Kállai Pál
(1933-2006)
„Szeretem érezni, ahogy a ló mozog, lélegzik. Ez a sport ilyen, napról napra képesek vagyunk valami csodára, hírnévre. Azt mondják minden csoda három napig tart, de itt nem. A ló mindenkit érdekel, szívesen hallgatnak róla történeteket. Nagyon jól hat az ember pszichéjére, nyugtat. Sokan félnek tőlük, de ha megismerik őket közelebbről, nem bírnak elszakadni. Így jártam én is, pedig sokan mondják öreg vagy, hagyd abba. De mi az abbahagyni? Majd, ha én úgy érzem.”
Sajnos, október 13-án úgy érezte, abbahagyja, legalábbis itt a Kincsem Parkban, mert abban biztos vagyok, valahol most szabadon, együtt vágtázik a széllel, hogy legyőzze az égiek telivérjeit. Mindig is egy örökmozgó alkat volt, soha nem elégedett meg semmivel, amit a fejébe vett, azt véghez is vitte. A koráról nem vett tudomást, de miért is, amikor kondícióját egy tinédzser is megirigyelhette volna. Együtt kelt lovaival, hogy hallhassa, milyen jóízűen ropogtatják a reggelijüket, majd utána, ha esett, ha fújt, edzeni mentek. Télen sem tétlenkedett, reggel futással kezdte a napot, hogy mire megkezdődik a szezon, jó erőben legyen. Jó kedvét, figyelmességét, lendületét soha nem törte meg semmi, még az emberi gonoszság sem.
„A ló gyönyörű, csodálatos állat, érezni kell őket, a kisugárzásukat.” –mondta sokszor Kállai Pál, és talán ez a hihetetlen szeretet tette őt képessé olyan bravúrokra, amit például 73 évesen is véghez vitt egy kihívásos versenyben. Ezen a versenyen a 2005-ös „Év lovával”, Frankly Dancinggel és a 2005-ös év champion zsokéjával, Kovács Sándorral szállt szembe Brahy-val, aki 2004-ben kapta meg a legjobb ló címet. Itt újra bebizonyította, hogy képes bármikor, bárhol, bárkivel felvenni a küzdelmet. Könnyedén győzedelmeskedtek a champion páros felett.
„Imádom a lovakat, emlékszem mikor a második feleségem elhagyott, megkérdezték, miért nem veszek el egy lovat feleségül. Mindig a lovakat választottam, ha választás elé állított az élet.”
Ezért jutott el Ausztriába, Amerikába, Jugoszláviába, Svédországba, Törökországba, Németországba és Olaszországba is.
Fiatal kamaszként, 14 évesen vette a fejébe, hogy zsoké lesz. Meg is szökött otthonról, hogy beiratkozhasson a zsokéneveldébe. Szülei először nem nagyon akarták, hogy lovas legyen, meg is fenyítették azért, hogy szó nélkül hagyta el otthonát, de Kállai Pál feltartózhatatlan volt, s így elkezdhette tanulmányait az iskolában. Pár év múlva nem csak a legjobb lett, hanem 1950-ben engedélyt is kapott, hogy Bécsben lovagoljon. Persze, ide nem azért ment, hogy visszajöjjön, mert ekkor már Amerikáról álmodozott. Nemcsak járt Amerikában, hanem lovagolt a Kentucky Derby-ben is, és New Jersey-ben champion lett. De itt sem nyugodott, nyakába vette Európát, hogy végül 1991-ben hazatérhessen. Több mint 2000 versenyt nyert külföldön, itthon pedig 1085-öt, amiből 78 nagydíjgyőzelem volt. A versenyek versenyében, a Derbyben, pedig, kétszer haladt át győztesként a célon. Ebből az egyikben, emlékezetes párharcban diadalmaskodott Rodrigo-val.
„A kutyának gazdája van, de a ló szabad állat. Ha nem akarná, nem is tudnánk őket megülni. 21 törésem volt, de soha nem a ló tehetett róla, hanem a körülmények. Egy rossz lépés, egy hangos szó.”
Annak ellenére, hogy nem volt egy ép csontja sem, újra és újra nyeregbe pattant, hiszen ez volt az élete.
A Kincsem Parkban felhúzott fekete zászló kíméletlenül figyelmeztet nap, mint nap, hogy elment, hogy nem láthatjuk, nem hallgathatjuk hihetetlen történeteit. A hozzá fűződő rengeteg emlék közül szeretnék egyet megosztani Önökkel, így ha egy percre is, de újra magunk előtt láthatjuk Pali bácsit, ahogy mesél:
„Már egészen fiatalon lovagoltam. Heten voltunk segédek egy istállóban. Az öreg mesterem felfedezett egy 5 éves heréltet. Megbízott vele, hogy szőrén lovagoljak el rajta Bábolnára. Akkoriban így vittük a lovakat az egyik helyről a másikra. Pontosan nem is tudtam az utat, de azért odaértem. Szegény nagyon elfáradt, duzzadt lábai voltak. Innen is kapta a nevét, Pókos. Mikor visszatért a pihenőből megkaptam gondozásra. Pucoltam és kezeltem a lábait. A kezelés alatt összebarátkoztunk. Voltak gyógymódok, ami fájdalommal járt, ilyenkor vele aludtam a boxban. ő lefeküdt, én ráhajtottam a fejem és úgy aludtunk egész éjjel. Három évig „éltünk” együtt jóban, rosszban. Kilenc versenyt nyertem vele. Azt mondják a ló egy állat, nincs lelke, én bebizonyítottam a munkatársaimnak az ellenkezőjét. Nem akarták nekem elhinni, hogy a ló mindenképp jelezni fogja, ha úgy érzi, történt velem valami. Kinevettek. Azt mondták ilyen nincs. Kiküldtem őket az istállóból. Bementem Pókoshoz, simogattam, pucolgattam, egyik pillanatról a másikra fogtam magam és elterültem.
Úgy tettem mintha meghaltam volna. A ló elkezdett szagolgatni, bökdösni az orrával. Mivel nem reagáltam egy rakás szalmát tolt oda hozzám, majd a lábával a boxajtót kezdte el döngetni, és hangosan nyeríteni. Erre bejöttek a kollégáim és muszáj volt a szemüknek hinni. Nagyon szerettem azt a lovat, sokat bohóckodtunk együtt.
Mindig elvitte a sapkámat és elszaladt vele. Szórakoztatta, hogy olyan pici vagyok, mert amikor visszahozta, akkor is lengette a fejem felett és szabályszerűen nevetett, amikor ugráltam érte. Amikor kiöregedett visszavitték Bábolnára, csikók nevelésére használták. A rideg tartásnál szokásos, hogy egy öregebb lovat tesznek be a csikók közé, aki megtanítja őket az élet rejtelmeire. Eltelt két év, és az utam valamiért Bábolna felé vezetett. Nézelődtünk, amikor 300-400 métere látok egy lovat, aki a Pókosra hasonlított. Kérdem is a ménes vezetőt, – csak nem a Pókos áll a dombon? De bizony az, hangzott a válasz. Na csak figyeljen, mondom neki. Füttyentettem egyet, mire az én öreg barátom odaszaladt hozzám. Jó barátom volt és mivel is bizonyíthatta jobban, mint azzal, hogy megismert még két év után is.”
Hajdu Bíborka
Frissítve: 2023.12.31.
Fotó: Canva
