Egy, az egész fajunkat érintő világjárvány enyhülésekor, kissé kitérőszerű gondolatébresztővel jelentkezem újra Kedves Olvasóimnak. Bátorkodom ezt tenni, mert az érző és értő lovasemberséghez kötelező a szeretetteljesség, empátia, felelősség, együttműködés, melyekből megszületik három alappillérünk: a jelenlét, a neutralitás és az egyensúly. A szabad gondolatalkotás és egyéni nézőpontok individualista korszakában, sokan, sokféleképpen éltük meg a pandémiát, de az izoláció mellett érezhetővé vált az emberek empatikus összefogása, segítségnyújtása, reménye és hálája. Ezen élethelyzet karantént, kiürült utcákat, elcsendesedést, és családi életet hozott. Miközben vészjóslóan pazarló fogyasztásunk, utazgatásunk, és nem mindig „előre mutató munkánk” – azaz, összefoglaló nevén: környezetszennyezésünk – leállt, természetes környezetünk, Föld bolygónk meglepően gyors újjászületésbe, megtisztulásba kezdett. A magát „nagynak” képzelő, ám sérülékeny emberiség, most lehetőséget kapott egy hiányfeltáró, önjavító, Egész – ségesítésre.

Akaratunkon kívül górcső alá kerül:

1. Egyéni nézőpontunk – gondolkodásmódunk.
2. Szeretteinkkel való kapcsolatunk és együttélési képességünk kisközösségeinkben.
3. Nagyobb közösségek, mint rokonaink, barátaink, munkatársaink, honfitársaink, embertársaink, élőlénytársaink iránti együtt érző, segítő jellegű felelősségünk, valamint kreatív alkotóképességünk.
4. Jóllétünket, kényelmünket szolgáló, felelőtlenül tékozló, környezet kíméletlen, szerénységet, hálát nem képviselő technológiai rendszereink.

Nézzünk magunkba!  Zavarodottságunk oka: hiányosan, vagy életellenesen használt tudatállapotunk. Fajunk állati ösztöneinek ragadványa, félelemmel csordultig teli „életbiztosításunk”: a harácsolás. Az ezáltal hajtott a technikai „fejlődés” gyorsította fel életünket. Agyunk, elménk, nem erre a „történési sebességére” lett kitalálva, így a dolgok úgy repülnek el mellettünk, mint szuper express ablaka mögötti táj. Az elsuhanó képek pedig nem támogatják kiegyensúlyozottságunkat.

Vonatunk megáll.

E vészhelyzet kényszerpihenője önfeltáró, önmagunk felé fordulást hozott. Lassított, vagy megállt vonatunk. Kiszállhatunk, szemügyre vehetjük, megtapogathatjuk, megízlelhetjük támpontjainkat. Már az furcsa, hogy a vonat meg tud állni, majd döbbenten vesszük észre, hogy az őrült rohanás megálltával is Létezünk! Magyarul: nem szerepeink, egos mintáink, programjaink vagyunk. Nem mindent megmagyarázó elmebajnokságunk, nem bárdolatlanul, az un. „igazságot” ordító verbalitásunk, nem mindent azonnal akaró vágyaink és nem a „világ sebességét” kapkodva követő tevékenységeink vagyunk! Egy csendesebb, kevesebb levegő-, zaj-, és fényszennyezett, kevesebb emberi lényt mutató, mégis tavaszodó és vadállatokat előcsalogató világba cseppenünk. Annyi „időnk lett”, hogy fura magunkra, szeretteinkre, elmaradt dolgainkra „ráébredni”, újra megismerni, felfedezni őket.

