Kezdőlap Blog Oldal 74

Salerno

Salerno

 

A fajta eredete és története

Eredete a XVII. századra nyúlik vissza. Hazája Olaszország, Campania.

Azt a ménest, mely a Salerno alapjául szolgált, III. Bourbon Károly alapította. Itt Spanyol és Berber lovak voltak. Ezeket keresztezték aztán a Salerno- és Ofanto-völgyek helyi állományaival, majd vittek bele arab és spanyol vérvonalat. Egyébként a kialakulásban szerepet játszott a telivér is, mely a méretet és bátorságot javította a fajtában. A tenyésztés egy időre szünetelt, végül 1900-ban újraindult.

A fajta jellemzői

A fej értelmes, fülei kicsik, ugyanakkor a fejen látni a telivér hatást. Lapockák jól dőltek, jó lábszerkezettel és arányos testtel.

170 cm körüli a marmagassága, hátaslónak hasznosítják. Bármilyen szín engedélyezett, kivéve a tarkát.

 

Készítette: Jenna2
Frissítve: 2023.04.15.
Fotó: Canva

 VISSZA A LÓFAJTÁKHOZ

Poitou ló – Poitevin – Mulassier igásló

Poitou ló – Poitevin – Mulassier igásló

 

A fajta eredete és története

A 17. század elején IV. Henrik király elrendelte a Poitou és Vendée mocsarainak lecsapolását. Ehhez Dániából és Norvégiából széles lábú hidegvérű lovakat hoztak be. Ezeket, köztük fríz lovakat is, a helyi kancákkal keresztezték és így kialakult a Poitevin fajta, mely rusztikus, primitív kinézetű, de munkára kiválóan alkalmas. Ugyanakkor rájöttek arra is, hogyha a Poitevin kancákat poitou szamarakkal pároztatják, akkor egy kiváló tulajdonságokkal rendelkező öszvért kapnak. Az öszvérek iránti keresettség mindig nagy volt, kezdetben mezőgazdasági munkára, kocsivontatásra használták őket, később az I. és II. világháború idején a hadseregben volt kiemelt szerepük.

A fajta jellemzői

A Poitevint első ránézésre lágyság jellemzi, mégsem hiányzik belőle a munkakedv és a kitartás. Teste hosszú és széles, feje nehézkes, fülei hegyesek. Nyaka rövid, válla erős és egyenes.

Lábai súlyosak, csüdjét hosszú szőrzet borítja. Sörénye és farka dús és durva tapintású. A Poitevin nem túl élénk ló, kissé gép-szerűen manipulálható, ám ez a nagyfokú kezesség előnyére válik. Mivel a mezőgazdaságban felváltották a gépek, az öszvérekre sincs már akkora kereslet mint korábban, számuk kritikusan lecsökkent. 2000-ben alig 55 db csődör élt világszerte. Marmagasságuk 155-170 cm között van. Szürke, fekete, pej, izabella fakó lehet.

Fordította: Kinga
Frissítve: 2023.04.15.
Fotó: Canva

 VISSZA A LÓFAJTÁKHOZ

 

Kushum – Kushumskaya – West Kazakh Saddle-Draft

Kushum – Kushumskaya – West Kazakh Saddle-Draft

 

A fajta eredete és története

A Kushum fajta a Pytimarsk és Furman ménesekből fejlődött ki, az Urál hegység kazahsztáni körzetébenrégiójában, 1932-1976-ig. Ez a fajta nagy részben az ügetőtől, az angol telivértől, a Dontól, a Bugyonnij és a Kazakh fajtából fejlődött ki. Az éveken át a hegyekben tartás miatt kitartó és szívós lovak lettek. A kazahok magas alkalmazhatóságát csak úgy tudták megtartani, hogy tabuként, azaz tiltottként bántak a fajtával, amíg fenntartották és javították a méretet és az félvér lovakat Don csődörökkel párosították. A háromféle keresztezés után kitenyésztették az új fajtát. A tiltottként bánás a Kushum fajtával növelte a termékenységet és az egészséget. 80-84 csikó született 100 kancától ebben az évszázadban.

A fajta jellemzői

Összesen hat típusa alakult ki.

A Kushum a hátas-, kocsihúzó ló típusba tartozik; a fej nagy de nem közönséges; a nyak hosszban átlagos és vaskos; a hát hosszú és lapos; a far jól izmolt; a mellkas széles és mély. A csődörök méretei (centiméterben): magassága 159, övmérete 187. Az általános tömege 520-550 kg. A kancák méretei: 154, 182 cm. A fajta általános színei a sárga és gesztenyeszín.

