Kezdőlap Blog Oldal 99

Lev Tolsztoj – Holsztomer, egy ló története 5.

Írta:
Lovasok.hu
Lev Tolsztoj – Holsztomer, egy ló története 5.

A holdvilágos udvar közepén ott állott a tarka ló hórihorgas, aszott alakja, hátán a magas nyereg, égnek meredő kápájával. A lovak mozdulatlanul, mély hallgatásba merülve állták körül, mintha csak valami újat, hihetetlent hallanának tőle. És csakugyan, új volt és váratlan, amit megtudtak.

ELSŐ ÉJSZAKA

– Igen, én Ljubeznij I. és Baba fia vagyok. Családfám szerint Muzsik I. a nevem, de közönségesen csak Holsztomernek neveznek, hosszú, dús farkamról, amelynek nem volt párja egész Oroszországban. Nálam előkelőbb származású ló az egész világon nincsen. Sohasem mondtam volna meg nektek. Minek? Hiszen úgysem ismertetek volna fel, mint ahogy Vjazopuriha sem ismert fel, pedig velem volt Hrenovojéban, mégis csak most ismert rám. Ti talán még most sem hinnétek el, amit mondok, ha nem volna itt Vjazopuriha, aki tanúskodik mellettem… Nem, sohasem mondtam volna el nektek. Nekem nem kell a lovak részvéte, sajnálkozása. De ti akartátok így. Igen, én vagyok az a Holsztomer, akit mindenfelé keresnek és nem találnak a szakértők, én vagyok az a Holsztomer, akit maga a gróf is ismert, és azért távolított el a ménesből, mert megsértettem kedvencét, Lebegyet.

Amikor megszülettem, nem tudtam, mit jelent az, hogy tarka. Azt hittem, hogy én ló vagyok. Emlékszem, a szőrzetemre vonatkozó első észrevétel mélyen megrendített engem és anyámat. Nyilván éjszaka születtem; reggelre anyám szépen lenyalogatott, és talpra álltam. Emlékszem, hogy mindegyre kívánkoztam valami után, és mindent roppantul csodálatosnak és ugyanakkor módfelett egyszerűnek találtam. Istállónk hosszú, meleg folyosóról nyílt, rácsos ajtóval, amelyen keresztül ki lehetett látni a nagyvilágba.

Anyám emlőjét nyújtotta, de én még olyan ártatlanka voltam, hogy orrommal hol mellső lábai között, hol a jászol alatt böködtem. Egyszer csak anyám hátranézett a rácsos ajtóra, lábát átemelte rajtam, és félreállt. A napos lovász nézett be reánk a rácson keresztül.

– Nini, a Baba megellett – mondta, és félretolta a reteszt. Belépett a friss alomra, és átölelt engem.

– Nézd csak, Tarasz – kiáltotta -, milyen tarka ez a csikó, akár a szarka!

Ijedten bontakoztam ki karjaiból, és térdre rogytam.

– No, te ördögfióka! – nevetett a lovász.

Anyám nyugtalankodni kezdett, de nem igyekezett engem megvédeni. Csak felsóhajtott, és még jobban félrehúzódott. A lovászgyerekek mind körém sereglettek és nézegettek; az egyik elszaladt a főlovászért. Valamennyien nevetve szemlélték tarka foltjaimat, és különféle fura neveken szólongattak. Nemcsak én, de még anyám sem értette e szavak jelentését. Sem családomban, sem távoli rokonságomban soha nem fordult elő tarka ló. Nem gondoltuk, hogy ebben valami rossz van. Testalkatomat, erőmet pedig már akkor is mindenki magasztalta.

– Nicsak, milyen fürge – mondta a lovász -, megfogni is alig bírom!

Kis idő múlva odajött a főlovász, és ő is elcsodálkozott tarkaságomon; sőt szinte elkeseredett.

– Ugyan mire jó az ilyen torzszülött? – mondta. – A tábornok úr úgysem fogja megtartani. Hej, Baba, Baba, te aztán felültettél engem! – fordult anyámhoz. – Még ha hókát ellettél volna, de egy ilyen tarkát!…

Anyám mit sem válaszolt erre, csupán mélyen felsóhajtott, mint ahogy szokása volt hasonló esetekben.

– Vajon miféle ördögre ütött ez? Hisz olyan, mint egy paraszt! – tűnődött tovább a főlovász. – A ménesben nem maradhat. Szégyen, gyalázat! Pedig szép állat, igazán szép! – mondta a főlovász és ugyanezt mondták a többiek is, miközben nézegettek. Néhány nap múlva eljött maga a tábornok, megszemlélt, és ismét valamennyien sopánkodtak és korholtak engem meg anyámat szőrzetem színe miatt. “Pedig szép állat, igazán szép” – hajtogatta mindenki, aki csak látott.

Tavaszig az állásokban laktunk valamennyien, mindenki külön-külön az édesanyja mellett; csak nagy ritkán, amikor a hó már olvadásnak indult az istálló napsütötte födelén, engedtek bennünket anyánkkal együtt a tágas udvarra, amelyet friss szalmával hintettek föl erre az alkalomra. Ott ismerkedtem meg közelebbi és távolabbi rokonaimmal. Láttam, amint az ajtón át előrejöttek csikajukkal az akkori idők híres-nevezetes kancái: ott volt az öreg Golanka, Muska, Szmetanka lánya, azután Krasznuha és Dobrohotyiha, a hátasló – mindezek a hírességek ott gyülekeztek fiaikkal, élvezték a napocska melegét, hemperegtek a szalmán, és szaglászták egymást, csakúgy, mint a közönséges lovak. Sohasem fogom elfelejteni ezt a látványt, az udvart, amelyen a kor legszebb kancái tartottak gyülekezőt! Bizonyára furcsálljátok, tán el sem hiszitek, ha mondom, hogy akkor én is fiatal voltam és szilaj. Pedig így volt! Ott volt velünk maga Vjazopuriha is, akkor még elsőfű, nyírott sörényű csikó – kedves, vidám és fürge lovacska; de ne vegye sértésnek, ha azt mondom: ma közöttetek ritka előkelőségszámba megy, de akkoriban bizony egyike volt nemzedékünk leggyengébb lovainak. Ezt ő maga is megerősítheti.

Tarkaságom, amely az embereket annyira bosszantotta, módfelett tetszett a lovaknak. Valamennyien körülvettek, gyönyörködtek bennem, és játszani kezdtek velem. Már-már elfelejtettem az emberek bíráló szavait, és boldognak éreztem magam. De csakhamar megismerkedtem a szomorúsággal, és oka ennek édesanyám volt. Amikor megindult az olvadás, a verebek csiripeltek az eresz alatt, és a levegőben már érezni lehetett a tavaszt, anyám teljesen megváltozott irányomban. Egész lénye megváltozott; hol minden ok nélkül játszani kezdett, hol ide-oda futkosott az udvaron, ami egyáltalán nem illett tiszteletre méltó életkorához; hol elgondolkozott, és fájdalmasan nyerített, hol harapdálta és rugdosta kancatestvéreit, hol engem szaglászott, és elégedetlenül prüszkölt, hol meg átfektette fejét unokahúgának, Kupcsihának vállán, sokáig elgondolkozva vakargatta hátát, és eltaszított engem emlőitől. Egyszer aztán bejött a főlovász, kötőféket tett rá, és kivezette az istállóból. Anyám felnyerített, én válaszoltam neki, és utánavetettem magam, de ő még csak vissza sem nézett rám. Tarasz, a lovász, mindkét karjával átfogott engem, mialatt kivezették édesanyámat. Én kitéptem magam karjai közül, felborítottam Taraszt, de az ajtó már bezárult, már csak anyám egyre távolodó nyerítését hallottam. És nyerítésében már nem éreztem hívást; ez a nyerítés már egészen más érzelmeket fejezett ki. Hangjára távolról hatalmas, erős hang válaszolt; mint utóbb megtudtam, Dobrij I.-é volt ez a hang, aki két lovásszal oldalán érkezett, hogy anyámmal találkozzék.

Nem emlékszem, Tarasz hogyan és mikor távozott mellőlem; túlságosan szomorú voltam. Éreztem, hogy mindörökre elvesztettem anyám szeretetét. Lám, mindez azért történt, mert tarka vagyok – gondoltam, visszaemlékezve az emberek szavaira; és úgy elfogott a keserűség, hogy térdemet, fejemet az istálló falába vertem, mindaddig, amíg elöntött a verejték, és összeestem a kimerültségtől.

