Kezdőlap Blog Oldal 85

Anglo Kabardin

Anglo Kabardin

 

A fajta eredete és története

A fajta az északi réigóban alakult ki, a Kaukázusban, Oroszországban Kabardini kanca és Telivér mén keresztezésével a Malokarachaevski és Malkin ménesben. A pej mén Lestorik (1939), Lukki (1939) és a sötétpej mén Lok-Sen (1923) különösen fontos a fajta kialakulásában. A Telivér vonal 25-75%-ban jelenik meg a fajtában.

A fajta jellemzői

Alkalmazkodott a Kaukázusi klímához, a hegyvidéki területekhez, jól fejlődött. Ugyanakkor nagyobb és gyorsabb mint a Kabardini fajta, felépítésében a Telivérhez hasonlítható.

Az Anglo Kabardini ló részt vesz a hazai és az olimpiai eseményeken. Főként hátaslónak használják a farmokon az északi Kaukázusban.

 

Fordította: Jenna2
Frissítve: 2023.04.03.
Fotó: Canva

 VISSZA A LÓFAJTÁKHOZ

Hunyadi Mátyás levele apósának – Ferdinánd nápolyi királynak

Köszöntjük a kegyes fejedelmet, Ferdinándot, Isten kegyelméből Szicília királyát stb. atyánkat és szeretett apósunkat, s további sikereket kívánunk: Mátyás, Isten kegyelméből Magyarország, Csehország királya stb.

Kegyességed egy lóidomárt küldött hozzánk levél kíséretében. E levél szerint kegyességed tudomására jutott, hogy mi olyasvalaki után sóvárgunk, aki ért a kancák belovagolásához és idomításához. Felséged tehát elküldte hozzánk ezt az embert, hogy ezáltal akaratunknak és kívánságunknak e tekintetben megfeleljen.

Minderre azt feleljük felségednek, hogy mi ezt az embert soha nem kérettük, még csak nem is nélkülöztük, mindazonáltal szívesen láttuk, köszönjük továbbá, hogy felséged mindenben eleget akar tenni akaratunknak és kívánságunknak.

Tudjuk, hogy felséged igen éles elméjű, és mindenről alapos megfontolás után dönt; csodáljuk tehát, hogy felséged szerint nekünk szükségünk lehet egy, a kancák szelídítésével foglalkozó emberre, noha jól tudja, hogy mi efféléket nemhogy háborúban, de játékokon sem használtunk soha. Tehát ha felséged fontolóra vette volna mostani helyzetünket és azt, hogy ki mindenkivel viseltünk háborút, úgy hisszük, nem küldte volna ide azt az idomárt.

Nem titok, sőt a fél világ előtt nyilvánvaló tény, hogy fegyvert forgatva nőttünk fel; gyakran és sok néppel, nemzettel hadakoztunk, de akár a törökkel akár keresztényekkel vívtunk csatát – magunk szelídítette lovakon –, mindig szerencsével jártunk. Ha idegen lóidomárokra vártunk volna, sosem végződött volna olyan sikeresen a török, a német, a cseh vagy a lengyel hadjárat. Itthon betört lovainkkal győztük le a vlachokat, vertük meg a szerbeket és hódítottunk meg minden szomszéd népet; mindezt saját lovainkkal vittük véghez becsülettel.

Spanyol módra, összegabalyodott lábakkal ugráló kancalovakra pedig soha nem vágytunk, s máig sincs rájuk szükségünk, nemhogy komoly dolgokban – amilyenekben most részünk van –, de még vigasságokon sem tudnánk hasznukat venni. Nekünk ugyanis nem összekuszálódott lábakon szökdécselő lovak kellenek, hanem olyanok, amelyek szilárdan állnak szétvetett lábaikon.

Azt a jóembert pedig felségedre való tekintettel jól megjutalmazva küldjük vissza, noha cseppet sem volt tetszésünkre. Felséged iránti szeretetünktől vezérelve készek vagyunk azt is felajánlani, hogy nemcsak azt ajándékozzuk meg, aki a kenyerét ilyen módon keresi, hanem elhalmozunk mindenkit, akit csak felséged jónak lát ideküldeni, és mindent elkövetünk, amiről úgy véljük, hogy felségednek kedves lehet. Szerencsét és egészséget kívánva stb.

Szerk.: Pócsik Gábor

 

A levél keletkezésének hátteréről Nagy Tibor Jánostól:

Talán nem lesz haszontalan egy kis háttér-információ Hunyadi mátyás levelének helyes értelmezéséhez.

Sajnos nem sikerült nyomára akadnom, hogy évre pontosan mikor íródott a levél, de azért 10-14 év pontossággal behatárolható. Hunyadi Mátyás királyunk 1476-ban, 33 évesen kötött házasságot a nálánál 14 évvel fiatalabb, mindössze 19 éves Aragóniai Beatrix, Aragónia (I.) Ferdinánd Nápolyi király leányával, és 1490-ben 47 évesen halt meg.
Mátyás, uralkodásának vége felé már elsősorban Habsburg Frigyes Német-Római Császárral vívott, óriási energiát felemésztő háborújával volt elfoglalva. Ebben az időben már világos volt előtte, hogy a meddő Beatrixtól soha nem lesz törvényes örököse, ezért minden energiájával törvénytelen fiát, Corvin Jánost igyekezett elfogadtatni trónörökösként úgy a hazai, mint a nemzetközi közvélemény előtt. Mint tudjuk, nem sok sikerrel. Ez a levél tehát akkortájt íródhatott, amikor még figyelme Itália felé irányult, és intenzív diplomáciai kapcsolatokat tartott fenn apósával. Ez 1476 és 1485 közötti időszakra tehető.

Európa délkeleti felében ekkortájt világtörténelem formáló események történtek. 1453-ban a terjeszkedő, feltörekvő Oszmán Török Birodalom elfoglalta a magát az ókori Római Birodalom és római kultúra örökösének tartó Bizánci Birodalom fővárosát, Konstantinápolyt (ma Isztambul). Ahogy terjeszkedett a török birodalom, úgy zsugorodott a bizánci. Ennek a folyamatnak egyik természetes velejárója volt az a menekültáradat, ami a mai Görögországon és a Földközi tengeren keresztül, az itáliai félsziget déli része felé irányult. Itáliának ezt a részét ekkortájt történetesen úgy hívták, hogy Nápolyi Királyság. Nos, ezekkel a menekültekkel érkeztek Itáliába azok a lóidomárok is, akik magukat az ókori lovaskultúra folytatóinak tekintették, és akik természetesen megpróbálták eladni a „tudományukat” az akkori társadalmi elitnek.

Egy évszázaddal később ezeknek az idomároknak az egyik utódja volt az a Grissone (1552), akit a mai nyugat-európai lovas szakirodalom az európai lovaskultúra egyik megteremtőjének tart. Nos, ezeknek a hontalanná vált csepűrágóknak, vagy utódaiknak egyikét akarta a kedves após rátukmálni a vejére.

Senki nem gondolhatja komolyan, hogy olyan lovas hadvezéreknek, mint Kinizsi Pál, Magyar Balázs, Geréb Péter, Szapolyai István, vagy ezek beosztott tisztjeinek ezektől az ágrólszakadtaktól kellet volna a lovaglás tudományát megtanulnia. Ezek a parancsnokok, és katonáik, az akkori világ két legerősebb hadseregével, az Oszmán Török Birodalommal, és a Német-Római Császársággal mérték össze az erejüket nem egy háborúban, és egyenlő ellenfélnek bizonyultak. Hunyadi Mátyás pedig ennek a hadseregnek volt a megálmodója, megteremtője, és mindenható ura. Magabiztos és kioktató válasza is ennek tudható be.