A Kushum sokoldalú lófajta; óriási kitartása van. Hosszútávon nagyon jól teljesít, a legjobb eredmények a 214 és 280 kilométeres távokon születtek. A rekorder ló 4 óra és 11 perc alatt tett meg 100 kilométert. 20 kilométeres kocsihúzási-tesztekben ügetve 28 kg-ot húzva a legjobb idő 5 perc 54 másodperc volt; a járóidő ugyanaz ló számára 70 kg húzásával ugyanez távolságon 16 perc 44 másodperc volt.

A kancák átlagos napi tejhozama 13-14 liter. Kocsiló és hátasló, de húsáért és tejéért is tartják.

 

Fordította: Kinga
Frissítve: 2023.04.15.
Fotó: Canva

 VISSZA A LÓFAJTÁKHOZ

Hackney póni – Hackney Pony

Hackney póni – Hackney Pony

 

A fajta eredete és története

Melegvérű póni, mely a XIX. században alakult ki Angliában. A Hackney póninak és a Hackey-nek közös méneskönyvük van. Szintén a Norfolki és Yorkshirei ügetőkből indult el a fajta kitenyésztése, ezeket aztán Welsh pónival keresztezték, mely a finomságot és a pónijelleget adta. Végül Fell pónival keresztezték, és így létrejöhetett a Hackney póni.

A fajta jellemzői

A fej elegáns, finom, pónifej jellegű. A nyak magasan illesztett, marja alacsony, a hát hosszú. A törzs tömör, ágyéka széles, a far szimmetrikus. A csánkok erősek, ízületei szárazak.

A fajtát leginkább show-kon láthatjuk, egyébként fogatlónak hasznosítják. Marmagassága 130-150 cm, bármilyen színben előfordul, kivéve a tarkát. Mozgása neki is akciós, látványos, ugyanúgy, mint a Hackney-nek. A Hackney póni erős, egészséges fajta.

 

Készítette: Jenna2
Frissítve: 2023.04.15.
Fotó: Canva

 VISSZA A LÓFAJTÁKHOZ

Albán ló – Albanian

Albán ló – Albanian

 

A fajta eredete és története

Ez egy kisebb fajta ló a Balkán-térségben. A régi albán lovaknak két leszármazottja van ma: a hegyi (Mountain) és a síksági (Myzeqea). Mára a két fajta keresztezése a különbségek kimutatását megnehezítette.

A terület őslakosai az illírek voltak (ők indoeurópaiak, akik birtokba vették a Balkán-félsziget északnyugati részét a kr.e. 5. század körül). A szerbek az időszámításunk utáni 7. század alatt települtek be, és 1386-ban török fennhatóság alá kerültek (harcoltak velük és vesztettek). Az Ottomán birodalom fennállása alatt sok arab ló került a területre és ezáltal “hígult” az albán lovak vére, valószínűleg a Tarpán, türkmén, és mongol fajták által.

Régen ezeket a lovakat inkább használták teherhordásra és lovaglásra, mint mezőgazdasági munkákhoz. Az 1990-es évek elején elkezdték nagy mértékben növelni a létszámukat, és ugyancsak elkezdték őket mindinkább alkalmassá tenni a mezőgazdaságban való munkára.

A fajta jellemzői

Az albán ló híres a könnyed mozgásáról, kitartásáról, erős immunrendszeréről, és ezenkívül gyorsan mozog nehéz terepen is. A Myzeqea hosszú távon nagyon jó, a méreteihez képest rendkívül erős, és könnyedén poroszkál. Ezek a lovak nagyon hasznosak, gyakran használták őket teherhordó lovaknak, lovaglásra.

Az albán lovak tenyésztőinek ma az a céljuk, hogy növeljék a lovak számát és a lovak hátrányait minél inkább kiküszöböljék.

 

Fordította: Tyr
Frissítve: 2023.04.15.
Fotó: Canva

 VISSZA A LÓFAJTÁKHOZ

Sable szigeti póni – Sable Island pony

Sable szigeti póni – Sable Island pony

 

A fajta eredete és története

Sodrott fajta, a XVI. századból ered, hazája Kanada, Új-Skócia Sable-szigete. Ez a fajta félvadan él a szigeten, kb. 400 éve már.

A fajta feltehetőleg francia lovaktól származhat, melyek a szigetre kerültek 1739-ben. Ezek feltehetőleg a Norman lovak voltak, melyek méretet és a karaktert adták a Sable Island póninak.

A fajta jellemzői

Szívósak és kemények, mely valószínűleg a kopár, terméketlen szigetnek köszönhető.

A fejük nagy, faruk gyenge, mélyen tűzött farokkal. A törzs keskeny, a mar ritkán kifejezett.

Marmagasságuk 145-155 cm körül van, bármilyen színben megtalálható, kivéve a tarkát. Hátaslónak hasznosítható, ha fiatal korukban befogják, de a fajta elvadult.