Egy idő múlva anyám visszajött. Hallottam, amint szokatlan furcsa ügetéssel szalad végig a folyosón állásunkig. Amikor belépett az ajtón, nem ismertem meg, annyira megfiatalodott és megszépült. Körülszaglászott engem, prüszkölt és nyihogott. Hangjából, arckifejezéséből láttam, hogy már nem szeret. Elmesélte, hogy Dobrij milyen szép, és ő mennyire szereti. Találkozásaik megismétlődtek, anyámmal pedig egyre jobban elhidegültünk egymástól.

Nemsokára kiengedtek bennünket a legelőre. Ettől fogva új örömöket ismertem meg, amelyek kárpótoltak anyám elvesztett szeretetéért. Voltak barátnőim és társaim. Együtt tanultunk füvet enni, úgy nyeríteni, mint a nagyok, fölemelt farokkal apró körökben körülugrálni anyánkat. Ezek boldog idők voltak. Mindenki elnézőn bánt velem, mindenki szeretett, gyönyörködött bennem, és jóindulattal szemlélt, akármit csináltam. Nem sokáig tartott. Valami rettenetes történt velem… – A herélt mélyen, fájdalmasan felsóhajtott, és eltávolodott a többiektől.

A hajnal már rég kigyúlt. Megnyikordult a kapu. Nyesztyor lépett be rajta. A lovak széjjelszéledtek. A csikós megnyergelte a tarkát, és kihajtotta a ménest.

További részek: 

<< Holsztomer 1.
<< Holsztomer 2.
<< Holsztomer 3.
<< Holsztomer 4.
Holsztomer 5.
>> Holsztomer 6.
>> Holsztomer 7-8.

Forrás: csicsada.freeblog.hu
Frissítve: 2023.03.22.
Fotó: Canva

Lucy Daniels – Édes Charity

Írta:
Lovasok.hu

Lucy Daniels – Édes Charity (részlet I.)

– Anyu, apu! – kiabált Josie és rohant vissza a házba.

– Charity eltűnt! Nincs a legelőn!

– Lehet, hogy valahol rés van a kerítésen, amit nem vettünk észre – próbált magyarázatot keresni Mrs. Grace, miközben Josie-val a legelő felé siettek. – Ne essünk pánikba, talán még nincs messze.

– De hát épp a minap ellenőriztük a kerítést! – kiáltotta Josie kétségbeesetten, Charity után kutatva.

– Talán csak valami gyenge pontot talált a sövényen és bejutott arra a területre, ahol a bérlovakat szoktuk tartani. Bár ilyet még soha nem tett. – Én megnézem az ugratónál és az udvarban szólt utánuk Mr. Grace. Csíkos pizsama felsője kicsúszott a sebtében felkapott farmerjából, miközben elsietett az istálló rekeszek irányába.

Josie felmászott a legelő körül futó, a szitáló esőtől nedves, csúszós kerítésre, nem volt türelme megvárni, míg az édesanyja kinyitja a kaput. Képzeletében csak úgy rajzottak a borzalmasabbnál borzalmasabb jelenetek: Charity törött lábbal fekszik egy árokban, vagy összekaszabolta magát egy drótkerítésben, vagy forgalmas útra tévedt, netán tolvajok tették fel egy utánfutóra és elvitték. Hol az ördögbe lehet?

– Ne rohangáljunk itt össze-vissza – figyelmeztette Mrs. Grace. – Szervezzük meg a keresést. Én végigsétálok a hátsó sövény mentén és megnézem, hogy valóban átmehetett-e a másik legelőre. Basil velem jöhet, talán szagot fog. Te menj körbe a kerítés mellett elől és a tanpályánál. És ne aggódj, édesem. Biztos vagyok benne, hogy hamar megtaláljuk.

– Anyu, az nem lehet, hogy ellopták? Josie alig merte szavakba önteni a félelmét.

– Nem hiszem – nyugtatta meg az édesanyja. – Valószínűbb, hogy csak elkóborolt valamerre.

Josie-nak kényszerítenie kellett magát, hogy ne siessen, és alaposan átnézze a legelő elülső határát törött kerítésdeszka, vagy fehér szőrszálak után kutatva, ami azt jelentené, hogy Charity mégis áttörte a kerítést. Talán rájött, hogy el akarjuk adni – villant Josie eszébe, miközben aggodalmasan vizsgálgatta a kerítést. Charity olyan intelligens, talán megérezte az istállóban uralkodó szokatlan légkört, Faith és Hope elvesztése is felizgathatta, Charity magányos volt, többször is észrevették, hogy keresgéli a másik két pónit. Talán elment megkeresni őket! Ó, miért is hagytuk őt egyedül? – tette fel magának a kérdést Josie. Miért nem sejtettük, hogy ilyesmi megtörténhet?

Apja kiáltása szakította ki nyugtalanító gondolataiból, aki az udvarról szaladt feléjük. – Gyertek ide! – sürgette őket és integetett a legelő távoli pontján lévő feleségének is, hogy jöjjön vissza.

– Mi az, apu? – ugrott vissza a kerítésen Josie. – Találtál valamit?

– Igen is, meg nem is – kapkodott sápadtan levegő után az édesapja, – Pontosabban fogalmazva, mit nem találtam  meg – Karon fogta Josie-t és a szerszámos kamrához indult. – Ott! – mutatott rá.

– Ó, nem! – ingatta a fejét Josie a tárva-nyitva lévő ajtó láttán. – Biztos vagyok benne, hogy tegnap este bezártam!

–  Nem erről van szó, Menj be – szólt rá Mr.Grace, és szorosan a nyomában maradt, amint belépett a sötét kis helyiségbe. Néhány maradék kötőféken és egy versenynyergen kívül, amit nem nagyon használtak, – a helyiség teljesen üres volt.

Charity minden kelléke eltűnt.

Josie felsóhajtott és nekitámaszkodott a falnak. Ugy érezte, mintha gyomron vágták volna.

– Ugye tudod, mit jelent ez? – tette a vállára a kezét Mr. Grace.

– Igen – bólintott Josie, és valahogy nagyon távolról hallotta a saját hangját. – Azt jelenti, hogy
Charity-t ellopták…

Folytatása következik…

Lucy Daniels – Édes Charity (részlet II.)

Josie az ablakhoz rohant. Először semmit sem látott lenn a vízben, de aztán hirtelen megpillantotta Kirsty szőke haját, mely felhőként lebegett a víz színén. Sikerült megkapaszkodnia egy kikötő cölöpben.

– Segíts! – sikította Kirsty. Azon a ponton erősen örvénylett a folyó, ezért nagyon erősen kellett kapaszkodnia.


– Tarts ki! – kiabált Josie. Felkapta a mentőmellényt, hogy az ablakon át a folyóba dobja, de a foszladozó anyag szétesett a kezében. Kirohant a házból, le a folyópartra. Belegázolt a vízbe, szinte észre sem vette, milyen hideg.

– Jövök! – kiáltotta újra Kirsty-nek, de egyre nehezebben haladt. Lassanként rájött, hogy nem tudja elérni Kirstyt. Az árral szemben kellett mennie, és minden lépés hatalmas erőfeszítést jelentett. Úszni sem volt könnyebb, Josie tehetetlennek érezte magát a folyó erejével szemben. Bizonytalanul mozgott, és egyre jobban kimerült. Kirsty ugyan nem volt messze tőle, de teljes képtelenségnek tűnt a számára, hogy elérje. Úgy tűnt, mindketten megfulladnak.

Ekkor Josie hirtelen újabb csobbanást hallott. Visszafordulva egy fehér villanást látott, s legnagyobb döbbenetére Charity úszott feléje. A póni szeme szinte kifordult az erőlködéstől, hogy a víz felett tartsa a fejét, de a víz alatt szilárdan állt hosszú lábán.

– Charity! – kiáltott rá Josie. Alig tudta elhinni, hogy ennek a csodálatos póninak sikerült kiszabadítania magát, hogy a segítségükre siessen, pedig így volt. És épp időben. Josie elsírta magát a megkönnyebbüléstől, ahogy Charity odaúszott hozzá, és maga mellett tudhatta a póni megnyugtató jelenlétét a vízben. Meg akart kapaszkodni a sörényében, de az áramlat újra elsodorta. És akkor megpillantotta a kötőfékről lelógó műanyag vezetőkötelet. Ha csak egy kicsit közelebb tudna úszni, akkor odadobhatná a kötelet Kirsty-nek.

– Kirsty! Itt van Charity! – kiáltott oda a kislánynak. -Azért jött, hogy segítsen nekünk. Rémülten látta azonban, hogy Kirsty is kezd kifáradni. Már csak arra volt ereje, hogy feléjük fordítsa a fejét.

– Rajta, Charity! – sürgette a pónit Josie. – Meg tudod csinálni. A póni zihálva lélegzett, ahogy minden erejét összeszedve próbálta magát előbbre küzdeni a folyó áramlása ellenében. De azért ha lassan is, de biztosan haladt. Pár perc múlva Josie úgy vélte, hogy elég közel jutottak ahhoz, hogy Kirsty elérje a kötelet.

