keresés a lovardák között


Csillagszórók az éjszakák

Augusztus 20 – ismét. És én a lakásban ülök, sötétben, mert a vihar elvitte a világítást az egész kerületben. Csak a villámok fénye hasít bele a sötétbe újra és újra. Egy régi augusztus 20-ra gondolok. Ahol a lovak is ott voltak. Vagy mégsem?

De, persze. Augusztus 20. van. Sok-sok évvel ezelőtt. Kis lovarda az erdő szélen. Nagy társaság. Terepre indulunk, a részletekre már nem emlékszem. De biztos vagyok benne, hogy jó volt, mert mindig jó volt. Ismertük egymás gyengéit, szeszélyeit. Ismertük a lovakat, épp úgy társaink voltak, mint azok, akik a hátukon ültek. Fura módon némelyeknek még a nevük is alkalmazkodott hozzánk: Móni, Gyuri… Ha jól emlékszem nem volt semmi különbség, csak a lábak száma és az, hogy a szerepeket hülyeség lett volna felcserélni… Kedveltük egymást, az együtt töltött órákat, napokat. Egymás humorát, stílusát, talán még a bolondságait is. Mindenkinek meg volt a maga egyénisége, akár kettő, akár négylábúként tartozott a társaságba. W egy temperamentumos mén volt. Határozott, fáradhatatlan, vezető egyéniség. Sz. egy lusti, komótos kölyök, akiből néha, váratlanul felszakadt a féktelenség, de szeme akkor is tele volt ártatlansággal, ha lovassal a hátán a legparányibb ló-gyerek társainak stílusát öltötte magára. M. a csacsi-fülű jócskán kivilágosodott szürke a meglepetések asszonya volt. Imádta a vizet és a patakon való átkelést. Pontosabban az átkelést nem – ő inkább belefeküdt – ha tehette. Ha nagy-arcú vendég jött néha nem figyelmeztettük. Ennyi mosoly nekünk is járt. Más rosszat nem tett. S. egyszerűn anya volt, a legnagyobb betűkkel. Anyja volt többeknek, akiknek már a hátán ültünk, és anyánk volt nekünk is, törődött velünk, féltett minket (is) és tanított. A csikói voltunk. Emlékszem, amikor szőrén ültem a hátán néhány hetes kis ugronca mellettünk randalírozott, majd eliramodott a bokrok között. Nyerítve, hevesen dobogó szívvel utána veselkedett én meg lecsúsztam a vágtázó anya oldalán. Finoman megállt, szemei követték a távolodó csikót, a hangja kétségbeesetté vált, a szíve remegett, de nem mozdult többet, amíg biztonságosan vissza nem ültem a hátára. Hiszen én is a csikója voltam, talán még törékenyebb, mint az a négylábú másik… V-ből egy jóságos, öreg tanítómester időtlensége sugárzott. Ágyúgolyóként száguldott, ha stabil ülést érzett a hátán és tojásokon járt, ha csetlett botlott a nyergében ülő tanítvány. És ez alól nem volt kivétel. Soha. B. leginkább egy hatalmas szürke húsvéti nyúlra emlékeztetett, akiknek kövérek, húsosak voltak az orrlyukai. Nem volt igazán nőies – talán ha ember lett volna olyan igazán nagydarab és jópofa kosárlabdázó (vagy kézilabdázó) csajként tudtam volna elképzelni. De ügyes volt és kissé magának való, ezzel együtt meghatározó. F. egyszerűen szeles volt, de olyan jóindulatúan szeles. BI pedig egy modern gondolkodású szingli. D agyament volt, mégis szerethető, Gy pedig a mindent látott, háborút járt veterán. Alapvetően kedves volt, csak néha tört fel belőle a világutálat. G a hátrányos helyzetű mostohagyerek volt. Nem állt sorba sem akkor, amikor a küllemet, sem akkor, amikor a jellemet vagy a mozgást osztogatták. Meggyőződésem, hogy egy másik állatfajhoz tartozott: leginkább az őslóra hasonlított, és ezt a körülményt még súlyosbította egy rosszul gyógyult sérülés a feje legtetején, amely az üstökét vagy 5 centivel megemelte. Mégis a csapathoz tartotózott és szerettük, ahogy mindenkit. És persze voltunk még sokkal többen is.

Szóval terepre mentünk. Mivel nyár volt, biztosan meleg volt, és biztos az is, hogy nem esett aznap. Este ugyanis mentünk tűzijátékot nézni. Már nem a lovakkal, de oda fel a hegytetőre, amerre lovagolni szoktunk. Onnan egy kicsit látszik a távolból a tűzijáték.

Rákészültünk rendesen. Előállt az Ifa, megpakoltuk szalmával a platót, hogy kényelmes legyen, pulóverek, kaja, innivaló és mentünk azon az úton, ahol már sokat lovagoltunk. Négykerekű paripánknak keskenyebbnek bizonyult az út, ágak csapódtak jobbról-balról felénk, és ha valaki kikukucskált, hogy hol is tartunk a sötétben, menten hárman kiáltottak rá, hogy ’hasalj’ – különben homlokon találta volna egy karvastagságú ’gallyacska’. És közben egyre lovagoltunk, nevetve emlegettük fel az elmúlt évek sztorijait. A tűzijátékból is csak egy képre emlékszem, hogy hol is jelentek meg a csillagszórók az éjszakai égbolt sarkában. Augusztus 20-a nagy látványossága nekünk ugyanis csak háttérzene volt. Beszívtuk a szalma illatát (otthonosság, társaság, meleg?), rágcsáltuk a közé keveredett szénabála zöldjét és szabadjára engedtük a lovakat, akiket a szívünkben magunkkal vittünk.  

Szűcs–Gáspár Kinga

 





Cikkajánló:


Hozzászólások:

























   
Horze Lovasáruház   KLP   Lovasvilág Lovasbolt   Decathlon   Tanita Lovasboltja   szerverbérlés, szerverhoszting, szerverüzemeltetés