ló is érteni kezdte őt, mint ahogy ma már érti minden rezdülését.
Az ára ennek az összhangnak „csupán” Achilles ina és öt bordája volt, ami elszakadt, eltört abban az időszakban, amikor még csak keresték a közös nyelvet. De megtalálták, s remélhetőleg segítségükkel megtalálják lovukkal tanítványai is, akiknek száma egyre gyarapszik mind az országban, mind pedig az országon kívül.
Kedves Gyula!
Gratulálok, és őszintén kívánok nektek további sikereket a lovak és ló szerető emberek érdekében is.
Hiszen a te szavaidat idézve: „ A lovak többet érdemelnek !” S ahhoz, hogy mindazt megadjuk nekik, amit várnak tőlünk, s amit szemük üzen nekünk, egyre több kis lángra van szükség, hogy egyszer, remélhetőleg minél előbb összeérjenek a lángocskák és fellobbanjon a tűz a szívekben is.
Vilcsek Adrienne
2011.április 26.
Frissítve: 2023.02.04.
Fotó: Canva