– Kapd el! – ordította Josie – és felé hajította a kötelet ami ugyan elég közel úszott el mellette, de Kirsty túlságosan félt elengedni a cölöpöt, nyilván attól tartott, hogy elsodorja az áramlat.

– Fogd meg – üvöltött rá Josie, miközben Charity kötőfékébe kapaszkodva tartotta fenn magát a vízben. – Ez az egyetlen esélyed!

Kirsty vetett még egy utolsó pillantást Charityre, és összeszedte minden bátorságát. Még mindig a cölöpbe kapaszkodva egyik kezével sikerült megragadnia a kötelet. Aztán becsukta a szemét, összeszorította a fogát, és elengedte a cölöpöt. Egy pillanatra elmerült ugyan a vízben, de végül két kézzel markolta a kötelet.

– Jól van! – kiáltotta Josie. – Most már csak szorítsd erősen, aztán kitartás – kihúzunk innen. Charity remegő lábakkal megfordult, és határozottan, gyorsan kiúszott a partra. Látszott, hogy pontosan tudja mi a teendő. Ebbe az irányba sokkal könnyebb volt úszni, hiszen most a sodrás is segítette őket. Josie aggódva nézett hátra…

Forrás: antikvarium.hu
Frissítve: 2023.03.22.
Fotó: Canva

Vida Gábor – Fakusz három magányossága (részlet)

Írta:
Lovasok.hu

Vida Gábor – Fakusz három magányossága (részlet)

– Jó ló – mondta a kovács, amikor Fakusz letelepedett mellé a tábortűzhöz. Kegyetlenül sütött a nap, mindenki a szekerek árnyékában hűsölt. A ló egy csenevész juharfához volt kikötve, békésen legyezte magát a farkával, meg-megrázta a sörényét. Átadott néhány bankót az öregnek, az számolatlanul tette a mellényzsebébe.

– Jó ló – ismételte meg. Azután kért egy cigarettát. – Adja el nekem!
– Mit ad érte? – kötődött Fakusz, pedig érezte, hogy ez teljesen fölösleges dolog, az öreg is tudja, de jólesett végre beszélni.
– Pisztolyt – mondta a kovács. – Beretta, az a legjobb.
– Mit csináljak én egy pisztollyal? – kérdezte Fakusz őszinte csodálkozással.
– Lője meg az ellenségét!
– Nincs ellenségem.

Ezen az öreg egy kicsit elgondolkozott. Levette a kalapját, beletúrt a ritkás ősz hajába, kiköpött, és mélyen nézett a Fakusz szemébe, mint aki azt akarja eldönteni, hogy igazat mond-e, vagy sem.

– Miféle ember maga, hogy még ellensége sincs? – kérdezte aztán enyhe gúnnyal a hangjában. Fakusz megvonta a vállát, hogy ilyen. – Lovagolni tud? – kérdezte megint az öreg, és ő intett a fejével, hogy nem, azt sem tud, de teljesen átérzi saját nyomorát, mert miféle ember az, akinek nincs ellensége, és nem tud lovagolni? – Hát majd megtanul, szerez magának ellenséget is, nem kell messzire menni, ezért még sosem kellett… Az öreg felállt, elindult a ló felé, Fakusz is elindult, menni kellene már haza.

– Üljön fel! – mondta az öreg szigorúan. A ló mellé állt, ujjait összekulcsolta a hasánál, tolvajlétrát tartott, és könnyedén feldobta az állat hátára Fakuszt, aki előtt mintha egy pillanatra elsötétedett volna minden, csak a meleg testet érezte, a mozduló csigolyákat a feneke alatt, és feszülten figyelt a kovácsra, aki mutatta, hogy kell tartani a gyeplőt, majd átadta, de a tanítvány persze nem úgy tartotta, és megint meg kellett mutatni, hogy rövidre fogja, és a hüvelykujját így meg úgy, a sarkat és a vállat, és az öreg el is indult a lóval. Fakusz egy pillanatra összerándult, hogy jaj, és aztán felsóhajtott, hogy mégsem, tíz lépés, és még mindig fent van. Kis mélyedés jött, billent egyet a ló, a lába szorította az oldalát, aztán mégsem esett le, megint egyenesben volt, és először pillantott fel. Körülnézett, hogy nézik-e, és megijedt attól amit látott, még ijesztőbb volt, mint amikor abban a kis mélyedésben megingott.

Az egész tábor talpon volt, mindenki őt nézte feszült csendben, még a purdék is ott lapultak a szekerek alatt, és tátott szájjal bámultak, nem is vette észre őket eddig, jobb is volt úgy, minek kellett felnézni egyáltalán. Körbejárták a tábor belső területét, az öreg néha mondott valamit, mormolt a kalapja alatt, Fakusz csak annyit értett, hogy így kell valamit, meg úgy kell, de hogy pontosan mit és hogyan, azt már nem hallotta, meg sok is volt ez így egyszerre, boldog volt és büszke, de mintha egy fél kontinensen átnyargalt volna, hirtelen fájni kezdett a háta, a dereka, az ágyéka, minden, és csak arra tudott gondolni, hogy le, most le kell szállni innen, minél hamarabb, legalább öt percre, egyet szusszanni, és aztán mehet tovább az egész, a maradék fél kontinens, jöhet minden, de most egy kis szünet.

Nem volt szünet, egyszer az öreg elengedte a ló fejszíját és jelezte a kezével, hogy tessék, innen már egyedül, és
Fakusz legnagyobb csodálkozására a ló ment tovább, amikor óvatosan húzta a kantárszíjat, akkor a ló fordult, és minden úgy volt, ahogy az öreg mondta, így kell, meg úgy kell, nem is baj már, hogy nem hallotta a pontos utasításokat, fog ez menni, egy kicsit sarokkal, igen, okos ló ez, majd megtanít mindenre.

Már elfelejtette, hogy le akart szállni az előbb, hogy rémüldözött és fájt mindene, dehogy fáj már, dehogy akar leszállni. Hiszen csak most kezdődik az egész, erről szólt minden, meg van az élet értelme, legalábbis egy időre.

A ló közben megállt a tábor szélén, és két szekér között kíváncsian nézett ki a rétre, ahol a cigányok lovai legelésztek. Fakusz is elnézett abba az irányba, egy pillanatig elgondolkozott, hogy induljon-e most azonnal vagy szálljon le, és köszönjön, búcsúzzon, egyáltalán hogy van ez, ha már lovon ül az ember. Állt egy pillanatig, megpaskolta az állat nyakát, és mozdított volna egyet a kantárszíjon, hogy tovább.

Akkor vette észre, hogy egészen közelről, a szekér oldalához lapulva egy asszony vigyorog rá, kezében hatalmas zománcozott lábast tart meg egy fedőt, és minden erejét beleadva ráüt a fedővel az edény fenekére, és mint adott jelre, mindenütt edények csörömpölnek, felordítanak a férfiak, és a purdék is visítani kezdenek, mintha nyúznák őket. A ló egész testében összerándult, egy pillanatra mintha megdermedt volna, azután kirúgott, és Fakusz már nem is tudta pontosan, mi történik, csak azt látta, hogy a kezével igyekszik megtámaszkodni a ló selymes nyakán, de lecsúszik a tenyere, azután nagy fényesség támad, és mintha kívülről látná magát, úgy ült a ló nyakára borulva, mint sebesült indián a filmekben, látta futni, rohanni az asszonyokat, lobogott a sok színes rokolya, látta az embereket, amint karjukat magasba emelve felugrálnak és ordítanak, látta a lányokat vihogni, végül a tornacipős lábát pillantotta meg, amint az ég felé mozdul, a lazán megkötött fehér fűző libbent a kékségben, mint egy sirály, egy pillanatra ott maradt, az ég mélyülni kezdett, majd hirtelen zöldült meg. A zuhanás rövid volt, sötét, nagyon messze fröccsent az ég, aztán puffant valami tompán, és csend lett meg hűvösség, fűszálak borultak az arcába, keserű volt az ízük, a paták dobogása gyorsan halkult, de még mindig hallatszott, látta aztán megint valahonnan fentről a lovat, amint vágtat a végtelen sztyeppén, és nincs senki, aki megállítaná, míg el nem tűnik a semmiben.

Nagyon sok idő múlva – egy ezredév, de akár három perc is eltelhetett közben – egy pár vásott, poros csizmát látott meg a fűben egészen közel az arcához.