Felelősség

Támpontjaink megismerését a felelősséggel kell kezdenünk. Értelmezzük e homályba veszett fogalmat! A világi definíció: a felelősség a valamiről számot adás kötelezettsége, valamely dolog következményeinek vállalása. Érdekesség, hogy a felelősséget a jelen időből „kivéve”, egy „utólagos” helyzetbe hozza. Kissé tágabb a filozofikusabb értelmezés, hogy a mindig cselekvő ember, mindig, minden cselekedetéért felelős, mégpedig azért, mert a cselekedet lezajlásával, az, utólag megváltoztathatatlanul a világ részévé válik. A spirituális nézőpont – melyhez „akaratán kívül” egyre közelebb húzódnak a tudomány felismerései – mindent rezgésnek tart. Még a cselekedeteinket megelőző tudatos, vagy akár tudattalan gondolataink rezgése is hatásgyakorló folyamat. Ezért vagyunk felelősek gondolataink minőségéért (életigenlőek, vagy életellenesek) és ezek manifesztációiért, azaz cselekedeteinkért.
A felelősség tehát egy JELENIDEJŰ nézőponttá kell váljék, jóllehet felelősségünk „eredményét” csak egy „jövőbeli” hatás hullámterjedése mutathatja meg. Sadhguru még szavainkra is figyelmeztet. A felelős ember „felelni tud” arra a kérdésre mit miért tesz. A felelősség felszabadító lehetőséget kínál, hogy a vonakodásból a hajlandóságba áttérj! Ez Dr. David R. Hawkins tudatskáláján a hajlandóság, a képessé válás váltószintje. A válaszadásra való képesség határtalan, míg a cselekvő képesség (többször) korlátozott.

Elsősorban azért vagyunk felelősek amilyenek vagyunk: „A Szeretet nem valami amit cselekszel, hanem az, amilyen vagy. Egy létezési mód, amiben döntesz saját minőségedről.” (Sadhguru)
Korunkra, a tettei következményeiért állandóan másokat felelőssé tevő ember, szomorú sorsvertsége jellemző. Ha a dolgaiért nem ő „felel”, akkor nem „felel meg” a feladatra, tehát nem tudja mit, miért tesz. Így életét véletlen történések kuszaságának éli meg, melyben ő tehetetlenül sodródik. Szerény, egyéni példamutatással törekedjünk a felelőssé válásra, ha tisztán látszik, hogy amúgy is mindig, mindenért azok vagyunk! Ahogy felelős az Egész minden részért, úgy felelős a rész az Egészért! A társállatáért felelős lovas jó lehetőséget kap arra, hogy kigyakorolja e remek tulajdonságot. Az igazi lovasember ezt odáig fejleszti, hogy egész környezetéért felelőssé válik.

A pandemia alatt lovastanyánkat karanténba vontuk. Az oktatást felfüggesztettük és megszerveztük bértartóink társállatukkal való vészmentes találkozását. Csak otthon, vidéki környezetünkben, szűk családi körben, állatainkkal töltöttünk pár hónapot. Ez a belső csend, a jelenlét, a bensőséges, egymásra hangolt, békés együttlét ideje volt. A tavasz meghozta az üdítő kézen legeltetést, a játékos együttléteket, és a feloldó, elengedtető tereplovaglásokat! Ráérősen, helyes időbeosztással lovainkat finom hangoltuk és csikóidomításba kezdtünk. Kurzusszerű rendszerességgel továbbfejlesztettük lovasszakember Nagylyányom tudását, miközben Kislyányaimat napi szinten lovagoltattuk. Mindez újra rendszerezte, finomította, felfrissítette, megújította saját tudásunkat is. Remélem, sosem feledjük és békeidőben is keresni fogjuk ezt a „minőséget” Szeretteinkkel, lovainkkal!

Csendtevékenység szárkezelés gyakorlattal

Végezetül egy saját tapasztalatból született csend – jelenlét gyakorlatot osztanék meg. Még a legelőre hajtás előtt, ki szoktam sétálni lovaimmal egyenként, egy patakvölgyi, vegyes füves területre. Az oda út kb. 800 méterén, lovamat hosszú száron, a legnagyobb szabadságban vezetem, de az érzéketlenítésre adódó helyzeteket mindig kihasználom, mivel ezek bátorságot, lelkiegyensúlyt és kapcsolatot fejlesztők ló – ember számára egyaránt. Ilyenek lehetnek: hirtelen felbukkanó gyalogos, kutya, biciklis, kikanyarodó és „távozó” jármű, területrendező nehézgépek munkajelenléte, újonnan kihelyezett tárgyak, stb. Ennek módszertanát taglaltam a „Tereprecept” és a „10 pont” című, Lovas Nemzet Magazin sorozataimban, melyek évkönyvek formájában a szerkesztőségtől megkaphatók.