 

Készítette: Jenna2
Frissítve: 2023.04.15.
Fotó: Canva

 VISSZA A LÓFAJTÁKHOZ

Karl May: A félvér – Winnetou kalandjai

Karl May: A félvér – Winnetou kalandjai (részlet)

A fehér csődör

Kedves olvasó, hallottál-e valaha a „fehér csődörről”? Sokat írtak már felőle, és még többet beszéltek. Számtalan fehér vadász és vörös férfi állította, hogy látták a „fehér csődört”, és valóban látták is – meg nem is; a „fehér csődör” monda, rege, a képzelet szüleménye, aminek mindenesetre tényleg látottak képezik az alapját.

Abban az időben, mikor a tágas prériket még ezernyi meg ezernyi darabból álló bölény- és lócsordák népesítették be és tavasszal északra, ősszel pedig délnek vonultak, sikerülhetett egy óvatos vadásznak a „fehér csődört” megpillantania, de csak nagyon óvatosnak, ki értette a lopózkodás művészetét.

Mert a „fehér csődör” a legtapasztaltabb és legokosabb volt az összes vezérmének között, melyek valaha egy musztángnyáj élén állottak. Pillantása áthatolt a legsűrűbb bozóton; füle meghallotta több ezer lépésről a farkas halk surranását, és sötétvörös orrlyukai megszimatolták az ember szagát még nagyobb távolságról. Ritkán fogott vadász lasszóval lovat olyan nyájból, melyet a „fehér csődör” vezetett és őrzött. Soha sem látták a „fehér csődört” legelni. Nem volt hozzá ideje. Folyton és folyton és szünet nélkül körülszáguldta kecses és mégis oly erőteljes ugrásaival nyugodt legelésző nyáját, hogy a veszély legkisebb jelére azt az éles, trombitálásszerű nyerítést hallassa, melyre egy szempillantás alatt mindnyájan viharszerűen eliramlottak. Állítólag sikerült néha őt elszakítani a nyájtól; meg akarták fogni, őt egyedül.

Könnyű vágtában menekült; üldözői lovaik legóriásibb feszítésével lovagoltak utána, de mégsem tudták utolérni és mikor végül kinyúlt, és mint a nyíl elrepült, hogy eltűnjék a láthatáron, akkor látták be, hogy csak bolonddá tartotta őket, hogy elcsalogassa a nyájától. Egy vakmerő vaquero (lovas tehén pásztor), mestere a lovaglásnak, állítólag egyedül találta egyszer, és egy mély szakadék felé terelte; a fehér csődör habozás nélkül leugrott a több száz láb mély szakadékba, azután odalenn nyugodtan tovább ügetett. A vaquero összes rendelkezésére álló esküivel és átkaival állította ezt, és akik hallgatták, mindnyájan elhitték. Nagyon komoly és tapasztalt vadászok társaságában beszélte egy birtokos a Sierrából, hogy neki olyan végtelen szerencséje volt, és a „fehér csődört” egy egész vadlónyájjal egyetemben be tudta csalogatni egy corsalba (körülkerített térség lovak vagy marhák részére), de a csodálatos fehér ló, mint a madár, átrepült a húsz láb magas kerítésen, senki sem kételkedett benne.

Így beszélték az öregek, így beszélték a fiatalok; úgy látszott, hogy a „fehér csődör” nemcsak sérthetetlen, de halhatatlan is, míg végül eltűnt a prérikről az utolsó lónyájakkal együtt, melyeket még láttak. A kérlelhetetlen kultúra kipusztította a bölényeket és vadlovakat, de még ma is fel-felbukkan itt-ott egy-egy öreg vadász, ki azt állítja, hogy a soha utol nem ért fehér ló nem kitalálás, mert ő maga is látta.

Úgy van, nem volt kitalálás, és mégis képzelőtehetség szüleménye; nem volt soha és mégis itt volt; akik látták nem csalódtak, csak tévedtek, mert a „fehér csődör” nem egy ló, hanem sok, számos ló volt.