– Eltört valamije? – kérdezte a csizma gazdája, és ő intett volna a fejével, hogy nem, de a feje nem mozdult. Egy fehér gomba árválkodott a csizma mellett, és valami összerándult benne, hogy mindjárt rátapos, szólni akart, de már késő volt, a kemény bőrtalp a gomba szélébe vágott, begyűrte maga alá a darabkát, hallani vélte a reccsenést is, a megmaradt rész tovább fehérlett, a húsa frissnek látszott, és védekezően emelte fel a karját: ne, ne tapossa össze. De a kovács nem törődött a gombával, amint látta, hogy Fakusz felül, szó nélkül megfordult, és a tábor felé indult. Az emberek is visszahúzódtak a szekerek közé, hamarosan egy teremtett lélek sem volt sehol, és fenyegető csönd lett. Csodálkozva látta, hogy jó ötven méterre fekszik attól a helytől, ahol megijesztették a lovat, pedig először úgy tűnt, hogy az első ugrásra le is huppant. Mégsem vagyok reménytelen eset, gondolta.

Felállt, és kimért léptekkel indult az erdő felé a füves szekérúton, pontosan abba az irányba, ahonnan a tegnap jött. A ló, miután ráijesztettek, legalább háromszáz métert szaladt, és most egyedül álldogált a rét közepén, békésen legelészett, majd elindult vissza a tábor felé. Előbb arra gondolt, hogy érte megy, de tocsogó állta az útját, és túl fáradtnak érezte magát lovat hajkurászni. Bandukolt az úton, az erdő lassan közeledett és nagyon fülledt meleg volt, igyekezett árnyékba jutni, mert érezte, hogy a nap szétolvasztja a fejét. Talán egy kis agyrázkódás, gondolta. Futamodásnyira volt csak az erdőszéltől, amikor dübörgést hallott maga mögött, tompán szólt a föld, és egészen kellemetlen érzés töltötte el, mintha földrengés közeledne, vagy vihar, és a kisagy táján éles szúrások, meg az a furcsa zsibbadtság minden tompa hangra. Hirtelen megfordult, ez a mozdulat is fájdalmasra sikerült, de el is múlt a fájdalom, mert a ló nyargalt utána felemelt farokkal és lobogó sörénnyel, mint egy nekivadult csikó, lassított, és vígan poroszkálva érte utol.

– Gyere, lovam – mondta, és kézbe vette a kantárszíjat. – Menjünk haza!

Jó kétórányira lehetett már a cigánytábortól, amikor úgy döntött, ideje megint felülni a ló hátára. Öreg bükkerdőben járt, messzire lehetett látni, és nem kellett attól tartania, hogy egy keresztbe álló ág lerántja, mint legelőször. Második próbálkozásra sikerült is felülnie a ló hátára, nem volt ez túl elegáns mozdulatsor, inkább arra emlékeztette, amikor vásott kölykök magas kőfalra másznak fel, könyökkel, térddel kapaszkodnak, de a ló megadóan tűrte, és magától indult el az úton, mint aki tudja, merre kell menni.

Fakusz egy ideig fészkelődött, kicsit riadozott, kicsit büszke volt magára, és nagyon-nagyon örült, hogy ő most már csak úgy felül a ló hátára, meg le is száll, ha kell, mindezt egyedül, saját akaratából, erejéből, nincsenek gúnyolódó arcok, nem rikoltozik rá senki, nem okoskodnak, hogy mit hogyan csináljon. Úgy van, ahogy a pásztor mondta, ez a ló megtanítja mindenre, soha jobb tanítót, mint egy okos ló. Ám azt is tudta, kell még némi idő, amíg elhiszi ezt az egészet. Van egy lovam, és most éppen lovagolok, mondogatta magában a lehető leghalkabban, azon a már-már titkos belső hangon, amely mintha nem is a sajátja lett volna, de biztatta mindig, és jó volt rá hallgatni.

Forrás: www.litera.hu
részlet: Vida Gábor – Fakusz 3 magányossága c. műből (Magvető Kiadó)
Frissítve: 2023.03.22.
Fotó: Canva

 

Zelk Zoltán – Mese a kiscsikóról, akinek még nincs patkója

Írta:
Lovasok.hu

Zelk Zoltán : Mese a kiscsikóról, akinek még nincs patkója

I.rész

 1

   2

  3

Egy kiscsikó nagyot gondolt, jó volna, ha volna, neki is, mint az anyjának, négy lábán patkója. Kiszökött az istállóból, ki ő, az udvarra, ottan aztán gondolkozott: erre-e vagy arra? Megkérdezte jobb lábától, így felelt az: jobbra… megkérdezte bal lábától, az meg azt mondta: balra… Mérges lett a kicsi csikó, s így kiáltott: se erre, se arra, én mondom meg, merre mentek, két szememmel én vezetlek induljunk amarra!

El is indult a kiscsikó, kiért az utcára, amerre a szeme mondta, arra ment a lába. Néha futott, néha meg csak ballagott, megállott, fölötte a kék magasban három lepke táncolt. Lepkénél is magasabban, madarak lebegtek, madaraknál magasabban, szinte aludt, olyan lassan, úszott egy kis felleg. Fellegnél is magasabban, – mi is lehet magasabban – ott már a nap szállott, aranyszárnya beragyogta, átalérte, átalfogta az egész világot! Így mendegélt a kis csikó, így tanulta ezt a szép világot, fecskét, felhőt, aranyszárnyú napot és virágot – mint a betűt, úgy olvasta a rétet és az utcán a házat, a kéményből szálló füstöt, kertekben a fákat, a fákon az ágat, az ágon a levelet, úton futó szekeret, szekeren a kereket, labdát rúgó, lepkét űző, kavicsdobáló, kergetőző, domboldalon hempergőző gyereket!

Azt hitte a kicsi csikó, hogy már mindent látott, ismer ő már mindent, mintha otthon az istállót – ideje hát megkeresni, akihez patkót veretni indult: a kovácsot. Ideje, hogy patkó legyen már az ő lábán is, akkor aztán lehet por is, jöhet hó is, sár is. Azt se bánja, ha nem vasból készül az a patkó, az se baj, ha csak ezüstből, az se, ha aranyból, hiszen ő még kicsi csikó, sokára lesz nagy ló, beéri ő azzal is, ha gyémánt az a patkó…- Így baktatott a kiscsikó, teli gondolattal, dehogyis törődött ő már fákkal, madarakkal, nem törődött már egyébbel, nem gondolt már mással, csak azzal s hét határon, nem is annyin, de hétszázon nagy hírű kováccsal. Megleli-e valahára, odaér-e végre, ki hinné, hogy olyan messzi az a falu vége?

Mert ott lakik azt, azt már tudja, hallotta anyjától, aki jaj de sokat, szépet mesélt a kovácsról… Mesélhet is, ő már látta, mikor patkóért volt nála, abban a kis faluvégi, nem is új, de nem is régi, kívűl fehér, belül kormos házban, hol a lángok a szikrából úgy kelnek ki, mint tojásból, s rögtön nekipirosodva szállnak föl a magosba, ottan, mintha
dudaszóra, dehogy arra, fújtatóra, a fújtató szélszavára járják, lányok piroslobogású, piros arcú, piros lábú piroskedvű táncát!   Ott lakik a tűznek, vasnak parancsoló híres kovács, az a bőrkötényes, olyan erős, vasat hajlít, de sohase mérges. Mindig tréfát tud a szája, a vasat így kalapálja: “Belőled patkó leszen, te abroncs a kereken, te ásó, te meg kapa…” Mindegyikhez van szava – szeretik is, az se fáj, ha rájuk ver a kalapáccsal, attól is csak erősödnek, attól is csak nagyra nőnek!

Node, hogy a mesémet még tovább is meséljem, elmondom, hogy épp egy macska futott arra a csalánnal és papsajttal teli árokszélen. Gondolja hát a kis csikó, ha nincs kitől mástól, megkérdezem, hol a kovács, ettől a macskától. Szól is hozzá, így köszönti:

– Szép jó reggelt, szomszéd, te vagy az a híres cirmos, én meg csikó volnék. Elindultam hosszú útra, járom a világot, láttam napot, felhőt, fecskét, fákat és virágot, láttam rétet, házat, füstöt, úton futó szekeret, s láttam olyat…el se hinnéd, én se hinném el neked, én se hinném, ha nem látom: gyereket, aki két lábon, nem úgy, mint mi, nem négy lábon, nem úgy, mondom, de két lábon áll is, jár is, szalad is, ha beljebb mégy a faluba, megláthatod magad is… De amiért útra keltem, járom a világot, nem lelem én, nem találom sehol a kovácsot!

