Elhunyt Makkos Vilmos
89 éves korában elhunyt Makkos Vilmos, az egyik legelismertebb magyar lovasedző és lótenyésztő.
Makkos Vilmos 1923-ban született, 1937-ben került Kisbérre lovásztanulónak, majd 1942-től katonaként szolgált. A második világháború végén a kisbéri állománnyal Németországba került, majd amerikai hadifogságba esett. 1946-ban egyedüli magyarként már Aachenben versenyzett a kontinens legjobb lovasai ellen.
Karrierje töretlenül ívelt felfelé, pályafutása legjobb lovával, Pillangóval, majd a hatvanas években Aranyálommal sok komoly versenyben lett első. Az ’56-os olimpiára készülő csapat tagja volt, ám nem csak ő, hanem a teljes magyar military csapat itthon maradt.
A Nagyszentjánosi Állami Gazdaság és a Sárvári Ménes után Szombathelyre került. A vasi megyeszékhelyen – a belvárosi fuvaros telep kis udvarán – megalakította a lovasiskolát 1962. április 11-én. A hatalmas bajszú, meleg szívű edző egy hatalmas családként kezelte a Petőfi utcában működő lovardát, mely néhány év alatt az ország meghatározó sportegyesületévé vált.
Nála kezdte pályafutását az örökös magyar bajnok, Dallos Gyula és az olimpiai negyedik helyezett military lovas, Horváth Zoltán.
Emberi nagyságát mutatja, hogy személyes tragédiájakor, fia, Vili és Rajna tragikus bukásakor sem omlott össze és nem fordított hátat szeretett szakmájának. Tartását megőrizve, Horváth Zoltánt pótfiaként szeretve egyengette pályafutását egészen az olimpiáig. Nagy szerepe volt a második világháború utáni hazai military sport újjáélesztésében. Elsők között épített pályát és rendezett lovastusa versenyeket. A ’80-as moszkvai olimpián szereplő csapat pályaedzőjeként komoly érdeme volt a nemzeti válogatott negyedik helyezésben.
Munkásságát 1996-ban Széchenyi-díjjal ismerte el a magyar lovastársadalom.
Nem végzett pedagógia szakot, de olyan ösztönös ló- és ember ismerettel rendelkezett, amely mindig segítette a helyes döntések meghozatalában. A lovakról, a lovaglásról és sportról többet tudott, többet érzett, mint a legmagasabban kvalifikált, sportismeretekkel rendelkező módszertani szakemberek. A lovaglási rendre, a lovak állapotára mindig nagy hangsúlyt fektetett. Sem az edzéseken, sem a pálya szélén nem adott hangos utasításokat. Nem kiabált, nem hangoskodott. Szakmai tanácsait mindig nyugodtan, érthetően és egyszerűen közölte. A versenyek elmaradhatatlan látogatója volt nyolcvanon túl is, kezében sétapálca, fején kalap. Különleges képességeknek volt a birtokában. Pusztán a személyes jelenlétével képes volt átadni a követendő viselkedési normákat és a lovas etikettet. Életművével követendő példát állított mindannyiunk számára!
Emlékedet megőrizzük! Nyugodj békében Vili bácsi!
2012.03.12.
Forrás: Magyar Lovas Szövetség
Makkos Vilmos lovasedző
Született 1923.október 6-án, Ásványrárón, édesapja Makkos Gyula, bognár, édesanyja Weisz Anna. Nős (1950), felesége Hegedűs Katalin, gyermekei: Katalin (1953), Vilmos (1955-78).
Tanulmányai:
-
1937-től állattenyésztést tanul a kisbéri ménesben, később lovasoktatói tanfolyamon vesz részt Budapesten (1951-52) , majd évente sportvezetői és bírói továbbképzésen.
-
Segédedző (1968), a Testnevelési Főiskolán lovasszakedzői képzettség (1967).
