A lovak hosszú ideig barangoltak a Nagy-Abaco-sziget erdeiben, de az utolsó ló 2015-ben elpusztult, ezzel kihalt a veszélyeztetett, történelmileg és genetikailag jelentős gyarmati spanyol ló egy alfaja.
Jellemzői
Az Abaco Barb, akárcsak a legtöbb vadló, kompakt és erős ló, marmagassága körülbelül 135-145 cm, súlyuk pedig átlagosan 360 kilogramm volt. Lábuk kemény és jól formált volt, alkalmazkodtak a sziklás területhez.
Sokuk kék szemű „splash white” pintó volt, barna alapon fehér mintázatokkal rendelkezett. A többiek pej vagy deresek voltak, mahagóni vagy rézszínű szőrzetükben elszórtan elefántcsontszálakkal fakó megjelenést kaptak. A legtöbbjük képes volt a négy szokásos mozgásformán (séta, ügetés, könnyűvágta és vágtázás) kívül egy rendkívül sima, oldalirányú járásra is, ahol mindkét oldalon a lábak egyszerre mozognak. Hasonló mozgás figyelhető meg más, régi gyökerekkel rendelkező lovaknál, mint például a Paso Finóknál, de a modernebb spanyol fajtákra ez már nem jellemző.
Az Abaco Barb, a legtöbb amerikai vadlóval ellentétben, generációkon keresztül földrajzi elszigeteltségben élt. Gus Cothran lógenetikus, aki az 1990-es években 22 Abaco Barb DNS-ét elemezte Rehor, az Abacói Vadlovak Megőrzéséért Társaság igazgatója számára, úgy véli a lovak alig változtak elődeikhez képest, amelyeket több mint ötszáz évvel ezelőtt hoztak át az Atlanti-óceánon.
Eredete
Mintegy 400 évvel ezelőtt minden ló az amerikai kontinensen az ibériai lovak leszármazottja volt, akiket a konkvisztádorok és az őket követő telepesek hoztak át, egészen addig, amíg a nem ibériai bevándorlók többsége be nem telepedett Észak-Amerikába. Ezek az újonnan érkezők más fajtájú lovakat is hoztak magukkal, és bizonyos mértékű keveredés történt, ami új, amerikai fajták kialakulásához vezetett.
Egyes régiókban azonban kicsi, elhagyott lóállományok is túlélték, többnyire észrevétlenül. Ezek nem nőttek nagy vadállományokká, és lehet, hogy csak viszonylag nemrég hagyták magukra őket, de státuszuk technikailag vadon élőnek tekinthető. Az Abaco-lovak esetében például olyan régen váltak vadon élő állománnyá, hogy konkrét információ nem áll rendelkezésre róluk. A pontos körülmények nem is igazán számítanak – amikor megkezdődtek az erőfeszítések a megőrzésük érdekében, nyilvánvaló volt, hogy gazdátlan, vadon élő lovakról van szó. Tekintettel a sziget természetére, a lovak fenotípusára és a körülményekre, amelyek között éltek, természetes volt feltételezni, hogy spanyol gyarmati származásúak. Későbbi genetikai elemzések is megerősítették spanyol származásukat.
Története
Ha rákérdeznél a Nagy-Abaco-sziget régi lakóival, sokan gyermekkorukból emlékeznek arra, hogy családi autós kirándulások alkalmával látták a lovakat. Valószínűleg azt is megemlítenék, hogy miért tűntek el. Bár az Abaco Barb évszázadokon át jelen volt a szigeten, az 1960-as évektől kezdődően az emberi tevékenységek és a környezeti változások legyengítették a csordát, ami végül a kihalásukhoz vezetett. Rehor azon dolgozik, hogy visszahozza ezeket az állatokat a kihalás széléről, miközben rámutat a lovak ellentmondásos történelmére és bizonytalan jövőjére.
