Szántóversenyek Angliában
Kemény munkához – nagyobb kaliber
A brit szigeteken a mai napig fennmaradtak olyan hagyományok, amelyekre a legtöbb európai már régen úgy tekint, mintha történelem lenne. Sok egyéb mellett például a királyság intézménye, a baloldali közlekedés, vagy épp a híres angol jómodor – mind-mind az írek és az angolok hagyományszeretetét bizonyítja, és ez a hagyománytisztelet szerencsére a lovas élet számos területére is kiterjed. Gondoljunk csak a királyi gárda a lovas katonáira Londonban, az angol nagyvárosokban szolgálatot teljesítő lovas rendőrségre vagy a királyi házra, amely többször bizonyította lovak iránti tiszteletét. De mindezek mellett fennmaradt a lovak hasznosításának egy másik formája is – a lóval történő szántás.
A lovak segítségével végzett mezőgazdasági munkának, akárcsak régen, ma is nagy a becsülete a brit szigeteken. Persze manapság már nem elsősorban a farmokon, hanem sokkal inkább barátságos versenyeken, bemutatókon, mezőgazdasági szakkiállításokon és vásárokon láthatunk ilyesmit.
Lelkes farmerek tenyésztik és tartják ezeket a nehéz munkalovakat, tanítják be őket a feladatokra, megőrzik az ehhez szükséges régi szerszámokat és felszereléseket. A nyári és őszi hónapokban azután szerte az országban részt vesznek a különböző versenyeken, amelyek e régi mesterség csínját-bínját mutatják be. Nem a pénzről vagy értékes díjak megszerzéséről szól tehát a dolog, hanem az ősi technikák magas szintű elsajátításáról, a bizonyításról és a lóval való szoros kapcsolatról.
Ezeket a versenyeket leginkább azok az egyesületek szervezik, amelyek a hidegvérű lovak tenyésztését és a velük végezhető munkákat próbálják fenntartani. Természetesen gazdasági okokból már senki sem dolgozik a földeken ilyen lovakkal, de van más motiváció is – például a nosztalgia, amely köztudottan nem áll távol a lovasemberektől.
Angliában jó néhány komoly múltra visszatekintő, és ennélfogva nagy tekintélynek örvendő egyesület létezik, amely a kultúra és a kézművesipar egy-egy értékes darabjának őrzője, és egyben biztosítékot jelent arra is, hogy a régi lófajták genetikai állománya ne veszhessen el. Az egyesületi tagság általában nem kerül túl sokba, és könnyű felvételt nyerni – ezek nem “zártkörű klubok” -, örömmel fogadják az új érdeklődőket is. De vannak olyan családok, amelyek generációk óta tagjai az egyesületnek, és nem csupán hagyománytiszteletből – náluk a tudás is apáról fiúra száll.
A “versenyszántás”, amely az effajta versenyek leggyakoribb száma, nem éppen olcsó mulatság. Szükség van hozzá legalább két, de inkább három erős lóra, amelyek természetesen kitűnő takarmányt és napi edzést igényelnek. Egy ilyen hidegvérű ló tömege 700 és 1000 kg között van, és könnyű munka mellett is naponta elfogyaszt 8-10 kg szénát és 6 kg zabot, ezen kívül jó adag füvet és takarmányszalmát. Hatalmas méreteik miatt még patkolásuk is sokkal többe kerül az átlagosnál.
A régi szerszámok és eszközök sem olcsók, ráadásul nehéz beszerezni őket. Ha valahol rá is akadunk egy pár régi kumethámra vagy egy egész ekére, az állapotuk általában igen rossz, a felújítás pedig sokba kerül, mert rendbehozatalukat csak gyakorlott szakemberekre lehet bízni. Egyszóval mélyen kell a zsebünkbe nyúlni.
És ekkor még nem számoltunk azzal, hogy a teljes felszereléssel meg a lovakkal együtt el is kell jutni a verseny helyszínére. Egy nagyobb csomagtérrel rendelkező autó vagy terepjáró épphogy helyet ad a szerszámoknak és az apróságoknak, de az ekéhez vagy külön utánfutóra van szükség, vagy a lószállítóba kell beleférnie a lovak mellé. Egy lószállító kamion vagy utánfutó – ez utóbbihoz persze még egy erős kocsi is kell – szintén nem olcsó dolog. A versenyek helyszínén vagy a kiállításon aztán három óriásnak kell istállót bérelni, hotelszobát kivenni és legtöbbször startpénzzel is lehet számolni. Az egész együtt már jókora összeget jelent – de a lovaknak ugyebár nem szabad kiesniük a gyakorlatból…
A szántóversenyek résztvevői azonban imádják ezeket az óriásokat, és egészen másképp vélekednek erről a dologról. Nekik a barátság, a közösség, amelyhez tartozhatnak, a szórakozás és persze a lovakkal való munka a legfontosabb. A lovak és tulajdonosaik között különleges kapcsolat van, amely bőségesen kárpótolja őket a kiadásokért.