Vadászatról jött a macska, s mert nincs tarisznyája, úgy hozta csak az egeret haza a szájában. És ez volt a szerencséje, jaj, milyen nagy szerencséje, annak az egérnek, mert egérrel a szájában macska se beszélhet. Letette hát, le az útra, s már hiába nézte, nézhette, hogy árkon-bokron túl van az egérke!… Fut az ebéd! – sír a macska s úgy nézett utána, ahogyan a kecske nézne futó káposztára, ahogyan a kutya nézné a szaladó hurkát, májast, vérest, s a gazdasszony a lábrakelt kapros túrósbélest! Nem soká búsult a macska, holnap is nap, egeret holnap is talál a réten, ha nem ottan, a pincében, eleget. A csikónak válaszolva, így szólott hát miákolva azzal a jajongva zengő, ha baja nincs is kesegő, “i”-vel, “a”-val “ú”-val nyúló kutyafület szomorító macskanyelven, hogy: Miaú… És még egyszer, hogy: Miaú…

Ejnye, te buta macskája! – kiáltott a csikó rája – nem a “mi a”, hanem “ki a”! Ember, aki bőrkötényes, kalapácsos, sose mérges, tűznek, vasnak is ura – én mondom, csikószavamra, én mondom, hogy így igaz!

De a macska csak ezt fújta: Mi-aú…Mi-aú… Aztán újra, újra csak ezt, hogy: Mi-aú… Míg a csikó el nem unta, visszaballagott az útra, nagy mérgesen így dohogva: hiszen gondolhattam volna, hogy egy ilyen semmi macska, hol a kovács, nem tudhatja! Nem kell patkó a lábára, úgyis fölmászik a fára, háztetőre, kerítésre, ha fázik, a kemencére – annyi dolga, semmi dolga, nem húz ekét, szekeret, annyi gondja, nincs más gondja, kergeti az egeret!

>>> Tovább a második oldalra <<<

Folytatás:

 1

   2

  3

Frissítve: 2023.03.22.
Fotó: Canva

A szúnyog meg a ló

Írta:
Lovasok.hu

A szúnyog meg a ló

Finnugor népmese

Legelészett a ló; a szúnyog, a közeli mocsár lakója pedig egy bokor ágán üldögélt. A ló, legelés közben, odaért a bokor mellé. Berzenkedni kezdett a szúnyog; és rágyújtott a maga kis szúnyogdalára. A ló azonban a fülét se billegette rá. Megsértődött a szúnyog.

-Hé, koma, észre sem veszel?

-De most már látlak -mondta a ló.

A szúnyog körülszemlélte a lovat, elnézte sörényét, széles hátát, erős patáit, és bámulva zümmögte:
-Ó, milyen nagy vagy te, testvérkém! Talán még nálam is nagyobb vagy!

-Bizony, valamivel nagyobb vagyok -felelte a ló.

-Biztosan erős is vagy -folytatta a szúnyog.

-Hát nem panaszkodom, elbírom az ekét, márpedig az nem könnyű.

-Talán még a legyektől sem félsz!

-Minek félnék! Csapok egyet a farkammal, és elrepülnek.

-Talán még a bögölyök sem tudnak elbánni veled!

-A bögölyökkel már több bajom van: igen erőszakosak.

A szúnyog ekkor kidüllesztette a mellét, szétvetette a lábát, és rákezdte a kérkedést:
-Ugyan, komám, mit tudnak a bögölyök! Úgy látszik, te még nem ismered a mi szúnyognemzetségünket! Ha nagy is vagy, meg erős is, mi, szúnyogok egy szempillantás alatt elbánunk veled!

A ló rásandított a szúnyogra, csapott egyet a farkával, aztán így szólt:
-Ne kérkedj, te szúnyog! Nem tudtok ti engem legyőzni, ha még olyan sokan támadtok is rám!

-Legyőzünk! – erősködött a szúnyog.

-Nem győztök le – mondja a ló.

Sokáig vitatkoztak. A ló végül azt mondta:
-Vitával semmire se megyünk. Mérjük össze az erőnket. Gyűjtsd össze a seregedet.

-Jól van, mérkőzzünk meg – állt rá a szúnyog, felszállt a magasba, és riadót fújt a szúnyogoknak. Rajzottak a szúnyogok mindenfelől; a nyíresből, a fenyvesből, a rétekről és mocsarakból, a tavakról és ingoványokból. Elsötétítették az eget a legelő felett.

-Mind egy szálig itt vagytok? -kérdezte a ló.

-Mind egy szálig -felelte az izgága szúnyog.

-No, akkor ne vesztegessük az időt! Add ki a vezényszót! – mondta a ló.

A kötekedő szúnyog széttárta a szárnyát, és akkorát zümmentett, amekkora csak kifért kis szúnyogtorkán.
-Héj, derék vitézek! Rajta, az ellenségre! – A szúnyogok nagy döngéssel-zöngéssel ellepték a lovat, és belemélyesztették hegyes kis szívókájukat. A ló levetette magát a földre, és hemperegni kezdett a fűben. Addig hempergett ide-oda, míg az egész szúnyoghadsereget agyon nem nyomta.  

Egyetlen egy szúnyog maradt csak életben. Ez nagy üggyel-bajjal kisimítgatta gyűrött szárnyát, aztán elrepült a kötekedő szúnyoghoz, és jelentette:
-Így meg így volt …Az ellenséget leterítettük. Ha maradt volna négy katonánk, aki lefogja a ló négy lábát, örökre végeztem volna vele. Lenyúztam volna a bőrét.

-Derék dolog, vitéz dolog! -dicsérte meg a szúnyogkatonát a kötekedő szúnyog, azzal repült az erdőbe, és eldicsekedett minden bogárnak: ilyenek vagyunk mi, szúnyogok, még a lovat is ledöntöttük a lábáról! Nincs a világon erősebb teremtmény a szúnyognál!

Forrás: www.kiskobak.hu
Frissítve: 2023.03.22.
Fotó: Canva

Bencze Attila: A ló halála árán

Írta:
Lovasok.hu

Bencze Attila: A ló halála árán

A hó vastag takarója alatt még javában aludt a föld. Szinte hallani lehetett a Hargitai szél vad dörömbölését. Az lóistálló ajtaja nyitva állt. Emberek tolongtak a pajta közelében. János az ismert fogatos lesütötte szemét és magába meredten, mintha meghalt volna körülötte a világ, a múltra gondolt. Közben majdnem síró tekintettel a kihűlt testű kancát nézte.