De mi is az a stílus, amit Mátyás királyunk „spanyol módra összegabalyodott lábú lovak”-nak titulál? Ez bizony a díjlovaglás, és annak is a magasiskola része. Ez a kijelentés pedig egyszerűen azt tükrözi, hogy Hunyadi Mátyás korában a lótenyésztést, és általában a lovaglást a gyakorlati hasznosíthatóság szempontjából ítélték meg. Az idomítólovaglásnak azt a szintjét, amit a magasiskola jelent, Mátyás gyakorlati szempontból hasznosíthatatlannak, öncélúnak tekintette.

 

Frissítve: 2023.06.26.
Fotók: Canva

Lewis Carroll: Alice tükörországban

Lewis Carroll
Alice tükörországban (részlet)

Alice fel-felsegítette lovára a szegény Huszárt, aki szemlátomást nem volt valami kiváló lovas.

Valahányszor a ló megállt (ami gyakran megesett), a Huszár előrezuhant. Valahányszor megindult (mindannyiszor meglepetésszerűen), a Huszár hátrafelé bucskázott le róla. Egyébként eléggé jól haladt, eltekintve attól a szokásától, hogy olykor oldalvást fordult le a lóról, mégpedig rendszerint azon az oldalon, ahol Alice ment, ezért a kislány hamar megtanulta, hogy nem tanácsos egészen közel haladnia hozzá.

– Úgy látom, nincs valami nagy gyakorlatod a lovaglásban – kockáztatta meg a kijelentést Alice, miközben az ötödik zuhanás után nyeregbe segítette a Huszárt.

Útitársa meglepett arcot vágott, sőt meg is sértődött.

– Ugyan, honnan veszed ezt? – kérdezte, miközben visszakecmergett a nyeregbe, fél kézzel Alice haját markolva, nehogy leessen a túloldalon.

– Az emberek általában nem szoktak ilyen gyakran leesni a lóról, ha van gyakorlatuk.

– Rengeteg gyakorlatom van – mondta a Huszár nagyon komolyan. – Rengeteg!

Alice erre nem tudott mást mondani, mint azt:

– Tényleg? – ezt azonban igyekezett a lehető legbarátságosabban kérdezni. Szótlanul mentek tovább, a Huszár behunyta a szemét, motyogott magában, Alice pedig aggodalmasan várta a következő zuhanást.

– A lovaglásban az a művészet – kezdte a Huszár hirtelen, és jobb karjával széles mozdulatot tett -, hogy az ember megtartsa az… – Itt a mondat ugyanolyan hirtelen véget ért, mint ahogyan elkezdődött, mert a Huszár a feje tetejére esett, épp Alice lába elé. A kislány komolyan megijedt ettől, míg fölsegítette, aggódva kérdezgette:

– Ugye, csontod nem törött?

– Semmi említésre méltó – mondta a Huszár, mintha két-három csonttörés mit se számítana. – Szóval, mint mondtam: a lovaglásban az a művészet, hogy az ember megtartsa az egyensúlyát. Így ni, látod?

Eleresztette a gyeplőt, és mindkét karját kiterjesztette, így mutatva be lovaglóművészetét. Ezúttal a hátára puffant, a ló lába alá.

– Rengeteg gyakorlatom van! – ismételgette folyvást, miközben Alice talpra segítette. – Rengeteg!

– Hiszen ez nevetséges! – kiáltotta Alice, aki egészen kijött a béketűrésből. – Kerekes faló kellene neked, az bizony!

– És az vajon simán halad? – kérdezte a Huszár élénk érdeklődéssel, közben hirtelen mindkét karjával átölelte a ló nyakát, épp idejében ahhoz, hogy elejét vegye egy újabb lepottyanásnak.

– Sokkal simábban, mint egy valódi ló – mondta Alice, és kis sikkantással felnevetett; egyszerűen képtelen volt visszafojtani.

– Beszerzek majd egyet – mormogta magában a Huszár elgondolkodva. – Egyet vagy kettőt… vagy többet….

 

Forrás: mek.oszk.hu
Frissítve: 2023.04.25.
Fotó: Canva

Margaret Mitchell – Elfújta a szél (részlet 3)

Margaret Mitchell – Elfújta a szél
(részlet 3)

Lovas pillanatkép 3.

– Egy pillanatra még, asszonyom – szólt Gerald. – Elhatározta már magát, hogy elad néhány lovat a trupp számára? Akármelyik pillanatban kitörhet a háború, s a fiúkat fel kell szerelnünk. Látom az arcán, hogy még mindig makacskodik… szép dolog ez?

– Hátha nem is lesz háború – mondta Mrs. Tarleton.

– De már kérem szépen…

– Mama! – kiabált közbe újra Hetty – nem tárgyalhatnád meg ezt Mr. O’Harával Wilkeséknél? Mondtam, hogy szeplős lesz a nyakam!

– Nagyon igaza van, Miss Hetty, és nem is tartom fel tovább a kedves mamát, csak még éppen egy pillanatig. Mindjárt ott leszünk, s ahány vendég csak érkezik, öreg és fiatal, mind nekem fog rohanni, hogy van-e már elég lovunk. A szívem szakad meg, ha látom, hogy ilyen szép és okos asszony, mint a mama, még mindig sajnálja tőlünk a lovait! Ez a hazaszeretet, Mrs. Tarleton? Semmi érzés nem köti a Konföderációhoz?

– Mama – kiáltotta a kis Betsy – Randa ráült a ruhámra, és egészen gyűrött leszek!

– Ejnye, Betsy, lökd le Randát a ruhádról, és hallgass! Figyeljen ide, Gerald O’Hara – felelte aztán a férfinak, és szeme villogni kezdett. – Ne vágja az arcomba a Konföderációt! Nekem legalább annyit jelent, mint magának, hiszen négy fiam van, magának meg egy fél sem! De a fiaim tudnak vigyázni magukra, a lovaim meg nem! Nagyon szívesen adnék én ingyen is lovat, akármennyit, ha tudnám, ki ül a hátukra, és hogyan fognak velük bánni. De hogy az én drágáimat holmi erdei szemét nép üsse-verje, akinek a keze alatt legfeljebb néhány borzas öszvér volt mostanáig – nem, azt nem! Lidércnyomás gyötörne, valahányszor arra kellene gondolnom, hogy most töri fel a nyereg a hátukat, most nem adnak nekik rendesen enni és inni, most verik őket félig agyon! Nem, kedves Mr. O’Hara. Nagyon kedves, hogy rám gondolt, de menjen inkább Atlantába, s vásároljon ott gebéket a favágóinak. Azoknak úgyis mindegy, mire ülnek.

– Mama, nem mehetnénk végre? – kérdezte most már Camilla is. – A végén úgyis odaadod a lovakat, ha a papa meg a fiúk a lelkedre beszélnek, hogy a Konföderációnak szüksége van rájuk. Sírni fogsz, de odaadod. Mrs. Tarleton elmosolyodott, és megrántotta a gyeplőt.

– Eszem ágában sincs! – mondta, s gyöngéden megérintette ostorával a lovak hátát. Elrobogott.

– Pompás asszony! -jelentette ki Gerald, amint feltette a kalapját, s tovább lovagolt a lányai mellett. – Siess, Toby. Majd csak megkapjuk azokat a lovakat. Pedig igaza van. Nagyon igaza van. Ló hátán csak úrnak van helye. A többi menjen gyalogosnak.

 

Frissítve: 2023.04.25.
Fotó: Canva

Napfelkelte a pusztán I.

Napfelkelte a pusztán I.
Jókai Mór: A sárga Rózsa /Részlet/

A piktor híres tájképfestő volt Bécsből, aki sokat járt Magyarországon tanulmányozás végett, beszélte a nép nyelvét. Az indulás órájában még fenn volt az égen a fogytán levő hold s a csillagok fényesebbjei, míg a keleti égen már a hajnal percent. A tősgyökeres polgár magyarázta a festőnek, hogy az a csillag ott a magasban a “bujdosók lámpása”, ehhez szoktak a “szegénylegények” felpillantani, s ha felsóhajtottak: “Isten segíts”, nem fogták el őket a marhalopásnál. A festő el volt ragadtatva ettől az eszmétől: “shakespeare-i gondolat!” Még jobban meghatotta aztán e végtelen puszta képe, amikor fél óra múlva a vágtató szekerekkel eljutottak oda, ahol az ember nem lát egyebet, mint eget és fűtengert. Egy repülő madár, egy békászó gólya sem zavarja a felséges egyhangúságot.