Hagyományőrzés
Ezeken a rendezvényeken igazán eredeti dolgokkal és valóban “eredeti” emberekkel találkozhatunk. Öreg gazdák, akik felett az idő látszólag nyom nélkül múlt el és rengeteg tudást gyűjtöttek össze a hosszú évek alatt. Fiatal nagygazdák, akik apjuktól tanulták a mesterséget és most valódi lelkesedéssel gyakorolják. Farmerfeleségek, akik hatalmas mennyiségű uzsonnát szolgálnak fel keményen dolgozó férjüknek, fiaiknak – vagy épp lányuknak – , hogy el ne fogyjon az erejük. No és ott vannak persze a barátok is, sőt az is előfordul, hogy a nézők is megkínálják a versenyzőket egy kis házi készítésű almaborral vagy szendviccsel. Egy szántóverseny tehát igazán családias hangulatban zajlik.
A nézők között persze akadnak olyan “szakértők” is, akik minden egyes barázdát megfigyelnek és kritizálnak, szinte az összes lovat ismerik és persze mindent sokkal jobban tudnának csinálni.
Gyakran hallani tőlük hihetetlen történeteket, de néha egy-egy fontos információt is elcsíphetünk. Gerry McCann (híres lótenyésztő Írország nyugati részéről) úgy mesélte, mintha manapság már nem léteznének igazán jól szántó gazdák. Én ezen roppantul csodálkoztam, hiszen az ír bajnokságon, ahogyan én láttam, a barázdák nyílegyenesek és tökéletesek voltak. “Nem, nem!” – ingatta a fejét Gerry – “Ezek a mai fiatalok már nem tartják a lovukat és az ekét olyan jól az ellenőrzésük alatt, mint a régiek. Én ismertem egy gazdát, akit mindenki csak úgy hívott, a Mester. ő olyannyira kordában tartotta az ekét és a lovait, hogy elég volt megkezdenie egy barázdát, utána elengedte az ekét, a lovak pedig maguktól húzták tovább a szálegyenes barázdát. A végén a lovak parancsszóra megálltak, a Mester pedig csak odasétált hozzájuk, hogy az ekét megfordítsa. ő még igazán tudott szántani…” Nos, hogy igaz-e a történet, nem tudhatjuk, mindenesetre igazán szépen hangzik!
Szelíd óriások
“Gentle giants”, azaz szelíd óriások – így nevezik a brit szigeteken a nehéz hidegvérűeket. Ezzel pedig azt akarják kifejezni, hogy hatalmas méreteik ellenére ezek a lovak nyugodt vérmérsékletűek és megbízhatóak – ugyanúgy, ahogyan a magyar “hidegvérű” kifejezés sem a vér valódi hőmérsékletére utal, hanem ezeknek a fajtáknak a veleszületett higgadtságát akarja érzékeltetni.
Angliában hat olyan fajta van, amelyeket előszeretettel használnak mezőgazdasági munkára. Közülük a legnagyobb a shire, őt követi a kicsivel könnyebb clydesdale. Mindkét fajta viszonylag hosszú lábú, hosszú csüdszőröket viselnek, amit nehéz tisztán tartani. A clydesdale-ről azt tarják, hogy néha túlságosan is akar dolgozni, ezért különösen nyugodt, alapos képzésre van szüksége.
A suffolk punch az előbbieknél kisebb méretű, hengeres testű és nincsen bokaszőre. Ezek a jó megjelenésű, nagyon erős és rendkívül nyugodt kelet-angliai sárgák kitűnő tulajdonságaik ellenére már-már kihalófélben vannak. Hozzájuk hasonló küllemű a francia percheron, amelyet már 80 esztendeje tenyésztenek Angliában is. Nagyon aktívak és igénytelenek, és nagy tömegük ellenére csodálatosan elegánsak.
Írországban előnyben részesítik az irish draught-ot, amely egy nagytestű, hosszú léptű, nyugodt természetű melegvérű fajta. Mellettük egyre gyakrabban találkozhatunk cob-típusú lovakkal is, amelyek erős, de kisebb lovak, és gyakoriak köztük a tarka színű egyedek is. E fajták mindegyike kiválóan alkalmas a mezőgazdasági munkákra. Lépésben és lassú ügetésben nagy teljesítményre képesek, de nagyobb iram mellett hamar kifogy belőlük a szusz.
A lovak képzése kétéves korukban kezdődik: először a szerszámhoz szoktatják őket és könnyű terhet húznak. Három-négyéves koruk körül válnak teljesen terhelhetővé, ekkor kezdődhet a szántás is. Erre az a ló a legalkalmasabb, amelyiknek a lépése lassú és egyenletes, és nagyon engedelmes természetű. Minden hangra azonnal reagálnia kell, és ismernie kell a feladatát. Egy olyan ló, amelyik hirtelen indul meg, ügetni kezd vagy nem egyenletesen húz, értéktelen, mert nem lehet vele egyenes barázdát húzni – pedig ez a legfontosabb.
