Jakob Streit: Louis Braille
Végzetes játék II. rész
Egy délután, amikor Louis kint üldögélt a ház előtt a padon, lódobogás ütötte meg a fülét. Azt is hallotta, hogy az állat nem messze tőle megállt. A lovas leszállt, lovát egy oszlophoz kötötte és kissé zord hangon megkérdezte:
– Apád itthon van?
– Jó napot kívánok, lovas úr. Igen, a műhelyben van – válaszolta Louis. Mindenkit így köszöntött, ahogy édesanyjától tanulta. – Megmutatom az utat. – A fiú felállt, kézen fogta a lovast és elindultak. Az idegen csak ekkor vette észre, hogy a gyerek vak. Csodálkozva lépdelt mellette a műhely felé. Odabent Louis leült a sarokba a székére és hallgatta, ahogy apja üdvözli a lovast és megmutatja neki az elkészült nyerget. Az idegen elégedetten szólt:
– Próbáljuk fel a lovamra!
Ezzel a férfiak kimentek, Louis a nyomukban. A nyereg tökéletesen illeszkedett az állat hátára.
– Lovas úr, szabad megsimogatnom a lovat? Szelíd? – kérdezte Louis.
– Igen, igen. Szereti a gyerekeket. Jámborabb, mint egy falusi pap – válaszolta az idegen, majd a karjába kapta a fiút, úgy közelítettek a ló fejéhez. Louis-t megcsapta az állat meleg lehelete. Érzékeny ujjai végigtapogatták az állat fejét, és egy puszit nyomott a ló orrára. Majd belefúrta kezét a sörényébe, megvakargatta a fülét. Bárcsak én is lovagolhatnék egyszer! – gondolta. A lovasnak melegség öntötte el a szívét, ahogy karjában tartotta a gyereket és az így becézgette a lovát.
– Ha édesapád megengedi, együtt körbelovagoljuk a falut – szólt.
Louis átölelte a lovast és ujjongva megpuszilta. A férfi átadta a gyereket az apjának, eloldozta a gyeplőt az oszloptól és a nyeregbe vetette magát. Simon mester az ölébe ültette a kisfiút. Ekkorra már Louis édesanyja is kint volt.
– Bigot úr, kérem, óvatosan menjenek! – szólt, majd mókásan hozzátette: – Jó utat Párizsig!
A ló óvatosan lépkedett az úton, hátán Louis-val és a lovassal. Amikor a pékség elé értek, hirtelen egy hang ütötte meg a fülüket:
– Jól kapaszkodj, Louis! Merre tartasz?
– Kedves pékné! Párizsig megyünk, a viszontlátásra! – kiáltott vissza a fiú.
Egyszerre megkondult a templomharang.
– Hallja, Bigot úr? – ujjongott Louis. – Még a harang is örül, hogy lovagolhatok!
A lovas mondott valamit a lónak, mire az ügetni kezdett. Hogy ugrált és rázott! Louis csak nevetett és nevetett. Már kint jártak a falu határában.
– Még gyorsabban! – kérte a kisfiú.
A lovas csettintett a nyelvével, s a ló már vágtázott is. Louis haja repült a szélben. A harang hangja egyre messzebbről hallatszott. Az idegent jó érzés töltötte el, hogy ilyen örömet szerezhet a gyereknek. A ló átugrott először egy vizesárkot, majd nem sokkal később egy kerítést. Amikor léptei kicsit meglassultak, Louis megkérdezte:
– Nemsokára Párizsban leszünk?
– Nemsokára otthon leszünk nálatok – nevetett a lovas.
Csakugyan. A fiú már hallotta is a kovácsműhelyből a kalapács hangját, és érezte a pékségből kiáradó friss kenyérillatot. A ló megállt, nagyot nyerített. Simon mester leemelte fiát a nyeregből, aki csak úgy sugárzott az örömtől. Átölelte a lovas lábát és így szólt:
– Bigot úr, ezer köszönet a lovaglásért! Kérem, minden este puszilja meg a lovát a nevemben!
Vissza a Végzetes Játék I. részéhez <<<
Forrás: Jakob Streit: Louis Braille – A vakírás feltalálójának élete /Részlet/
Frissítve: 2023.03.22.
Fotó: Canva