Munkahelyei:
-
1937-42: Kisbéri Állami Ménes
-
1942-től katona
-
1944-től 1947-ig amerikai hadifogság Németországban, itt kezd versenyszerűen lovagolni, első tanítója Owens, amerikai őrnagy, az 1936-os lovas Olimpia résztvevője
-
1948-60: a Nagyszentjánosi Állami Gazdaság csikótelep-vezetője
-
1960-62: a Sárvári Állami Gazdaságban, Káldon ménesvezető
-
1962: Szombathelyi Lovasiskola megalapítója, a Magyar Lovasszövetség ajánlására oktat, a Szombathelyi Állami Gazdaság lovasedzője
-
1983 óta nyugdíjas, de aktívan részt vesz a lovaséletben
-
majd tanácsadó volt Nagycenken a méntelepen, és a Horváth-Lukács sportegyesületnél
Fontosabb sporteredményei:
-
1953-tól válogatott ugrólovas kerettag, olimpiai kerettag military versenyzésben
-
1956: Magyar Népköztársaság ugróbajnoka, military első osztályú bajnoka, lovai: Darling, Pillangó
-
1958: Magyar ugróbajnok, lova: Aranyálom
-
1968: Belgium, vidék Európa bajnokság 5. hely
-
1980: Moszkvai olimpia válogatott keretének pályaedzője, military csapat 4. hely
-
1984: Lengyelország, Szocialista Olimpia 3. hely, pályaedző
Tanítványai:
Horváth Zoltán, Dallos Gyula +ifj. Makkos Vilmos
Kitüntetései:
-
Többszörös kiváló állattenyésztő
-
1959: Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója
-
1975: Testnevelés és a Sport Érdemes Dolgozója
-
1980: Kiváló Társadalmi Munkáért kitüntetés Vas megye sportjáért
-
1985: Magyar Népköztársasági Sport-Érdemérem arany fokozata
-
1993: Magyar Sportért kitüntető cím
-
1996: Széchenyi István lovas emlékérem
-
1997: Vas Megyei Közgyűlés Önkormányzat szolgálatában kitüntetés
-
2001: Vas Megye Sportjáért kitüntetés
-
2002: Magyar Huszár- és Lovashagyomány megőrzése oklevél
Szeretett Makkos Vili Bácsira emlékezem
Hittel vallom, hogy igenis vannak pótolhatatlan emberek, ezek egyike az általam nagyon tisztelt és szeretett Vili Bácsi, aki a magyar lovas társadalom örök emlékű, utánozhatatlan, karizmatikus alakja volt. Hosszú, tartalmas, alkotó, sporteredményekben gazdag életet élt, és haláláig példamutató hősiességgel hordozta azt a hatalmas keresztet, amelyet fia, Vilike elvesztésével a Gondviselő rárakott.
Vili Bácsi nem csak lovas iskolát alapított Szombathelyen, hanem ennél sokkal többet, iskolát teremtett, olyat, amely óriási lehetőséget adott az abban felnevelkedettek számára.
Arca felejthetetlen számomra, portréja az őszinte, jóságos, akarnok szókimondó embernek, rengeteg jellemvonás ötvöződött benne, egyfelől: szigorú, fegyelmező, bátorító, irányt meghatározó, másfelől: melegszívű, jóságos, engedékeny, óvatosságra intő, az egyéniséget kibontakozni hagyó.
Soha nem felejtem el, és nem mulasztom el megemlíteni azt a sportpályafutásomat meghatározó mérföldkövet, aminek köszönhetem sport karrieremet, hogy Vili Bácsi tanított meg a ló szeretetén, tiszteletén keresztül a lovaglásra.
Vili Bácsi tiszteletében és szeretetében eltöltött 50! év alatt én őt csak lovas ruhában láttam, polgáriban sosem! Elmaradhatatlan volt fényes csizmája, lovas nadrágja, hetyke kalapja, és botja, amellyel mindig hangsúlyt adott mondanivalójának.
Lovasai iránt a következőképpen mutatta ki elismerését, szeretetét a fokozatosság elve alapján: gyerek, leányom, fiam, a nevén szólítás, majd a legbensőségesebb megszólítás, a becézés, pl. Füles, Pötti, Tuluz stb…
Drága Vili Bácsi, nagyon fog hiányozni, nyugodjon békében!
