A papír szívek elszakadnak
A keskeny, sáros utat vastagon belepte a száraz, ezer és ezer színben pompázó avar, ami minden léptemnél hangosan ropogott. A fákon csak egy-egy vöröses, vagy éppen sárgás levél kókadozott, amik a legkisebb fuvallat hatására is szédülve, pörögve landolnak a földön. Az ég szürke volt, olyan ősziesen szürke. Cipőm mélyen elmerült a dagonyában, és lépteimet nem csak a levelek zörgése, hanem a sár furcsa cuppogása is kísérte. A színes avar alatt alig lehetett látni a kis ösvényt, de szerencsére kopott barna kerítés futott szorosan mindkét oldalán, a kiszáradt gyepen, ahol a sárgászöld fűszálak között jócskán akadt olyan, ami teljesen elbarnult. Csípős őszi szellő járta a vidéket, az orrom egészen hideg volt, és kipirult, akárcsak az arcom. Szerettem ezt az évszakot, bár sok esővel, sárral, és egyéb kellemetlenségekkel jár…de az őszi tájat semmi nem tudja felülmúlni, mondjon bárki bármit.
A karámkerítés mögött lengő füvön egyetlen ló sem lépkedett, a gyepet itt-ott sárfoltok szakították meg, így a lovasok féltve lovaikat a dagonyától inkább bevitték őket az istállóba. Az út, amin lépkedtem hirtelen megszakadt, és lejtőbe ment át, én pedig zöld szemeimmel megpillantottam a távolban húzódó istállót, és a hozzá tartozó épületeket. Megálltam egy pillanatra, behunytam a szememet, és mélyen magamba szívtam a friss levegőt. Otthon, édes otthon. Milyen rég jártam már erre…a testem akaratomon kívül megborzongott, ahogy felrémlett előttem az utolsó itt tett látogatásom. Négy éve…négy év hosszú idő. Talán nem is látnak szívesen, mit képzelek? Ennyi idő után idetolom a képem, és még fogadjanak szívesen? Még nem késő. Még megfordulhatok, és hazamehetek. Badarságokat beszélek…otthon vagyok. Tétován hátraléptem, és lassan hátat fordítottam az istállónak, hogy elmenjek innen, ám a sors másképp akarta. Az ösvényen két lovas jött felém, odadobva a szárat magas lovaiknak. Két férfi, egy idősebb, szakállas, és egy egészen fiatal, korombéli…
Megállították lovaikat, döbbent tekintettel mértek végig. Az idősebb szájából kicsúszott egy „ó”, de egyébként csak csöndben figyeltek engem. Visszafojtottam a levegőt, és szinte hallottam, ahogy a szívem egyre gyorsabban zakatol, már-már azt hittem kiugrik a bőröm mögül. De hallottam azt is, ahogy az ő szívük ver egyre erőteljesebben, ahogy a felismerés beléjük ötlött…igen, én vagyok az.
– Trudy…-súgta a fiatal srác.
Halványan elmosolyodtam, és rá tekintettem. Barna haja ugyanolyan kócosan állt szét, mint amikor utoljára láttam…azóta megváltozott. Egy esetlen kis tizennyolc éves srác volt, aki imádta a lovakat, olyan volt, mintha a nyakába lenne akasztva egy tábla, „Cikizz!” felirattal. Igen, a gimnáziumi évek…azóta azonban megemberesedett. A válla egészen széles lett, arca enyhén borostás, és egész testén dülledtek az izmok. Valóban ő az? Igen, kétségtelen. Az arca semmit nem változott, ugyanolyan mosolygós maradt, mint volt, de most nem villantotta rám széles vigyorát, csupán lebiggyesztett alsó ajakkal figyelt hatalmas pej heréltje hátáról.
– Szia, Max…- léptem bizonytalanul előrébb.
A szél feltámadt, és kirepítette a gumit hajamból, mire fekete tincseim szállni kezdtek a levegőben, láthatóvá téve riadt arcomat, és tekintetemet. Max nem mozdult, akárcsak az idős férfi, Bob. Semmit nem változott azalatt a négy év alatt, amit távol töltöttem, ugyanolyan pocakos maradt, talán csak annyit vettem észre, hogy őszes haja ritkásabb lett. Kérdőn tekintettek rám, és úgy éreztem nekem kell előbb megszólalnom. Igen, ennyivel tartozom nekik.
– Én…én…Hozzá jöttem…-dadogtam.- Ha még itt van.
Egymásra tekintettek, majd újra rám, és alig észrevehetően bólintottak. A szívem hevesebben vert, ahogy közelebb léptették hozzám lovaikat. Bizonytalanul hátrébb álltam, amikor Bob sárga kancája a hajamba fújt. Szégyen, vagy nem szégyen, féltem. Ennyi idő után…
– Itt van- nyújtotta ki kezét Max, hogy belekapaszkodva fel tudjak ülni mögé.
