Láncraverve szabadon

írta: Kerza

Ráncos kezeim megremegnek, ahogy ujjaim közé veszem a tollat és írni kezdem az Ő történetét. A viharos éjszaka dühöngő szele csapkodja a fák ágait az ablakomhoz, s Én eközben azon merengek, hogy hol kezdjem mesélni életem nagy kalandját: Keoma történetét.

Alig múltam el 14 éves, amikor megtudtam, hogy apám – aki már régóta nem élt velünk – tüdőrákban szenved. Anyámmal minden bosszúság nélkül váltak el és abban a három évben én ugyanúgy imádtam.
Csupán fél év telt el, és azon kaptam magam, hogy talpig feketében állok a sírja mellett, a végletekig kiáztatott szemekkel. Sokáig tartott míg túltettem magam a halállán. Nagyon, nagyon sokáig.

Mivel nem volt meg a megfelelő anyagi hátterünk, költözni kényszerültünk.

– Nagyapádékhoz költözünk egy időre. – mondta anya, mikor én fáradtan érkeztem haza az iskolából, s hírtelen levegőt sem kaptam ettől a hírtől.

–  Floridába megyünk?

– Sajnos muszáj lesz. Én is nehezen válok meg a háztól, de apád segítse nélkül nem engedhetünk meg magunknak ekkora luxust.

Eszem ágában sem volt ellenkezni, hiszen semmi nem volt, ami maradásra késztetett volna. Nem voltak barátaim, egy rokonunk sem élt a városban és a ház szaga is olyan volt, mint a kórházi fertőtlenítőnek. Nyugodtan fordultunk be a sarkon a taxival, ezzel hátrahagyva régi életünket.

Nagyapa egy öreg, kék furgonnal érkezett elénk a reptérre, aminek olyan

hangja volt, hogy két kilométeres körzetben az összes szomszéd tudta, hogy papa merre jár. Ő teljesen más volt mint apa. Magas, kopaszodó óriás homlokkal, szigorú tekintettel. Mindig azt mondta, hogy rajta kívül senki nem bánthat minket, legyen az akár szóban is. Viszont ha segíteni kellett, ő azonnal ugrott még akkor is, ha a takarmányos földön dolgozott.

New Bridge egy kétszáz hektáros birtok volt Kalifornia északi csücskében. Legkedvesebb nyaraimat itt töltöttem a nagyszüleimnél, és boldog voltam ha segíthettem bármiben.
Nagyapa a vidék legnagyobb szarvasmarha tenyésztője volt, az ő pecsétje az állatokon igen nagy márkát jelentett a gazdaságban. De én inkább az istállóban sürögtem reggeltől estig. A tíz- tizenöt ló látványa mindig megnyugtatott, és bár más undorodott tőle, én egyszerűen imádtam a lovak illatát.

Az első állásban ott pihent az én kisajátított szürkém, My Lady.  Nyugdíjas éveiben járt már, tapasztalata felért az összes zöldfülűével együttvéve.  Dióbarna szemeivel úgy nézett rám, mint egy kiskutya a simogatásért. Ragaszkodó és kedves teremtés volt, azt hiszem érthető miért is szerettem annyira.

Amint beléptem a nekem kijelölt szoba ajtaján körbetekintettem. Semmit sem változott a hosszú évek alatt. Az ágy még mindig ugyanabban a sarokban hevert mint tavaly, pedig nagyi mindig megígéri hogy legközelebbi látogatásomra átrendezi a lakosztályomat. A polcon apu képe díszelgett, és a mosolya beragyogta ezt a kicsinyke szobát.

Másnap korán keltem, bár nagyapával senki nem tudott versengeni. A traktor már reggel öt órakor dübörgött a földeken. Az én utam viszont a nyergesbe vezetett.

My Lady kíváncsian hegyezte a füleit, lábával finoman rugdosta a boxajtót, ezzel sürgetve engem. Már alig vártam, hogy újra a hátáról érezhessem a levegő friss illatát…

– Vigyázz vele, régen volt odakint. Biztos tele van energiával. – mondta papa mikor elhaladtunk mellettük.  Én nem vettem olyan komolyan a figyelmeztetést, pedig megszokhattam volna már, hogy papának mindig igaza van.

