Lóvásár
Anna Sewell – Fekete Szépség
Kétségtelen, hogy egy lóvásár roppant szórakoztató annak, akinek nincs vesztenivalója; látnivaló mindenesetre akad elég.
Vidékről jött fiatal lovak hosszú sora, mind frissek a jó legelőktől; egy csapat borzas kis walesi póni; több száz különféle igásló, némelyikük hosszú farkát befonták, piros zsineggel átkötötték; és sok hozzám hasonló szép, fajtatiszta ló, akik valamilyen baleset vagy testi fogyatékosság, gyenge hát vagy egyéb betegség miatt leértékelődtek. Volt néhány mindenre alkalmas, kitűnő, első osztályú ló, ezek peckesen mutogatták gyönyörű járásukat, miközben a lovász kötőféken körbevezette őket. A háttérben azonban csupa szerencsétlen, a megerőltető munkától tönkrement állat sorakozott, duzzadt térdekkel, hátsó lábuk minden lépésnél kifelé lendült. Akadt még néhány nagyon szomorú kinézetű öreg ló, alsó ajkuk lecsüngött, füleik lekonyultak, mint akik már semmit sem remélnek az élettől. Voltak aztán olyan soványak is, hogy minden bordájukat látni lehetett, néhányuk hátán és tomporán régi sebek nyomai; szomorú látvány volt ez egy ló számára, hiszen ő maga is kerülhet ilyen állapotba.
Nagyban ment az alkudozás, és ha szabad egy lónak véleményt nyilvánítania, hát amennyit megértettem az egészből, elmondhatom: ezen a lóvásáron annyit hazudtak és csaltak összevissza, hogy az minden képzeletet felülmúlt.
Én két vagy három erős, használhatónak látszó lóval voltam együtt, és elég sokan jöttek megnézni bennünket. Alighogy meglátták a sebhelyes térdemet, rögtön elfordultak tőlem, bár a férfi, akire bíztak, esküdözött, hogy csak az istállóban csúsztam el. Legelőször mindig a számat nyitották ki, majd a szememet nézték meg, utána végigtapogatták a lábaimat, megmarkolták a bőrömet, a húsomat, és végül kipróbálták a járásomat. Fantasztikus volt a különbség, ahogyan az egyes emberek végigvizsgáltak bennünket. Volt, aki durván és fölényesen csinálta, mintha csak egy darab fáról lenne szó; míg mások szelíden végigsimítottak a ló testén, időnként megpaskolták a hátukat, mintha csak azt mondanák: “szíves engedelmeddel”. A vásárlókat természetesen a velem szemben tanúsított viselkedésük alapján ítéltem meg.
Volt köztük egy férfi, akit nagyon szerettem volna gazdámnak. Nem volt előkelő származású, és nem is tartozott az olyan üres fecsegők közé, akik uraknak tartják magukat. Kissé alacsony, de jó kötésű, mozgékony ember volt. Azonnal megállapítottam, hogy hozzászokott a lovakhoz: barátságosan beszélt, szürke szeme kedvesen, vidáman csillogott. Lehet, hogy furcsán hangzik, de mindenesetre igaz, hogy az a tiszta, friss illat, ami körülvette, tette rokonszenvessé számomra: nem éreztem rajta az áporodott sör és bagó szagát – ezt nagyon utáltam. Ő ellenben, mintha épp most jött volna le a szénapadlásról. Huszonhárom fontot kínált értem, de ez kevésnek bizonyult. Elment.
Utánanéztem, de eltűnt, és egy kemény tekintetű, nagy hangú férfi lépett a helyébe. Borzasztóan megijedtem, hogy esetleg megvesz, de odébbment. Még jöttek néhányan, de ők csak nézelődtek. Aztán újra visszajött a szigorú arcú ember, és huszonhárom fontot ajánlott fel értem. Már úgy festett, megegyeznek, a kereskedőm ugyanis kezdte belátni, hogy nem fogja megkapni a kért árat, és engednie kell.
Ebben a pillanatban újra visszajött a szürke szemű férfi. Nem tudtam megállni, hogy ne nyújtsam feléje a fejemet. Ő kedvesen megsimogatta a képemet.
– Nos, öreg fiú – mondta – azt hiszem, mi jól illenénk egymáshoz. Huszonnégyet adok érte.
– Huszonöt és a magáé.
– Huszonnégy tíz és egy pennyvel sem több – hangzott a barátom határozott válasza. – Igen vagy nem?
– Rendben, és biztosíthatom, hogy óriási értékek vannak ebben a lóban. Ha fiáker elé akarja fogni, jól járt vele.
Az üzletet ott helyben megkötötték.
Forrás: Anna Sewell – Fekete Szépség
Frissítve: 2023.04.25.
Fotó: Canva
