A magyarok ménese
Tizennegyedszer újult meg a puszta, tizennegyedszer zöldült ki a fák lombja, és tizennegyedszer bújtak elő a tavasz szűrujjából a kis pacsirták, hogy Emese álma beteljesedett.
E tavaszfordulón tizennegyedik évét töltötte be Álmos. Ügyek tartományában nem volt nála szilajabb, bátrabb, kalandokat jobban kedvelő fiú.
Egyéves volt, amikor Szovárd egy almát, egy kulacs bort és egy csótáros nyerget helyezett bölcsőjébe, és azt mondta:
– Lássuk, melyikhez nyúl elébb? Amelyiket keze megérinti, azt kedveli majd felnőtt korában!
Álmos a nyereghez nyúlt. Arca mosolygott, mint a bölcsőjébe helyezett piros alma.
Ekkor mondotta Szovárd:
– E fiú lóháton költi el még ebédjét is. Nyereg lesz az ágya, nyoszolyája, asztala, s ha majd szólítja Hadak Ura, az lesz a fejealja.
Álmos azóta, ha aludni tért, párna helyett nyerget húzott feje alá. Kedves lovát, apja lovának csikaját, Piros Szárnyát óvta a széltől is. Ha hasad a hajnal, repül Piros Szárnyán a pusztába, vele tart kenyeres pajtása, Ravasz is, aki féktelen táltosokat nagy kedvvel tör nyereg alá.
Addig űzik, addig hajszolják a paripákat, mígnem habot túrva megbicsaklanak, s megjuhászulva törlesztik fejüket a lovas domború melléhez. Sok tréfás kalandnak jártak már ketten a végére, s íme, most sem nyugosznak. Már napok óta suttognak, titkolóznak, újabb kalandon törik a fejüket.
Reggel is vágtázva indultak a pusztába.
Rekkenő volt a meleg. Pedig még kora reggel volt. A száraz tippanfű szárán csillogott a harmat. Végeláthatatlan volt a puszta, a füvesek, legelők, szikesek birodalma, egyetlen karavánút szelte keresztül. E puszta kellős közepén, a nyári szálláson legelt a magyarok ménese.
Egyenesen odatartottak.
Csak a karámok jelezték, hogy itt is emberlakta földet tapod lovuk lába.
Itt érezte csak igazán otthon magát Álmos! A puszta volt az ő igazi tanyája. Fölötte az ég sátra. Lába alatt a pázsit szőnyegtakarója, zöld szöcskék s nagy fejű kabócák dünnyögtek rajta. A sárga székfű virágot vadméhek döngték körül, fenn a kékben pacsirta rebegtette a szárnyát, s dicsérte szavával a magyarok szilaj ménesét.
Ravasz egy öreg, magányos körtefa előtt, a nagy karavánútnál meghőköltette lovát.
Álmos is megállott.
– Nézd! – mutatott a távolba Ravasz.
– Mit nézzek? – kérdezte Álmos kíváncsian, és íjához kapott, mert azt hitte, hogy rétisast vett észre Ravasz. Örült, hogy lövésre kaphatja.
– Ereszd csak le az íjadat, Álmos, kötve hiszem, hogy ezt a madarat sikerül lövésre kapnod.
– Ne tréfálj! Mondd, mit láttál?
– Nézz csak amoda!
Álmos felágaskodott a nyeregben. Elámult menten, s úgy is maradt, felágaskodva.
– Látod már?
– Már én is látom.
– Lábujjhegyen lépked.
– S hogy mosolyog!
– Hallom, suhog selyemruhája.
– Nézd, integet felém, engem hív, engem csalogat!
– Csalfa tündér! Sokan szaladtak már hiába utána. Köd előtte, köd utána, eltűnik a pusztában.
– Ó, puszták lánya, aranyhajú Délibáb! Én kiáltok hozzád, Álmos. Várj, várj, hadd nézzek szép szemedbe.
A puszta peremén táncoló szép tünemény, a Délibáb, azonban csak rejtelmesen nevetett. Kibontotta aranyló haját, szétzilálta, úgyhogy tündökölt, ragyogott az ég alja. Megsuhogtatta ezüstveretű ruháját, a szép ruha fodra, csipkéje végiggyöngyözött az ég alján. S ekkor, mintha csak incselkedne velük, tenyerére emelte a közeli bokrokat, a náddal vert kunyhókat, az ezüstkarámokat, ami csak útjába került, a tenyerére tette, irgette-forgatta, és odatartotta az ámuló fiúk elé. Szép szeme újra rájuk mosolygott. Kitárta karjait, s a vágtázó magyarok ménesét egy öleléssel a keblére ölelte. Megsimogatta a csikók lobogó sörényét, megérintette szép, csillagos homlokukat. Alig nyúlt hozzájuk, fényes lett a szőrük, mint az arany. Aztán óvatosan letette őket a pázsitra, s ahogy jött, éppen olyan gyorsan eltűnt a végtelen füves pusztában.
Álmos ámulva állt a kengyelben. Csak nagy sokára tért magához:
– Még ha a világ végére bújt is, megkeresem!