– Hát ennyi volt – hagyták el reszkető ajkait az alig érthető szavak.
Jánosnak ez volt mindene. Ez a mindig fényes szőrű, kecsesen járó kanca, amely tizenhat év után visszaadta lelkét az örökkévalóságnak. A fuvaros ezzel kereste meg napi betevőjét. Amióta egyetlen fia is meghalt, ez a gyönyörű pára volt mindene. Élete egyetlen értelmét csak benne látta. Zabozta is rendesen, ahogy az, vérbeli székely emberhez illik. És azon a napon megszűnt létezni.
– Holnap, majd kivisszük a dögkútba – mondta Géza.
– Addig még legalább a helyén láthatom – válaszolt János, és barna szemeit a földnek szegezte.
A határ hideg volt és szél is egyre kegyetlenebbül játszott a fákkal. Az emberek, mint akik megértik János fájdalmát, részvétes arcokkal köszöntek el. Az udvar lassan megürült és nem maradt más hátra, csak János és az ijesztő magány. Egyre gyorsabban közelgett az éjszaka is. János bement a házba. Elhúzta a vakablak függönyét, majd elővette az örökségbe hagyott futuckós üveget, amelynek tartalmából húzott egy jó szájjal. A szilvapálinka égette a torkát.
– Nem is olyan rossz, pedig van vagy három éves – dunnyogta, majd ismételten szájához emelte az üveget. Leült a szépen faragott ebédlőasztal mellé és emlékeibe kutatva, megpróbálta felidézni a hátrahagyott szép napokat. De a képek egyre jobban halványodtak. És az üveg tartalma egyre kevesebb lett. Már enyhe szédülést érzett. A képek lassan kezdtek összekuszálódni. Még egy darabig bámulta az üres némaságot, majd fölállt és leakasztotta a petróleumlámpát. Elővette a zsebében lapuló szivart és rágyújtott. A füstöt egyre mélyebb lélegzettel szívta tüdejébe, miközben a kályhához ment és fát rakott az alig pislákoló szénre. Leült a fásládára és maga elé helyezve a petróleumlámpát, lángot adott a gyutacsnak is. Az őt körülvevő embereket és az élet értelmét próbálta megérteni. Nem tudott kibékülni azzal a gondolattal, hogy a fiatalok egyre nagyobb számban hagyják ott szüleiket. Egyre több fiatal, egy jobb élet reményében több száz kilométerre is képes elutazni. Maga mögött hagyja a házat, az otthont, ami fölnevelte, és maga mögött hagyja a családot. Az embereket, akik úgy áhítoznak azért, hogy szeretetükkel elhalmozhassák őket.
– Igen, a fiatalok mind elmennek – mondta hangosan, hogy ezzel is nyugtázza gondolatait.
ők biztosan nem tudják, hogy milyen keserves is a magány. Az ember mindig csak a holnapot várja, a napot, amikor megkoppan és az ajtó, ami mögött a régen várt gyerek áll, lelkébe hasító fájdalommal. És ahogy felszakad a zár, felszakadnak a könnycsatornák is. Egymás vállára borul a gyermeki és az idő által ráncossá görbült test. Egyszerre csak eltörik a mécses, és kifolyik belőle, a sok-sok évi magány.
János az asztalhoz ment, egy papírlapot és egy ceruzát vett elő. Levelet írt, az elképzelt fiának, amelyben kiöntötte a lelkében gubaszó magányt.
Mi után kiöntötte minden bánatát, a lapot az asztal közepére helyezte, majd az égő petróleumlámpát a kezébe véve, a pajtába ment. Nézte a mozdulatlan lovat. Sima szőrét simogatni kezdte, és mint kis gyermek a halott kanca nyakát magához szorítva zokogott. Fölszakadt benne a lélek. A könnyek egyre szaporábban ömlöttek a ló sima szőrére, míg János egyre jobban szorította az elnyúlt kecses nyakat.
Miután már úgy érezte, hogy több fájdalom már nem tudja elhagyni a lelkét, leoldotta a kanca kötelét.
A nap már az ég alját súrolta. Géza gyors léptekkel haladt az istálló fele. Amikor kinyitotta annak ajtaját, arcán a megdöbbenés ült ki.
– Te jó szagú Úristen – kiáltott föl.
A lámpában még mindig égett a petróleum. A ló ott feküdt a tegnapi állapotában, fölötte pedig ót lógott János. A nyakára szorult kötéltől színtelen arccal. Géza odafutott, hogy megemelje. De a test mereven himbálódzott a gerendára bogozott kötélen. János halott volt. Az asztalon pedig, a falú fiainak hagyott levél. Az üzenet.
János temetésén minden ember kiöntötte lelkét, és szívéből zokogott. Az asztalon talált levél, egy falú népének, öröksége lett.
Azóta egyre több fiatal marad a faluban. A jobb élet reményét fölváltották a lelki értékek. János sírjára egyre több virág kerül. Mert ő egy igazi tanítómester volt. A lélek tanítója.

Forrás: Erdély Ma 2007-02-14
Frissítve: 2023.03.22.
Fotó: Canva

SZÍV ERNő: A Black Júlia

Írta:
Lovasok.hu

SZÍV ERNŐ: A Black Júlia

(New York-i piros füzet)

Tárcatár

Szív az 1849-es esztendő őszén lépett az Új Kontinens földjére, és nem menekült, mint például az írek az éhség elől. Az arany sem érdekelte, mint a németeket, angolokat vagy spanyolokat, akik eszüket vesztve özönlöttek Kaliforniába. Szív utazását a híres Ash and Dust Fundation szervezte, az alapítvány többnyire kényes nemzetközi ügyekben járt el, mint például özvegyi hagyatékok hamisítása, kéziratsérülések, a könyvtárcsend megsértése, katalógushamisítás, rossz versek terjesztése. Szív alig lépett le a norvég tulajdonlású gőzös fedélzetéről, máris meglátta az alapítvány emberét, egy nyurga és betegesen sápadt fiút, kinek fekete cilinderén ott virított az alapítvány emblémája, a tárt fedelű fehér koporsó.

A fiút Pipnek hívták, s percnyi szusszanást sem engedve vonta maga után az érkezőt. Útközben arról beszélt, hogy a disznó okosabb, mint a kutya, s amikor az ember kijelölte az állatok ülésrendjét domesztikáció-iskolájában, akkor voltaképpen az ugatás és a röfögés között döntött, figyelje csak meg, Mr. Szív, a történelemben hányszor előfordul hasonló kényszerű választás. Szív nem tudott körülnézni. Jószerivel nem is látta a hatalmas New Yorkot, a széles és forgalmas utcákat, szinte az első pillanatban munkára fogták. Két hetet kapott a felkészülésre az alapítvány puritán kollégiumában, nem messze a városfaltól, mely mögött még indiánok uralták a sziklás, erdős tájékot, esténként hallatszott az énekük és a dobolásuk. Szívnek meg kellett tanulnia kést dobálni, fegyverrel lőni, tüzet gyújtani, nyomokból tájékozódni, illetve poroszkáló lovon aludni. El kellett sajátítania az alkotmányt, a bab evését vagy a kocsmába lépés helyes mozdulatsorát, ez utóbbi ment a legnehezebben. A célba lövést egy bizonyos Kopper nevű holland tanította neki, aki egyszer ugyan átlőtte a saját kezét, mégis jó tanárnak bizonyult. Soha nem lőtt újra arra, amit egyszer már eltalált. Szívet felöltöztették, kapott csizmát ezüstsarkantyúval, kalapot és disznóbőr utazótáskát, majd az alapítvány bérelte postakocsin észak felé indították.

Az ügyről sokat nem tudott. Annyit azonban igen, hogy a feladat, amellyel megbízták, legalább annyira kényes, mint vadregényes. Black Júlia veszélyben van, eltűnt, elrabolták. Az sem véletlen, hogy éppen rá, Szívre esett a választás. Pip titkár egy este annyit elárult, hogy Szív egy tönkretett országból jött, a szabadságharc elbukott, az ördögöt felszeletelték, és erre, ahogy számítani lehetett, a magyarok helytelenül reagáltak. A magyarok jobban szeretik az egész ördögöt, a szeletelt ördögtől megzavarodnak és rosszak lesznek. A magyarok bölcsen röfögnek, vagy vadul ugatnak, és nem akarnak tudni másfajta lehetőségről. Ezért választották őt, Szívet, mondta Pip, és úgy nézett a szemébe, hogy attól a másik megborzongott.

Szív a postakocsiból bámulta a tájat, a pára ülte távolban bölénycsordák legelésztek, kéklő tavak és komor fenyvesek váltogatták egymást, s mennyire más volt az ég, mint Berlinben, Párizsban vagy a Balaton fölött.

Black Júliát egy Hearttown nevű kisvárosból rabolták el, melyet az idősebb hearttowniak manapság is “Kleinherznek” neveznek, s neki a legnagyobb diszkréció közepette kell az ügyet rendeznie.

Szív lapos üveget vett elő, és jól meghúzta. Nem szerette a whiskyt, és nem szerette igazán a vodkát sem, errefelé pedig nyilván még nincs bor. Vagy ha akad egy-két üveggel, még Európából hozták őket, s biztosan megfizethetetlenek. Tábla jelezte, hogy hamarosan Hearttownba érnek.

Hearttown poros kisváros volt Manhattantől északra, korábban irokéz indiánok lakták e földet. A legenda szerint vakrészeg németek alapították az 1801-es esztendőben, Napóleon, Goethe és Beethoven korában, pontosan azon a helyen, ahol a fagyott lovas állt. Abban az évben öt, frissiben bevándorolt, nagy reményű német család vert tanyát a környéken, hamar felhúztak egy cúgos faházat, még egy kisebb fatornyot is eszkábáltak, ám alig kalapálták be az utolsó szögeket, borzalmas hideg szakadt rájuk. A dombok fölött ordított a sarkvidéki szél, és ők hiába fűtöttek, még az ivóvizes dézsán is jéghártya remegett. Azt hitték, végük van, meghalnak, a fagy megeszi őket. Felbontották hát a maradék keserűlikőrt – a három láda fűszeres, édes lipcsei gyógylikőrt ellenséges indiánoknak szánták, akikről rengeteg rémséget hallottak -, majd rezignáltan, a sorsukkal megbékélve, inni kezdtek. Még a gyerekek is kaptak Horn patikus hatvanöt fokos keverékéből, melyből pontosan nyolcvankilenc darab számozott literes butéliájuk volt, sajnos egy flaska a hajóúton, nem sokkal a kikötés előtt eltörött, annak a tartalmát penészes kenyérrel mártogatták fel.

Inni kezdtek hát, mert mindegy volt már, csak könnyű legyen nekik a halál.

Aztán reggel az egyik asszony, Hofkorn ácsmester Judit nevű felesége lehelgetni kezdte a jégvirágos ablakot. Tükrük már nem, illetve még nem volt, az út alatt valamennyi eltörött, viszont Judit látni akarta, hogyan néz majd ki holtan. Voltaképpen máris halottnak gondolta magát. Olyan hideg volt, hogy szinte kopogott az arca. S az asszony likőrös leheletétől az ablaküveg zúzmarájában csakhamar vízcsíkok kacskaringóztak alá. Most már ki tudott törölgetni egy tiszta foltot, hát kikukucskált. Azt hitte, káprázik a szeme, a hideg az eszét vette el.

