Vas Gereben: A régi jó idők (részlet)
Ráró
A pusztán vagyunk, hol egy megszakadt felhő mellől a legelső szürkület dereng elő, s mint Jupiter a ködből – a mezőn egy alakzat körrajzai válnak ki, s a képzelet kiegészíti magának az alakot, egy álmodó csikóst a gyöpön heverészve. Tehát mégis egy alak, mellette egy még sötétebb élő mozog, színével az éjben vesz el, s csak akkor alakul ki jobban, midőn büszke fejét fölveti, s a hollósörény szárnyként csapódik vissza, s a nemes állat gazdája mellé lépdel.
A felhők odább tolódnak, a világosság még egy fokot nő, s a finom párázatból minden tárgy átlátszóbb lesz, és látjuk, hogy a ló lábától fejéig megszaglássza gazdáját, s hogy lépésével zajt ne verjen, nyakát oly hosszúra nyújtja, hogy fejével már az alvó gazdának arca fölé ért.
Orrlyukai ökölnyire tágulnak, finom légcsapjai oly gyöngéden húzzák föl a léget, hogy az alvó csak egy lágy fuvalmat érez arca körül elhúzódni, mely mint a szűz leány csókja, kellemesen csiklandja az arcot, melyen most egy kéjérzet mosolya vonul el, s a ló óvatosan emelvén föl lábait, a gazdag fűben lassú léptekkel megyen el, megúsztatván arcát a harmatos fűben, s nem teszen egy harapást, nehogy a harapás harsogása fölverje az alvót. Már tova ért – fejét magasra kapja, mintha tudná, hogy a föld rengése sem ér el gazdájához – berohan a pusztaság mélyébe, melyet szikrázó szemei régóta látnak, sörényét elkapja a szél, és sebes útján meglebegteti, mintegy ezred zászlóját, mely után a bátrak szent győzelemre mennek.
Kanyargásaival berajzolja a gázolatlan füvet, karikákat nyargalván össze, futását ismét visszatereli oda, ahol gazdáját érzi, ki még a gyöpön heverész.
Bárány ugrásait vidáman teszi, s a zajgó kedélyű fiatal állat büszkén áll meg egy másik ló előtt, és orrával majdnem lángot fúva, nyakát a másiknak nyakára veti s mintha magához ölelné, fejével átszorítja a nyakát és egy nyerítéssel beszéli el indulatát.
A két fej lassan-lassan összecsúszik, szemeik egymásba merülnek s a szilajabb csikó egy oldaliramlással vág egy irányba, mely egyenesen gazdájához vezet.
Amint egy bizonyos vonalt elért, a lépések meglassudának, a fej ismét a füvet túrva hajlott alá, s a lépések könnyedén vitték a gyönyörű állatot az előbbi helyre, hol gazdáját hagyá. Még mindig nyugszik, – a ló békétlenkedni kezd, többszöri szaglás után, mintha zajt akarna verni, első lábának egyikét fölkapja, s már vágni kezd vele, de csak a légben – a földet nem éri – érzi, hogy oka volna az indulatra, hogy gazdáját ébreszteni kell, de tán elég a suhogás, melyet lába szel a légben.
A hajnal pírja éppen ekkor szalad föl a látóhatáron, az állat önkénytelenül a bűvöletbe esik – szép lábai biztosan állnak meg a földön, s a ló farával állván keletnek, mielőtt az első sugár átfutná a végtelent, emelt fejét lassan hátra fordítja s meghozza áldozatát a teremtőnek és okos szemeivel várja a percet, hogy az első sugárban az isten kezét megbámulja.
E perc, e várakozás oly ünnepi és megragadó, hogy az ember legméltóbban csak imádkozhatik.
Térdre, ember! Istened szeme néz rád!
Szétfutnak az aranyos sugarak, az éj oly sötét volt, hogy a virág remegve csukódott kelyhébe, a napraforgó fejlődik ki, még kelyhe most is telve könnyűivel, s egészen kisimul, hogy mire a szellő eljő, fölszáradjon az utolsó harmatcsöpp, hogy hímporát elkaphassa a legelső bokorig, hol egy másik napraforgó régen epedez rá.
Az erőteljes kar lecsúszott a csikós szeméről s a fény fölverte az édes álmot, mely akként végződött, hogy ellenségre nyújtá ki karját.
Mint a meghajlott acél, úgy pattant egyenesre a csikós, dús haját rendre rázta, s néhány percnyi szünet után, meddig arcát a fönséges igézeten végig hordá, kalapján az árvalányhajat végig simítva, a kalapot föltette.
Tán önök úgy is ráismertek Pistára, ki a mindenséget még egyszer körülnézve, “Ráró”-ra föltette a nyerget, s aztán a gyönyörű állatot megveregetvén, hangos szóval mondja: – “Gyere édes lovam – nem váratlak tovább, huszárlóvá teszlek!
Forrás: Vas Gereben – A régi jó idők
Frissítve: 2023.04.25.
Fotó: Canva
