A kovácsműhelyben
Gáll István – A ménesgazda /részlet/
A kovácsműhely a legszélső istálló végében van, és amikor először nézett be oda Busó, meglepődött. Mert látott már kovácsműhelyt eleget, mindegyik kormos falú, rozsdás vasakkal, fekete szerszámokkal és ócskaságokkal telehányt odú volt, ahol a dézsákból szétcsurgó víz iszamos tócsákban állt a téglapadlón. Ez a műhely azonban majdnem úgy ragyogott, mint egy orvosi rendelő: a meszelt falra erősített deszkatáblákon hurkokba akasztva lógtak a vasfény-szerszámok (otromba műszerek, igaz, de mégis inkább műszernek látszanak), vaskampókon a különböző méretű, előre elkészített patkók, és egy szétdűlő, téglából rakott kovácstűzhely helyett itt modern, samottos belsejű vasállványzaton vöröslött a parázs.
– Jó napot. Nem zavarom? – Ménküs Márton feléje lebbentette szürke bajuszát.
– Nem bír zavarni, mert nem futok el.
Legközelebb nem mert ilyen bárgyún érdeklődni. Az ajtóból nézte az üllőn ugráló kalapácsot, amint csengve-bongva pattog, mielőtt odacsapna a fogóval forgatott, mélyvörösből feketére váltó vasra. Kivárta, amíg a kovács rápillant.
– Kicsit figyelgetem a munkát.
– Csak figyeljen erősen, ha elfárad, felváltom. – Busó jókedvűen túlkiáltotta a zajt.
– Maga mindenre tud mondani valamit? – A kovács felemelte az üllőn táncoló kalapácsot, hogy csönd legyen.
– Én mindenre. Mert minden likba illik egy szög, csak azt kell tudni, hogy melyik hova. – Az elkészült darabot bedugta a vízbe, és amikor már nem sistergett, félrelökte. Új izzó patkót kotort ki fogójával a parázsból.
– Patkóból csinált patkót, úgy látom, ez nem nagy kunszt.
– Annak nem, aki nézi.
– Na komolyan, mért csinálja?- Ménküs Márton visszadugta a patkót a parázsba, bőrköténye aljával megtörölte az üllőt.
– Nézze, ezek nyers patkók, ahogy kapjuk az elosztóból. Rendesen ki sincsenek verve. Ilyet nem teszek a ló lábára, mert nemcsak az állatban van becsület. Aztán meg olyanra alakítom, amilyen vasalásra épp szükség van.
– Nem mindegy az, mit ver fel?- Ménküs Márton öreg arcán szétfutottak a ráncok.
– Mi sem viselünk egyforma cipőt, a ló meg éppen hogy kényes a lábára. Figyelje – bökött a falra aggatott patkósorra. – Ezek meredek patára valók, vékony szárúak, emezek meg papucspatkók, puha patára. Ha ferde a pata, az egyik holdját vastagon hagyom a patkónak. Mankólábra meg ilyen kampósat teszek. És mást a bevágó lábúra és megint mást a bokázó lóra, kiigazítom a láb hibáját. – Hunyorított egyet. – De az az igazi mesterség, meglátni, hogy kell-e egyáltalán patkó! Ilyen istállóban tartott lovakat nem vasalunk, ha nem muszáj. Minden hónapban megfaragom a patájukat, ez untig elég.
– Nohát! Csak úgy mezítláb vannak a mi lovaink? Nem is vettem észre.
– Miért cipeljék a vasat, ha nem szükséges.
Megtudta még, például lónak is lehet lúdtalpa, ha a pata a szarutalp után szétterül, és nem képződik üres köröm. És békának nevezik azt a lágy részt, ami a talp hátulján van, a sarok felé, és a béka egészséges volta határozza meg az állat járását. A rossz patkolások nyomán meg kőepék képződnek, amolyan tyúkszemek, azt aztán már nem lehet helyrehozni semmiképpen, gyenge járású, sánta ló válik az elrontott patájú állatból.
– Keveset tudok még a lovakról – vallotta be Ménküs, mert az öreg előtt nem szégyellte magát. – Amikor tehetem, jövök magához tanulni.
– Jöjjön – nyúlt Busó a szerszámai után. – Addig is erőt, egészséget.
– Az az, csak egészség legyék – dörmögte a kovács -, akkor aztán akármilyen betegség jöhet.
Forrás: Gáll István – A ménesgazda
Frissítve: 2023.06.27.
Fotó: Canva