Remegő kezemmel átfogtam vastag alkarját, és bal lábammal a lábára lépve felhúztam magam a heréltre. Reszkettem attól, hogy újra lovon ülök. Karommal átfontam Max derekát, és szememet behunyva figyeltem, ahogy a hatalmas herélt elindult alattam. Furcsa érzés volt, de nem olyan felemelő, mint amilyenre számítottam, egészen félelmetes. De talán nem emiatt rettegtem. Vajon Ő felismer még? Vagy minden erejével azon volt, hogy kizárjon az emlékeiből, mint egy vissza-visszatérő rémálmot? Én szégyenszemre ezt próbáltam tenni, de négy év után rájöttem, hogy képtelen vagyok rá. Nem tudom magam mögött hagyni a múltat, nem tudom csak úgy lezárni, és elfeledni. Ahhoz túl sokat jelentett nekem Ő. Max valószínűleg érezte, hogy félek, mert szorosabban kapaszkodtam derekába, fejemet pedig a hátának vetettem. Sírni akartam, de nem ment. Soha nem sikerült, ha rá gondoltam. A nagy herélt megállt alattam, én pedig kinyitottam szemeimet, és körbenéztem az istállóudvaron. Pontosan olyan volt, mint akkoriban. Ismertem minden szegletét, itt nőttem fel, mégis olyan idegenül éreztem magam, mint az első alkalommal, amikor itt jártam.
Óvatosan lecsúsztam a ló oldalán, és arrébb léptem, hogy Max is le tudjon szállni. Bob intett, hogy kövessem őket, én pedig lassan utánuk indultam. Az istállóban szorgoskodók vidám fecsegése ütötte meg a fülemet. Sok volt az új arc, de még több az ismerős. Amikor beléptünk, mindenki felkapta fejét, mosolyogva fogadták a visszatérő Bobot és Maxet, de ugyanez a mosoly fagyott néhányak arcára, amikor megláttak engem utánuk somfordálni. Felismertek, tudom, hogy felismertek. Az istállóban megfagyott az élet, csupán az a néhány kislány csicsergett tovább, akik voltak olyan szerencsések, és nem tudták ki vagyok én. Közelebb húzódtam az előttem vonuló lovak farához, és körbenéztem az istállóban. Pontosan olyan, mint volt. A bal oldalon szénabálák tornyosulnak, jobb felől pedig a bokszok sorakoznak, amiből új és régi lovak kukucskáltak ki. Velünk szemben egy apró iroda ajtaja állt, zárva, de jól tudtam, hogy ott nincs vége az istállónak, el lehet még menni jobbra. A bokszok tiszták voltak és takarosak, nyílván felújították őket, különben látszania kellene az idő vasfogának. Egy sárga kanca helyéről egy apró kislány lépett ki, egyenesen a vízelvezető árokba, és egyensúlyát vesztve a földre zuhant. Lehajoltam hozzá, és kezembe vettem apró mancsait, és segítettem felállni neki. Ébenfekete haja hosszan omlott vállára, zöld szemei pedig hálásan csillogtak…olyan, mint amilyen én voltam ennyi idősen. A bokszban álló öreg kancára néztem, és halvány mosoly jelent meg szám szegletében…Gyémánt. Én is rajta tanultam lovagolni.
Eleresztettem a kislányt, és tovább sétáltam. Időközben Max, és Bob bevezették lovaikat a helyükre, és elkezdték őket leszerszámozni. Az idő, mintha ólomlábakon járt volna, nem akart múlni, és egy végtelenségnek tűnt, mire végeztek. Alaposan lemosták a zablát, finoman ráterítették az izzasztót a nyeregre, elpakolták az ínvédőket…felrémlett előttem, amikor én végeztem ugyanezeket a teendőket hasonló alapossággal, míg barátnőim nagyokat ásítva álltak a boksz előtt, és sokadszorra fenyegettek meg, hogy elmennek, ha nem sietek. Én csak mosolyogtam, és elővettem egy fésűt, hogy kifésüljem lovam sörényét. Ezek a lovak is lassan készültek el, de ahogy teltek a percek fokozatosan eltűnt testükről a tajték, gubancokban álló farkukat könnyedén csapkodták, a lábukra verődött sár mintha felszívódott volna. Bob megvakarta sárga kancája fülét, majd rám nézett, de nem szólt egy szót sem, inkább Maxre terelte tekintetét, és szavak nélkül utasította dolgára. Ő felsóhajtott, és kilépett a bokszból.
– Gyere, Trudy. Megmutatom, de nem ígérek semmi jót.