Minden vad lónyájnak volt egy vezetője, mindig egy mén, még pedig a legerősebb és legokosabb az összesek között, mert ezt az állást erőszakkal és csellel kellett kivívnia és megtartania. Ha legyőzte összes versenytársait, neki engedelmeskedett az egész csapat, le egészen a legfiatalabb csikóig. Ha most már nálunk is azt állítják, hogy a legerősebb lovak a fehérek, kétszeresen áll ez a prérin. Ehhez járul, hogy a világos színű lovakat kímélték a vadászok; senkinek sem jutott volna eszébe, hogy fehér lovat fogjon magának lovagláshoz, mert egy ilyen állat messziről látható, és lovasát is veszélybe hozza. Ezek a lovak kifejlődhetnek tehát legnagyobb erejükig. Továbbá minden világos színű lónak ösztöne volt, hogy óvatosabb legyen, mint egy sötétebb. Azután egy nyájnak olyan vezetőre van szüksége, melyet a színén is meg lehet különböztetni, és a szemmel könnyen megítélni. Minél magasabb rangú a tiszt, annál ragyogóbb az egyenruhája. Amit az ember művészettel ér el, azt az állatnak a természet nyújtja. Ezek lehetnek az okai, hogy amint azt minden vadnyugati tudja, majdnem minden nagyobb fehér ló vezetett musztángnyájat.
Ha már most ezek a világos színű vezérmének voltak a legerősebbek, leggyorsabbak, legkitartóbbak és legharagosabbak, úgy könnyebb volt nekik, mint más lovaknak, egy esetleges üldözés elől megmenekülni. Minden vadász látott ilyen fehér lovat, megcsodálta gyorsaságát és okosságát, beszélt róla, hallotta, hogy mások ugyanazt beszélik; az élet a végtelen rónákon felkelti a képzelőtehetséget, sok fehér lóról volt szó, de lassacskán a képzelőtehetség egyetlen-egyet alkotott belőle, a „fehér csődört”, melyet mindenfelé láttak, de soha sem tudtak megfogni.

 

Frissítve: 2023.04.21.
Fotó: Canva

Hermina után Aranyalma

Hermina után Aranyalma

 

Mezőhegyes elválaszthatatlan a lovaktól. Az itt tenyésztett és törzskönyvezett nóniusz és sportlóállomány számtalan versenyen bizonyította eredményességét. Ezért sem maradhattak le a hétvégén megrendezett Lovas Világkupán a bemutatkozásról.

A mezőhegyesi József Attila Általános Művelődési Központ és a Mezőhegyesi Állami Ménes Kft. a lovassport népszerűsítése érdekében egy csoport általános iskolás gyermeket utaztatott el Budapestre, az elsőként megrendezett lovas világkupára. Ide kapott meghívást a hazánkban egyedülálló életteljesítményű mezőhegyesi kanca, Hermina is. Szakmai megfontolásból azonban helyette egy szintén helyi tenyésztésű, kiváló képességű és eredményű hároméves kanca, Aranyalma vett részt a bemutatón.

Emellett kettes fogathajtásban versenyzett egy mezőhegyesi fogat. – Hermina köszöni szépen, jól van – erősítette meg Pap István, az Állami Ménes Kft. tenyésztésvezetője. Elmondta, azért kérték a ló szereplését, mert jelenleg az egyetlen olyan kanca Magyarországon, amelynek magas a versenyteljesítménye, eredményei kiemelkedőek, magyar tenyésztésű, ugyanakkor versenyző ivadékai is vannak. Ám a sok évi kemény munka rányomta a bélyegét a kondícióira, nem igazán a Világkupa reflektorfényébe való. Ezért döntöttek Aranyalma mellett, mely méltán reprezentálta a magyar sportlófajtát és a várost. – A legrangosabb versenyszámokban – két lovunk sérülése miatt – nem vettünk részt, ám Mezőhegyes nélkül nem lehet Világkupa.

A Budapest Sportarénában tartott verseny azért is különleges, mert nemzetközileg nem gyakorlat, hogy a fogathajtást és a másik legnépszerűbb lovassportot, a díjugratást egyszerre rendezzék meg. Mezőhegyes számára sokat jelentett a részvétel, hiszen a Világkupa egyik blokkjában népszerűsíthettük a magyar sportlófajtát képviselő mezőhegyesi Aranyalmát. Ráadásul az akrobata páros Rippel és a fogathajtó Lázár testvérek Guinness-rekord kísérletben hajtott négyes fogatában is Mezőhegyesről származó nóniuszok szerepeltek.

A gyerekekkel együtt büszkék lehettünk Mezőhegyesre, mely kétszáz év elteltével is a lótenyésztésnek köszönheti létét – magyarázta Pap István. Az eredményes lovassport hátterét a sikeres tenyésztés biztosítja. Mezőhegyesen van a legrégebbi sportlóállomány, mely jelentős létszámban tenyésztődik ma is és törzskönyvezik a második világháború óta – mutatott rá Sovák Péter edző. Elmondta, a jövő szempontjából bíznak abban, hogy a mezőhegyesi lótenyésztés nagy lehetőségek előtt áll, és meggyőződésük, hogy ezt sikeresen tudják csinálni. A feltétel adott, hogy minőségben, eredményeiben olyan lovakat tenyésszenek, melyek a nemzetközi élvonalban szerepelhetnek.