Senki sem tudja pontosan, hogyan vagy mikor kerültek a lovak az Abaco-szigetekre. Az egyik történet szerint a 16. századi hajótörések túlélői úsztak partra, amelyek gyakoriak voltak, és hozzájárultak a szigetcsoport mentésalapú gazdaságához. Egy másik elbeszélés szerint az Amerikai Forradalom elől menekülő lojalisták hozták magukkal a lovaikat a szigetre. Még egy harmadik, amelyet Rehor részesít előnyben, a 19. századi fakitermelési műveletekhez köti a lovak megjelenését, amikor a cégek Kubából importáltak lovakat, hogy fát szállítsanak, majd később szabadon engedték őket.
Cothran szerint a genetikai adatok azt mutatják, hogy bármelyik történet igaz lehet. Ami az Abacó szigeten volt, az az eredeti, gyarmati időszakban behozott ló, nem pedig egy modernebb spanyol fajta. Ilyen egyértelmű kapcsolat a 15. században Amerikába behozott lovakkal ritka. A legtöbb modern alfaj, amelyek a gyarmati spanyol lófajtákhoz tartoznak, már régóta keveredett más, szabadon engedett állományokkal.
Bár az Abaco Barbok teljes genomját még nem szekvenálták, ritka genetikai profiljuk hasznos információkat rejthet, különösen, ha figyelembe vesszük az ökológiai folyamatokat, lehet, hogy vannak olyan gének, amelyeknek a jövőben nagy értéke lehet, és amelyek máshol nem léteznek tekintve az éghajlatváltozást.
Tudományos szempontból ez teszi az eltűnésüket olyan tragikussá.
Az Abaco Barb genetikai jelentősége kulcsfontosságú tényező Rehor küldetésében, amelynek célja „Nunki”, az utolsó ló, aki 2015-ben halt meg, klónozása, és a ménes újra bevezetése. Rehor számára azonban, aki 1992 óta felügyelte a csordát és harcolt az érdekeikért, a társadalmi igazságosság is fontos szempont. „Itt egy darab történelem létezett. Különféle események elpusztították ezt a történelmet” – mondja.
Az 1960-as években egy fakitermelő cég utat vágott Abaco fenyőerdein keresztül, amely az egész szigetet átszelte, hogy nagy mennyiségű cellulóz alapanyaghoz jussanak. Ez egyidejűleg növelte a helyi vadászok hozzáférését a sziget távoli részeihez, és elpusztította a lovak élőhelyét. A vadászok valószínűleg nemcsak a vadmalacokra, hanem a lovakra is lőttek, és kutyáik gyakran megölték a csikókat.
Az emberek azonban még sötétebb szerepet játszottak a fajta kihalásában. Pontos dátumokat nehéz megállapítani, de valamikor az 1960-as években egy felügyelet nélkül hagyott gyermek megpróbált felmászni az egyik lóra, de az megrúgta és a gyerek belehalt a sérülésekbe. A feldühödött helybeliek elkezdték azonnal kilőni a lovakat. Senki sem tudja pontosan, hány lovat öltek meg, de a ménest gyakorlatilag kiirtották. A 20. század közepén a becslések szerint a csorda létszáma 200 egyed volt ebből az 1960-as évek végére mindössze három maradt.
Edison Key volt szenátor és képviselő elmondta Rehornak, hogy az 1970-es évek elején, amikor egy Bahama Star Farm nevű ranch számára tisztított területet, lótetemekre bukkant. Barátja és sógora segítségével a megmaradt három lovat a birtokra vitte, hogy újjá alapítsa a csordát.
Amikor a ménes elérte a 12 lovat, ismét szabadon engedték őket a közeli fenyőerdőben, ahol úgy tűnt, jól boldogulnak, annak ellenére, hogy komoly genetikai szűk keresztmetszeten mentek keresztül. Mire Rehor 1992-ben lehorgonyozta hajóját az Abaco-szigetek partjainál, a populáció körülbelül 30 egyedre nőtt. Azonban 1997-re már csak 16 ló maradt. Senki sem tudja biztosan, miért kezdtek ismét eltűnni a lovak, de a helyi szóbeszéd szerint sportból és élelemért vadászták őket.
