Beszélgetés Büki Gáborral
Büki Gábor a 90-es évek legkiemelkedőbb ügetőidomárja volt. Szimpatikus, lóbarát hajtásai miatt kollégái és a fogadók is egyaránt kedvelték. Sajnos ahogy egyre jobban „civilizálódtuk”, úgy ő egyre jobban elhidegült a lóversenyzéstől, míg egy napon közölte, „elég volt, befejezem.”
Nagyon sajnáltuk, mert egy nagyon értékes szakembert vesztett el vele az ügető, egy olyan embert, akivel lett volna jövője ennek a sportnak.
Bele is csapnék az interjú közepébe, és feltenném a kérdést, ami mindenkit izgat.
Miért mentél el?
Ahogyan a ló is megunja egyszer a versenyzést, úgy én is belefásultam ebbe a sportba. A mindennapos viták a többi hajtóval, idomárral, a vezetéssel már nem hiányoztak. A rendszerváltás után, azt reméltem a lóversenyzés is pozitív irányban fog változni. Tévedtem, rendszerváltás ide, kormányváltás oda a lóversenyzéssel nem történt semmi jó, de nem lehet mindent ezekre az okokra fogni. Ha már olyan színvonalas lenne nálunk is ez a sport, mint nyugaton, akkor sem jönnék vissza. Nem hiányzik a stressz, amit itt minden nap, főleg versenynap átélt az ember.
Azért vannak kellemes emlékeid is?
Persze. A külföldi utakra, az ottani versenyekre szívesen emlékszem vissza, amiket Jokerrel, Komornyikkal, Riporterrel, Tripszinnel és Nomáddal éltem át. Remélem egyszer mi is eljutunk egy ilyen szintre.
Vannak itthoni versenyek, amik ma is élénken élnek bennem. Érdekes, hogy nem a nagy versenyek ezek, hanem sima kis hendikepek. Például: mikor az Ófaluval megvertem a befutóban Khánt. Az utolsó pillanatban kaptam utat, de sikerül elérni a célig, vagy Tháliával aratott egyik győzelmem, mikor hátulról támadtam, s csak bujkálva tudtam megkerülni az ellenfeleket. Az ilyen küzdelmek mindig felvillanyoztak. Vasladyre is szívesen gondolok vissza, ő egy remek kanca volt.
Van egy pár történet is, ami ma is él bennem. Ferge Lászlónál dolgoztam. Marschall Józsi bácsitól átkerült hozzánk a Vak Bottyán nevű ló. Térdverős ló volt, ezért járt rá térdvédő. Ferge Laci bácsi ezt még nem tudta az újonnan átérkezett lóról, ezért térdvédő nélkül dolgozta le. Másnapra szépen be is dagadt az egész lábtöve. A többiek tanácstalanul álltak előtte, mire én azt mondtam, majd dr. Büki megnézi. Magabiztosan bementem a lóhoz, és szemből akartam megtapogatni a lábát. Persze a ló féltette a fájós végtagját és felkapta, azzal a lendülettel jól orrba is vágott. Vérző orral jöttem ki a bokszból, a többiek meg jót nevettek doktori tevékenységemen.
A másik „kedves” történetem is Ferge Lászlóhoz fűződik. Egy futamban hajtottunk. Nagyon szerettem volna nyerni, de Ferge László lova sokkal jobb esélynek tűnt. A „becsókolási” rendszert éltük még, és tudtam Ferge Laci bácsi semmiképpen nem akarja átlépni az osztályát. Azt is tudtam, hogy nagyon jó füle van, ezért soha nem vitt magával órát, mert mindig azt hallgatta, hogy a többieknek mit kiabálnak be. (gyorsabb, lassabb, pont jó) Megkérdtem az egyik munkatársamat, álljon ki a falhoz, és mikor az utolsó kanyarba érünk, akkor kiabálja be, hogy kettővel gyorsabb. Így is történt. Én vezettem már az istálló kanyarban, Ferge László pedig mögöttem haladt. Órával hajtottam, így tudtam, mennyit megyünk. A munkatársam ekkor bekiabálta, hogy kettővel gyorsabb, így volt idomárom nem támadott meg a befutóban, és így megnyertem a versenyt.
A Móring nevű mén hereburok sérvet kapott, és sikerült úgy megműteni, hogy nem kellett kiherélni, aminek nagyon örültem, mert nagyon jó fejű versenyló volt.
Persze voltak azért rossz élmények is. Amire leginkább emlékezem, az idomári munkásságom első napjaiban történt. Egy idősebb mént különösen megviselt az akkori influenzajárvány, és hosszas kezelés után végre be lehetett fogni egy kis sétára. Séta közben megszédült, és elesett. Pont orra esett, rögtön meg is halt szegény.
Hogyan kezdődött az életedben a lóverseny?
Egy Hemingway novella hozta az érdeklődést, de a bátyám vitt ki először a lóversenyre. Pedig nem nagyon akart, mert félt, hogy ott ragadok. Igaza lett, csak nem a fogadás fogott meg, hanem a lovak. Érettségi után rögtön jelentkeztem is dolgozni, akkor nem vettek fel csak később. Döme Lajosnál kezdtem, nála dolgoztam egy évig, majd három évre befejeztem, amíg iskolába jártam. Állat pszichológiát tanultam, mert úgy éreztem, ezt tudnám hasznosítani ebben a sportban. Dr. Fehér Dezső volt abban az időben egy olyan ember, aki mindent megmozgatott annak érdekében, hogy az idomárok tanuljanak. A szocialista rendszerben tudott egy minőségi változást hozni. Akkor ezt nem ismertem fel, de utólag visszatekintve, óriási dolgokat vitt véghez.
Németországba Marschall József segítségével kerültem ki. Sértettségből mentem ki, mert eltiltottak erőszakos hajtás miatt, és én úgy éreztem nem volt jogos. Egy évet töltöttem kinn, mivel ott csak úgy lehettem volna idomár, hogy egy kétéves nappali tagozatos iskolát kellett volna elvégeznem. Ez akkor lehetetlen volt, ezért inkább hazajöttem. Felhívtam az akkori vezetőséget, és ők megengedték, hogy visszatérjek. Gosztonyi mesterhez kerültem vissza, és Papp Albert halála után lettem idomár.
A sikert a csikók hozták meg, akik egészen jól mentek. A családom nagyon sokat segített, hiszen otthon is tartottam, tenyésztettem lovakat.
Aztán csökkentették a díjakat, ennek ellenére megpróbáltam az embereimet rendesen megfizetni, és jó minőségű takarmányt venni. Sajnos ez anyagi problémákhoz vezetett, és innen kezdtem el fokozatosan elhidegülni a lóversenytől.
Nagyon sajnáljuk, hogy így döntött, mert színfoltja volt az ügetőversenyzésnek. Azzal, hogy elhagyott bennünket, valami fontosan vesztettünk el.
2004.03.29
Hajdu Bíborka
Frissítve: 2023.10.28.
Fotó: Canva