 

2007.12.13.
Forrás: Békés Megyei Hírlap
Frissítve: 2023.06.28.
Fotók: Canva

Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő

Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő

Ló Szerafin legyőzi önmagát

“Ha egyszer tíz percig csend lenne itten, az lenne ám a szép” – gondolta Mikkamakka, és lehunyta a szemét. A fülét is lehunyta volna, de tudvalevő, hogy a fülét senki sem tudja behunyni. Még Mikkamakka se. Esetleg befoghatta volna, de minek? Mert éppen őfeléje közeledett a lárma, a hejehuja, a hipszihopsza. Vacskamati, Aromo és Bruckner Szigfrid hejehujázott és hipszihopszázott. Érteni ugyan semmit sem lehetett a kajdácsolásból, de hogy ezek valamin igen felháborodtak, az már egyszer biztos.

Ott is voltak már Mikkamakka előtt.

– Hencegős! – ordította Vacskamati.

– Nagyképű! – kiáltozta Aromo.

Bruckner Szigfrid egyenesen így bődült el:

– Nagypofájú!

– Kicsoda? – kérdezte Mikkamakka.

– Ló Szerafin! – bömbölték kórusban.

– Nem hiszem – mondta Mikkamakka.

Ezek hárman annyira meglepődtek, hogy tátva maradt a szájuk. Még az ordibálást is abbahagyták.

– Még hogy nem hiszed – szólalt meg végre szemrehányó hangon Vacskamati -, amikor hárman mondjuk neked?

– Először is nem mondjátok, hanem ordítjátok, harsogjátok, bömbölitek. Másodszor pedig, nem természete.

– Kinek?

– Ló Szerafinnak.

– Micsoda?

– A nagyképűség.

– Na hát akkor gyere, nézd csak meg magad! – kiabált nekivörösödve Aromo, és rángatni kezdték Mikkamakkát a tisztás másik vége felé. Oda is rángatták egykettőre. Már csak azért is, mert magától is ment volna.

Ott állt Ló Szerafin, a kék paripa, egy szarvasbőrdarabbal tisztogatta a szemüvegét. Szelídnek látszott, mint a ma született bárány. Mikkamakka meg a rángatástól zordan így szólt hozzá:

– Miféle nagyképűsködés folyik itt?

– Hol? – kérdezte Ló Szerafin, és körülnézett. Hogy jobban lásson, a szemüvegét is feltette.

– Na látod, még tetézi is?! – kiáltotta Aromo. – Ez már több a soknál. Hát nem te nagyképűsködtél itt az előbb?!

– Én? – nyitotta tágra a szemét Ló Szerafin. – Ne haragudjatok, nem tudom, miről beszéltek.

– Majd én emlékeztetlek! – rikácsolt Bruckner Szigfrid. – Azt mondtad, mindenkinél gyorsabban tudsz futni.

– Az igaz, azt mondtam – bólintott Ló Szerafin.

Mikkamakka csak ámult-bámult, nem akart hinni a fülének. Ilyeneket állít ez a szerény, kedves Ló Szerafin. Hiszen sohasem volt nagyképű. Már éppen szóra nyitotta a száját, de Vacskamati közbevágott.

– A gazellánál is gyorsabban, mi?

– Igen – bólintott Ló Szerafin, és elpirult.

– És a gepárdot is lepipálod, mi? – szájaskodott Bruckner Szigfrid.

– A gepárdot is – mondta Ló Szerafin, és még jobban elpirult.

– És talán – kérdezte drámai hangon Aromo a fékezhetetlen agyvelejű nyúl -, és talán engemet is?

– Ne haragudj, Aromo – mondta ekkor szégyenlősen Ló Szerafin -, tégedet is.

Már a füle hegye is piroslott, annyira szégyellte magát.

– Hazugság – mondta Aromo.

– Nem hazugság – rázta a fejét Ló Szerafin.

– Akkor miért pirultál el? Még a füled hegye is piros – mondta Mikkamakka.

– Te se hiszel nekem – nézett rá szomorúan Ló Szerafin. – Azért pirultam el, mert irtózom a dicsekvéstől.

– Akkor meg mit dicsekszel itt! – hadonászott Bruckner Szigfrid.

– Csakhogy nem dicsekszem, az igazat mondom. És bár az igazat mondom, mégis olyan, mintha dicsekednék. – Elhallgatott. – Ez így elég zűrzavaros… Mikkamakka…

– Értem én, értem – bólogatott Mikkamakka. – Az lesz a legjobb, ha versenyt futsz velük. Az a tiszta dolog.

– Szívesen – kapott a szón Ló Szerafin. – Rajta, már futhatunk is!

– Úgy van, versenyt futunk! – lobogott Bruckner Szigfrid. – Sok beszédnek sok az alja.

El is indultak azonnal a Nagyrét felé. Akkora volt ez a Nagyrét, hogy egyik végéről éppen hogy csak látni lehetett a másikat. Alig-alig. Nem beszélve a másik végéről. Mert onnan meg az egyiket lehetett alig-alig látni. Szóval jókora rét volt. Éppen versenyfutásra való.

– Arról fussunk erre, vagy erről fussunk arra? – kérdezte Bruckner Szigfrid.