– Milyen hangulat! Milyen színegység! Mily felséges harmónia az ellentétekben! – rajongott a művészet fölkentje.

– Még mostan megjárja – mondá rá a gazda -, amíg a bögölyök és szúnyogok elő nem támadnak.

– Ez az üde pázsitszőnyeg, azokkal a sötét oázokkal!

– “Tocsogó”-nak híják azokat erre mifelénk. – Eközben megzendült a légben az a meseszép pacsirtazengés.

– Még mostan soványak, de majd ha a búza érik!

– Nagyszerű! Fölséges! Ezek a pacsirták! – Lassanként megvirrad; az ég bíborszíne aranysárgába megy át: a látóhatár felett ott ragyog már a nap kengyelfutója, a hajnali csillag, a harmatos fűben szivárványos dicsfény fut együtt az emberek árnyékaival. A négyes fogatok gyorsan röpítik végig az úttalan zöld mezőn a két könnyű kocsit. A láthatáron kezd valami sötétleni, egy ültetett erdő: az első akácpagony a fátalan pusztán, s egyes kék púpok domborodnak elő.

– Azok ott a zámi határhalmok – magyarázza a debreceni polgár az útitársának. – Valaha falu volt ott, a tatárok elpusztították. A templom romjai még most is kilátszanak a fűből. Sok embercsontot kaparnak ki a kutyák a dombokból, mikor ürgét ásnak.

– Hát az ottan miféle Golgota?

– Az nem a Golgota, hanem a csordakút hármas kútgémje. Közel vagyunk már a karámhoz.

Egy jó hajtás után eljutnak a “nagy gulyához”. Ez a hortobágyi puszta nevezetessége. Ezerötszáz tehén egy rakáson, megfelelő számú bikákkal. Még ilyenkor fekszik az egész tábor: alszik-e, nem tudni, mert még behunyt szemmel, földre tett fejjel pihenő szarvasmarhát nem látott senki. Azokra nem vonatkozik Hamlet mondása: “tán még álmodni is”.

– Ez aztán a nagyszerű kép! – kiált fel a piktor elragadtatással. – Egy erdő felemelt szarvakból. Közepén egymaga áll a vén bika kormos fejével, púpot vető nyakával. A tanyázó alom koromfekete, körül a végtelen zöld pázsit, a háttérben szürkés köd, abból kivilágít egy távoli pásztortűz. Ezt meg kell örökíteni. – A festő leszáll a szekérről. – Csak tessék a többiek után menni, látom már a karámot, odatalálok. – S azzal leteszi a tábori székét, festékes ládáját, s a térdére fektetett vázlatos könyvébe elkezdi lekapni a színvázlatot. A szekér a gazdával továbbgördül.

Egyszer csak észreveszi ám a gulyát őrző két komondor az idegen alakot a puszta közepén, s jön nagy ugatással rohanva felé. A festő nem szokott megijedni; a komondorok is hozzátartoznak a hangulathoz: fehér bundájuk, fekete orruk. S a nyugodtan guggoló embert a kutya nem bántja; mikor egészen közel érnek hozzá, megállnak: hát ez mi a csoda? Leülnek eléje a farkukra, s kíváncsian nyújtogatják a fejeiket a skicces-album felé: mit csinál ez itten? – A piktor aztán azt a tréfát követi el velük, hogy az egyiknek a pofáját befesti zöldre, a másikét pirosra. A kutyáknak tetszik az enyelgés, amíg hízelkedésszámba megy. Hanem aztán amint egymásra tekintenek, s meglátják a zölddel, pirossal ragyogó pofáikat, azt hiszik, hogy az valami idegen kutya; nekiesnek egymásnak, s összemarakodnak.

Szerencsére itt jön a “taligás”. Így hívják az ifjabb gulyásnövendéket, kinek az az egyik hivatala, hogy taligával jár a gulya után, s összegyűjti az “árva tőzeget”, amit a marhák a mezőn hagynak. Ez szolgált tüzelőül a pusztán. Az árva tőzeg füstjének illata kedves ember és barom orrának. A taligás odarohan a járművével a marakodó kutyák közé, amitől azok szétriadnak: aztán megkergeti őket a taligával: “csiba te!” Bottól nem fél a komondor, de a taligától nagyon fél.

A taligás helyes kis suhanc kék inge, gatyája piros fonállal kivarrva: értelmesen tudja előadni az izenetet, amit az urak küldtek a festő úrnak: siessen a karámhoz, ott van sok érdekes lefesteni való. A hangulatos csordakép vázlata azonban még nincs befejezve.

– El tudnál te engem tolni a taligádon a karámig, ezért a szép ezüst húszasért?

– Ó, uram. Toltam én már ezen a taligán nehezebb borjút is, mint az úr. Csak tessék beleülni.

S ezzel az ügyes találmánnyal eléri a festő mind a két célt. A karámhoz is eljut, s útközben bevégzi, a taligán ülve, a hangulatos vázlatot.

 

Tovább a Napfelkelte a Pusztán második részéhez >>>

 

Forrás: Jókai Mór: Sárga rózsa
Frissítve: 2023.04.25.
Fotó: Canva

Lóverseny a Pünkösdi Királyságért

Lóverseny a Pünkösdi Királyságért

Az elöljáró esküdtek kimérték a pályatért, a cél végéhez odaállíták Varju uramat a vörös  zászlóval, túlnan pedig a lovas legényeket, sorshúzás által határozott sorban úgy, hogy az úri nézők az egész futtatást a legkényelmesebben láthassák hintaikról.

A pályatér ezerlépésnyi volt. Jancsi úr már inteni akart aranygombú botjával, hogy süssék el a tarackokat, a harmadik lövés leendvén jel a verseny kezdésére, amidőn túlnan a pusztáról nagy vágtatva lát közeledni egy lovas legényt, ki nagyokat kondítva karikásával, rohan a pályázók felé, s nemsokára a két esküdt elé érve megáll, s megbillentve kalapját, elmondja röviden, hogy ő is szerencsét próbálni jött a pünkösdi királyságért.

– Ki vagyok, mi vagyok? Sohase kérdezzék; ha legyőznek, úgyis odább megyek, ha én győzök, úgyis itt maradok! – Ez volt válasza az esküdtek kérdésére. Senki sem ismeré a legényt. Szép, barnapiros arcú, huszonhat éves fiú volt, kicsiny, pörge bajusszal, mely betyárosan felfelé volt csapva, vállaira ömlő haja göndör karikába szedve, fekete villogó szemei s merész kifejezésű szája, termete alacsony, de izmos és ügyes, viselete népies, de a kényességig tiszta, fehér lobogó ingén keresve sem lehetne találni egy pecsétet, s kalapját a hosszú árvaleányhajjal úgy tudja viselni, mint akármi gavallér.

Akárhol vette azt a paripát, amelyen ül, de gyönyörű állat: nyugtalan erdélyi telivér, hosszú, földig érő sörénnyel és farkkal, egy percig sem tud nyugton maradni, egyre táncol és ágaskodik.

Odaállítják őt is sorsot húzni, s azután elvegyül a többi lovas között. Míg ott alkudozott, az úri lócsiszárok szemügyre vették a lovat, a lovasra nem sok gondjuk volt, de a paripa figyelmet gerjesztett.

Végre megtörtént a jeladás, az első tarackdurranásra elkezdtek hánykódni a paripák, a második lövésnél elcsendesültek, füleiket hegyezve figyelmesen, csak egy-két tapasztalatlanabb paripa toporzékolt még apróra. Ekkor a harmadik pukkanás is elhangzott, s azon percben megindult az egész sor a pályasíkon.

