Tarka fajták
A tarka lovak különlegessége, feltűnő megjelenése minden korban egyszerre vonzotta és taszította a lóval foglalkozó embereket a legszegényebbtől a leggazdagabb rétegekig. A tarka lovak hol megbecsült, sőt különleges bánásmódban részesülő ritkaságnak, hol a tenyésztésből kizárandó, vagy épp “rangon aluli” állatoknak számítottak.
Ma, amikor a lovaglás egyre szerteágazóbb szabadidős és sporttevékenységgé lett, a tarkák ismét divatba jöttek. Találunk olyan fajtákat, melyek tenyésztése kifejezetten a tarkaságra (is) specializálódott, másoknál a tarka színváltozatot már nem tekintik a tenyésztésből kizáró oknak, és vannak olyan lovak is, amelyek egyszerűen “csak” tarkák, fajtabesorolás nélkül.
Az American paint horse
A “paint” – mert ismerői és kedvelői egyszerűen csak így nevezik – talán a legismertebb a tarka színváltozatot képviselő fajták közül. Története, mint minden más amerikai fajtáé, a kontinens felfedezésével, a spanyol hódítók megjelenésével kezdődött. Az Újvilágba került első lovak között akadtak tarkák is – pl. Cortez hajóival is érkezett két tarka ló a többi közt -, de jóval később, az 1700-as évek derekán Amerikába került angol telivér fedezőmének között is akadt a tarka színváltozatot örökítő mén. A színnel azonban hosszú időn át nem törődtek a tenyésztők, a lényeg csak az volt, hogy a ló munkában jó legyen.
Lassacskán kialakult egy fajta, amely rendkívül megbízhatóan és készségesen dolgozott, fordulékony volt és helyből gyors, és egyszerűen “érezte”, mikor mit kell tennie a marhák körül. Ez volt a quarter horse, amelynek tenyésztése sokáig szervezetlenül folyt, mígnem 1940-ben Fort Worth-ben megalakult az American Quarter Horse Association. Csakhogy az alapszabályban rögzítettek szerint a tarka egyedeket a továbbiakban kizárták a tenyésztésből. A tarka quarterek így “gazdátlanok” lettek, miközben gyakran előfordult, hogy a fajtastandardnak mindenben megfelelő, egyszínű quarterek is tarka csikókat nemzettek. Ezt a furcsa helyzetet végül az 1962-ben megalakított American Paint Stock Horse Association létrejötte oldotta fel, és azóta a közben American Paint Horse Association (APHA) névre átkeresztelt tenyésztő szövetség viseli gondját a fajtának.
Az appaloosa
A paint-hez hasonlóan szintén spanyol alapokra épülő, és az Egyesült Államok területén tenyésztett fajta, mely a paint-tel ellentétben nem élesen elhatárolódó foltokkal, hanem pettyezettséggel tarkított. Az appaloosa fajta létrejötte a Nez Perce indiánoknak köszönhető, akik felfigyeltek ezekre a különös mintázatú lovakra, és módszeresen tenyészteni kezdték a legérdekesebb színváltozatokat. Ahogyan a többi tarka fajtánál, itt is előfordulhatnak egyszínű egyedek is, melyek azonban további tenyésztésbe állítva ismét tarka utódokat hozhatnak létre.
Az appaloosa egyéb tulajdonságai, munkakészsége, teljesítménye, az emberrel szembeni jóindulata világszerte híresek, ehhez már csak egy “plusz” a különleges mintázat.
További tarka amerikaiak
Mivel az amerikai kontinensen a lovak első behozatalától kezdve megszokott látvány volt a tarkaság, így különösebben nem törekedtek egyik fajtánál sem a színnel kapcsolatos tulajdonságok kiszűrésére vagy erősítésére. Ráadásul Amerikában a ló mindig munkaeszköz, és sokkal kevésbé a pompa, a gazdagság megtestesítője volt, így a tenyésztést a küllem tekintetében az elmúlt századokban nem befolyásolták annyira a különféle “divatirányzatok”, ahogyan Európában. Ez is oka annak, hogy számos amerikai fajtában a tarka színváltozat éppúgy elfogadott, mint az egyszínű lovak, legyen szó akár egy American saddlebred-ről vagy épp egy argentin Criollóról. Így e fajták egyedei közt éppúgy találunk tarka, mint egyszínű egyedeket, és a szín sem hátrányt, sem előnyt nem jelent az adott állat megítélésében.