– Nekem mindegy – mondta Ló Szerafin.

– Még hogy mindegy, neki teljesen mindegy, hogy arról erre vagy erről arra! Pedig ha erről arra – háborgott Bruckner Szigfrid -, az éppen ellenkezője annak, mint ha arról erre. Éppen ezért…

Mikkamakka félbeszakította a szóáradatot.

– Akarsz futni, vagy sem?

Persze megint fején találta a szöget. Mert Bruckner Szigfrid hímezett és hámozott, majd azt mondta:

– Egyelőre elég lesz neki egy nálam gyengébb ellenfél is. Az is ellátja a baját. Mondjuk, Aromo vagy Vacskamati. Ha ők vesztenek, amit kötve hiszek, akkor jövök én.

Ezt szépen kitalálta. Somolygott is a bajsza alatt Mikkamakka.

Vacskamati meg nagyban helyeselt.

– Igaza van Szigfridnek! Elég ha Aromo legyőzi. Igaz, Aromo?

– Mint a sicc, úgy otthagyom! – pöffeszkedett Aromo.

– Akár indulhattok is – mondta Mikkamakka. – Elfuttok az erdőszélig meg vissza. Jó?

Bólintottak.

– Hohó! – szólt közbe Bruckner Szigfrid. – És ha csalnak?

– Csalnak? Miért csalnának? – csodálkozott Mikkamakka.

– Hát a győzelemért – mondta Bruckner Szigfrid. – Valamelyik jóval előbb megfordul, mintsem elérné az erdő szélét, és uzsgyi, vissza. Mintha már ott lett volna. Akkor mi van?

– Akkor az csaló, nem győztes – mondta Mikkamakka. – De ha már ennyire kötöd az ebet a karóhoz, hát legyen. Mindegyik versenyző köteles egy gallyat hozni az erdő szélén álló tiszafáról. Az lesz a bizonyíték, hogy ott jártak.

– Ez az – mondta Bruckner Szigfrid. – Indulhattok.

Háromra indultak is. Sitty, Aromo, sutty, Ló Szerafin. Már csak két kicsi pont a távolban. Aztán már csak egy kicsi pont a távolban, mert ugye Aromo jóval kisebb, mint Ló Szerafin, hamarabb el is tűnt szem elől.

– Alhatunk is egyet, ameddig visszatérnek – vélte Bruckner Szigfrid, s már alkalmas fekvőhely után kutatott a tekintetével, de Vacskamati fölkiáltott.

– Jön már Aromo!

– Ilyen hihetetlen gyorsan? – csodálkozott Mikkamakka, de akkor ő is meglátta a közeledő pontocskát. – Nicsak – mormogta -, ez aztán gyors lábú legény!

– Mondtam én, hogy úgy legyőzi Ló Szerafint, mint a pinty – örvendezett Bruckner Szigfrid.

– Nono! – mondta Mikkamakka.

A pontocska nőtt, nődögélt.

– Csak a szája nagy ennek a Ló Szerafinnak – jegyezte meg Vacskamati, de bizony a végén nagyon elhalkult a hangja.

– Nono! – mondta Mikkamakka.

Mert akkor már öklömnyivé nőtt a pontocska, aztán dinnye nagyságúvá, aztán meg a vak is láthatta, hogy nem Aromo száguld ott, hanem Ló Szerafin.

Sitty, ott is volt mellettük, szusszant egyet, és odaadta a tiszafagallyat Mikkamakkának.

– És Aromo? – kérdezte Bruckner Szigfrid.

– Találkoztam vele – mondta szerényen Ló Szerafin -, nagyon igyekezett.

Ehhez bizony nem fér kétség, Ló Szerafin első lett. Jó félóra múlva vágtatott be Aromo, még a nyelve is kilógott, totty le a földre, a zöld gallyat maga mellé ejtette.

– Hát te, phű… olyan gyors vagy, phi… – lihegett -, mint a szélvész. Most már elhiszem, hogy nem győzhet le senki.

Ló Szerafin lehajtotta a fejét, meghatódott.

De nem ám Bruckner Szigfrid!

– Még hogy senki! – hadonászott. – Haha! Jó vicc. Mert egy vacak nyulat legyőzött. Most majd Vacskamati móresre tanítja.

– Én? – ijedt meg Vacskamati, akinek amúgy sem volt erős oldala a futás.

– Te hát – mondta magabiztosan Bruckner Szigfrid, és kacsingatott, integetett Vacskamatinak.

– De hiszen láttad, hogy mint a szélvész – próbálkozott Vacskamati, de Bruckner Szigfrid nem is engedte neki végigmondani, valamit sutyorogni kezdett a fülébe. Vacskamati visszasutyorgott.

Sutyorogtak, motyorogtak.

Aztán: hihi, nevetett Vacskamati, meg höhö, nevetett Bruckner Szigfrid. Hihi-höhö.

