A lófóbiám elleni harc Vépen
Ha Major Albert meghív egy kávéra, már tudom, lovas cikk van készülőben. Hagyományőrzés, díjugratás, huszárbál, esetleg huszáregyenruha bemutató. Most a kávé után egy majdnem kész karusszelt láttam. Hogy mi az a karusszel? – kérdezi az olvasó. Hát az, amitől azon kezdek gondolkodni, hogy jót tenne az alakomnak, ha nyeregbe pattannék.
Én és a ló
Nálunk családi hagyomány a ló szeretete. Öreganyám szerint a ló a legaranyosabb, legokosabb állat. Persze ebben a pozitív véleményben benne van az is, hogy a ló az dolgozott, pestiesen szólva húzott, a szekeret a papával együtt, akkor is, ha az elaludt rajta és a lovak közé dobta (ejtette) a gyeplőt. Ráadásul a ló mindig azt csinálta, amit öreganyám mondott neki, ami nem volt elmondható ugyancsak nagy lóbarát öregapámról.
Én már csak távolabbról szeretem a lovakat, közelebbről viszont tartok tőlük egy kicsit.
Teljesen alaptalan szorongásomat igyekszem azzal legyőzni, hogy időnként írok a Vasi Lovasegyletről, vagy annak vezetőjéről, Major Albertről, aki lótenyésztő, lovasoktató, lovassportszervező, többekkel együtt huszáregyesületet gründoló, azaz a lóügy elkötelezettje. Akárcsak az egyesület többi tagja, akik közül van, aki gazdálkodik, más értelmiségi, munkás, falujegyzője, diák, üzletember. Március 15-én őket látjuk őket léptetni a város utcáin.
Major Albert a vépi birtokon
Major Albert a kávé mellett előáll a farbával: mutatna nekem valamit. Mivel nem a távoli kissomlyói birtokára invitál, hanem csak a szomszédba, Vépre, indulunk is. Közben megtudom: nemrégiben költözött az Erdődyek valahai birtokára, a hosszúnevű FVM Középiskola, Mezőgazdasági Szakképzőiskola és Kollégium területére, miután innét távozott a lovász.
Az iskolától béreli a területet, ahova lovardasátort állított saját beruházásban, ellátja a lovas teendőket, gyakorlati terepet nyújt azoknak a fiataloknak, akik lóápolónak, lótenyésztőnek – és ha a későbbiekben erre igény mutatkozna, akár lovasoktatónak – szeretnék magukat képeztetni. Az intézmény szeretne egy lovasosztályt indítani, lehet még jelentkezni – tudom meg Soós Pál igazgatótól.
A fiatalok érdeklődésének felkeltésére pedig tökéletesen alkalmas Major Albert lovardája, ahol akár kezdők, akár haladók vehetnek lovasórákat (2-3000 forint/óra, képzett oktatóval), majd aztán választhatnak díjlovaglás, tereplovaglás, ugratás közül, ha akarnak. (Én mindezekből egyelőre sétakocsikázást részesíteném előnyben.)
Lovaglás a sötétben
Az istállóhoz már sötétben érkezünk, régi épület, valahogy olyan megnyugtató, rendes, hűvös, ám mégis meleg közeg. Istállómeleg. Vannak itt saját lovak, másokat kosztra-kvártélyra ad ide gazdájuk. (Havi negyvenezer a bértartás, amelyben benne van a fedett lovarda-sátor és a pálya használata is – tudom meg.)
Épp ifjú hölgyekre fókuszálok, akik lovakat igazítanak be a bokszba, mikor elsötétül a fényképezőgép nézőkéje: egy fekete lovat vezetnék felém. Eliszkolni már nincs időm, meg nem is lenne túl elegáns, ezért igyekszem a falba olvadni, és nem becsukni a szememet (azt képzelve, hogy valahol máshol vagyok), és igyekszem közelebbről is megszemlélni a lovat. Szép. Sőt, így tizenöt centi távolságból elég bizalomgerjesztőnek látszik.
Addig-addig oldalgok, már kicsit körültekintőbben, míg egy szombathelyi ismerőst pillantok meg, aki a lányával jött. Nem is tudtam, hogy lovagolsz – mondom, mire kiderül, eddig nem lovagolt, most ül először nyeregbe gyerekkora óta, de az már régen volt. Viszont a lányai lovagolnak, immár saját lovukon, egy istálló felszámolásakor vették, négyszázezer forintért. Részletre. Ez nem több mint egy kiadósabb családi síút ára, viszont a ló sokkal tovább tart.
A sátorban már lovagolnak a lovas- és huszáregyletek oszlopos és ifjabb tagjai, Major Albert instruálja őket. Meg engem: lehetek a palánk hosszabbik oldalán (36 méter) vagy a rövidebben (17 méter), de azon belülre ne menjek. Eszem ágában se volt. Ezzel a kijelentésemmel keltek némi derültséget az egyleti lovasok körében, akik közül néhányan már ismernek. Miközben körbe-körbe léptetnek nyolcan, négy úr és négy hölgy, azon gondolkodom, hogy ha egyszer valami csoda folytán feljutok egy ló hátára, mondjuk azéra, amelyik itt a leglassúbb, ráadásul a legkisebb, azaz számomra a legszimpatikusabb, hogyan fogok onnan lejönni.
Mielőtt az összes lehetőséget számba venném, vezényszavak riasztanak: lépés, ügetés, körbe, középről, átló, nagykör, ne maradj le, ragadd meg a sörényét, ne rángasd, jó ló az, csak ne felejtsd el, hogy nőből van, hajolj hozzá és súgd a fülébe, hogy ne csinálja már ezt veled.
Karusszel
Aztán szétválik a csapat, fiúk jobbra, lányok balra, halszálka majd párba, ilyet eddig csak a tévében láttam, ott is rég, de élőben jobb, meg elképzelem ezt zenére és huszáregyenruhában. Már kicsit szédülök. Na ez a karusszel. Bár azt is így hívják, ami a vurstliban forog, de azon a lovak fából faragottak, itt meg igazi lovak igazi lovasukkal szórakoztatják és gyönyörködtetik a közönséget.
Persze ez a huszár-karusszel nem azért van, hogy én azon törjem a fejem, hogy vajon mitől megy a ló jobbra meg balra, meg fordul derékszögbe, ahogy a lovasa akarja, ráadásul ritmusra, hanem konkrétan a lósport és egyáltalán a lovaglás népszerűsítésének egyik eszköze, melyet január 28-án vetnek be egy nyílt lovasnap keretében. Itt lesz még gyermek ülésszépségverseny, díjlovaglás, ugrószámok, és persze ki lehet próbálni a lovaglást kicsiknek, nagyoknak, bátraknak és hozzám hasonló félősebbeknek.
Egyre inkább hajlok rá, hogy megszabaduljak egy fóbiámtól, mert erre is jó a ló, levetkezni félelmeinket – még ha tőle is.
2007.01.04. Kupi Györgyi
Forrás: Alpokalja-Online
Frissítve: 2023.03.23.
Fotók: Canva