Jó messzire elbarangoltunk a birtoktól. Életnek semmi jele nem volt körülöttünk, ami nem is zavart egy ideig. Élveztem ezt a fantasztikus csendet, amit eddigi otthonomban soha nem élhettem át. Egymás után másztuk meg a dombokat, magasabbnál magasabb gerinceken ügettünk végig. Beláttuk az egész vidéket.

Olyan gyorsan telt az idő, csak a melegből vettem észre, dél körül járhat az óra. Idejét láttam a visszavonulásnak, hiszen kis portyázásunk sikeres volt.

My Lady gyorsabban kapkodta maga alatt lábait, amint észrevette, hazafelé tartunk. Meglepődtem, mikor nehezemre esett visszafogni ezt a tizennyolc éves quartert.

Pár méter választhatott el New Bridge-től amikor mocorgásra lettem figyelmes kicsit távolabb tőlünk. Alig bírtam kivenni az alakját, teljesen beleolvadt a környezetébe. Közelebb sétáltunk, hogy jobban szemügyre vehessem, ekkor már My Lady is lassan lépdelt az izgatottságtól és nagyokat horrkantott. Míg én vele bajlódtam, hogy tovább haladhassunk, észre sem vettem, hogy már nem rejtőzünk a magas dombok árnyékában, feltűnést keltettünk.

Ahogy ott állt és füleit felénk fordította, bizonytalanul nézett végig bennünket, egyszerűen csodálatos volt. Arany fakó szőrén táncoltak a napsugarak, mintha az egész ló ragyogott volna. Lélegzetemet visszafojtva meredtem rá.

Ő mozdulatlanul figyelt még mindig, nem tudván hogy meneküljön vagy engedjen a kíváncsiságának. Megkönnyítettük a dolgát.

Továbbra is előre hajtottam lovamat és ő megunva az ellenkezést, engedelmesen lépett előre. Több se kellett a fiatal csikónak. Robbanásszerűen rugaszkodott el a földtől és lábai alatt csak úgy remegett a préri. Fekete sörényét felkapta a szél és hosszú dús farkát zászlóként emelte a magasba. Izmait megfeszítette, s egyre gyorsabban tűnt el a szemem elől.

A csodálattól elbambultam, és arra eszméltem fel, hogy lovam idegesen toporzékol. Ekkor jutottak eszembe nagyapa óvó szavai, s nagyot sóhajtva engedtem el My Ladyt. Nem voltam hozzászokva ehhez a vad iramhoz, a nyeregben nem találtam az egyensúlyom, a kalapomat elhagytam és a rázás elviselhetetlen volt.

Csak pár perce vágtattunk a fakó nyomában s én kezdtem élvezni a hajszát. Hírtelen nem számított semmi. Csak a musztángot láttam magam előtt ahogy egész teste remeg a galopptól. Számomra elcsendesült a vidék, s kezdtem érezni, hogy My Lady egyre nagyobbakat szuszog, majd lassabban szedi lábait.

A fakó szép lassan eltűnt a hegyek árnyékában, s én sajnálkozva indultam hazafelé.

Egész éjjel nem tudtam aludni. Folyamatosan a fakó járt az agyamban, s azt terveztem, hogy másnap újra kilovagolok a prérire.

De nem találtam. Már több órája kóboroltam azon a területen, ahol előző nap összefutottunk, de nem láttam sehol. Lehet, hogy csak képzeltem az egésszet? Az nem lehet, hiszen megtaláltam a nyomokat. De akkor merre lehet?

A nap többi felében végig rossz kedvem volt, és ezt sokan észre is vették, de én egy szóval sem említettem a hajszát. 3-4 sikertelen portya után kezdtem lemondani arról, hogy valaha is viszont láthatom.

Jó darabig nem is hagytam el a birtok terültét, odabent foglaltam el magam. Az elkövetkezendő napokban a lovak körül sürögtem. A nagy unalmamban csillogó tisztává varázsoltam a nyergest, és egy ideig a szidalmazó szavakat hallgattam délutánonként, amikor a munkások semmit nem találtak. Lepucoltam a lovakat, hiszen időm, mint a tenger. Az sem zavart, hogy úgy elfáradtam, hogy mozdulni nem tudtam, csak valami terelje el a figyelmemet a történtekről.