– Majd én most megtanítlak – mondta Vacskamati Ló Szerafinnak, és fénylett az orra hegye.

– Még hogy te! – dühöngött Aromo. – Végig se tudod futni a távot.

– A legyőzött tartsa a száját! – legyintett Bruckner Szigfrid. Összenevettek Vacskamatival.

No de Mikkamakka jól látta ám, hogy min mulatnak. De nem szólt semmit.

El is indult a két futó. Vacskamati lassan kocogva, Ló Szerafin meg, mint a nyíl. Kisvártatva eltűntek mind a ketten. Csend lett, csak Bruckner Szigfrid heherészett.

– Még hogy a leggyorsabb! Majd most megkapja – mormogta.

Na és akkor, lássatok csodát, föltűnt a láthatáron Vacskamati, lobogtatta a zöld gallyat. Futott, ahogy a lába bírta. Ló Szerafin meg sehol.

– Na mit mondtam, látjátok?! – ugrált Bruckner Szigfrid. – Odanézz! Nézd a győztest!

Ám ekkor a távolban megjelent egy ici-pici pont. Vacskamati már csak száz méterre volt a céltól. A pont dinnye nagyságú lett, Vacskamatinak már csak ötven méter. Már csak húsz. És jött száguldva Ló Szerafin. Vacskamatinak már csak tíz méter, és puff, elsüvített mellette Ló Szerafin a zöld gallyal.

– Hahaha – nevetett Mikkamakka -, első Ló Szerafin, második Vacskamati!

Ló Szerafin most már lihegett egy kicsit.

– Nem is tudtam, hogy te ilyen gyors vagy – lihegte elismerően Vacskamatinak.

Vacskamatit ette a méreg.

– Csak pár lépés hiányzott – mormogta.

Mikkamakka meg nevetett, nevetett.

– Aha – kapott a homlokához Aromo -, én meg még azt hittem, Vacskamati gyorsabb nálam.

– Miért, talán nem gyorsabb? Te egy héttel Ló Szerafin után értél a célba, őt meg alig tudta legyőzni – mordult rá Bruckner Szigfrid.

– És a gallyak?! – dühödött meg Aromo.

Bruckner Szigfrid csuklott egyet.

– Miféle gallyak?

Vacskamati is csuklott egyet.

– Láttad ezt, Mikkamakka – ordította Aromo -, láttad?

– Láttam hát – nevetett Mikkamakka. – Azt nevetem, hogy még így sem sikerült.

Ló Szerafin ebből az egészből nem értett semmit.

– Mi az? Mi történt? – kérdezte.

Aromo odaugrott hozzá.

– Számold csak meg a gallyakat! Hány tiszafagallyat látsz?

– Egy, kettő, három – számolt Ló Szerafin. – És a negyedik?

– Ez az! Éppen ez az! – kiabált Aromo. – Hol a negyedik?

Mikkamakka csak mosolygott.

Földerült Ló Szerafin képe is.

– Ja, most már értem.

Nevetett, ahogy a torkán kifért.

Bruckner Szigfrid meg Vacskamati nagyon sunyított.

Kiderült a csalás.

Mikkamakka már azt is jól látta különben, amikor Vacskamati az Aromo hozta zöld gallyat a blúza alá rejtette. Azt is jól látta, amikor Vacskamati verseny közben, tisztes távolra tőlük egyszer csak lefeküdt a fűbe, kicsit várt, előkotorta a zöld gallyat, és elindult visszafelé. Arra persze nem gondolt, hogy Ló Szerafint így sem tudja legyőzni. Mert elfelejtette, hogy Ló Szerafin csodaló. Azaz lócsoda. Vagy mi a szösz!

– Nincs más hátra – mondta ekkor Mikkamakka -, vagy elismeritek; hogy Ló Szerafin nem nagyképűsködött a mese elején, csak az igazat mondta…

– Vagy? – kérdezte Bruckner Szigfrid.

– Vagy te versenyt futsz vele, és legyőzöd.

– Én? Én fussak versenyt egy közönséges kék csodalóval? Aki ráadásul szemüveges is. Vagyis rokkant. Azt már nem, annyira nem alacsonyítom le magam.

– Akkor pedig neki van igaza – próbálta lezárni a vitát Mikkamakka.

– Már pedig nincs – toppantott Bruckner Szigfrid.

– Akkor fuss vele versenyt – mordult rá Aromo.

– Igaz is – mondta Vacskamati -, mutasd meg neki, Szigfrid! Fuss!

Bruckner Szigfrid a lábához kapott.

– Jaj – mondta -, éppen most fussak vele versenyt, amikor a lábamban a csúz megtámadta a köszvényemet? Azaz hogy fordítva: a köszvény a csúzomat. Jaj! – Sántikált. – Különben majd ha tíz évvel fiatalabb leszek, akkor majd megmutatom neked, te szélvészló.