1999-ben a Floyd hurrikán mérhette az utolsó csapást a csordára, elpusztítva azt az erdei aljnövényzetet, amely oly hosszú ideig fenntartotta az Abaco lovakat. Élelem után kutatva a lovak visszataláltak a Bahama Star Farmra, amelyet időközben citrusültetvénnyé alakítottak át. Az öntözés és a permetezés új étrendet biztosított számukra: peszticidekkel kezelt, magas cukortartalmú füvek, amelyek, azzal kombinálva, hogy nem kellett sokat mozogniuk az élelemért, számos egészségügyi és szaporodási problémához vezettek.
2004 körül vált világossá, hogy a csorda nem fog magától visszatérni az erdőbe, ezért Rehor és a helyi kormány egy bekerített területre költöztette őket a fenyők között. A kormány 3 800 hektárt biztosított a lovak számára, de bármely adott időpontban csak ennek egy részét – kezdetben 200 hektárt, majd később 1 000 hektárt – járták be. A populáció soha nem épült újra, és amikor Nunki 2015-ben elpusztult, a faj végleg eltűnt.
Rehor, aki eredetileg az Egyesült Államokból származik, úgy döntött, hogy az Abaco-szigeteken tett látogatását állandó költözéssé alakítja, miután megismerte az Abaco Barb lovakat. A szenvedélyes vitorlázó és életre szóló lórajongó a következő 23 évet annak szentelte, hogy megpróbálja elérni, hogy a csorda megkapja a neki járó figyelmet és védelmet. Éveken át egyszerűen csak megfigyelte és fotózta a lovakat, de a populáció 1997-es hanyatlására reagálva megalapította a Wild Horses of Abaco Preservation Society-t. A helyi állatorvosokkal együttműködve próbálta az amerikai kovácsokat és állatorvosokat is bevonni, hogy megoldják a lovak egyre súlyosbodó egészségügyi problémáit, és vezette a DNS-elemzésükre irányuló erőfeszítéseket.
Emellett előrelátó módon megőrizte Nunki sejtjeit, amelyeket a texasi székhelyű ViaGen laboratóriumba küldött, abban a reményben, hogy a klónozás egyszer talán segíthet feltámasztani a csordát. Mivel az Abaco ménesektől nem maradt klónozható szövet, Rehor terve az, hogy két Nunki-klónt készíttet, majd pároztatja őket egy hasonló ménnel, hogy megőrizzen legalább néhányat azokból a ritka génekből, amelyeket Cothran az elemzésében talált, és visszahozza a lovakat a szigetre.
Rehor úgy véli, hogy az emberek tartoznak ennyivel az Abaco Barboknak, utalva az emberi és természeti események sorozatára, amelyek a csorda pusztulásához vezettek. Az időnként felmerülő nagyobb kihalás-vita visszhangjaként egyesek azon tűnődnek, hogy megéri-e a projekt az óriási pénzügyi és emberi erőfeszítéseket, és megkérdőjelezik Rehor hozzáértését.
Ma Rehor továbbra is küzd, hogy megvalósítsa azt az álmát, hogy klónozással visszahozza az Abaco Barbokat a szigetre. Nunki sejtjeit már előkészítették a klónozásra, és a ViaGen laboratóriumban tárolják, miközben a kutatók Rehor jóváhagyására várnak. Azonban a finanszírozás megcsappant, és bár a szövetségi kormány jóváhagyta a projektet, Rehor kimerült és csalódott.
Ábrahám Alexandra
2024.10.24.
Források:
https://arkwild.org/blog/the-horses/a-new-breed-designation-the-abaco-colonial-horse/
https://www.infohorse.com/wildhorses.asp