Tanítványa, Dallos Gyula
Tisztelt Gyászoló Család, ismerősök, barátok, tanítványok,
– mindazok, akik most itt végső számvetésre összegyűltünk Makkos Vilmos, vagy ahogyan mindenki hívta: Vili bácsi ravatalánál.
A magyar lótenyésztők és a magyar lovas társadalom nevében búcsúzom. Nem túlzás, ha azt állítom, hogy Vili bácsi halálával egy különleges ember különösen dús, hosszú, sikeres életpályája zárult le, amely szinte átölelte a XX. századot, és a századfordulót követően is termékeny maradt.
1923-ban a Győr megyei Ásványrárón született, édesapja uradalmi bognár volt. Gyerekkorát a ma Csorna részét képező Földsziget-pusztán töltötte, ahol már egész kis gyerekként olyannyira megbarátkozott a lovakkal, hogy az iskola befejezése után 1937-ben jelentkezett a Kisbéri Állami Méneshez lovásznak. Először polgári alkalmazottként, ún. „kishuszárként”, majd 1942-től ugyanott, de katonaként szolgált. 1944 őszén, amikor a ménest a hadi események elől a németországi Bergstettenbe menekítették, ő is ott volt a lovak kíséretében. 1945 tavaszán Bergstetten amerikai megszállás alá, ő társaival együtt hadifogságba került. A hadifogságban kezdett el versenyszerűen ugratni, és 1946-ban már Aachenben lovagolt egyedüli magyarként.
Amikor az amerikai megszálló csapatok a ménes állományának egy részét hadizsákmányként magukkal vitték, az amerikai parancsnok: a rendkívül nehéz természetű, de briliáns lovastudású, félig indián Owens őrnagy felajánlotta, hogy menjen velük Amerikába, ahol nagy lehetőség várna rá. Ő azonban inkább ott maradt, és amikor 1947 őszén lehetőség nyílott rá, közreműködött a megmaradó állomány hazaszállításában.
1949-ben a Nagyszentjánosi Állami Gazdaságban helyezkedett el, ahol a lóállomány összegyűjtése, és elosztása volt a feladata a környék állami gazdaságai számára, üzemeltette a gazdaság csikótelepét, megalapozta a gazdaság minőségi lótenyésztését, és mindezek mellett lovagolt.
Nem is akárhogy! Tagja volt a nemzeti válogatottnak, a magyar bajnokságban mindent megnyert, amit csak lehetett, és az ötvenes évek közepén a Makkos Vilmos Pillangó nevű lován szóösszetétel a hazai lovaséletben nem volt kevésbé ismert és rangos, mint az aranycsapat tagjainak névsora! Ilyen előzmények után méltán készültek az 1956-os olimpiára, amelynek lovas számait az Ausztráliában dúló ló-pestis miatt Stokholmban rendezték. A sors azonban közbeszólt: politikai döntés megakadályozta a kiutazásukat.
1957-ben Pillangót eladták Ausztriába, de Vili bácsi munkájával és szakértelmével kifejlődött egy másik lólegenda: Aranyálom.
1960-ban, amikor a már szépen virágzó nagyszentjánosi ménest felszámolták, Sárvárra került, és a híres sárvári ménes vezetője lett. Mikor az általános lóirtás ezt a ménest is fenyegette, a sportban szerzett kapcsolata és tekintélye révén sikerült elérnie, hogy a sárvári ménes ne jusson a nagyszentjánosi sorsára. 1962-ben Szombathelyre hívták, ahol nagy elhivatottsággal kezdte meg azt az iskolateremtő munkát, amely a kezdetben elég mostoha körülmények között működő, a belváros házai közé bezárt kis lovasiskolát rövid idő alatt az ország egyik legeredményesebb lovasklubjává tette, és olyan lovasokat nevelt, mint Horváth Zoltán olimpikon, vagy Dallos Gyula, a díjlovaglás örökös bajnoka, és sokan mások.
