Lóverseny a Pünkösdi Királyságért
Az elöljáró esküdtek kimérték a pályatért, a cél végéhez odaállíták Varju uramat a vörös zászlóval, túlnan pedig a lovas legényeket, sorshúzás által határozott sorban úgy, hogy az úri nézők az egész futtatást a legkényelmesebben láthassák hintaikról.
A pályatér ezerlépésnyi volt. Jancsi úr már inteni akart aranygombú botjával, hogy süssék el a tarackokat, a harmadik lövés leendvén jel a verseny kezdésére, amidőn túlnan a pusztáról nagy vágtatva lát közeledni egy lovas legényt, ki nagyokat kondítva karikásával, rohan a pályázók felé, s nemsokára a két esküdt elé érve megáll, s megbillentve kalapját, elmondja röviden, hogy ő is szerencsét próbálni jött a pünkösdi királyságért.
– Ki vagyok, mi vagyok? Sohase kérdezzék; ha legyőznek, úgyis odább megyek, ha én győzök, úgyis itt maradok! – Ez volt válasza az esküdtek kérdésére. Senki sem ismeré a legényt. Szép, barnapiros arcú, huszonhat éves fiú volt, kicsiny, pörge bajusszal, mely betyárosan felfelé volt csapva, vállaira ömlő haja göndör karikába szedve, fekete villogó szemei s merész kifejezésű szája, termete alacsony, de izmos és ügyes, viselete népies, de a kényességig tiszta, fehér lobogó ingén keresve sem lehetne találni egy pecsétet, s kalapját a hosszú árvaleányhajjal úgy tudja viselni, mint akármi gavallér.
Akárhol vette azt a paripát, amelyen ül, de gyönyörű állat: nyugtalan erdélyi telivér, hosszú, földig érő sörénnyel és farkkal, egy percig sem tud nyugton maradni, egyre táncol és ágaskodik.
Odaállítják őt is sorsot húzni, s azután elvegyül a többi lovas között. Míg ott alkudozott, az úri lócsiszárok szemügyre vették a lovat, a lovasra nem sok gondjuk volt, de a paripa figyelmet gerjesztett.
Végre megtörtént a jeladás, az első tarackdurranásra elkezdtek hánykódni a paripák, a második lövésnél elcsendesültek, füleiket hegyezve figyelmesen, csak egy-két tapasztalatlanabb paripa toporzékolt még apróra. Ekkor a harmadik pukkanás is elhangzott, s azon percben megindult az egész sor a pályasíkon.
Öt-hat mindjárt eleinte kivált a többi közül, ezek a legszelesebb lovasok, kik az elején sarkantyúzzák lovaikat, s utóbb elmaradnak, köztük van a legújabban érkezett legény is.
A pünkösdi király a középtájon lovagol még csípőre tett kézzel, s meg sem mozdítja korbácsát.
Midőn háromszáz lépésnyire haladtak, akkor azután egyszerre sarkantyúba kapja a lovát, s kieresztve karikását, egyet rikolt, és három szökéssel kinn van a többiek csoportjából.
Ekkor kezdődik a lárma, az ostorcsattogás, valamennyi lovas lova nyakára fekszik, a kalapok hullnak, a menték repülnek, a pálya közepén mindenki azt hiszi, hogy ő leend a nyertes; egy paripa elbukott lovagostul a porban, a többi előrenyargal.
A hintókról szépen lehet látni, mint vágtat előre a többi között a pünkösdi király, fejéről a hosszú virágfüzér repülve vonul utána. Egyenként elhagyja azokat, akik eléje vágtattak, s valahányat elhagy, egyet pattant az ostorával, rákiáltva hetykén:
– Szorítsd, öcsém!
A pályatér negyedik részében már világosan elhagyta valamennyit, csak egy van még előtte, az idegen legény.
Márton nekirugaszkodik ennek is, az ő lova hosszabb, de amazé gyors, mint a szellő. Már csak kétszáz lépés az élet. A fiatal legény visszanéz versenytársára önbizakodó mosollyal, az urak onnan a hintókról kiabálják: – “Ne hagyd magad!” – mely kiáltás mind a két versenyzőt illetheti, Jancsi úr felállva nézi az érdekes versenyt.
– No, most mindjárt elibe vág! Nem biz a. Ez is sarkantyút adott a lovának. Egyet pattantott, s repül mint a fergeteg; milliom adta, milyen ló, s hogy ül rajta az a suhanc!… No, Marci, most mindjárt vége a pünkösdi királyságnak!
Már csak száz lépés az élet… Vége van! Nem bírja többet elérni.
Úgy is lett, az idegen legény egy egész másodperccel hamarább ért a célhoz, mint Márton, s ott a zászló előtt megállt.
Forrás: Jókai Mór – Egy magyar nábob
Frissítve: 2023.04.25.
Fotó: Canva (Édouard Manet – A lonchamp-i verseny)