Öt-hat mindjárt eleinte kivált a többi közül, ezek a legszelesebb lovasok, kik az elején sarkantyúzzák lovaikat, s utóbb elmaradnak, köztük van a legújabban érkezett legény is.

A pünkösdi király a középtájon lovagol még csípőre tett kézzel, s meg sem mozdítja korbácsát.

Midőn háromszáz lépésnyire haladtak, akkor azután egyszerre sarkantyúba kapja a lovát, s kieresztve karikását, egyet rikolt, és három szökéssel kinn van a többiek csoportjából.

Ekkor kezdődik a lárma, az ostorcsattogás, valamennyi lovas lova nyakára fekszik, a kalapok hullnak, a menték repülnek, a pálya közepén mindenki azt hiszi, hogy ő leend a nyertes; egy paripa elbukott lovagostul a porban, a többi előrenyargal.

A hintókról szépen lehet látni, mint vágtat előre a többi között a pünkösdi király, fejéről a hosszú virágfüzér repülve vonul utána. Egyenként elhagyja azokat, akik eléje vágtattak, s valahányat elhagy, egyet pattant az ostorával, rákiáltva hetykén:
– Szorítsd, öcsém!
A pályatér negyedik részében már világosan elhagyta valamennyit, csak egy van még előtte, az idegen legény.
Márton nekirugaszkodik ennek is, az ő lova hosszabb, de amazé gyors, mint a szellő. Már csak kétszáz lépés az élet. A fiatal legény visszanéz versenytársára önbizakodó mosollyal, az urak onnan a hintókról kiabálják: – “Ne hagyd magad!” – mely kiáltás mind a két versenyzőt illetheti, Jancsi úr felállva nézi az érdekes versenyt.

– No, most mindjárt elibe vág! Nem biz a. Ez is sarkantyút adott a lovának. Egyet pattantott, s repül mint a fergeteg; milliom adta, milyen ló, s hogy ül rajta az a suhanc!… No, Marci, most mindjárt vége a pünkösdi királyságnak!

Már csak száz lépés az élet… Vége van! Nem bírja többet elérni.
Úgy is lett, az idegen legény egy egész másodperccel hamarább ért a célhoz, mint Márton, s ott a zászló előtt megállt.

 

Forrás: Jókai Mór – Egy magyar nábob
Frissítve: 2023.04.25.
Fotó: Canva (Édouard Manet – A lonchamp-i verseny)

Lev Tolsztoj – Holsztomer, egy ló története 7.-8.

Lev Tolsztoj
Holsztomer, egy ló története 7-8.

 

7

HARMADIK ÉJSZAKA

Az újhold keskeny sarlója megvilágította Holsztomer alakját az udvar közepén; a ménes ismét köréje sereglett.

– Annak, hogy nem a grófé, nem is Istené, hanem a főlovászé voltam, legmeglepőbb következménye számomra az lett – folytatta elbeszélését a tarka ló -, hogy gyors járásom, amelyet az emberek máskor legfőbb érdemünknek tekintenek, elűzetésem okául szolgált. Éppen Lebegyet hajtották körbe, amikor a főlovász megérkezett velem Cseszmenkából, és megállt a pálya mellett. Lebegy elhaladt mellettünk. Jól ügetett, de mégiscsak hencegett, parádézott; nem volt meg benne a fürgeség, amelyet én kifejlesztettem magamban, amíg elértem, hogy abban a pillanatban, amikor egyik lábam a földet éri, már rugaszkodik is el a másik; a legkisebb energia sem fecsérlődik el, hanem minden erőm előrehaladásra szolgál. Mondom, Lebegy elment mellettünk, és én utánarugaszkodtam. A főlovász nem tartott vissza. “Próbáljuk ki az én tarkámat is!” – kiáltotta, és amikor Lebegy másodízben hozzánk ért, nekiengedett engem is. Lebegy akkor már teljes sebességgel haladt, és ezért az első körben elmaradtam, de már a másodikban közeledtem hozzá, már utolértem kocsiját, őt magát egyenlítettem… és elhagytam! Másodszor is megpróbálták: ugyanez történt. Én voltam a gyorsabb.

Ettől valamennyien megrémültek. Elhatározták, hogy eladnak minél hamarabb, minél távolabbi vidékre, hogy híre se menjen a dolognak. “Ha a gróf úr megtudja, baj lesz!” – mondta a tábornok. És eladtak egy kupecnek, mint rudaslovat. A kupecnél nem maradtam sokáig. Egy huszártiszt vett meg, aki lovat vásárolni járt hozzá. Mindez olyan igazságtalan volt, olyan kegyetlen, hogy örültem, amikor elkerültem Hremonovjéból, amikor örökre megváltam szülőföldemtől és mindattól, ami valaha kedves volt nekem. Túlságosan nehéz volt a szívem, amíg régi társaim között éltem. Rájuk szerelem várt, kitüntetések, szabadság; reám munka és megaláztatás, megaláztatás és munka, életem végéig. És mindez miért? Mert tarka voltam, és ezért valaki lovának kellett lennem…

Azon az estén Holsztomer nem jutott tovább elbeszélésében. Olyan esemény történt, amely izgalomba hozta az egész ménest. Kupcsiha, a vemhes kanca, aki eleinte Holsztomer elbeszélését hallgatta, egyszer csak elfordult, és lassan visszament a pajtába. Ott olyan hangos nyögésbe fogott, hogy valamennyi ló felfigyelt rá; lefeküdt, felállt, majd ismét lefeküdt. Az idősebb kancák mindjárt megértették, hogy mi baja Kupcsihának, de a fiatalok izgalomba jöttek, otthagyták a tarkát, és a beteget vették körül. Reggelre megvolt az új kiscsikó; bizonytalanul, ingadozva állt vékony lábacskáin. Nyesztyor odahívta a főlovászt, Kupcsihát csikajával együtt elvitték az istállóba, és a ménest nélküle hajtották ki.

8

NEGYEDIK ÉJSZAKA

Este, amikor becsukták a kaput, és mindenki elcsöndesedett, a tarka ló így folytatta:

– Mialatt kézről kézre adtak, sok alkalmam volt megfigyelni az embereket és lovakat. Két gazdámnál töltöttem hosszabb időt: a hercegnél, aki huszártiszt volt, később pedig egy öregasszonynál, aki a Szent Miklós temploma mellett lakott.

A huszártisztnél töltöttem életem legszebb éveit.

Habár ő az oka pusztulásomnak, habár ő maga soha senkit és semmit sem szeretett, én szerettem és szeretem őt – éppen ezért. Nekem éppen az tetszett benne, hogy szép, boldog, gazdag, és senkit sem szeret. Tudom, ti megértitek ezt a magasztos érzést, amelyet csak mi, lovak ismerünk! Hidegsége, kegyetlensége, alárendeltségem érzése különös erőt adott szeretetemnek. “Ölj meg, hajszolj halálra – gondoltam néha, legjobb időnkben -, csak annál boldogabb leszek!”

A kupectől vásárolt engem, akinek még a főlovász adott el nyolcszáz rubelért. Azért vett meg, mert a világon senkinek nem volt tarka lova. Akkor voltam a legjobb formában. Szeretőt tartott. Onnan tudom, hogy mindennap elvittem őt hozzá, és néha kettejüket együtt is vittem.