Igen, nevelt. És ez volt a titka. Neki minden tanítványa fiam vagy leányom volt, és úgy is kezelte őket. Soha egyikhez sem volt egy rossz szava, a korabeli általános szokással szemben nem orditozott, nem gorombáskodott, hanem nyugodt hangon, higgadtan adta edzői utasításait, vagy inkább tanácsait. És nemcsak azt, hogy mit, de azt is, hogy hogyan csinálja a tanítvány. És csodák csodája, mindjárt érezhetően javultak az eredmények, jöttek a sikerek, s mindezek mellett olyan csapatszellem élt a szombathelyi lovasok között, hogy annak az egész országban híre ment.
A sikerekért azonban keményen meg kellett küzdeni. Hatalmas erőfeszítések árán sikerült javítani a körülményeken, és alig tíz év alatt sikerült elérni, hogy Szombathely a hazai military-sport egyik fellegvára lett.
És akkor jött a tragédia. 1978-ban fia, ifjabb Makkos Vilmos, a tehetséges ifjú versenyző – akiben Vili bácsi életműve folytatását látta – egy keszthelyi military versenyen halálos kimenetelű bukást szenvedett. Más talán összetört volna, talán az alkoholba menekül, talán egész életében hátat fordít a lovassportnak, de ő ettől kezdve – bár láthatóan megtört szívvel – kettős erővel dolgozott, immár nemcsak a szeretett szakmájáért, de fia emlékének adózva is.
1980-ban az olimpiai lovas csapat vezetője, Dr. Várady Jenő őt kérte fel a military válogatott keret felkészítő edzőjének, és közreműködésével sikerült elérni, hogy a Horváth Zoltán, Oláh Mihály, Cseresnyés László, Grózner István összetételű csapat a moszkvai olimpián IV. helyezettként végzett. Így ha késéssel is, ha nem is versenyzőként, de mégis kijuthatott az olimpiára, és ott osztozhatott tanítványai sikerében.
Nyugdijba vonulása után sem csökkent aktivitása. Dolgozott a nagycenki méntelepen, Söptén, Toronyban, Kőszegfalván, tevékenykedett a vasi és az országos lovaséletben. Mint a kisbéri félvér ló szerelmese, 1989-es megalakulásától kezdve részt vett a Kisbéri-félvér Lótenyésztő Országos Egyesület munkájában, a tenyésztési program kialakításában, a bírálatokon, tenyészszemléken. Számos elismerése közül a sportban kiérdemelt kitüntetéseken túl birtokosa volt a magyar lovasélet legmagasabb kitüntetésének, a Széchenyi emlékéremnek, és emellett egyesületünknek, a Kisbéri-félvér Lótenyésztő Egyesületnek tiszteletbeli tagja volt.
Jellegzetes arca, alakja, ahogy télen-nyáron csizmában, kalapban, kezében az elmaradhatatlan meggyfabottal megjelent egy-egy lovasrendezvényen, vagy éppen csak végigment az utcán, éreztette, hogy egy nem mindennapi ember állt előttünk. És amikor megszólalt, csendes, de jól érthető hangján, a rá jellemző kellemesen adomázó stílusban elmondott gondolatai, történetei egy életre barátságába fogadták mindazokat, akikkel csak kapcsolatba került.
És most búcsuzunk. Nagy egyéniségekben egyre inkább szűkölködő, rohanó világunk ismét szegényebb lett egy kiváló lovassal, egy eredeti színfolttal, egy nagyszerű emberrel.
Vili bácsi, nyugodjék békében.
Ma eljöttünk emlékezni és búcsút venni Vili bácsitól.
A fejemben filmként ugrálnak az elmúlt 48 év közösen eltöltött élményei. Az idő kerekét képzeletben visszapörgetem. 1964-et írunk, gyermekkori emlékem idéződik fel bennem.