– Nem bánom, ha megkeresed – nevette el magát Ravasz -, de most siessünk a méneshez, hogy kiválasszuk a tüzes csikót, amit nekem ígértél.
Az öreg Ócsa, a ménes ura, amint Piros Szárnya nyerítését meghallotta, felkapott kék pej csikajára, és kisura elé lovagolt. Úgy szerette Álmost, mint a fiát.
A szikes pusztában fergetegesen vágtázott a sok ezer szilaj csikó. Milyen is a szép csikó? Ki tudja? Aki szemtől szemben állt a magyarok ménesével, elmondhatja, hogy látott szép csikót életében! Ócsa táltosai széles homlokú, tüzes szemű, társi sörényű, szíjhátú csikók voltak. Fejük formás, rövid volt, széles a nyakuk, s faruk gömbölyű. Aki rájuk pillantott, mind csodálta formás idomaikat, nyakuk büszke tartását, törzsük lágy vonalait. S mily tetszetős volt a színük is! A csikósok szín szerint különböztették meg őket. Volt köztük kékszürke, vércseszín, veres pej, kék pej, tarka fakó és szegszín-barna. Ahogy robogtak, rengett fekete sörényük, villogott szép, csillagos homlokuk.
Az öreg Ócsa kis bojtárja eredt utánuk jó karikásával. Lova sörényére dőlve vágtatott, kibontotta karikását, s odacserdített a szélről vágtató tar fakó sörényéhez. Megfordult az egész ménes. Gyűrődött az eleje, csavarodott a dereka, pördült a hátulja, a sok pej meg szegszínű csikó körme félelmesen dobogott. Zúdult, viharzott a ménesförgeteg, szembe Álmoséknak.
Másnak megremegett volna a szíve a látványra, de Álmosnak még csak egy arcizma se rándult meg. Hirtelen leakasztotta a nyeregkápából karikását, kibontotta. Piros Szárnyán előugratott, s a rohanó csikóknak úgy a szemük közé cserdített, hogy a puszta négy széle dörögve felmorajlott.
A rettenetes ménesáradat kettévált, ők középütt maradtak, s a csikók kétoldalt elhúztak mellettük.
– Azt a seregélyszürkét, azt a szép társi sörényűt szeretném, amott a balszárnyon! – mutatott Ravasz az egyik csikóra.
– Ócsa! Pányvakötelet! – kurjantott ekkor Álmos. Elkapta a kötelet, és sarkantyúba vette Piros Szárnyát.
Irgalmatlan vágtában a ménes nyomába eredt. Egy percre se vette le sasszemét a szürkéről. Amikor elérte a ménest, oldalazta a csikókat, majd a szürkét a szélre szorította. Mellé ugratott, s a vágtató, robogó csikót nyomni, taszítani kezdte Piros Szárnyával. A szürke riadtan megugrott, félrevágott, s Álmos ebben a pillanatban meglengette a pányvakötelet. A hatalmas pányva suhogva repült a csikó nyakába. A dobás sikerült. Pillanatokig még együtt robogtak. Majd a szürke ledobbant a pázsitra. Vergődött, rúgkapált, prüszkölt, de az mit sem segített, Álmos erős marokkal szorította a kötelet.
Nyerget dobtak rá. Ócsa húst tett a nyereg alá, hogy fel ne törje a faváz a csikó hátát, majd Ravasz felkapott rá, s nekizavarta a távoli pusztaszélnek.
Álmos magára maradt a csikósokkal a puszta kellős közepén. E pusztaság volt a magyarok nyári szállása. Itt legeltették csikóikat, s terelgették számos birkájukat. A téli szállásokra csak télre költöztek haza. Álmos se maradt nyáron szívesen a benti szálláson. Kora tavasszal a juhászokkal tanyázott örömest. Ilyenkor nyírják a birkákat. Előbb átúsztatják őket a folyón, hogy a víz tisztára mossa gyapjúkat, azután a fejtől kezdve olyan ügyesen kopasztják meg őket, hogy szinte egyben feslik le bundájuk. A gyapjút nagy kötegekben a gubacsapókhoz és nemezverőkhöz szállítják. Tavasszal kerülnek ki az újszülött bárányok a legelőre.
Nyáron a csikósok között érezte igazán otthon magát Álmos. Éjszaka farkasviadalokon vett részt a bátor csikósokkal. Nem volt a pusztai pásztorélet veszélytelen mesterség! Olykor a kóbor farkascsordák elözönlötték a pusztát s még a loboncos komondorok is szűkölve, vonítva húzódtak a karámok mögé. A csikósoknak kellett szembeszállni a dühös fenevadakkal. Lóhátról karikással verték a támadó farkasokat. Álmos nemegyszer vett részt ilyen viadalon. De akadt egyéb időtöltése is. Ha az őszi esős napok beköszöntöttek, néha az ólmos eső összefagyasztotta a pusztai madarak szárnytollait. Ilyenkor Álmos a csikósokkal lóra kapott, s a repülni nem tudó ugartyúkok, fácánok s túzokok falkáit beterelték a karámok mögé. A madaraknak lenyírták a szárnyát, és megszelídítgették őket. A téli szállásokon falkában volt a szelíd fácán s a rikácsoló ugartyúk. Az igazi szórakozás azonban még csak nem is ez volt! A nádasok körül, vízállásos helyeken mély vermeket ástak, ügyesen befedték őket gyékénnyel. Ezekben a vermekben fogták a vaddisznót s a kocák malacait. Ezeket szelídítették meg aztán, s nevelték otthon.