– Azt még megvárjuk – nevetett Mikkamakka, és elindultak vissza a tisztás felé.

Félúton járhattak, amikor Bruckner Szigfridnek felcsillant a szeme. Még a csúzos köszvényéről is megfeledkezett.

– Az ám! – rikoltotta – Ló Szerafinnak nem egy nyúllal meg Vacskamatival kell versenyt futnia. Nem is egy öreg oroszlánnal. Körülállták.

– Hanem?

– Lóval – emelte fel az ujját Bruckner Szigfrid. – Úgy igazságos lenne.

– De amikor itt nincs más ló csak ő – akadékoskodott Aromo.

Bruckner Szigfrid ezen elgondolkodott.

– Megvan – mondta kis szünet után. – Akkor fusson versenyt önmagával.

– Önmagammal? – ámuldozott Ló Szerafin.

– Igen – ragyogott Bruckner Szigfrid -, akkor elhiszem, hogy te vagy a leggyorsabb. Győzd le önmagad! Ámulva nézték, csak Mikkamakka mosolygott.

– Na menjünk csak, menjünk – terelgette őket hazafelé: – Amit kérsz, azt már rég megtette Ló Szerafin. Legyőzte önmagát.

– Mikor? – tiltakozott Bruckner Szigfrid.

– Amikor nem adott neked egy nyaklevest – nevetett Mikkamakka.

 

Frissítve: 2023.04.21.
Fotó: Canva

A ló, a róka és az oroszlán

A ló, a róka és az oroszlán
Aesopus meséje

Volt egyszer egy ló; hosszú ideig derekasan szolgálta a gazdáját, hanem aztán szép lassan megöregedett, és már nem bírta nagyon a munkát. Akkor a gazda azt mondta neki:

– Kivénhedtél, öreg jószág, semmi hasznodat sem vehetem többé. Mehetsz hát, föl is út; le is út; de ha bebizonyítod, hogy még van erő benned, és ide bírsz hozni egy oroszlánt az udvaromba, szorítok neked egy kis helyet az istállómban.

Világgá ment nagy búsan szegény öreg ló; ment egyenest az erdőbe, hogy itt legalább megvédjék a lombok az esőtől; közben azon tűnődött, milyen hálátlan a világ; s milyen kegyetlenül elbántak vele öregségére. Egyszer csak; ahogy ment, mendegélt, valaki megszólította:

– Hát te mit lógatod a fejedet? – A róka volt. – Keserves; nagy okom van nekem arra, hogy a fejemet lógassam! – sóhajtotta a ló, és elmondta a rókának, mit mondott a gazda.

– Mi sem könnyebb ennél! – mondta a róka. – Majd én segítek neked; csak ügyelj a szavamra, és fogadd meg a tanácsomat. Egyelőre semmi mást nem kell tenned, mint leheverned itt az ösvény mellett, mintha halott lennél.

A ló elnyúlt az ösvény mellett, és holtnak tette magát, a róka meg szaladt az oroszlánhoz, aki ott lakott nem messze egy barlangban.

– Egy döglött ló fekszik az ösvény mellett – mondta az oroszlánnak. – Gyere érte, soha nem jutottál még ilyen olcsón ilyen dús lakomához! Az oroszlánnak nem kellett kétszer mondani; ment a rókával, meglátta a lovat, örömében hörrent egyet, és nyomban neki akart esni.

– Várj csak! – mondta a róka. – Ha itt elkezdesz lakmározni, még meglát a vadász; és beléd ereszt egy golyót. A barlangodban sokkal nyugodtabban elfogyaszthatnád ezt az ajándék ebédet.

– Az igaz – hagyta helyben az oroszlán -, de hogy vigyem a barlangomba?

– Majd én segítek – mondta a róka. – Hozzád kötöm a lovat; és behúzhatod az odúdba. Csak légy türelemmel, és tégy mindent úgy; ahogy mondom. – Azzal a ló farkához kötözte az oroszlán két lábát; majd miután jó erősen megkötötte, úgy, hogy az oroszlán mozdulni sem bírt, rászólt a lóra:

– Rajta, szürke, húzzad! A ló fölugrott, kocogni kezdett a gazda háza felé, húzta maga után a farkához kötött oroszlánt. Az oroszlán bömbölt, ahogy a torkán kifért, de szabadulni nem bírt, olyan jól megkötötte a róka. A gazda előjött házából a rettentő üvöltésre; látta, hogy hozza a ló az oroszlánt; elrémült, aztán elszégyellte magát; az oroszlánt keményem gúzsba kötötte, a lovat meg bevezette az istállóba, tiszta szalmát terített alája; s élete fogytáig jóltartotta.

Frissítve: 2023.04.21.
Fotó: Canva

Hiba bejelentés