Anyu kezét görcsösen fogom az izgalomtól, amikor befordulunk a Petőfi Sándor utca 9. alatti Lovasiskolába. Jellegzetes istállószag csapja meg az orrunkat. „A vezetőt keressük” – mondja anyám az istálló udvaron elénk jövő csizmás fiatalembernek. „Rögtön jön!” – hangzik a válasz, s pillanatok múlva csapódik a bejárati kapu. Bajszos, kalapos, csizmás bácsi magabiztos, komótos tempóban kerékpározik elő a sötét kapuszínből.
Patinás irodában ülünk. Anyám a lovaglás lehetőségeiről beszél a bácsival, én az iroda légkörétől, a falakon lógó lovas fotók élményétől teljes ámulatba esem. Az ismerkedés után búcsút veszünk. Az udvaron csizmás kisfiú köszön rám, miközben a bicikli kormányán ülő japán kakasokkal beszélgetve vidáman tovább kerekezik.
Az időben tovább haladva, a versenyek jó hangulata idéződik fel bennem. A versenyzés és a velejáró felkészülés szinte teljesen kitöltötte az akkori életünket. Az optimista vidámságnak a szívszorító fájdalom vetett véget. A fiú, a barát, a sporttárs tragikus elvesztése mély nyomot hagyott bennünk.
Annak idején szomorúan, de mégis izgalomtól fűtve, lelkesen, reményekkel telve költöztünk át az új Lovasiskolába, az Emlékmű mellé. Álmainkban a lehetőségek birodalmába. Szépítettük, csinosítottuk otthonunkat. A kopár, sík tájból lassan zöld oázis nőtt ki, melyben szinte minden fűszálhoz közös emlék fűz bennünket. És milyen traumát okozott, hogy ezt az általunk dédelgetett tanyát ott kellett hagyni. De a bajszos, kalapos bácsi ezt is túlélte, és lelkileg újból megerősödve tovább tevékenykedett.
Ismét egy emléket idézek: a világ nagy sporttalálkozóján, Moszkvában az Olimpián, Bitca festői lovascentrumában a bajszos, kalapos bácsi a rakoncátlan L’Amourt büszkén legelteti, sétáltatja, miközben botjával időnként a ló orrát megfricskázza, mivel akaratuk nem egyezik. Versenyzőként Ő is készült 56-ban az Olimpiára, de sajnos politikai események miatt nem juthatott ki. Szinte a lovaglás valamennyi ágában versenyzett, de legjobban a díjugrást és a militaryt szerette. Ezekben ért el kimagasló eredményeket, egyik legjobb segítőtársával, a csodakanca Pillangóval.
Edzőként is eredményesen tevékenykedett, ezt bizonyítják tanítványai hazai és nemzetközi szereplései. Az itthoni versenyeken mindig odafigyeltek, amikor egy szombathelyi lovas ment a pályán.
Emlékszik Vili bácsi a hosszú esti eszmecserékre, amikor felidézte nekem, hogy annak idején hogyan tanították mesterei? Ilyen beszélgetések során olyan gyakorlati tanácsokkal látott el, amelyek számomra ma is fontosak.
Több ezer kilométert utaztunk együtt, és úgy hazai mint külföldi versenyeken az „öreg” szakmai véleményére mindenhol odafigyeltek. Különös egyéniségével rögtön a figyelem középpontjába került.
A gazdag életút örömeiben és bánataiban a háttérben mindig ott volt a hű feleség, Kató néni, és a szeretett lánya, Kati.
Az időutazásból visszaérkeztünk a szomorú jelenbe, mert az időt nem lehet megállítani és az sokszor kegyetlen.
Kedves Vili bácsi! Köszönöm a mérhetetlen optimizmusát, a „konok” kitartását, amellyel olyan dolgokat is elérhettünk, amire talán nem is gondoltunk. Köszönöm, hogy Vili bácsi által több lehettem. Az emlékeim megmaradnak, de a búcsúzás pillanata sajnos eljött. Sátori Endre barátunk Vilike temetésén elhangzott szavaival búcsúzom: „lovas, indulj!”
Horváth Zoltán
Frissítve: 2023.09.24.
Fotók: Canva