Szép volt a szeretője, szép volt ő maga is, még a kocsisa is szép volt. Mind a hármukat szerettem ezért. Jó dolgom volt mellettük. Akkoriban ez volt életem rendes menete: reggel megjelent a lovász, és lecsutakolt; nem a kocsis maga, hanem a lovász. Fiatal fiú volt, akit gazdám a parasztok közül választott ki. Kinyitotta az ajtót, kiszellőztette a lószagú párát, kihányta a trágyát, aztán levette rólam a pokrócot, és jól végigkefélte az egész testemet, majd a vakaróval megtisztított a portól, amely fehéres csíkokban hullott a patkótól elkoptatott padló deszkáira. Tréfásan megmartam ruhája ujját, kapáltam lábammal. Azután odavezetett a hidegvizes csöbörhöz, és elgyönyörködött munkája eredményében: fényes-tarka szőrömben, széles patájú lábamban, amely egyenes volt, mint a nyílvessző, ragyogó tomporomban és hátamban, amelyen akár aludni lehetett volna. A magas rácsba szénát tett, a tölgyfa jászolba zabot. Azután bejött maga Feofan, a kocsis.

Gazdám és kocsisa hasonlítottak egymáshoz. Egyik sem félt semmitől, egyik sem szeretett senkit magamagán kívül, és ezért mindenki szerette őket. Feofan vörös ingben járt, bársonynadrágban és ujjasban. Be szerettem őt, amikor ünnepnapon, szokása szerint kipomádézva, parádéban bejött az istállóba, és elkiáltotta magát:

– No, te vén dög, hát veled mi van? – és a villa nyelével megbökött, de sohasem annyira, hogy fájjon, hanem csak úgy tréfásan. Azonnal megértettem a tréfát, fülemet hegyeztem, és fogam csattogtattam.

Volt egy fekete ménünk, párba való. Esténként néha együtt fogtak be bennünket. A mén nem értette a tréfát, gonosz volt, mint az ördög. Egymás mellett álltunk az istállóban, és akárhányszor komolyan összemarakodtunk. Feofan nem félt tőle. A fekete mén néha egyenesen nekitámadt, mintha agyon akarná taposni; de hiába, Feofan csak megkerülte, és rátette a kötőféket. Egyszer, amikor párba voltunk fogva, elragadtuk a kocsit a Kuznyeckij moszton. Sem gazdám, sem Feofan nem ijedtek meg; nevettek, rákiáltottak a járókelőkre, visszatartottak, befordultak… így senkit sem tapostunk el.

Az ő szolgálatukban vesztegettem el legjobb képességeimet, és életem felét. Ők rontottak el azzal, hogy rosszkor itattak, ők tették tönkre lábaimat… És mégis, mindennek ellenére ez volt életem legszebb ideje!

Tizenkettőkor bejöttek értem az istállóba, felszerszámoztak, megkenték patáimat, megnedvesítették üstökömet meg sörényemet, és befogtak. Szánunk nádfonatú volt, bársonyüléssel, a szerszám apró ezüstcsatokkal ékes; a gyeplőszár selyem, sőt egy időben szattyánbőrből fonott! A szerszám olyan volt, hogy mire valamennyi csat meg szíj rendben a helyére került és meg volt húzva, nem lehetett megkülönböztetni, hol végződik a szerszám, és hol kezdődik a ló.

Befogni a színben szoktak, elég lazán. Azután kijön Feofan, hátulsója szélesebb, mint a válla, széles piros öve hónaljáig ér; megvizsgálja a szerszámot, felül, megigazítja kaftánját, lábát beilleszti a kengyelbe, mond valami tréfásat, mindig vállára akasztja az ostort, de úgyszólván sohasem érint meg vele, legfeljebb csak a rend kedvéért, és azt mondja: “Indulj!” És én táncolva, minden lépésemet cifrázva, megindulok a kapun kifelé; a szakácsné, aki azért jött ki, hogy kiloccsantsa a mosogatóvizet, megáll a küszöbön; a paraszt, aki éppen fát hord az udvarba, kimereszti szemét. Kifordulunk, felhajtunk és megállunk. Kijönnek a lakájok, odajönnek a kocsisok. Megkezdődik a beszélgetés. Mindenki vár. Néha három óra hosszat állunk a kapu előtt; közben megindulunk, pár lépésnyire megfordulunk, és ismét megállapodunk.

Végre mozgolódás az előszobában, kiszalad az öreg, pocakos Tyihon, frakkban: “Gyerünk!” Akkor még nem volt divatban az az ostoba mondás, hogy “előre”… mintha az ember nem tudná magától, hogy haladni előre kell és nem hátra. Feofan csettint, felhajt a kapu elé; és kilép a herceg, gyors léptekkel, hanyagul, mintha nem lenne semmi csodálatos sem a szánban, sem a lóban, sem Feofanban, ki úgy dülleszti mellét és feszíti karját, hogy azt sokáig amúgy sem lehet kibírni. Kijön a herceg csákóban, köpenyben, szürke hódprémes gallérban, amely félig eltakarja pirospozsgás, fekete szemű, szépséges arcát – pedig ezt az arcot sohasem lenne szabad eltakarni. Kijön a herceg, kardját csörtetve, nagy sarkantyúpengetéssel lépked a szőnyegen, mintha sietne, és ügyet se vetne se rám, se Feofanra, holott őrajta kívül mindenki bennünket néz, bennünk gyönyörködik. Feofan csettint, belefekszem a szárba, és méltóságteljesen, lépésben előállunk. Rásandítok a hercegre, meghajtom finom fejemet, ápolt üstökömet… A herceg jókedvében van; néha még tréfálkozik is Feofannal. Feofan válaszol, szép fejét alig-alig fordítva hátra; és karját meg sem mozdítva, alig észrevehetően, de számomra érthetően rándít a gyeplőn, megindulok, és trapp, trapp, trapp… egyre gyorsabban és gyorsabban, minden izmom remeg, felhányom a sáros havat a kocsi elejére, amint száguldok. Az az ostoba szokás sem divatozott akkor, hogy a kocsis azt kiabálja: “Ó-óó!” – mintha fájna valamije, ahelyett hogy érthetően mondaná: “Félre, vigyázat!” – “Félre! Vigyázat!” – kiáltja tehát Feofan, és az emberek kitérnek, megállnak, és nyakukat nyújtogatják, úgy bámulják a gyönyörű lovat, gyönyörű kocsisát és gyönyörű gazdáját.

Különösen szerettem trappereket utolérni. Ha néha-néha Feofannal messziről megláttunk egy-egy hozzánk méltó fogatot, akkor viharsebességgel nekiiramodtunk, és lassan egyre közelebb és közelebb jutottunk vetélytársunkhoz. Már a szán hátuljára hányom föl a havat, már egy vonalban vagyok a benne ülővel, és feje fölött prüszkölök; már a marvánkossal, a patkóhámmal vagyok egy vonalban; és most már eltűnik szemem elől a fogat, csupán magam mögött hallom egyre halkuló zaját. És a herceg, Feofan meg én – mind a hárman hallgatunk, és úgy teszünk, mintha csak egyszerűen mennénk a magunk dolga után, mintha észre se vennők azokat, akik véletlenül utunkba kerülnek lassú lovaikon.

Szerettem utolérni a jó ügetőt, de szembetalálkozni is szerettem vele; egy pillanat, egy hang, egy szemvillanás – és már el is váltunk, ismét röpülünk tova, ki-ki a maga útján…

Megnyikordult a kapu, felhangzott Nyesztyor és Vaszka hangja.

ÖTÖDIK ÉJSZAKA

Az időjárás megváltozott. Az ég beborult; reggel harmat sem hullott, rekkenő volt a hőség, és csíptek a szúnyogok. Amint hazahajtották a ménest, a lovak a tarka köré gyűltek, aki ekként fejezte be élettörténetét:

– Életem e boldog korszaka hamarosan véget ért. Csupán két évig élhettem így. A másik tél végén értem meg életem legnagyobb boldogságát, és nyomában legnagyobb szerencsétlenségét. Nagyböjt előtti héten történt. Az ügetőversenyre vittem ki a herceget. A versenyen Atlasznij és Bicsok is indultak. Nem tudom, miről beszéltek odabenn a sátorban. Csak annyit tudok, hogy a herceg kijött, és azt parancsolta Feofannak, hajtson be a pályára. Emlékszem, hogy bevezettek a pályára, és felállítottak; mellém pedig felállították Atlasznijt. Atlasznij versenyszánban, én meg, ahogy voltam, városi szánban. A fordulóban elhagytam Atlasznijt. Hahota és elragadtatott kiáltások fogadtak.