Az izlandi póni
Sok tekintetben egyedülálló fajta az izlandi póni, amely hihetetlen létszámban “tenyészett” az ember beavatkozása nélkül évszázadokon át Izland szigetén. A tölt jármódjukról elhíresült izlandi pónik állománya szülőhazájukban ma is meghaladja az ötvenezret, és e lovak napjainkban is félnomád körülmények között élnek a gejzírek között. Minden bizonnyal a IX. században a szigetre érkezett kelta és norvég pónik között is voltak tarka egyedek is, majd az egyébként szinte teljesen fajtatisztán folyó tenyésztésbe cseppvérkeresztezéssel néhány Connemara, Highland és Shetlandi póni is bekerült, s ez utóbbiak között is akadhattak tarka színű lovak, melyek hatottak az izlandi pónik színére is.
Egy izlandi póninál azonban valóban másodlagos kérdés a szín – egyedi megjelenése, nagyszerű belső tulajdonságai, valamint különleges jármódjai színétől függetlenül bármelyik lószerető ember szívét meghódítják egyetlen pillanat alatt. Hogy aki aztán izlandi póni vásárlására adja a fejét, az pej, sárga, szürke, fakó vagy éppen tarka színű barátot választ magának, az már valóban csak ízlés dolga…
Tarkák Európában
Amennyire Amerikában inkább kedvelték, mintsem üldözték a tarka lovakat, úgy a jó öreg Európában igencsak sanyarú sors jutott a tarka jószágok legtöbbjének. Igaz, hogy a középkorban a nagyurak szívesen tartottak tarka lovakat is különleges színük miatt, de ha igazán pompázatosan akartak megjelenni, mindig előnyben részesítették az egyszínű – főként a fekete és a szürke – lovakat. Gondoljunk csak bele: vajon el tudnánk képzelni, mondjuk egy csatába induló hadvezért, egy “tehénfoltos” ló hátán? Nehezen, ugye? Persze az, hogy ezt az ízlésünk vagy a megszokás mondatja-e velünk, az már más kérdés…
Mindenesetre tény, hogy a hagyományos európai lófajták legtöbbjénél kerülték, a tenyésztésből kizárták a tarka színű egyedeket, és ma is számos hagyományos fajtastandardban szerepel kizáró okként a tarkaság. Így például a Welsh pónik között nem törzskönyvezik a tarka egyedeket, vagyis ha egy tarka póniról azt állítja a gazdája, hogy egy Welsh pónival állunk szemben, el ne higgyük – legfeljebb úgy néz ki, mint egy Welsh póni, de hivatalosan nem az! Kicsit hasonló a helyzet például a hucul fajta esetében, ahol a fajtát tenyésztő nemzetek közül egyedül Lengyelország fogadja el a tarka egyedeket is a fajtába tartozónak, a többiek – így Magyarország is – az egyszínűségre törekszik, és nemhogy a tarkaságot, de egyáltalán a fejen és a lábon lévő jegyek meglétét sem tartja kívánatosnak.
A Knabstrup
Azért Európában sem minden tarka lovat ítéltek száműzetésre vagy épp vágóhídra a színe miatt – közel kétszáz éves múltra tekinthet vissza például a Knabstrup tenyésztése, amelynél éppen az volt az elsődleges tenyészcél, hogy a párductarka színt rögzítsék a fajtában. A szín rögzítése olyannyira jól sikerült, hogy egy időben az egyéb tulajdonságok túlzottan háttérbe szorultak, de a tenyésztők kitartó és fáradságos munkája meghozta gyümölcsét: a Knabstrup mára egy különleges színű, és mindemellett nagyszerű használati tulajdonságokkal rendelkező fajta lett, egyre több hívet szerezve magának a szabadidőlovasok körében.