Az álomszép helyszínen, a természet csendjébe burkolódzva, gondolatmentes, játékos szárkezelés gyakorlatot tartok. Bármely vezető-, vagy kantárszár helyes kezelése a lovas érző kezén múlik. A szárkezelés lehet velemenő, megtartó, és engedő, de a végcél: a végül csakis velemenő érzet. A lovaglás csúcsa, ha szárkezelésünk mindössze a „kismadarat puhán tartó marok” és a „kismadarat enyhén megszorító marok” hatásával teszi a dolgát. Nyeregben ez esetben mondjuk, hogy a lovas ülésére vette a lovat, azaz csakis ülésének finom jelzéseivel kommunikál. Ha a ló mellett vagyunk, e szárkezelésben segít szándékunk – kisugárzásunk, mely testbeszédünkben jelentkezik. Legeltetés közben mindez kiválóan gyakorolható oly módon, hogy lovunk feje előtt, kissé oldalvást állva, állandóan gondoskodjunk arról, hogy a vezetőszár ideálisan kössön össze minket. A szár önsúlyával lógjon a levegőben és mi úgy kövessük lovunk legelő fejmozdulatait, hogy a szár végén „kismadarat puhán tartó markunkban érezzünk egy lovat”. Biztos, hogy pár másodpercenként változtatnunk kell a szármértéken; hozzáengednünk, vagy épp összeszednünk.

Először tegyük ezt a ló fejét, legelését figyelve, majd a játékban csak fantáziánk, tanulásvágyunk szab határt: lehet máshová nézve, becsukott szemmel, a ló körüli helyzetünkön, távolságunkon, vagy a vezetőszár helyzetén változtatva tapasztalni. Lehet két kézzel, vagy egyel. Én sokszor át is masszírozom lovamat, tehát egy kézben, mondjuk a fara mögöttről is tartom a kontaktust. E gyakorlat meditatív összpontosítást is igényel, hisz akkor is „szárkövetnünk” kell lovunkat, mikor remek érzékelése miatt, olyan dolog miatt kapja fel hirtelen fejét, amit mi nem is észlelünk. Ha megriadt, tudnunk kell mikor, milyen erősen és meddig kell a „kismadarat megszorítani markunkban” ahhoz, hogy lovunk velünk maradjon, figyelmét mielőbb visszakapjuk és megnyugtathassuk. Én hagyom, hogy kedvére addig figyelje érdeklődésének tárgyát, mint azt szabadon, a ménesben tenné. Megriadásában is támogatom (helyes mértékű) szár utána engedéssel – erre a hosszú idomító szár ad lehetőséget – de utána nem „ficereghet”, és mozgatásomról pedig szó sem lehet.

Mindeközben élményözönben lehet részünk: megfigyelhetjük, hogy a ló „lábait – elejét” körbe legeli (ezért így néz ki, e mozgás hiányát tragikussá torzító, „szitáló” sztereotípia) csodálhatjuk őt ultrafeszült, figyelő, vagy szétlazult legelő állapotában. Megdöbbenhetünk észlelési különbségeinken, hisz felmérhetjük, hogy mennyi idő múlva bukkan elő „nekünk” az a valami, amit lovunk már előjelzett. Mindezt Együtt, belső Csendben.

2020.06.25
Kormos Ferenc
Fotók: Kormos Anna
Forrás: Dr. David R. Hawkins: ERŐ kontra erő, Sadhguru: A belső átalakulás
Kormos Ferenc: A 10 pont. A mai lovas. A Lovas Nemzet Magazin cikksorozataiból.