A különös alak az ő dombjuk szomszédságában hullámzó magaslaton állt, és nem mozdult. Csikorgó, fényes idő volt, mint a kémény, füstölgött a szájuk, ahogy a ház elé tódultak. A szél elállt, megfagyott az is. Hiába kiáltoztak a lovasnak. A németek jó egy óra múlva jöttek rá, hogy a ló és lovasa állva fagyott meg a dombtetőn. Egyszerűen ráfagytak a földre, beledermedtek a kristályos, üvegszerű levegőbe. Egyikük, egy berlini fogalmazó vette a bátorságot, és átbotorkált a szomszédos magaslatra, mely nem volt veszélytelen vállalkozás, fél kilométert is kellett bukdácsolni a mélységek és emelkedők miatt, majd amikor félig megfagyva visszatért, azt állította, a lovas nincs megfagyva, csak a ló, és hogy a férfi azt mondta neki, a neve Duncan ezredes, élnek rokonai Magyarországon, az élete egyik fele titok, a másik fele pedig bizonytalan, és talán nem is érdekes. Hittek is, meg nem is Hölz fogalmazónak, a férfi teli üveg likőrrel indult az ezredeshez, és üressel tért vissza. A fogalmazó azt állította, a likőr javát az ezredes itta meg.

Egy húzásra fél litert, igazán katonásan csattogott az ádámcsutkája!

Később szörnyű vihar támadt, újra elsötétült az ég, az orrukig se láttak. A házba menekültek, tüzeltek és ittak, egyik üres üveget gurították a másik után a sarokba, a gyerekek részegen csipcsipcsókáztak, egy fiatal lány sírva járta sorba a férfiakat, vegyék el az ártatlanságát, nem akar szűzen meghalni. Jó két hét alatt megitták az összes likőrt, és megmenekültek. Később hálálkodó levelet írtak Jozef Horn lipcsei patikusnak, de a gyógyszerész a levél érkezte előtt egy héttel halálozott el, magányosan és boldogtalanul költözött át az árnyékvilágra, a sírkövére csak egy üresen kongó mondatot engedett felvésetni:

“Semmi sem gyógyszer!”

A kíméletlen idő két hétig tartott, aztán egy hajnalban meleg szelek kergettek föléjük langyos felhőket, az egyik pillanatban még jégkorszaki tél volt, a másikban már a legdermedtebb odukba is belehelt a tavasz. Minden csöpögött, olvadt, vizes lett, boldogan csillogott a sáros föld. Az ágakra fagyott madarak úgy toccsantak alá, mint az érett gyümölcsök. A németek hiába meresztették a szemüket. A szomszédos dombon már nem állt ott a fagyott lovas. Nyilván kiengedett, morogta egyikük, s valószínűleg igaza lehetett, mert amikor átbotladoztak néhányan, a megolvadt dombtetőn világosan látszottak a tovaporoszkáló paták sárba vájt nyomai, illetve, hogy kétségük ne legyen a lovas kilétéről, s ne csak a hideg, a töméntelen gyógylikőr, illetve a lázas képzeletű berlini fogalmazó okozta víziónak fogják fel a dolgot, frissen gőzölgő lószart is találtak azon a helyen, ahol a lovas állt.

Nos hát ezen a szent helyen alapították meg Hearttownt, és azóta is mozdulatlan lovasokkal ünnepel a város minden tavasszal. A környék minden valamirevaló lovasa felsorakozik a Broadwayn, miközben fegyvereikkel durrogtatnak, s igyekeznek mozdulatlanok maradni. És ebből a városból tűnt el Black Júlia.

(folytatjuk)

Forrás: Élet és Irodalom
Frissítve: 2023.03.22.
Fotó: Canva

Állatvédelem

Írta:
Lovasok.hu

Állatvédelem, lóvédelem

Néhány fogalom és meghatározása:

1. számú melléklet a 49/2001. (IV. 3.) Korm. rendelethez
A jó mezőgazdasági gyakorlat szabályai a vizek nitrátszennyezésének megelőzése, csökkentése érdekében

6. Állattartó telepek trágyatároló műtárgyainak kialakítására vonatkozó szabályok
Trágyatároló műtárgyak méretezésekor az alábbiakban meghatározott tárolási kapacitáson felül figyelembe kell venni azt a többlettárolási igényt is, ami a kihelyezésre használt területen fennálló, előre nem látható, szélsőséges vízjárási viszonyokból (belvíz, valamint fakadó és szivárgó vizekből adódó elöntés) adódhat.
A trágya tárolása során eleget kell tenni a felszín alatti vizek minőségének védelmére vonatkozó, külön jogszabályban foglalt előírásoknak.(A felszín alatti vizek minôségét érintôtevékenységekkel összefüggô egyes feladatokról szóló 33/2000 (III. 17.) Kormányrendelet)

6.1. Hígtrágya tároló
Hígtrágya, trágyalé, csurgalékvíz kizárólag szivárgásmentes, szigetelt tartályban, medencében tárolható. A tárolótartály, medence anyagát úgy kell megválasztani, hogy az a korróziónak ellenálljon, élettartama legalább 20 év legyen. A tárolóhelynek legalább 4 havi hígtrágya, trágyalé, csurgalékvíz befogadására elegendő méretűnek kell lennie, hogy biztosított legyen a tilalmi időszakokban biztonságos tárolásuk.

6.2. Istállótrágya tároló
Istállótrágyát szigetelt alapú, a csurgalékvíz összegyűjtésére szolgáló gyűjtőcsatornákkal és aknával ellátott trágyatelepen kell tárolni. A csurgalékvíz a hígtrágyával azonos módon használható fel, vagy a trágyára visszaöntözhető.
A tárolókapacitásnak elegendőnek kell lennie legalább 8 havi istállótrágya tárolására. Így biztosítható, hogy az istállótrágya optimális állapotban kerüljön felhasználásra.

Mélyalmos trágya – amennyiben nem ütközik más előírással – előzetes tárolás nélkül is kijuttatható. Abban az esetben, ha az előírások ezt nem teszik lehetővé, az istállótrágyával azonos módon kell tárolni és kezelni. A karámföld tárolása az istállótrágyával azonos módon történik. A karámok csurgalékvizének gyűjtését úgy kell megoldani, hogy az ne veszélyeztethesse a környezetet.

Ideiglenes trágyakazal, trágyaszarvas mezőgazdasági tábla szélén – legfeljebb 2 hónap időtartamra – olyan helyen alakítható ki elszivárgás elleni védelem nélkül, ahol
a) a talajvíz legmagasabb szintje 1,5 m alatt van,
b) felszíni víz nincs 100 m-en belül.
Ideiglenes trágyakazal nem létesíthető vízjárta területen, alagcsövezett mezőgazdasági tábla szélén.
A silótakarmányok tárolására szolgáló silótereket szigetelt aljzattal kell készíteni. Az érlelés során keletkező silólevet a csurgalékvízhez hasonlóan szivárgásmentes, szigetelt aknában kell gyűjteni, felhasználása során ügyelni kell rá, hogy ne szennyezhesse a vizeket.

Forrás: pointernet.pds.hu
Frissítve: 2023.03.22.
Fotó: Canva

Margaret Mitchell – Elfújta a szél (részlet)

Írta:
Lovasok.hu

Margaret Mitchell – Elfújta a szél
(részlet)

Lovas pillanatkép 1.

Az egyre sűrűsödő homályban feketék lettek a folyóparti fenyők. Scarlett erőltetett szemmel meredt az út távolába. Egyszerre patkócsattogást hallott a legelő irányából, és látta, hogyan futnak szét ijedten a lovak és tehenek. Gerald O’hara jött hazafelé vad vágtatással.

Hatalmas, csontos lován felért a domboldalra. Hosszú, fehér haja lobogott utána. Pálcájával ütötte a lovat. Scarlett egy pillanatra elfelejtette a szívfájdalmat. Büszke szeretettel figyelte őt.

“Hogy miért szeret mindig sövényt ugratni, ha egy kis ital van benne! – gondolta. – Pedig éppen itt esett le tavaly, s törte el a térdét. Az ember azt hinné, okult a kárán. Amellett pedig meg is ígérte anyának, hogy nem ugrat többet.”

A hatalmas ló odaért a sövényhez, s úgy repült át fölötte, mint valami madár. A férfi elragadtatva kurjantott közben. Hadonászott, fehér hajfürtjeit rázta. Még nem látta meg leányát a fák árnyékában. Meghúzta a kantárt, s csillapítóan veregette meg lova nyakát.