Hétvége felé jártunk, amikor nagyapa bejelentette, hogy egy kisebb csoport marhát kell áthajtanunk  a szomszédos farmra, Cast Sire-be.

– Én is segítek! – pattantam fel  a székről.

– Felejtsd el, hogy beleegyezem! Ez nem egy 14 éves kislánynak való feladat.

-Ugyan már anya, mi bajom lehetne?

– Nagyapának biztosan vannak emberei akik elvégzik a feladatot. – anya célzóan tekintett papára, aki eddig némán tűrte kettőnk vitáját.

– Szerintem felesleges az aggodalmad. Lépésben megyünk át, össz-vissz három óra alatt megjárjuk.

– Kérlek anya…

A többi ló még sehogy sem állt, amikor én már a bemelegítő köröket róttam My Ladyvel.

– Rika tedd hasznossá magadat és nyergelj fel még három lovat! – kiáltotta oda papa. – Nekem Poker Jacket hozd!

Poker Jack a birtok legszebb és legtehetségesebb lovai közé tartozott. Ez az öt éves csődör nem mindennapi természettel rendelkezett, rendkívül utálatos volt. A munkásokat sorra harapta, rúgta. Amikor a boxába mentem, még rám is fenyegetően sunyított, és egyszerűen kizavart maga mellől.

Viszont ennél tehetségesebb terelő lovat egész életemben nem láttam. Mire én elszámoltam tízig, Poker Jack elválasztotta a csordától a borjút és nem engedte vissza. A lovasnak semmit nem kellett csinálnia, Jack mindent intézett.

Délre már úton voltunk a harminc marhával Cast Sire felé. Én végig csak hallgattam és azt csináltam, amit papa mondott.

– Lovagolj előre, és fordítsd el őket! – My Lady mintha értette volna az utasítást, és minden jel nélkül már ügetett is. Minden úgy működött, mint a jól olajozott gépezet, leszámítva Poker Jacket. Miután háromszor viaskodni kezdett a mellette haladó herélttel, papa új felállást volt kénytelen készíteni. Mindannyian körbefogtuk a csordát, és Jack leghátul kullogott, egyedül.

Mire az óra pontosan kettőt mutatott, mi átléptük Cast Sire kapuját. Egy kedves, papával egykorú férfi lépett hozzánk és hangosan üdvözölt bennünket.

– Már azt hittem nem is jöttök!

–  Ne viccelődj Tom, tudod, hogy mindig tartom a szavam.

– Tudom-tudom, ne haragudj. Nagyon jól néznek ki.

– Csúnya lenne, ha ilyen takarmány mellett nem így néznének ki.

Én csupán töredékét hallottam annak, amit beszéltek, addig is szemügyre vettem az udvart.

Sokkal kisebb volt, mint a miénk, de nagyon otthonosan érezte magát az ember.

Végre elindultunk hazafelé. Egy pár kilométert néma csendben lovagoltunk végig, majd meguntam ezt a nyomasztó némaságot.

– Aki utolsónak ér a Patkó tóhoz, az takarítja a marhák helyét! – a sarkantyúmat My Lady oldalához érintettem és ő már ugrott is. A többiek alig kaptak észbe, mire mi már szélsebesen vágtattunk a prérin. Arcomon nem sokáig ült a mosoly, hiszen papa és Poker Jack pillanatok alatt elszálltak mellettünk. Messze lehagyott valamennyinket, így én nem is hajtottam tovább öreg lovamat.

– Na akarsz-e még versenyezni?

– Nem papa, te nyertél.

– Nehéz lenne nem nyerni ilyen lóval a fenekem alatt.

A távolba meredtem, s a messzi hegyeket csodáltam. Még soha nem jártam arra. Állítólag veszélyesek arrafelé az ösvények, és keskenyek a felvezető utak.