Nagyot nyeltem, és követtem. Arra számítottam, hogy a helyén lesz. Az utolsó bokszban, ahogy mindig. Elképzeltem, ahogy kidugja fejét a bokszajtó fölött, meglát, és felnyerít. Örömmel. De semmi oka nincs az örömre. A helyén is egy másik ló állt, egy fekete mén, aki bizalmatlanul méregetett, majd hátat fordított nekem. Max intett, hogy forduljak jobbra a bokszsor végén. Az istálló ezen része össze sem volt hasonlítható a másikkal. A lovak horkantásai, a szalma zizegése, a lovasok hangjai…csupán tompán jutottak el idáig. Olyan volt, mintha egy teljesen más helyen járnék. A mennyezetet tartó gerendákat vastagon belepte a por, akárcsak az ablaküvegeket, az őszi napsugarak alig jutottak be a bokszok közé, ahol szinte teljes sötétség uralkodott. A bokszokban felsöpörtek, felmostak. Nem használják őket. Felrémlett előttem valami. Valami, ami régen történt. Négy éve.
Kétségbeesetten rontottam be az istállóba, bevágva a hátsó ajtót. Nem érdekelt, hogy nem itt van a boksza, most ide hozom! Rögtön bekanyarodtam az első helyre, és nagyot rántva a magam után vezetett pej mén szájába szabályosan belöktem az üres bokszba. Arcom könnyekben úszott, kapdostam a levegőt, szemeim dühtől csillogtak.
– Gyűlöllek!- ordítottam, ahogy a torkomon kifért.
A lovak felkapták fejüket, és riadtan tekintettek ránk, és bizalmatlanul méregették lovamat. Ki ez a mén?
– Gyűlöllek!- üvöltöttem újra, mintha az előbb nem lehetett volna hallani.
Elkeseredetten dobtam el a szár végét, és ökölbe szorított kezeimmel erőtlenül püfölni kezdtem az apró mén nyakát.
– Gyűlöllek, gyűlöllek, gyűlöllek!- ismételtem, mintha beakadt volna a szalag.
Elkeseredetten rogytam össze a szalmában a térdembe nyilalló fájdalomtól, és nagyokat szipogva remegtem a földön. Lovam riadtan behúzódott a sarokba, és nem mert közelíteni. Nem értette, miért viselkedem így. Az ajtó újra kivágódott, és egy magas, vékony srác loholt be utánam. Belökte a bokszajtót, és leguggolt hozzám, és felültetett. Sután magához ölelt, de én hisztérikusan ütlegeltem mellkasát, és szinte sikítottam.
– Hagyj békén! Tűnj innen! Nem akarlak látni. Gyűlöllek! Gyűlöllek téged is.
Karjai felengedtek, én pedig visszazuhantam a szalmára. Szemei összeszűkültek, és vetett egy pillantást a mögöttem álló ménre, majd kiviharzott az istállóból, én pedig egyedül maradtam a zizegő szalmában a könnyeimmel, és az összetört álmaimmal.
Megborzongtam. Annyira sajnáltam Maxet. Csak segíteni akart…és Ő…Ő sem akart rosszat. Tekintetemmel keresni kezdtem Őt, de nem láttam egyik bokszban sem. Max megállt, én pedig kérdőn néztem rá.
– Ott van- motyogta.- Az utolsó bokszban…ahol hagytad.
Valóban. Az első boksz, ami mellettünk van, ha bajövünk a hátsó bejáraton. És valami nagy, barna mozgott ott. Megszaporáztam lépteimet, cipőm talpa halkan nyikorgott minden egyes mozdulatomnál. Mocorgást hallottam a bokszból, és valóban óvatosan elődugta a fejét egy ló. Ő. Megálltam, és nagyokat pislogva próbáltam felfogni, hogy valóban itt állok, csupán pár lépésre tőle. Ő fekete szemeivel engem vizsgált, valószínűleg ő sem tudta elhinni, hogy ennyi idő után visszatértem. Fekete sörénye hosszan omlott le nyakáról, fején ott villogott a hatalmas csillag, és az orrfolt…de volt ott valami más is. Pofája két oldalán fehér kopást láttam szőrében. Talán azóta ilyen? Halkan hörgött egyet, és leeresztette a fejét.
– Még itt vagy…- motyogtam.
Max a hátam mögé lépett, éreztem a leheletét csupasz nyakamon, ahogy zilálva odasúgta nekem, hogy ne zavarja meg a lovat:
– Tudod a szüleid nem adták fel. Azóta is minden hónapban fizették a bértartást, hátha egyszer visszajössz…amióta elmentél, nem lehet másik bokszba bevinni. Csak ide tudjuk behozni. Ahol hagytad.
Megremegtem, de közelebb léptem a bokszhoz. A ló védekezésképp felvetette fejét, és hátralépett. Kivillant szeme fehérje, és próbált visszaiszkolni a sötétségbe, de halkan a nevén szólítottam.
– Je’taime…- súgtam.