– Derék állat vagy, öregem, nincs több ilyen az egész környéken – dicsérte a paripát. Harminckilenc év óta élt Amerikában, de még mindig érződött kiejtésén ír származása. A ló megállt. Gerald O’hara lesimította haját, igazgatni kezdte nyakkendőjét, amely a füle mögé csúszott. Scarlett tudta; hogy mint komoly, illedelmes úriember akar megjelenni a felesége előtt. Mintha tisztes szomszédi látogatásról jönne haza.

Hangosan felkacagott. Gerald felijedt rá. Aztán ráismert legnagyobbik leányára, és bűntudatos, de egyben védekező kifejezés jelent meg egészséges, piros arcán. Nehézkesen szállt le a nyeregből, mert tavaly óta merev volt az egyik térde, s karjára vetve a kantárt, Scarlett felé indult.

– Mi az, kisasszony? – kérdezte, és megcsípte az arcát. – Talán bizony kémkedel utánam, és be akarsz árulni anyádnál, mint Suellen húgod a múlt héten?

Scarlett megbotránkozva csettintett a nyelvével, amint felágaskodott, hogy megigazítsa apja nyakkendőjét. Gerald lélegzetén erősen érzett a fodormentás whisky. De érzett rajta a dohány, a finom cserzett bőr meg a ló szaga is – ez a szag Scarlettet mindig az apjára emlékeztette, és ösztönösen szerette minden férfin.

– Én nem vagyok árulkodó, mint Suellen – mondta, és féloldalt hajtott fejjel nézte, jól áll-e már a nyakkendő…

Forrás: MARGARET MITCHELL
– Elfújta a szél (részlet)
Frissítve: 2023.03.21.
Fotó: Canva

Thury Zoltán – Lovak

Írta:
Lovasok.hu

Thury Zoltán – Lovak
I. rész

Gyéreséknél közönséges vasárnap délelőtt volt. Nem vártak senkit. Csendes, hangtalan volt az udvar, egy-egy ember mozgott rajta néha, mikor a ház előtti gyepágyakat öntözni kezdte a kertész s az istállókból elővezettek egy-egy lovat a kuthoz. Hátulról, a szérüs kertből tompa puffogás hallatszott elő s ott, a honnan a hang jött, aranyos könnyü polyva felleg libegett a levegőben. Egy-két részes csépelt, olyan szegény emberek, a kik nem várhatják be a nagy masinát. Mikor lenn az utcza végén harmadszor is harangoztak a templomban, a tágas veranda lépcsőin lefelé elindult a nagyságos asszony a maga rendes vasárnapi utjára.

Kicsi, félénk, amolyan gyermekforma jószág volt a nagyságos asszony, a széltől is féltette az ember, nehogy valami erősebb rohanás ketté törje derékban s aztán elvigye, hogy ne maradjon belőle semmi. Vele mentek a cselédek is és a mig végigmentek az udvaron, a konyhaajtóból szájtátva bámult utánuk a fehérkötényes, fehérsapkás szakács, aki éppen valami czifra madárról kopasztotta le a sok fényes, aranyos tollat. Közben megint visítani kezdett a kut csövében a szivattyú, vedrekkel rakták körül az istállófiuk a kerekre szabott pázsitot a kut körül s az istálló tornyában, a minek olyan szép bádogfedele volt, mint a templomnak, megszólalt egy kis csengettyü, olyanforma, mint a mi a nagy harang mellett van az unitáriusoknál.

Lassu sorjában kifelé lépdeltek az ajtókon a lovak. Csupa gyönyörü nagy állat, tipus mindenik a maga formájában. Kicsi fejü, nyulánk, hosszu testü, agár formáju paripák jöttek előbb, aztán alacsonyabb, tömzsi kanczák, kicsi fejjel, temperamentumos, ideges állatok, nyerítve, ficzánkolva, aztán magas, nagyon finom testü lovak, a melyeknek járás közben reszketett a lábuk s füleik, megijedtek még arra is, ha jobban összeharapták a zablát, aztán olyan erőszakos dögök, a melyeket két ficzkó vezetett végig az uton, belekapaszkodva a szijjakba. Ezek voltak a legszebbek. Némelyik két lábra állott, ha csak hozzáért valamelyik legény, félre ugrott, hogy földre rántotta volna a lovászokat, ha inkább nem engednek, arra ment amerre ő akart s nem oda, ahova vezették, ha megrántották szájában a zablát, fölugrott és nyihogott, igazi vadak. Leghátul pedig egy kis fehér lovacskát vezetett elő egy gyerek s hosszu sorban, egyesével a széles kerti uton megindult a sok ló meg a sok cseléd a kut felé.

Mikor már már kigabalyodott a csavaros gruppok közül az egész, kijött Gyéres is a házból. Utána ballagott egy hosszu fiatal ember is, a kis urfi tanitója s belesüppedt egy nagy puha székbe a verenda korlátja mellett. Amolyan szegény diák forma fiu volt, a ki minden iránt érdeklődik, ha muszáj, de legjobban szereti a csendet. Gyéres kihajolt a korláton s tágra nyitott szemekkel, mint valami gondos kasznár, vizsgálni kezdte a lovakat. Nem szólott egy szót se, pedig lett volna mondani valója. Ez meglátszott az arczán, meg mozdulatain, a mint néha félrekapta a fejét s a tanitóra pillantott. Ilyenkor azonban elkedvetlenedett, kapkodta a nézését ide-oda, nyugtalankodott s az olyan embernek a kellemetlensége látszott meg rajta, a ki valami fontos mondandójához publikumot keres és senki sincs körülötte, a ki megértse. Egyszer hosszasabban nézett a tanitóra s erre az fölugrott a székről.

– Parancsol nagyságos ur.

– Nem, nem, semmi. Maga nem érti. Ha maga konyítana a lóhoz, urrá tenném. Próbálja meg, tanuljon bele…

– Bajos az, nagyságos ur…

– Bajos, persze, hogy az… Hirtelen a kut felé meredt a szeme és retteneteset kiáltott.

– Tódor! Te bitang! Jobbra, jobbra! – Megint a diván felé fordult s most már dühös volt nagyon. – A Czézár majd agyonrugta Menelaust. Rongy paraszt, ugy czibálja a ló, a hogy akarja. – Megint kifelé nézett s ujra rákiabált a legényre. – Marha! Bolondulj meg! Tovább, ha mondom! – S egyszerre a nélkül hogy valami átmenetet talált volna a dühből idáig, lelkesedni kezdett.

– Most nézze, most. A feketét… Ni, hogy vezeti a lovászt. Több esze van, mint annak a baromnak, azt mondhatom. Megállott s ugy bámulta a lovat, a mely akkorra már szétugrott a többi közt s két lábra ágaskodva nyerített föl a tornáczra. A formáit nézze, a csipőjét, meg a lábát, hát a hogy ideszól, nem ész az, nem?…

A diák visszasüppedt a székbe s azt mondta, hogy: de igen, igen, szép, gyönyörü állat.

– Bolond maga! Ha embert akarok látni ezen a vidéken, akkor a lovat nézem. Az individuum, karakter, tiszta egész. Csupa nemesség. Az akar, az parancsol, az hasonlít hozzám, aki ur vagyok. Csak nem akarja melléjük állítani ezeket ni. Csupa hülye, én mondom magának. Maga se jobb náluk. Az ember csak ember, de a ló… maga ezt nem érti. Nekem itt köröskörül van egy csomó földem. Csak egyszer láttam volna, hogy a paraszt felesel velem, ha én azt mondom, hogy igy legyen, vagy ugy, megbecsülném az embert. A ló folyton opponál. Vérbelit kell venni belőle, a milyen ez vagy az s aztán látom, hogy mi az akarat. Ha ráülök, földhöz akar csapni, azt mondja, nem vagy olyan ur, hogy megnyergelj, ha beleütöm a sarkantyut, fölugrik az égig. Látja, olyan bolondok maguk mind, hogy a lóról ugy beszélnek: állat, négylábu, esze sincs. Én tudom, hogy magukat sarkantyuzom, ütöm, rugom, a mikor nekem tetszik s egyszer se nyerítettek ellenem, hát maguk-e az emberek, vagy a ló?

Valósággal önkivületben kitárta a karjait, mintha magához akarta volna ölelni az istállókat is.

– Drágáim…

Thury Zoltán – Lovak II. rész >>
Thury Zoltán – Lovak III. rész >>

Forrás: http://hu.wikisource.org/wiki/Kezd%C5%91lap
Frissítve: 2023.03.21.
Fotó: Canva

1...9899100...70399. oldal a 703-ból
© Lovasok.hu
Hiba bejelentés