Amikor körülvezettek, emberek tömege kísért. Öten is akadtak, akik ezreket kínáltak értem a hercegnek. De ő csak nevetett, hófehér fogsorát villogtatva.

– Nem – mondta -, ez nem ló, hanem jóbarát. Aranyhegyekért sem adom oda. A viszontlátásra, uraim! – Azzal felhajtotta a takarót, beült a szánba:

– A Sztozsinkára!

Szeretője lakott ott. Már repültünk is.

…Ez volt utolsó boldog napunk. Megérkeztünk hozzá. A herceg “enyém”-nek nevezte őt. Ő pedig beleszeretett valaki másba, és elment vele. A herceg ott, a lakásán tudta meg. Öt óra volt. A herceg ki sem fogatott; indult utána. Ami még sohasem történt meg; ostorral hajszoltak, vágtába kényszerítettek; s én először életemben megbokrosodtam. Elszégyelltem magam, és helyre akartam hozni hibámat, de egyszer csak meghallottam, amint a herceg olyan hangon, amelyet még sohasem hallottam tőle, elkiáltja magát: “Üsd, vágd!” És csattogott az ostor, és a bőröm vágta, én pedig vágtatni kezdtem, hogy lábam a szán vasát rúgta. Huszonöt versztányira a várostól utolértük őt. Odáig vittem gazdámat; de egész éjszaka remegtem, és egy falatot sem bírtam enni. Reggel vizet adtak; megittam, és soha többé nem lettem az, aki voltam. Megbetegedtem. Gyötörtek, megnyomorítottak – az emberek úgy mondták: gyógyítanak. Patáim leváltak, lábaim megdagadtak és meggörbültek, mellkasom behorpadt; mindenképpen leromlottam, legyengültem. Eladtak egy kupecnek, aki murokkal, miegymással etetett, és valamit csinált belőlem, ami egyáltalán nem hasonlított ugyan ahhoz, ami voltam, de mégis megtéveszthette a hozzá nem értőt. Sem erő, sem gyorsaság nem volt már bennem. A kupec ezenfelül még azzal is gyötört, hogy amikor vevő jelentkezett, bejött hozzám az istállóba, és hatalmas ostorával addig ütlegelt, ijesztett, amíg teljesen meg nem vadultam. Akkor megtörölgette a korbácsütések nyomait, és kivezetett a vevő elé.

A kupectől egy öregasszony vásárolt meg. Örökké a Szent Miklós-templomba járt, és verte a kocsisát. A kocsis nálam az istállóban sírta ki magát. És én megtanultam, hogy a könnynek kellemes, sós íze van. A vénasszony azután meghalt. Számtartója magával vitt falura, és eladott egy boltosnak. A boltosnál agyonettem magam búzával, és még jobban megbetegedtem. Eladtak egy parasztnak. A parasztnál szántottam, enni alig kaptam, és az ekevas elvágta a lábam. Ismét beteg lettem. Cigány szerzett meg cserén. Rettenetesen megkínzott, és végül eladott a vásáron az itteni ispánnak, méneshajtónak. És most itt vagyok…

Valamennyien hallgattak. Az eső szemerkélni kezdett.

Frissítve: 2023.04.28.
Fotó: Canva

Napfelkelte a pusztán II.

Napfelkelte a pusztán II.
Jókai Mór: A sárga Rózsa /Részlet/

<<< Vissza a Napfelkelte a Pusztán első részéhez

– Uraim! Jöjjenek elő a vasalóból! Most látjuk a napot feljönni. – A festő rohant a szerszámaival, s hozzákuporodott a vázoláshoz, de aztán egészen kétségbeesett.

– Abszurdum ez! Micsoda hangulat! Ez a violaszín köd a látóhatáron; a föld sötétkék; a köd felett az ég narancssárga; egy hosszúkás felhővonal a barnás köd felett rózsaszínben ragyog… milyen bíborfényű glória jelenti a nap jövetelét! Izzó tűzhegy emelkedik ki az élesen elvált látóhatárból. Olyan, mint egy égő piramis! Semmi fénye nincsen: olyan, mint a tüzes vas! Bele lehet nézni nyitott szemmel. Most nézzék, uraim! A nap ötszögletűvé lesz. Amint feljebb jön, megint olyanná nyúlik, mint egy fekvő tojás. Most elkezd alul szűkülni, felül domborulni: olyan, mint egy champignon. No, no! Most meg olyan lesz, mint egy római urna! Ez abszurdum! Ezt nem lehet lefesteni. Aha! Most eléje akad az a vékony felhő. Olyan, mint egy bekötött szemű Ámor. No, most meg olyan, mint egy bajuszos fürmender…(gyám) Nem! Ha én ezt az ötszögletű, bajuszos napot lefestem, becsuknak a bolondok házába. – A festő földhöz csapta az ecsetjét. – Ezeknek a magyaroknak mindenből valami extra kell. Most itt produkálnak előttünk egy napfeljövetelt, ami valósággal megvan, és mégis lehetetlen! Ez nem igaz! – A doktor kezdte magyarázgatni, hogy ez ugyanazon optikai csoda, amit a délibábnál láttunk: a különbözőn átfült légrétegek sugártörése.

– Azért mégis lehetetlen! Nem hiszem, mivel láttam! – Aztán nem is engedi magát a nap tovább bámultatni. Az eddigi képe csak a légkör sugártörte káprázata volt, mikor az igazi orcája szétárasztja sugarait, abba halandó szeme bele nem néz többet büntetlen. S akkor az eddigi rózsaszínben pompázó égbolt egyszerre arannyá változik, s a látóhatár összemosódik az ég aljával. S erre az első napkivillanásra egyszerre fölkerekedik az egész alvó tábor, a másfél ezernyi barom szarvaiból emelt erdő megmozdul. A vezérbika megrázza nyakán az öblös kolompot, s annak hangjára fölzendül a pusztai kardal: ezerötszáz szarvasmarha kezd el bömbölni.

– Nagyszerű! Isteni! – kiabál a művész elragadtatással. – Ez aztán a wagneri kardal! Oboák, waldhornok, bombardonok versenye! Micsoda uvertura! Milyen felvonulás! Ez egy finálé a `Götterdämmerungból`! (Istenek alkonya (Wágner operája))

– Az ám – magyarázza neki Sajgató uram – Most mennek a csordakúthoz. Minden tehén hívogatja a maga borját, azért bőgnek. – Három bojtár szalad gyorsan a nagy csordakúthoz, melynek kámvája maga is ácsremek, s a három kankalint mozgásba hozva, méri a vizet a nagy itatóvályúba. Nehéz egy munka ez, s napjában háromszor fordul elő.

– Nem lehetne ezt a munkát inkább lóerejű géppel végeztetni? – kérdi a bécsi úr a számadótól.

– Van ilyen gépünk, téns uram, de a gulyás inkább a saját tenyerét töri, mint hogy a lovát kínozza a göppöly hajtásával. – Ezalatt föltámadt az ég alján a délibáb. A tündérálom megelevenülése. A látóhatáron egy tenger támad, melynek magasra hányt hullámai sebesen futnak keletről nyugat felé, a kiemelkedő halmok szigetekké válnak benne, a törpe akácfák rengeteg erdőkké. Egy sor legelésző ökör úgy tűnik fel a távolban, mintha palotákból épült utca volna. Gályák látszanak közeledni a tenger hátán: mire a partjához érnek, legelésző lovak lesznek belőlük. A keleti határon, napfelkölte után leghatalmasabb a délibáb fantáziája. Egész nagy helységek (Nádudvar, Nagyiván) jelennek meg a légbe fölemelve, s olyan közel hozva, hogy az utcán járó szekereket ki lehet venni távcsővel: a házak, a tornyok megfordított képe ott tükröződik a hullámzó mesetengerben, a városok borult idővel a látóhatár alatt vannak.