És akkor újra megpillantottam őt. Megdörzsöltem a szemem, hogy biztos jól látok-e, de valóban nem képzelődtem. Bármikor felismerném arany fakó szőrét és fekete dús sörényét.

Nagyon megörültem neki, de sajnos nem csak én pillantottam meg őt. Alig kaptam észhez, mire nagyapa és a többiek üldözni kezdték.

–  Ne! – kiáltottam, de senki nem figyelt rám. Megsarkaltam a lovamat, és a nyomukba eredtem én is.

Poker Jack magasan tartotta a fejét, füleit hegyezte. Amint felismerte, hogy valaki vágtat előtte, még gyorsabb tempóra kapcsolt. Egyre jobban távolodtak el tőlünk, és mi ha megfeszült sem tudtuk utolérni őket.

Papa lendítette a lasszót és a következő pillanatban a musztáng már a földön feküdt. Elszorult a szívem, ahogy végignéztem a bukást. Arra gondoltam, hogy vége van. Itt biztosan csont törött.

De megkönnyebbülésemre a csikó felpattant és dühösen ellenkezett a szorítás ellen. Vadul ágaskadott, lábait fenyegetően magasra emelte, de mire mi is a helyszínre értünk, már több kötél tartotta fogságban.

– Engedjétek el!

–  Maradj távolabb Rika! – szólt rám papa.

– Ne bántsátok!

–  Tartsd erősen Joe! Vigyázz farol!

Könnyek szöktek a szemembe a vergődésétől. Annyira rossz volt nézni, ahogy esélytelenül harcol a szabadságáért.

– Rika, lovagolj haza és nyisd ki a hátsó karámot! Gyerünk, indulás!

Mérgesen tettem eleget nagyapa utasításának. Végig vágtattuk a maradék távot és My Lady nagyokat szuszogva ügetett be a kapun.

A hátsó karám volt a birtok legjobb szállása a lovaknak, de jelenleg üresen állt. A magas tölgyek még a tűző napsugarak ellen is menedéket nyújtottak.

A musztáng még mindig viaskodott és mikor elengedték a karámban, dühösen vágtatott körbe-körbe. Vadul nyerített, hangjára minden ló felfigyelt.

– 4 év körüli csődör lehet. A színtiszta vadság megtestesítője.

– Jobb ló lesz belőle, mint Poker Jack.

Felejtsd el, hogy bemész hozzá! Eltörné kezed, lábad, ha nem vigyázol, még halálra is tapos! Senki nem megy be az engedélyem nélkül a karámba!

Egész éjszaka a nyerítését hallottam. Libabőrös lettem, ahogy patáit a földhöz veri és egyre erősebbek voltak a koppanások. És bár papa megtiltotta, hogy a közelében legyek, én annál nagyobb késztetést éreztem arra, hogy elnyerjem a bizalmát.

Az első napokban még csak távolról figyeltem így utólag bevallva tartottam tőle.

Most másabb volt, mint amikor először találkoztunk. Dühítette, hogy bezárták. Pont őt, aki ez idáig a préri fia volt, most közönséges kétlábúak zaklatják.

Ahogy felálltam a karámra, a hírtelen mozdulataimtól összerezzent, majd fogait mutatva dobálta a fejét. Farkát ide-oda csapkodta, mint az andalúz spanyol lovak magasiskolázás közben. Nyakát befeszítette, akár egy hattyú, és fekete lábaival rúgta a port. Csodaszép volt.

Ahogy teltek a napok, már nem zaklatta fel a látványom. Amíg csak ketten voltunk, olyan békés és nyugodt volt. Egy percre sem vette le rólam a szemét, de már nem tombolt, ha a közelében voltam. De mások előtt ugyanaz a  szilaj paripa volt, aki eddig.

Papa minden nap megnézte, de ha a musztáng meglátta őt, szinte majd szét robbant a méregtől. Orrlyukai kitágultak és füleit teljesen nyakára simította. Rémisztő volt ez a tekintet.

– Nyugodj meg Keoma. – csitítottam halkan. Zavart, hogy nem volt neve. Mintha nem is létezett volna. A Névtől már nyomot hagyott maga után.