Az ártó szemektől…
…nyújtanak védelmet az úgynevezett “horsebrass”-ok, amelyek tulajdonképpen sárgarézből készített díszek a lószerszámon. Legtöbbször korong alakú, áttört sárgaréz díszek, amelyeken különféle szimbólumok és alakzatok jelenhetnek meg, és ezek minden szerszámon megtalálhatók. Lehetnek a kantáron, az úgynevezett “hamis martingálon” a szügyön, a hátszíjon vagy magán a kumethámon. Eredetük egészen a kelta időkig nyúlik vissza, amikor is az értékes lovakat a napjelképpel óvták meg a harci sérülésektől. Később pogány szerencsehozó kabala lett, és elvesztette eredeti jelkép funkcióját. Ma már csupán díszítőelemként találkozhatunk vele, de az összes gazdasági fogatszerszámon megjelenik. A bemutatókon és szépségversenyeken különös gonddal készített szerszámokat láthatunk, amelyeken akár száznál is több ilyen dísz található, mellettük harangocskákkal, tollbokrétákkal, színes szalagokkal, sőt kis tükrökkel fokozzák a hatást.
Régebben a nagyobb vállalkozások saját horsebrass-t készítettek a cég emblémájával, a tulajdonos monogramjával, vagy a cég egy jellemző eszközével. Így például egy söröshordó volt a sörfőzde díszén, egy kalapács a kovácsműhelyén, vagy egyszerűen egy négylevelű lóhere a szerencse jelképeként. Vannak vallási motívumok, mint például a kereszt, egy szent vagy egy istennő – itt újra találkozunk az ősi kelta szimbólumokkal. Sok ajándékbolt is kínál a turisták számára ilyen jellegű emléktárgyakat, és ugyanezekkel találkozhatunk a vidéki kiskocsmákban, pubokban is a falra akasztva – önmagukban vagy bőrszíjra fűzve négyesével, ötösével. Ott is nagyon jól mutatnak, de igazából egy erős ló szerszámján érvényesülnek igazán. Eredeti, régi darabok ritkán bukkannak fel, és egy kisebb vagyonba kerülnek. A maiak már tömegtermékek és nem kézzel készítik őket, mint hajdan. Vannak gyűjtők, akik megszállottan kutatnak az eredeti darabok után és nem sajnálnak rengeteg pénzt fizetni értük. A versenyeken néha igazán szép, díszes szerszámokat láthatunk ezekkel a rézérmékkel.
A versenyek
A versenyeket több kategóriában rendezik meg. Külön indulnak az egyes és kettes fogatok, külön a fiatal és a tapasztalt szántók és lovak, sőt néha külön versenyeznek a hölgyek is.
Egy vagy két bíró kíséri figyelemmel a munkát. A start előtt ellenőrzik a szerszámot és az ekét, és végig ügyelnek a szabályok betartására. Az a fogat győz, amelyik adott idő alatt – ez legtöbbször négy óra – a 2000 négyzetméteres földterületet a legtökéletesebben szántja fel. A barázdáknak egyeneseknek és párhuzamosaknak, mindenütt egyenletesen mélynek és simának kell lenniük. A versenyzők dolga, hogy az adott talajviszonyoknak leginkább megfelelő beállítást alkalmazzák az ekén, és lovaiknak a legjobb iramot diktálják. A tökéletes munka is egyfajta tudomány, amelynek eredménye lenyűgöző lehet. Vannak olyan kategóriák is, ahol a lovak szépsége és felszerelése is beleszámít a végeredménybe.
A fogat az ekével együtt hat vagy akár nyolc méter hosszú lehet – ezzel valóban csak sok gyakorlás után sikerülhet a munka. Az első barázda meghúzása előtt a versenyzők pontosan kimérik a földterületet, cölöpöket vernek le, madzagokat feszítenek ki, hogy legyen mihez igazodniuk. Ezután óvatosan meghúzzák az első, döntő jelentőségű barázdát, csak egész sekélyen, lehetőleg egyenesen a föld középvonalában. Ennek mentén folytatják a munkát jobb- és baloldalon, immár mélyebbre állított ekével.
Minden versenyzőnek megvannak a saját módszerei. Régebben – ahogy mesélték – a barázdákról meg tudták állapítani, hogy ki szántotta fel a területet.
Este, amikor a verseny már lezajlott és kihirdették a kategóriák győzteseit, mindenki a helyi kocsmába tér be. Itt beszélik át a nap eseményeit egy-egy pint sör mellett – a viccek tárgyául persze a vesztesek szolgálnak. A hangulat nagyon vidám és barátságos, a beszélgetések fő témája pedig mi más is lehetne – mint a lovak…
Szöveg: Martin Haller,
megjelent a Nemzetközi Lovas Magazin 2000.októberi számában.
Frissítve: 2024.01.31.
Fotó: Canva