A Tinker
A tarka lovakat Európában sokszor nevezték “cigánylovaknak”, és ez fokozottan igaz az Angliában élő Tinkerre. A Tinker “póni” valójában nem póni, hiszen annál nagyobb termetű, erős testfelépítésű mindenes munkaló, amelyek a településről településre vándorló cigánykaravánok kocsijait húzták rendíthetetlen nyugalommal. Mára a tinker is kedvelt szabadidőlóvá vált, amely ma is inkább típusnak, mint hivatalos fajtának tekinthető, hiszen hajdani “tenyésztői”, az üstfoltozó cigányok igazán nem sokat bajlódtak a papírmunkával a lovak keresztezései után. A Tinkerek ősei között így egyaránt megtalálhatók nemes, jó származású, de tarkaságuk miatt a tenyésztésből kizárt “fajtatiszta” egyedek, és egyszerűen “csak” tarka, ismeretlen származású, de jó munkakészségű példányok is. Napjainkban a Tinkerek már szülőhazájukon túlra is eljutottak, és szabadidőpartnerként egyaránt remekül szolgálnak a kocsi elé, vagy épp nyereg alatti munkára fogva.
A Shetlandi póni
A Brit-szigetek legkisebb termetű pónifajtája az izlandi pónihoz hasonlóan a színváltozatok végtelen variációit sorakoztatja fel. Eredeti munkakörét tekintve a shetlandi póni bányaló volt, amely apró termeténél fogva könnyen elfért a szűk járatokban is, és méretéhez képest is kimagasló húzóerejével viszonylag könnyen mozgatta a szénnel megrakott csilléket. Érthető hát, hogy a shetlandi póni tenyésztésében mit sem számított a szín, a fontos csak a munkában nyújtott kimagasló teljesítmény volt. Ma, amikor a shetlandi póni (is) reneszánszát éli, ismét előtérbe kerültek a küllemi tulajdonságok is, így egyes tenyésztők az egyszínű, mások épp a tarka szépségére esküsznek.
A pinto
A “pinto” elnevezés nem fajtát, hanem egyfajta típust jelöl, melybe méret és néhány egyéb értékmérő tulajdonság alapján különböző kategóriába sorolva kerülhetnek be a lovak – tulajdonképpen származásuktól függetlenül. Vagyis szinte bármely, egyéb fajtában regisztrált, vagy onnan épp színe miatt kizárt egyeddel is kérhetjük felvételünket az American Pinto Horse Association tagjainak sorába, ahol a szövetség szakemberei megadott szempontok alapján eldöntik, hogy lovunk megfelel-e a regisztrálás feltételeinek, illetve hogy a pintón belül melyik típusba, melyik kategóriába sorolható a lovunk.
Tenyésszünk tarkát?
A tarka színváltozat napjainkban olyan divatossá vált, hogy félő, sokan “átesnek a ló túloldalára” – vagyis egyetlen szempontjuk a lóvásárlásnál a minél feltűnőbb tarkázottság megléte. Pedig tudomásul kell venni: a szín mindig csak másodlagos, hiszen az, hogy a lovunkkal jól megértjük-e egymást, és valóban partnerek tudunk-e lenni, akár sportról, akár a szabadidő hasznos eltöltéséről legyen szó, nem a ló színén múlik. Ha mégis mindenáron tarka lóra vágyunk, gondoljuk át, mennyire tudunk mélyen a zsebünkbe nyúlni, hiszen egy jó származású, “telepapíros” paint ára csillagászati összegre rúghat, míg ha “csak egy tarkát” szeretnénk, keresgélhetünk a nem regisztrált származású pintók között is, és éppolyan kedves, csak épp jóval olcsóbb szabadidőpartnerre lelhetünk közöttük.
Ráadásul a vásárláskor, amikor a lovat el kell bírálnunk, számoljunk azzal is, hogy a test különböző tájain elhelyezkedő foltok nagymértékben befolyásolhatják ítélőképességünket, és esetenként sokkal jobbat vagy sokkal rosszabbat feltételezünk színezettsége alapján a lóról, mint amit az valójában mutatna, ha egyszínű lenne.
Az sem teljesen mindegy, hogy milyen stílusú lovaglás mellett tettük le a voksunkat, illetve hogy mennyire zavar minket, ha a többiek megbámulnak tarka lovunkért. Hiszen a westernlovasok között a tarka lovak látványa teljesen természetes, míg egy hagyományos díjlovagló vagy épp egy díjugrató versenyen egy tarka lóval megjelenni – kétségkívül minden szempár figyelmét erre a párosra vonja!
Balogh Eszter
A cikk megjelent a Nemzetközi Lovas Magazin 2002. áprilisi számában.
Frissítve: 2023.05.29.
Fotók: Canva