Három hét telt el, és Keoma napjai egyre csendesebbek lettek. Békésen el legelészte azt a maroknyi kis füvet, ami éppen kicsírázott a karámban. Azon a napon először jártam a karám falán belül. Remegtem az izgalomtól ahogy átbújtam a lécek között, s ahogy lehuppantam a földre, kicsit összerezzent.

– Nyugalom Keoma. Csak szépen, lassan.

Suttogtam, közben kicsiny lépteim  egyre közelebb vittek hozzá. Kinyújtottam a kezem hogy megérintsem nedves orrát, de ő hátrálni kezdett. Fejét magasan tartotta, s füleit végig hegyezte. Alig hallottam a szuszogását az alkonyati szélben.

– Rika! – félre kaptam a fejem a kiálltásra. Nagyapa mérgesen közelített felénk. Keoma megrémült. Nyerítve rohant el mellettem, elsodort s én a földre zuhantam. Ágaskodott, s láttam, ahogy papában emghűl a vér.

Vasvillával a kezében ugrott be a karámba, felemelt majd kirohantunk. Keoma továbbra is csak tombolt.

–  Elment az eszed? Megmondtam, hogy ne merészelj bemenni oda! Meg is ölhetett volna!

– Nem akart bántani.

– Láttam amit láttam Rika! Ez egy vadállat! Mindig is volt, és egy kislány kedvéért nem fog megváltozni. Vésd az eszedbe! Ha nem mutatod meg, hogy ki az úr, eltipor!

– Csak megijedt!

– Nem vitázom! Holnap felhívom Peter Clarsont és elvitetem ezt a fenevadat. Rodeózzon rajta aki nyakát akarja törni!

Könnybe lábadt a szemem és könnyeim egymás után hulltak a porba. Nem lehet, hogy elvegyék tőlem. Nem élheti a rodeólovak szörnyű életét. Bele is pusztulna…

Aznap éjszaka kinéztem az ablakon, a amint végignéztem Keomán, ahogy lefeküdt a szalmába és békésen próbált pihenni, elhatároztam magam. Kilopóztam hozzá az udvarra, s már egy cseppnyi félelem nélkül léptem be a karámba. Gyorsan felállt, hogy védekezhessen ha szükség lenne rá, de most inkább volt kíváncsi mint sem riadt, vagy félelemtől fűtött.

Újra kinyújtottam a kezem, s engedtem, hogy Keoma puha orrával szagolgassa. Közelebb léptem, egészen addig míg hallottam a légzését. Izgatott volt. A szíve úgy zakatolt, mint a gyorsvonat, akárcsak az enyém. Végül fejét a kezemhez nyomta.

Alig akartam hinni a szememnek. A kettőnk közti távolság, mely eddig szakadékként éktelenkedett, most végleg eltűnt.

Keoma befeszítette nyakát, ahogy kezem átcsúszott a hátára. Puha, selymes szőrén csak úgy siklott a kezem.

–  Nekem bőven elég ennyi… – suttogtam a fülébe. – De ígérd meg, hogy vissza jössz még hozzám. – a csődör szemei felragyogtak a hangomtól, s mintha azt mondta volna „Így lesz”.

Nyugodt szívvel nyitottam ki a karám hátsó kapuját, mely  a távoli hegyekre nézett. Keoma értetlenül meredt rám, s én könnyeimmel küzködve szóltam hozzá.

-Újra szabad vagy nagy fiú.

Izmait megfeszítve rohant ki a karámból, lassacskán eltűnt a szemem elől a sötétségben.

Én hosszasan tekintettem utána, s mosolyogtam mikor felvidult nyerítését hozta a szél. Aztán megállt, s fejét felém fordította.

Ez minden kincsnél többet ért. Csupán egy pillanatig tartott, Keoma eltűnt, akár az árnyék.

A bizalom olyan erős volt, mely hozzám kapcsolta, akár egy elszakíthatatlan lánc, mely most már örökre összekapcsolt bennünket. De az ő világa a préri, a végtelen szabadság.

A musztáng a nyugat szelleme. Ő vigyázza annak minden kincsét, láncra verve, szabadon…

Vége

Kép: Canva
Frissítve: 2024.04.17.