– Ezt csinálja utánunk a német! – szól kérkedve Sajgató uram a bámuló társasághoz. A festő haját tépi kétségbeestében.

– Ilyet kell látni nekem! Amit nem tehetek vászonra! Micsoda ez? – kérdezi sorba mindenkitől.

A számadó azt mondja neki: “ez a délibáb”.

– De hát mi az a délibáb?

– A délibáb a hortobágyi puszta délibábja. – A Lacza Ferkó jobban tud magyarázni, mint a számadó.

– A délibáb az Isten csudája, ami azért van, hogy a szegény pásztorember meg ne unja magát a pusztán naphosszant. – Utoljára a doktorhoz fordul a festő, hogy magyarázza meg neki a délibábot.

– Hát én még kevesebbet tudok a délibábról. Olvastam Flammarion könyvét az Atmoszféráról: leírja abban a Fata Morganát; amit látni az afrikai homoksivatagban, a Jeges-tenger partjain, az Orinoco mellett és Szicíliában, olvastam Humboldt, Bompland leírását a Fata Morganáról, de a hortobágyi délibábról a nagy tudósoknak tudomásuk sincsen. Pedig azt minden forró nyári napon itt látni reggeltől estig. Magyarországnak még a nagyszerű természeti tüneményeit is ignorálja… (nem veszi figyelembe) a tudós világ.

 

Forrás: Jókai Mór – A sárga rózsa
Frissítve: 2023.04.25.
Fotó: Canva

Mátyás király hintószege – monda

Mátyás király hintószege 
monda

Egy nap Mátyás király fényes kísérettel útnak indult.

Egyszer észrevette, hogy egy ember szalad a hintója mellett. Jó idő múlva újra kinézett a hintó ablakán, hát az ember még mindig ott szalad. Nem tudta elgondolni Mátyás, mit akarhat ez az ember, megállíttatta a hintót s kiszállt.

– Miért futsz a hintóm mellett? – kérdezte a király.

Az ember nem szólt semmit, csak az ujját mutatta a királynak. Mátyás rögtön megértette, hogy mi történt. A hintó hátsó tengelyéből kiesett a kereket tartó szeg. Hogy a kerék ki ne essen, az ember a saját ujját dugta a helyébe, nehogy a király hintója felboruljon.

Mátyás király azt mondta neki:

– Köszönöm, amit értem tettél. Jutalmul válassz egy lovat a királyi istállómból. Mellé annyi földet adok, amennyit a lóval napfeljöttől napszentülésig körül tudsz lovagolni.

Az ember köszönte az ajándékot, szabadkozott, hogy nem azért tette.

Azt mondta Mátyás király:
– Tudom, hogy nem azért tetted. Annál inkább megérdemled, hogy megajándékozzalak.

 

Forrás: www.mek.oszk.hu
Frissítve: 2023.04.25.
Fotó: Canva

Lovas Világjátékok – Beszámoló a tizenkettedik napról

Lovas Világjátékok –
Beszámoló a tizenkettedik napról

2010.10.06. – A tizenkettedik napon osztották ki az első érmeket a Díjugrató Világbajnokságon a csapat döntő után. Németország vihette haza az aranyérmet, Franciaország az ezüstöt, Belgium a bronzot.

A három nap után egyéniben Rodrigo Pessoa vezet a legkevesebb hibaponttal, majd Philippe Le Jeune Belgiumból a második és Carsten-Otto Nagel Németországból a harmadik. A csapatverseny pénteken folytatódik az egyéni versennyel.

A Lovastorna Világbajnokság szerdán kezdődött az első fordulóval, mely a Kötelező versenyszám csapatoknak és egyénieknek. A nap végén az Egyesült Államok vezetett, Németország a második, Ausztria a harmadik. Gero Meyer vezet a férfi egyéniben Németországból, Joanne Eccles pedig a nőknél Nagy-Britanniából.

A para-díjlovasok a III. és IV. kategóriából ma is versenyeztek az érmekért. Hannelore Brenner Németországból vihette haza az aranyérmet a III. kategória egyéni bajnoki programjáért, Annika Lykke Dalskov Dániából ezüstérmet szerzett, Sharon Jarvis Ausztráliából bronzérmet kapott.

A IV. kategóriában Sophie Wells Nagy-Britanniából nyerte meg az aranyat, a holland Frank Hosmar az ezüstöt és a dán Weber Sibbesen a bronzot.

A német csapat utolérhetetlen a Díjugrató Világbajnokságban

A németek közel tökéletesek voltak a Díjugrató Világbajnokságban a szerdai napon, és ezzel aranyérmet szereztek (17,8 hibapont). Franciaország kapta meg az ezüstöt (24,32), Belgium pedig a bronzot (24,7).

Tíz csapat vehetett részt a szerda esti villanyfényes döntőben a hétfői vadászugratás és a keddi csapat forduló után, amelyben még mind a 27 csapat részt vett. Franciaország a döntőbe ötödik helyen, míg Belgium nyolcadik helyen érkezett.

Németország nem nyert Világbajnokságot 1998 óta.

„Tizenkét év hosszú idő, és nagyon izgalmas évek voltak azóta” – mondta Otto Becker, a német szövetségi kapitány. „Minden lovassal és lóápolóval, és az egész német szövetséggel fantasztikus együtt dolgozni, és a mai győzelem az eredmény.”

Ez volt az első alkalom, hogy a német csapat bajnokságon két női lovassal indult, és ma este mind Meredith Michaels-Beerbaum, mind Janne-Friederike Meyer Cellagon Lambrasco-val hibátlanul ugrott. Carsten-Otto Nagel mutatta be a harmadik hibátlant Corradinával, és ezzel minden nyomást levettek a negyedik lovasról, Marcus Ehning-ről, aki egyet ütött Plot Blue-val.

„Nagyon bátor döntés volt két nőt tenni a csapatba, de megbíztam bennük, és ez kifizetődött” – mondta Becker.

Történelmet írtunk ma” – mondta Michaels-Beerbaum, aki az első női lovas volt a német csapatban az 1999-es Európa Bajnokságban, egy évvel azután, hogy férje, Markus Beerbaum 1998-ban aranyérmes lett a csapattal. „Ez az első alkalom abban is, hogy egy édesanya lovagolt a német csapatért” – tette hozzá Michaels-Beerbaum, akinek kislánya szintén ott van a Világjátékokon.

Meyer megízlelte az első csapat érmét. „Számomra ez hihetetlen. Meredith és Marcus bálványok számomra. Nagyon sok sörre és borra van ma este szükségem az ünneplésre, és holnap nagyon rossz napom lesz” – mondta.

A francia és belga lovasok azt mondták, hogy nem várták, hogy a dobogóra állhatnak ma este. A franciák biztos lovasa, Kevin Staut hibátlan lovaglást mutatott be tegnap és ma, de hétfőn egy fával és lassú lovaglással végzett. „Annyira mérges voltam magamra, hogy a vadászugratásban ilyen rosszul lovagoltam, ezért tudtam, hogy harcolnom kell ezután a csapatért. Az első nap teljes katasztrófa volt, és nagyon jó mindenkinek ez után nyerni egy érmet” – mondta.

Belgium nyolcadik volt a döntőbe érkezéskor, de csak 4,9 hibaponttal a vezető Németország után. Philippe Guerdat szövetségi kapitány nem volt optimista. „Nem vártuk, hogy nyerünk egy érmet. Csak reméltük hétfőn, hogy bejutunk a döntőbe” – mondta.