Ezért érezte magát jól Álmos a pusztában. Most is odasietett az ágas-bogas állófához, fürgén fellépkedett a tetejébe, s körülhordozta tekintetét. Rétisast szeretett volna nyílhegyre kapni. Már régen vadászott a madarak királyára, de az óvatos vad ügyesen elkerülte nyílvesszejét.
Hiába fürkészte az ég alját. Csendes volt a puszta, égett és kopott. Csak a hosszú csőrű gólyamadarak sétálgattak békára vadászva a közeli tocsogókban. A pásztorok kedves madarai tudták, hogy nem éri bántódás őket, ezért egészen közel merészkedtek. Csak a szélvédő szárnyékok néztek farkasszemet Álmossal, e nádépítmények mögött bújik meg a ménes, ha vihar szántja végig a pusztát.
Álmos addig fürkészte a távolt, míg észrevétlenül beesteledett. A csikósok leterítették fürtös gubáikat, s a cserény körül leheveredtek.
Álmos is levackolt a karámhoz. Ócsa a tűz fölé akasztotta rezes bográcsát. Afféle zsíros levest főzött. Hosszú nyelű fakanalukat sorban belemerítették. A leves jó szaga szétáradt az esti pusztára.
Hűvösödött már a pusztai éjszaka. Belebújtak a fürtös gubákba. A tábortűz pisla fénye mellett így szólt Álmos az öreghez:
– Jó Ócsa, te már sok mindenre megtanítottál. Sokat meséltél nekem. Tudod mindennek titkát, mondd meg, mi történt ma délután velem. Én még ilyet soha nem éreztem. Szívem elszorult, szomjúság lepte meg ajkamat. Szűk lett egyszeribe a puszta, úgy éreztem, kés hasítja az arcomat, majd meg simogatást éreztem, kedveskedő szavak lágy muzsikáját hallottam. Az egyik percben kantárszárat megeresztve vágtáztam volna, majd meg állottam a puszta közepén, mint a bálvány, mintha csak földbe gyökerezett volna a lábam. Mondd, mi történt velem, jó Ócsa?
Az öreg végigsimította ezüstös hajfonatát, s elnevette magát.
– Egyszer én is éreztem ilyet. De régen volt, nagyon régen. Még fiatal legény voltam. Csikókat hajtottunk a bizánci császár udvarába, tetszettek a szép kékszürkék a császárnak, gazdagon megjutalmaztak bennünket. Tíz aranysolidust kaptam magam is, urunk meg számolatlan sok bíbor- meg bársonykelmét, arannyal hímzett ruhákat. Nagy érő pénz volt a tíz aranysolidus, de én mégse annak örültem. A császár udvarában megismerkedtem egy kis vízhordó lánykával. Esténként két gyönyörű festett kőkorsóval jött a kúthoz. Én húztam fel a vizet, s öntöttem két gyönyörű korsójába. Két kacagó szemét ilyenkor egy percre rajtam felejtette. Ekkor éreztem én is, hogy kés hasítja az arcomat, majd meg simogatást éreztem, kedveskedő szavak lágy muzsikáját hallottam, pedig egyszer sem szólt hozzám a kicsi lány, de hiszen nem is értettük volna egymás nyelvét. Utolsó este, amikor teletöltöttem korsóit, végre megszólítottam. Azt mondtam neki, hogy érte jövök, s elviszem magammal. Megértette, mert szép fürtös fejét megbiccentette. Igent bólintott a szavamra. Vágtáztam volna én kantárszárat megeresztve, ha kezem ügyében lett volna paripám, de csak állottam a császár udvarának közepén, mint a bálvány, mintha csak földbe gyökerezett volna a lábam. Aztán hazajöttem, de soha többé nem vitt a szerencsém a császár udvarába. Sokat keseregtem emiatt. De hát nem is erről akarok mesélni neked. Mondd csak, kisfiam, talán csak nem lányka pillantott a szemedbe?
– Az bizony, Délibáb!
– Nagy öröm a lány, de nagy gyötrődés is, ezt el ne felejtsd!
Lódobogást hallottak a puszta felől. Arra figyeltek.
Ravasz érkezett vissza a szürkén. A táltos csikó szügye, csüdje, de még a sörénye is merő tajték volt. Ahogy ledobbant Ravasz a földre, a csikó megjuhászodva dörzsölte oda fejét gazdája melléhez. Erre Ravasz is beburkolózott egy fürtös gubába. Csikója jámboran fölébe hajolt. Állva virrasztott felette. Egy tapodtat sem mozdult helyéből egész éjszaka.
Forrás: Komjáthy István – Mondák könyve
Frissítve: 2023.06.15.
Fotó: Canva