Felkapta fejét, és figyelmeztetően kapálni kezdett lábával, hátradobálva az alatta lévő almot. Félve hátraléptem, de Max erős mellkasának ütköztem. Feltekintettem rá, ő pedig bátorítóan rám nézett. Menni fog! Igyekeztem határozottan odasétálni a bokszajtóhoz, de a térdem erősen rogyadozott, mint azon a napon, pedig most nem nyilallt bele fájdalom. Óvatosan kinyújtottam vékony tenyeremet Je’taime felé, aki először bizalmatlanul hátralépett, majd kinyújtotta orrát, és a kezembe szagolt. Halványan elmosolyodtam, és kinyitottam a nyikorgó ajtót, hogy bemehessek a ménhez. Finoman hátrébb állt, hogy beengedjen, és halkan felnyerített. Hogy tudtam rá ennyi ideig haragudni?
Je’taime nem akarta azt tenni, amit mondok. Kétségbeesetten húztam a szárat, próbáltam megállítani, de ő csak vágtázott tovább alattam, egyre gyorsabb, és gyorsabb tempóra kapcsolva. Bob kiáltásai csak tompa, távoli zajként jutottak el hozzám, a fejem kiürült, csupán Je’taime patáinak egyenletes dobbanásait hallottam. Az agyamat elborította a félelem, és a düh bosszantó keveréke. Lovam még sosem vágtatott ilyen sebesen, én pedig tehetetlenül rázkódtam, mint egy krumpliszsák Vadul manővereztünk a pályán szorosan egymás mellett álló akadályok között, de elvesztettem az uralmat Je’taime fölött. Megnyújtotta lépteit, és ráfordult egy ugrásra, ami készületlenül ért engem. Lábam beleakadt a kengyelbe, kétségbeesetten próbáltam kiszabadítani, de nem sikerült. Úgy kapaszkodtam a szárba, mintha az életem múlna rajta, de Je’taime elrugaszkodott. Nem tudtam vele együtt lendülni, kezemben szorítva a szárakat zuhantam oldalra, ám lábam nem szabadult ki. Fejjel estem neki a rúdnak, ami azonnal leesett helyéről. Kezemmel visszarántottam ménem fejét, aki a hirtelen mozdulattól hatalmasat rúgott ki, egyenesen a lábamnak. A kengyel elszakadt, én pedig eleresztettem a szárakat. Pár pillanatig kapkodtam a levegőt a rudak közt feküdve, a lábam lüktetett, szédültem. Mindezek ellenére felugrottam, és Bob felé indultam, aki időközben befogta ménemet. Nem ez volt az első eset, hogy leestem róla…de most…most betelt a pohár. Elrántottam a szárakat edzőm kezéből, és lábammal nem is foglalkozva rohanni kezdtem, magam után cibálva Je’taime-et, egyenesen az istálló hátsó bejárata felé…
Kirázott a hideg, és mélyen Je’taime szemébe néztem. Láttam rajta. Láttam, hogy megbocsátott nekem. Könnyeim, amik eddig nem akartak feltörni, most árvízként folytak végig arcomon. Kezeimet végigfuttattam a mén nyakán, és nagyot szipogva homlokomat az övének nyomtam.
– Sajnálom, Je’taime…én…én olyan makacs voltam, és önző. Nem hittem benned. Fogadj vissza magadhoz, kérlek! Ígérem, minden más lesz.
Halkan horkantott, majd arrébb lépett, hogy megszemlélhesse a bejövő alakot. Max volt az. Megfordultam, és először leszegtem fejemet, de felemeltem tekintetemet, és egyenesen a szemébe néztem.
– Bocsáss meg, Max. Te mindig itt voltál velem, de én eltaszítottalak magamtól. Bocsáss meg…-a hangom elcsuklott, de ő átölelt, én pedig fejemet mellkasának vetettem.- Kérlek!
A hangom szinte sikító volt, kapkodva vettem a levegőt. Max kezeivel egy tincsemet babrálta, majd eltolt magától. Kedvesen elmosolyodott, és letörölte egy könnycseppemet.
– Én már megbocsátottam neked, Trudy…és szerintem Je’taime is.
Megfordultam, és újra lovamhoz léptem, aki békésen álldogált velem szemben, és kérdőn tekintett rám
– Szeretlek, Je’taime…ez vagy te. Te vagy a szeretet. Je’taime…szeretni. Soha nem hagylak el, lovacskám. A szavamat adom.
Max átkarolt hátulról, ménem pedig hozzám bújt. A szívem úgy vert, mint egy dob, de elmosolyodtam. Attól tartottam, elszakadt a szívük, és nem lehet többé összeragasztani őket. De csak a papír szívek szakadnak el…a mi szívünk pedig acélból van…
Frissítve: 2023.06.22.
Fotó: Canva