A többi csapat a legjobb tízben: 4. Brazília (26,49), 5. Kanada (27,93), 6. Svédország (32,18), 7. Ausztrália (33,87), 8. Szaúd-Arábia (35,48), 9. Nagy-Britannia (37,80), 10. Egyesült Államok (38,699).

A három csapatszám után a legjobb 30 lovas jut be a negyedik egyéni minősítő számra péntek estére. Onnan a legjobb négy lovas szombat este fog versenyezni körbelovaglással. Mind a négy német és mind a négy francia lovas bejutott a péntek esti fordulóba.

Az Egyesült Államok csapata vezet a Lovastorna Világbajnokságban

Szerdán kezdődött a Lovastorna Világbajnokság a Kötelezővel, mind csapatban, mind pedig egyéniben. A nap végén az Egyesült Államok csapatának volt a legmagasabb pontszáma (7,207), majd őket követte Németország (6,996) és Ausztria (6,990). Svájc (6,880) és Franciaország (6,594) voltak még a legjobb öt csapat között. A csapat kűrrel pénteken folytatódik a verseny, az egyéni kűrrel pedig vasárnap.

A lovastorna kombinálja a gimnasztika és a tánc elemeit, amit zenére adnak elő vágtázó ló hátán. A futószárazó kontrollálja a lovat, és kiegészíti a háromirányú partnerséget, elengedhetetlen a harmónia minden résztvevő között. A lovastorna 1983 óta a FEI által elfogadott szakág.

Habár még sok versenyszám hátra van az érmek kiosztásáig, az amerikaiak boldogok a nyitó előadásuk miatt hazai pályán.

„Kimentünk oda, és átvettük az irányítást” – mondta Devon Maitozo csapattag és a Free Artists Creative Equestrians lovastorna csapat edzője, ami kiállította idén az Egyesült Államok csapatát. „Úgy érzem, egyik legjobb programunk volt, amit bemutattunk most. A csapatomat nézve azt láttam, hogy az emberek a lehetőségeiket elérték sok helyezéssel és nagyon kevés hibával.”

Az Egyesült Államok csapatát Palatine, a 12 éves westfáliai segítette, akit 2007-ben Németországból vásároltak meg kifejezetten a 2010-es Világjátékok céjából. Díjlovaglásban a futószárazó Carolyn Bland képzi.

A férfi egyéni kötelező programban a német Gero Meyer vezet 8,401 ponttal. A német csapattag Kai Vorberg követi őt 8,297 ponttal. A legjobb öt további sorrendje: Patric Looser Svájcból (8,253), Stefan Csandl Ausztriából (8,077) és Petr Eim Csehországból (7,923).

Az egyéni versenyben még hátra van egy szabad program az első fordulóban, mielőtt a legjobb 15 női és férfi versenyző a második fordulóba kerül, ahol technikai programot és kűrt fognak bemutatni.

Meyer azt mondta, hogy teljesen elégedett a programjával. „2010 lesz az utolsó Világjátékok, amelyen részt veszek. Nagyon szerettem volna eljutni ide, és itt vagyok, és boldog vagyok.” Meyer, aki második volt egyéniben 2000, 2002 és 2006 világbajnokságán, Grand Gaudino-val, a 16 éves hannoverivel indult, aki Meyer szerint „jól csinálta a feladatát”.

A női egyéni kötelező programban Joanne Eccles Nagy-Britanniából vezeti a versenyt 8,157 ponttal. Őt követi Simone Wiegele Németországból (8,037), Megan Benjamin az Egyesült Államokból (7,856), Rikke Laumann Dániából (7,854) és Stefanie Kowald Ausztriából (7,836).

Eccles azt mondta, hogy korábban gondja volt a kezdeti felugrással, de a 2009-es Európa Bajnokságon sikerült, amikor szükség volt rá. „Ez volt a legjobb felugrásom az idei nagyon sok verseny közül” – mondta. „Igazából ez segített a kötelezőmben, és azt hiszem, nagyon jó program volt. Nagyon elégedett voltam szinte az egésszel. Nem igazán tudnék kiemelni olyat, amiben csalódtam volna.”

Eccles testvére, Hannah is versenyzik női egyéni lovastornában, és jelenleg a 16. helyen áll. Édesapjuk, John Eccles a futószárazójuk és edzőjük, és a voltizsló is az Eccles család tulajdona. W.H.Bentley 16 éves francia melegvérű és Dale póni keresztezése.

A Világjátékok legfiatalabb versenyzője a 9 éves Robin Krause, aki a jelenleg ötödik helyen álló francia csapatban versenyez. Kína első résztvevője a Világjátékokon – az összes szakágban – Ling Yang, aki 6,533 pontot ért el a női egyéni kötelezőben.

Wells és Brenner szereztek aranyérmet a Para-díjlovas Világbajnokságon

A brit lovasok dominálnak a Para-díjlovas Világbajnokság éremgyűjtésében. Sophie Wells szerezte meg az aranyérmet a IV. kategóriában, a sárga dán sportló, Pinocchio nyergében. 71,677%-os teljesítményével győzte le a holland Frank Hosmar-t és a dán Henrik Sibbesen-t. „Nagyon elégedett voltam a programommal” – mondta Wells. „A lovamat kicsit nehéz volt bemelegíteni, de az ügetőmunka szerintem nagyon jól sikerült. Kicsit ellenkezett a lépés utáni vágtánál, de utána megint jól ment. Amikor hétfőn mentünk, nagyon zavarták a nyitott sarkok, de ma sokkal jobb volt.”

Hosmar is meg volt elégedve a 70,129%-os teljesítményével a pej dán sportló, Tiesto nyergében. „Ma nagyon jól ment a lovam. Tegnap egy kicsit érzékeny volt a hangokra, amikor a műanyag kerítésre rárúgta a homokot, és mivel az aréna nagyon csöndes, ez zavarta őt. Ma megkértük, hogy a zenét hangosítsák úgy fel, hogy ne hallja ezt a zajt” – mondta Hosmar. „A mai program azonban nehezebb volt, ami jobb neki, különben könnyen megunja, és elkezd nézelődni. Ma nagyon pihent volt, és éreztem, hogy vár engem, ezért nagyon jó érzés volt.”

Sibbesen és a jóképű fekete hannoveri Rexton Royal biztosították maguknak a bronzérmet a 69,419%-os teljesítménnyel.

A III. kategória egyéni programjában a német Hannelore Brenner és a sárga hannoveri Women Of The World vitték el az aranyérmet (72,400%) a dán Annika Lyke Dalskov és Preussen Wind (71,067%), valamint az ausztrál Sharon Jarvis és Applewood Odorado (68,867%) előtt.

Brenner, a jelenlegi paralimpiai bajnok meg volt elégedve a teljesítményével. Úgy hiszi, hogy Women Of The World-del lévő hosszú távú kapcsolata a sikerük kulcsa. „Olyanok vagyunk, mint egy öreg pár” – mondta. „Tudja, hogy mit gondolok, és remélem, hogy tudom, amit ő gondol. Nagyon szabad volt és boldog.” Brenner élvezte a Világjátékok tapasztalatát. „Lenyűgöző, hogy itt versenyezhetek” – mondta. „1999 óta a parasport igazán sokat lépett előre. Ez nagyon-nagyon jó. Ez volt az első alkalmunk, hogy más német lovasokkal voltunk. Olyanok vagyunk már, mint egy nagy német család. Mielőtt megérkeztünk, a német díjlovasok már itt voltak, és találkoztunk mindenkivel. Ez az első alkalom, hogy együtt voltunk, de remélem, lesz még több.”

Dalskov trakehneni ménjének, Preussen Wind-nek apja Gribaldi, ugyanaz, mint a szupersztár Moorland’s Totilasnak, és hasonló karizmájú és járásmódú ő is. Jarvis kapta az ausztrálok legmagasabb pontszámát, és folytatja a csapat vezetését a pej dán melegvérűjével.

 

Frissítve: 2023.06.26.
Fotók: Canva

Hiba bejelentés