keresés a lovardák között


Pat Parelli tanította meg a lovamat inni

"Alapvetően ez a módszer arra épül, hogy lovad bízzon benned. Elfogad téged, vezetője lehetsz, hisz neked. Ha ez meg van, olyan feladatok elé tudod állítani, amelyek eddig problémát okoztak volna."

Az erőszakmentes lókiképzés egyre nagyobb teret hódít a lótartók körében. Ez talán annak köszönhető, hogy egyes módszerekkel a lovasok kudarcot vallottak, és szeretnének még egy esélyt adni önmaguknak és lovuknak. Másoknak pedig ez a módszer jelenti a kezdetet és segítségével hétmérföldes lépésekkel haladnak a lovukkal kialakított kapcsolatukban. E nemes állatok észjárására épülő program azonban nem új keletű dolog. Hazánkban a csikósok hasonlóan nevelték lovaikat, hiszen ha nem értették volna meg őket, nem lehetett volna olyan szoros kapcsolat közöttük. Az amerikaiaknak több pénzük jut a marketingre, így rengeteg módszer szivárgott be hazánkba az USA-ból. Talán a legismertebb egy amerikai cowboy, Pat Parelli módszere lett. Ez a tanítás számomra nem csak a lovam és köztem lévő kapcsolatot, vagy a lovaglást tette élvezetesebbé, hanem más területen is kiválóan kamatoztattam. Számomra nem a spanyollépés megtanítása a legfontosabb, hanem a lovammal kapcsolatos mindennapi életben ezeket a ló-lélekbarát módszereket miként tudom a legjobban hasznosítani.

Alapvetően ez a módszer arra épül, hogy lovad bízzon benned. Elfogad téged, vezetője lehetsz, hisz neked. Ha ez meg van, olyan feladatok elé tudod állítani, amelyek eddig problémát okoztak volna. Mióta a Parelli módszert alkalmazom, előfordult olyan eset is, hogy valaki jött hozzánk, aki lovamnak nem volt szimpatikus. Elég volt, hogy a szemébe nézve közeledett hozzá és úgy akarta megsimogatni. A lovam egyszerűen mögém bújt el, mint a kiscsikó az anyja mögé. A hagyományos módszert követő emberek persze kérkedve állnak szemléletem előtt, és azt gondolják, hogy az ember miért akar ló lenni? Az ember maradjon ember, a ló pedig ló! Mivel ismerem mindkét lehetőséget, úgy éreztem, hogy szívesebben leszek olyan, mint egy ló, ha ez segít abban, hogy lovam tiszteljen, és örömmel tegye, amit tesz. Amit pedig inkább a javára írok, hogy ő nem tud ember lenni. Sokszor láttam olyat, hogy a ló nem figyelt lovasára, csak az oldalába vágott sarkantyú, vagy a pálca bírta engedelmességre. Ennek ellentéte, amikor a lovad annyira megbízik benned, hogy nem kérdőjelezi meg döntéseidet, hanem végrehajtja a feladatokat.

De miért Pat Parelli tanította meg a lovamat inni? Miért is kellett a segítsége, amikor a lovak önállóan is képesek rá?

Íme a történet: A család új lakóhelyre, lovam pedig új karámba költözött. Régi otthonunkban a vízellátás nehezen volt megoldható, a vödrös technológiát alkalmaztuk. Mindig lelkiismeretesen figyeltem arra, hogy egy állat sose szomjazzon, ha már ki van szolgáltatva az embernek, mégis előfordult, hogy a nyári hőségben kevésnek bizonyult a karámba tett közel 50 liter víz. Amelynek felét természetesen kipancsolta, mikor egy-egy jó korty után lovam úgy gondolta, hogy már nem is szomjas… A családot pedig a munkahely egész napra elszólította, így nem tudtuk folyamatosan pótolni a mennyiséget. Ezért úgy döntöttünk, hogy az új karámba valahogy megoldjuk az önitatót. A közvetlen napfénytől pedig, hogy ne tudjon felforrósodni a fémszerkezet, le kellett árnyékolni. Így született meg az L alakú lemez terve, árnyékában az itatóval. A terv jó volt, csak adódott egy kis probléma. Kedves paripám nem szereti, ha valahonnan nem lát ki. A problémát csak tovább fokozta, hogy életében nem látott önitatót. És nem volt egy ló sem a közelben, aki meg tudta volna mutatni neki. Úgyhogy ketten maradtunk…

Ahogy megérkezett új helyére és birtokba vette a tágas karámot és a legelőt, úgy döntöttem, itt az ideje megtanulni a vízivást. Kötőfék, vezetőszár, répabot. A siker érdekében először csak a karámban játszottam vele, majd mikor minden jól ment, jöhetett az önitató. A hajtó és a yo-yo – játék tűnt a legcélravezetőbbnek a feladathoz, ennek ellenére az első tíz percben a közelébe sem volt hajlandó menni annak lemez-szörnyetegnek. Aztán minden újabb perc néhány lépésnyi közeledést eredményezett. Először csak a lemez széléhez mert odamenni, majd az orrával megérintette az önitatót. Később szétfröcskölte a csurig engedett tégelyben a vizet, végül belekortyolt, azonban csak addig, míg hozzá nem kellett érnie az önitató nyelvéhez. Első leckét sikeresen vette, tehát már tudja, hogy hol a víz, nem fél a takarástól sem. Újabb kérdés vetődött fel: Vajon mit szól a pesszegős szelephez? Mikor már biztonságban érezte magát közvetlen az önitatónál, megnyomtam a szelepet. Ijedten hátratolatott, gondolván a víz nem szokott hangot adni. Ezt is addig ismételtem, amíg nem zavarta a sziszegés. De azt mégsem tudtam neki megmondani, hogy azt meg kell nyomnia, ha inni akar. Nem maradt más lehetőség, mint megvárni, amíg maga rá nem jön. További két napon keresztül folyamatosan parelliztem vele, egyre hosszabb száron engedve, hogy abszolút biztonságban érezze magát a lemezzel árnyékolt önitató társaságában. Nagyon sajnáltam, de úgy döntöttem, hogy csak reggel és este adok neki egy-egy vödör vizet, hogy valamelyest szomjas legyen nap közben, mert akkor sosem fog rájönni, hogy mire jó az a furcsaság a karám szélén.

A harmadik napon végül mindent feltett egy lapra. Az ablakból figyeltem, mikor odajött az önitatóhoz és szomját oltva legalább 20 litert ivott. Nem zavarta sem a szelep, sem a vízpumpa berregő hangja. Ha nem ismertem volna ezt a módszert, valószínű még mindig vödörben hordanám a vizet, és nem lehetne olyan büszke magára lovam sem, hogy van valami, amit önállóan működtet.

Somos Evelin Viktória





Cikkajánló:


Hozzászólások:

























   
Horze Lovasáruház   KLP   Lovasvilág Lovasbolt   Decathlon   Tanita Lovasboltja   szerverbérlés, szerverhoszting, szerverüzemeltetés